Múlt havi számunkból
sajnálatos tévedés miatt Kalmár Melinda Lukács
György Esztétikájának kiadásáról
szóló cikkének melléklete lemaradt. A dokumentumokat
most közöljük. A szerzõtõl és olvasóinktól
elnézést kérünk.
Magyar Szocialista Munkáspárt
Központi Bizottság
Agitációs és Propaganda
Osztály
Tudományos és Kulturális
Osztály
Feljegyzés Lukács revizionista
nézetei elleni harc
eredményeirõl és
helyzetérõl
1.
1957-ben megindult Lukács
politikai magatartásának és elméleti tevékenységének
bírálata, mely leleplezte Lukács irányzatának
revizionista lényegét, politikai és filozófiai
nézeteinek összefüggését, elméleti
felfogásának és politikai gyakorlatának egységét,
renegát jellegét.
Lukács György revizionista
nézeteit bíráló cikkek jelentek meg a Társadalmi
Szemlében, a Pártéletben, a szovjet és a német
pártsajtóban. (Az utóbbiak egy részét
– Hans Koch és Jegorov tanulmányait – a magyar sajtó
is közölte.)
Ezzel egyidõben Lukács
Györgyöt védelmébe vette a jugoszláv sajtó,
és a múlt évben egyes lengyel folyóiratok is.
Az ideológiai harcot egyes
adminisztratív intézkedések kísérték
és követték: Lukácsot eltávolították
a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségébõl,
mint egyetemi tanárt nyugdíjazták, Heller Ágnest,
Lukács egyik vezetõ tanítványát, eszméinek
hirdetõjét leváltották a Filozófiai
Szemle felelõs szerkesztõi tisztébõl, és
eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetemrõl.
2. Az MSZMP 1957. júniusi
pártértekezlete foglalkozott Lukács politikai tevékenységével,
a Központi Bizottság a mûvelõdéspolitikai
irányelvek címû dokumentumban, valamint a Politikai
Akadémia több elõadása bírálta
Lukács politikai-ideológiai állásfoglalását,
s ezekbõl a pártaktíva jelentõs része
tudomást szerzett arról, hogy Lukács ma is revizionista
nézeteket képvisel és a párt elítéli
ezeket.
(1)
Lukács revizionista nézeteirõl
vitát rendeztek több egyetemen, a Magyar Tudományos
Akadémián.
Lukács revizionizmusának
bírálatát a pártaktíva általában
helyesléssel és egyetértéssel fogadta. Azonban
a párton belüli értelmiség egy részében
is a kritika (melyet gyakran csak hallomásból ismertek, akárcsak
Lukács mûveit) fenntartásokkal, bizalmatlansággal
találkozott. Az elmúlt esztendõben ezek a fenntartások
fokozatosan csökkentek, ennek ellenére Lukács nézeteinek
vonzóereje ma sem elhanyagolható, különösen
azoknak az értelmiségi rétegeknek a körében,
amelyekre Lukács ideológiája és személye
a múltban is erõsen hatott.
A bírálattal való
szembenállás a többi között abban fejezõdött
ki, hogy a kritika jogosultságát csak Lukács közvetlen
politikai tevékenységére vonatkozóan ismerték
el, általános ideológiai-filozófiai-esztétikai
munkásságát elválasztották politikai
magatartásától.
Több fontos társadalomtudományi
intézményünkben a Lukács revizionizmusával
foglalkozó vitákhoz nem, vagy csak nagy késedelemmel
fogtak hozzá. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai
Intézetében például csupán 1958. október-novemberben,
tehát majd egy évvel a Lukácsot bíráló
elsõ cikkek megjelenése után vitatták meg érdemben
a Lukács-kérdést. Fogarasi elvtárs, a Magyar
Tudományos Akadémia 1958. évi nagygyûlésén
tartott elõadásában a bírálat késését
a következõvel kommentálta: „…miért vártunk
ilyen sokáig nézeteinek kritikai értékelésével?
…láttuk a kettõsséget, amely Lukács mûvein
átvonult. De azt reméltük, hogy végül is
a marxizmus-leninizmus oldalára fog állni… Még 1956
után is sokáig vártuk és elvártuk, hogy
a pártnak és a marxista mozgalomnak egy olyan régi
tagja, mint Lukács, képes lesz belátni, hogy hibásan
foglalt állást.” (Magyar Filozófiai Szemle, 1958,
3–4. szám, 276. oldal.) Ez a magyarázat nem helytálló:
egyrészt a párt szervei – helyesen – nem vártak a
bírálattal, nem taktikáztak az ideológiai alapkérdésekben;
másrészt egyes tudományos intézményekben
a várakozás: hiba volt.
3. Lukácsnak az ellenforradalom
óta kifejtett elméleti tevékenysége arról
tanúskodik, hogy revizionista koncepcióit még durvábban
és agresszívebben fejti ki. 1958-ban könyvet jelentetett
meg Nyugat-Németországban, „A félreértett realizmus
ellen” címmel, melyben szemforgató módon „kétfrontos”
harcról beszél, rágalmazza a „sztálini korszakot”
és a szovjet irodalmat, támogatja a jugoszláv revizionizmus
felfogását, megerõsíti és aláhúzza
azt a revizionista tételt, hogy korunk alapvetõ ellentmondása
nem a kapitalizmus és a szocializmus között van, s az
eddiginél is nyíltabban és élesebben száll
síkra az irodalom és a mûvészet pártossága
ellen. (A mû legfontosabb fejezetét közölte a Studia
filozoficzno címû lengyel folyóirat.) 1957-ben megjelent
és a japán, olasz, francia, jugoszláv sajtóban
szélesen terjesztett önéletrajzi kiegészítése
már a teljes renegátság jellegét viseli magán.
Az 1930-as években írja, „fel kellett ismernünk, hogy
a marxista kultúrát gazdagító haladó
irányzat és a zsarnoki bürokrácia dogmatikus
nyomása közötti összeütközés okai
Sztálin rendszerében és saját személyében
keresendõk”. „Ezért kénytelen voltam gerillaháborút
folytatni tudományos eszméimért: mûveim kiadását
olymódon tettem lehetõvé, hogy teletûzdeltem
Sztálin stb. idézetekkel és eltérõ nézeteimet
a lehetõ legóvatosabban fejtettem ki…”
Lukács és hívei
azt a tényt, hogy a nyugati reakciós mûvészeti
irányzatok egyes képviselõi és egyes ultrareakciós
imperialista sajtószervek bírálják Lukácsot,
önigazolásul kívánják felhasználni,
mintha Lukács a marxizmus talajáról folytatna harcot
a „sztálinizmus” és a reakciós ideológia ellen.
Ez a bírálat – amely ma már a polgári ideológia
belsõ harca – nem változtat azon, hogy Lukács neve
és ideológiája zászló a marxizmus–leninizmus,
a proletárdiktatúra ellen. Lukács néhány
tanítványa Nyugatra disszidált. Mészáros
István, aki jelenleg az ellenforradalmi emigráns írószövetség
titkára, könyvet és több cikket jelentetett meg
Nyugaton a magyar népi demokrácia ellen. Lukács itthon
maradt tanítványai közül Heller Ágnes 1957-ben
tartott egyetemi elõadásain sorozatos támadást
intézett a Szovjetunió, a proletárdiktatúra
valósága ellen, a proletárdiktatúrát
„elidegenedett államhatalomnak” nyilvánította, szovjetellenes,
trockista rágalmakat ismételgetett. 1958-ban kéziratot
nyújtott be a Kossuth Könyvkiadónak, amelyben az II.
Internacionálé etikai nézeteinek bírálata
ürügyén a leninizmus polgári moralizáló
bírálatát igyekszik kifejteni.
4. A Lukács György által
képviselt revizionista nézetek elleni harc folytatása
és kiterjesztése érdekében javasoljuk, hogy
a) Lukács György revizionista
nézeteinek bírálatáról készült
munkaközösségi anyag jelenjen meg a Pártéletben
és10 000 példányban különlenyomatban, azzal
a megjegyzéssel, hogy a cikk közérthetõen összefoglalja
a kritika eddigi eredményeit, s a Filozófiai Elméleti
Munkaközösség vitája alapján készült;
b) a Társadalmi Szemle és
más elméleti folyóiratok idõközönként
jelentessenek meg bíráló munkákat Lukács
filozófiai, esztétikai és irodalomtörténeti
felfogásáról, terjesszék ki a bírálatot
tanítványaira is, mutassák fel a Lukács-féle
revizionizmus és a nemzetközi revizionizmus kapcsolatát;
c) értelmiségi pártszervezeteink,
különösen a tudományos intézetek, az egyetemek
és a fõiskolák, kulturális intézmények,
valamint a pedagógusok pártszervezetei folytassák
Lukács revizionizmusának leleplezését annak
a harcnak keretében, amelyet a párt a revizionizmus, a polgári
demokratikus ideológia, a „harmadik utas” felfogás ellen
vív.
Budapest, 1959. április 27-én Szirmai István s. k. Orbán László s. k. *
MSZMP Központi Bizottsága
Tudományos és Kulturális
Osztály
Szigorúan bizalmas
Készült 21 példányban
Látta: Szirmai István
et.
Tu/1749
Feljegyzés a Politikai Bizottságnak
I.
Lukács György könyvének
kiadása
Lukács György megírta
– az élete fõmûvének szánt és
mintegy 1500 oldal terjedelmû – esztétikájának
elsõ részét (500 oldal) szokása szerint német
nyelven. A könyv kiadására szerzõdést
kötött egy a Német Szövetségi Köztársaságban
mûködõ polgári kiadóval. Ennek vezetõje
már hónapok óta sürgeti a kézirat elsõ
részét. Lukács emellett megállapodott az olasz
pártkiadóval és Schaff elvtárssal is, hogy
elõbbi olasz nyelven, a Lengyel Tudományos Akadémia
pedig lengyel nyelven szintén kiadja az említett mûvet.
Osztályunk Szigeti József,
Gedõ András és két más elvtárssal
véleményeztette a kéziratot. Ennek alapján
megállapítható, hogy Lukács esztétikai
mûvében természetesen tükrözõdik nagy
mûveltsége, rendkívül kiterjedt tudományos
kutatásának gazdag anyaga, félévszázados
tudományos tevékenységének tapasztalata, írói
rutinja stb. Ezért könyvében nemcsak az esztétikával
foglalkozó szakemberek, hanem mások is sok hasznos anyagot
és gondolatot találhatnak. Ugyanakkor nyilvánvaló,
hogy Lukács György hibás – antimarxista koncepciója
többé-kevésbé tükrözõdik e mûvében
is. Mivel a mû elsõsorban esztétikai kérdésekkel
foglalkozik, véleményünk szerint nem lenne helyes megakadályozni
megjelentetését.
Lukács György ragaszkodik
ahhoz, hogy a könyv elõször az említett nyugatnémet
polgári kiadónál jelenjen meg. Nemcsak azért,
mert erre õt szerzõdése kötelezi, hanem azért
is, mert az NDK-beli pártkiadó és a magyar Akadémiai
Könyvkiadó egyelõre nem adja ki mûveit. A szerzõdésbe
azonban állítása szerint belevett egy olyan kikötést
is, amely a NSZEP
(2)
kiadója számára bármikor
lehetõvé teszi a könyv kiadását.
Felmerült az a javaslat is,
hogy a könyvet mindenek elõtt az Akadémiai Kiadónál
magyar vagy német nyelven kellene megjelentetni. Ez ellen nemcsak
az szól, hogy Lukács György kategorikusan ellenzi ezt
(mivel a Der junge Hegel címû könyvét az Akadémiai
Kiadó szerzõdés ellenére sem adta ki), hanem
az is, hogy a könyvet elõbb le kellene fordítani magyarra,
ami a kiadás határidejét legalább egy évvel
tolná ki. Emellett politikai szempontból is a kisebb rossz
az, ha a könyv német nyelven egy polgári kiadónál
és nem nálunk jelenik meg akár magyar, akár
német nyelven.
Mivel Lukács György
az ellenforradalom óta egyetlen nyilvános nyilatkozattal
sem határolta el magát korábbi hibás politikai
nézeteitõl, így a magyar és nemzetközi
pártközvélemény joggal tételezi fel, hogy
ma is kitart korábbi revizionista politikai és ideológiai
állásfoglalása mellett. Ilyen körülmények
között könyvének megjelentetése mindenképpen
problematikus. Figyelembe véve emellett azt a körülményt,
hogy a könyvet Lukács német nyelven kívánja
megjelentetni, nyilvánvaló, hogy az kellemetlenül érinti
majd a NSZEP Központi Bizottságát. Ezért felmerülhet
annak szükségessége, hogy a Titkárság
tájékoztassa a NSZEP KB Titkárságát
Lukács esztétikájának az NSZK-ban történõ
kiadásáról.
A könyvnek az olasz pártkiadónál
és a Lengyel Tudományos Akadémia által történõ
kiadását semmiképpen sem tekinthetjük kívánatosnak,
mert ha ez megelõzi a könyv Magyarországon történõ
kiadását, akkor óhatatlanul azt a látszatot
kelti – amit a szektás dogmatikus elemek amúgy is hangoztatnak
–, hogy a lengyel és olasz testvérpártok azért
jelentetik meg Lukács könyvét, mert hajlamosak a revizionizmus
iránti békülékenységre. Helyesnek látszanék
ebben az esetben is a lengyel és olasz testvérpártok
titkárságával való konzultáció.
II.
A Lukács Györggyel folytatott
beszélgetés
A Titkárság határozata
értelmében Orbán László és Szerényi
Sándor szeptember 13-án két és félórás
beszélgetést folytattak Lukács Györggyel, hogy
tisztázzák, csakugyan belátta-e korábbi magatartásának
hibáit, és milyen magatartásra számíthatunk
részérõl a jövõben. A beszélgetés
olyan benyomást keltett bennünk, hogy Lukács György
magatartásában nem következett be lényeges változás.
Hangoztatta, hogy õ mindig egyetértett az SZKP XX. kongresszusának
határozataival, és ma is egyetért az SZKP és
Hruscsov elvtárs helyes külpolitikájával, valamint
a mi pártunk helyes külpolitikájával és
gazdaságpolitikájával. Kijelentette, hogy ha megszüntetjük
„szellemi internáltságát”, akkor õ megfelelõ
idõpontban és módon a sajtónak is hajlandó
ilyen szellemû nyilatkozatot tenni. Ha a párt illetékes
szervei hozzájárulnak ahhoz, hogy esztétikai mûvének
kéziratát elküldhesse a nyugatnémet kiadójának,
akkor õ akármikor megtenné ezt a nyilatkozatot. „Szellemi
internáltságának” megszüntetését
azért tartja az ilyen vagy más hasonló alkalomból
történõ nyilatkozata elengedhetetlen feltételének,
mert ellenkezõ esetben mindenki úgy értékelné,
hogy csak azért nyilatkozott így, hogy ezzel lehetõvé
váljék mûveinek magyarországi és külföldi
megjelentetése, ez pedig az õ számára is elfogadhatatlan,
a párt számára is káros lenne.
Lukács György az egész
beszélgetés fõ kérdéseként középpontba
állította, hogy hibás, sztálini módszerekre
emlékeztetõ eljárás a részünkrõl
az, hogy mivel bizonyos politikai kérdésekben nézeteltérések
állnak fenn közte és a párt között,
ezért õt és tanítványait (név
szerint is megemlítette Heller Ágnest és Almási
Miklóst) „szellemi internáltságban” tartjuk. Ez alatt
elsõsorban azt érti, hogy nem engedjük ideológiai
mûveik megjelentetését. Szerinte Lenin hasonló
helyzetben nem így, hanem ellenkezõ módon járt
el például Plechanovval szemben. Õ megérti,
hogy a párt bírálja az õ vagy tanítványai
mûveit, de értékes tudományos mûvek megjelentetését
adminisztratív eszközökkel csak a sztálini idõkben
akadályozták meg, és õ az ilyen módszerekkel
nem tud egyetérteni.
Bármilyen érveket
hoztunk fel az õ magatartása helytelenségének
bizonyítására, és bármennyire is igyekeztünk
õt meggyõzni arról, hogy a nagy nyilvánosság
elõtt elkövetett politikai és ideológiai hibáitól
a mai napig sehol sem határolta el magát, s ezért
a magyar és külföldi pártközvélemény
õt jogosan tartja ma is revizionistának – csökönyösen
ragaszkodott ahhoz, hogy amennyiben erre szükség volt, õ
már önkritikát gyakorolt a Titkársághoz
írott levelében, általános önkritikára
pedig nem hajlandó, mert ahogyan a Blum-tézisek esetében
történt, a történelem õt most is igazolni
fogja.
(3)
Az ideológiai síkon
ellene folyó küzdelmet „a párt politikai érdekével”
magyarázza. „Megérti”, hogy erre a pártnak szüksége
volt, de kijelentette, hogy a vele vitázók érvelése
„mûveinek meghamisításán”, az azokból
vett idézetek összefüggésükbõl való
önkényes kiragadásán alapultak, és ezért
nem bírják el a tudományos kritikát. Szerinte
õ sem 1956-ban, a Politikai Akadémia keretében „A
haladás és a reakció harca a mai kultúrában”
címen, továbbá a Petõfi-kör filozófiai
vitáján megtartott elõadásaiban,
(4)
sem máskor nem képviselt revizionista álláspontot,
ellenkezõleg, mindig az SZKP XX. kongresszusa és a marxizmus-leninizmus
szellemében írt vagy beszélt. Ezt bizonyítja,
hogy „Kuusinen elvtárs legutóbbi cikkének egyik fõ
tétele szinte szóról szóra megismétli
a nála kifogásolt és revizionistának »minõsített«
tételt, melyet õ a haladás és reakció
harcáról kifejtett.”
(5)
A Lukács Györggyel való
beszélgetés során mindvégig igen elvtársias
hangot ütöttünk meg, barátságos, meggyõzõ
módon léptünk fel. Ennek ellenére az a benyomásunk,
hogy Lukács György törekvése csaknem kizárólag
arra irányult, hogy biztosítsa a maga és tanítványai
számára a publikációs lehetõséget,
mert meggyõzõdése, hogy a késõbbiek
során „bebizonyosodik”, hogy az ellenük irányuló
kritikák nem állják meg a helyüket, és
a párt meg fogja változtatni magatartását velük
szemben.
Ezért hajlandó az
említett nyilatkozat megtételére, ugyanakkor nem hajlandó
semmilyen nyilvános politikai vagy ideológiai önkritikára.
III.
Határozati javaslat
1. A Politikai Bizottság járuljon
hozzá, hogy Lukács György elküldhesse kéziratát
és megjelentethesse könyvét a nyugatnémet polgári
könyvkiadónál. A Titkárság tájékoztassa
errõl a NSZEP titkárságát.
2. Az olasz pártkiadó
és a Lengyel Tudományos Akadémia által történõ
kiadás ügyében a Titkárság konzultáljon
az olasz és lengyel testvérpártok titkárságával,
hogy – legalábbis egyelõre – álljanak el a könyv
kiadásától.
3. Javasolja a Magyar Tudományos
Akadémiának, hogy Lukács György néhány
arra érdemes mûvének az Akadémiai Kiadó
útján történõ megjelentetését
ne akadályozza, ugyanakkor gondoskodni kell az abban esetleg elõforduló
hibás nézetek megfelelõ nyilvános bírálatáról.
Budapest, 1960. október 20. Orbán László *
MSZMP Központi Bizottság
Titkársága
Szigorúan bizalmas!
Készült 18 példányban
Jelentés a Politikai Bizottságnak
A Politikai Bizottság határozatának
megfelelõen fogadtam Lukács Györgyöt. A beszélgetés
folyamán a következõket mondta:
1. Mélyen bántja a
Politikai Bizottság határozatának az a része,
amely kivándorlási lehetõségére utal.
Maradhatott volna a Szovjetunióban mint például Varga
elvtárs,
(6)
sokszor hívták a Német
Demokratikus Köztársaságba. 1956 után Amerikából,
Svájcból sok meghívót kapott, nem egyetlen
katedrát ajánlottak fel számára – mindezt elutasította
vagy válasz nélkül hagyta.
2. Könyvét magyar nyelvû
kiadásra azért nem ajánlotta fel, mert a Magyar Tudományos
Akadémia 1957-ben kiadási tervében felvette „Ifjú
Hégel” [sic!] címû könyvének kiadását,
majd minden indoklás nélkül törölte. Közölte,
hogy levelet ír a Magyar Tudományos Akadémia elnökének,
és egyben felajánlja könyvét kiadásra.
3. Ismételten kéri,
vegyük tudomásul, hogy könyve a kapitalista Németország
egyik kiadójánál jelenik meg elsõnek. Nem hiszi,
hogy ez a legcsekélyebb politikai zavart okozná, mert az
neki régi kiadója. Könyvei jelentek már meg francia,
japán és más kapitalista kiadóknál is.
Kéri, vegyük tudomásul,
hogy õ egy sajátosan német nyelven író
magyar író. 75 éves, ez élete fõ mûve
és szeretné maga elvégezni a korrektúrát,
amely véleménye és tapasztalatai szerint igazi alkotó
munka, sok javításra, bõvítésre ad lehetõséget.
A magyar fordítás elkészítéséhez
legalább három évre lenne szükség, õ
ezt nem biztos, hogy megéri.
Hangsúlyozta, hogy a német
kapitalista kiadóval kötött szerzõdésében
elsõbbségi jogot biztosított a Német Demokratikus
Köztársaság kiadója számára, hogy
a maga részérõl boldogan venné tudomásul,
ha a Német Demokratikus Köztársaság kiadója
– amely sok Lukács-könyvet adott ki – élne ezzel az
elsõbbségi joggal.
4. Ír az olasz kiadónak,
s közli, hogy könyve kiadásával várják
meg a magyar nyelvû kiadást. Véleménye szerint
arra, hogy õ írjon, azért van szükség,
hogy a párt kiadója a könyv kiadásának
elmaradását Nenniéknek megfelelõen indokolhassák,
és ne pártletiltásra kelljen hivatkozniok.
5. A „szellemi internáltságot”
õ a tanítványaival szemben alkalmazott adminisztratív
intézkedésekben látja. Ezeknek nem jelenhetnek meg
publikációik, s az egyiknek csak azért nem fogadják
el disszertációját – amely szerinte kitûnõ
munka –, mert Lukács-tanítvány.
Javaslat
Javasolom, a Politikai Bizottság
tartsa fenn eredeti határozatát, a testvérpártokhoz
eljuttatott határozatot azonban bõvítsük ki a
következõ szöveggel:
A határozatot közöltük
Lukács Györggyel, aki a határozatban foglalt kivándorlási
lehetõségrõl szóló utalást mélyen
sértõnek találta, s kijelentette, hogy ezzel soha
nem kíván élni. A „szellemi internáltságot”
saját személyére vonatkozóan nem tartja fenn,
de kéri, hogy tanítványainak több publikációs
lehetõséget adjunk.
Szirmai István
*
Jelentés
1958. október 7-én
Aczél György elvtárssal együtt közöltük
Lukács Györggyel, hogy a kormány nyugdíjazni
fogja. Indok: ideológiai és politikai álláspontja
lehetetlenné teszi, hogy a Magyar Népköztársaság
egyetemén a fiatalok marxista filozófiai oktatását
folytathassa.
Lukács tudomásul vette
– azon az alapon, hogy a kormánynak ehhez joga van, de leszögezi,
hogy õ nem tartja magát revizionistának, hanem marxista-leninistának.
Fõ veszélynek a hazai és a nemzetközi munkásmozgalomban
egyaránt a revizionizmust tartja, ebben egyetért a párttal.
Viszont szerinte csak akkor lehet a revizionizmus ellen sikerrel harcolni,
ha elõbb teljesen kiirtottuk a dogmatizmust. A párttal való
alapvetõ elvi ellentétei közül az egyik éppen
ezért az, hogy szerinte a párt nem harcol a dogmatizmus és
a szektarianizmus ellen.
Néhány további
kérdésben – amelyeket a vita összefoglalásakor
alapvetõ elvi kérdésnek jelöltünk meg –
nem ért egyet a párttal. Szerinte:
1956. november 3. után konszolidálni
lehetett volna, nem volt szükség a szovjet hadsereg beavatkozására;
ha mégsem sikerült volna
a konszolidáció, 8-10 nap múlva jobb lett volna a
beavatkozás;
miután a Szovjetunió
hadserege nálunk biztosította a szocializmust, nem kellett
volna olyan erõszakos módszerekkel fellépni, hanem
a széleskörû demokrácia biztosításával
elérni, hogy a tömegek szimpátiája és
támogatása újra a miénk legyen;
az alapot semmi nem fenyegette,
viszont a felépítmény kialakulását és
megszilárdulását módszereink akadályozzák.
Kijelenti, hogy a marxizmus továbbfejlesztésén
dolgozik, de csak saját tudományos meggyõzõdésére
hallgatva, mert bizonyos abban, hogy mint korábbi vitái esetén,
úgy most is neki lesz igaza. Egy-két évtizedes perspektívában
ez feltétlenül kiderül – a politikusok belátják
tévedésüket –, a történelem õt fogja
igazolni.
Közli, hogy nyilvánosság
elõtt fenntartásainak és ellenvetéseinek nem
ad hangot, nem ad alkalmat arra, hogy körülötte csoport
keletkezzék. Alapvetõ egyetértését a
szocializmussal hajlandó nyilvánosan kijelenteni akkor, ha
fenntartásait legalább óvatos formában jelezhetné;
még távoli célzásként sem utalna a magyar
viszonyokra, hanem a nemzetközi munkásmozgalom egyes „káros”
jelenségeire (Francia KP–Ulbricht).
Közöltük vele, hogy
ilyen nyilatkozatára sem a magyar, sem a nemzetközi munkásmozgalomnak
nincs szüksége.
Újra hangsúlyozta,
hogy politizálni nem kíván, csak tudományos
munkájával foglalkozik, nyugdíjazását
vita nélkül tudomásul veszi, csak megjegyzi, hogy párttagságának,
a Tanácskormányba való belépésének
40. évfordulóját azzal fogja ünnepelni, hogy
összébbhúzza a nadrágszíját.
Meg kívánom jegyezni,
hogy a vele folytatott vita során tételeit, állításait
fenntartotta ugyan, de a legtöbb kérdésben komoly érvek
nélkül maradva két kiutat választott: vagy a
nagyon elvont filozófiai okfejtés terére vitte a beszélgetést,
vagy egészen apró, a mi politikánk fõ tendenciáira
nem jellemzõ, tényleges hibák (pl. személyi
kérdések, egyes újságcikkek vagy részletek
stb.) hangoztatásával védte a maga igazát.
Jellemzõ volt egész
magatartására a világtól elszakadt, az élet
tényeit nem ismerõ ember tájékozatlansága,
ugyanakkor a makacs öregember hiúsága. A beszélgetés
olyan pontjainál, amikor alulmaradt, egyre azt ismételgette:
mint máskor, a történelem majd most is õt igazolja;
vagy: a tények? õ már sok olyan esetet látott,
amikor a tények értéke utólag nullává
vált. (Például moszkvai perek, Rajk-ügy, a tömegek
osztatlan lelkesedése egy vagy más kérdésben
stb.)
Az egyetem vezetõségét és pártszervezetét felkészítettük az üggyel kapcsolatos teendõkre. A nyugdíjazásról szóló intézkedést október 8-i kelettel kibocsátottam.
Budapest, 1958. október 13.
Benke
Valéria
1
Az MSZMP 1957. júniusi pártértekezletén
elsõsorban Révai foglalkozott Lukáccsal: azzal vádolta,
hogy a dogmatizmus-kritika, amit Lukács sürgetett, csak „fügefalevél”,
amely valójában filozófiai revizionizmusát
takarja. Érdemben a párt vezetése nem reagált
Révai kísérletére, amivel az 1956 elõtti
kultúrpolitikai hibákért a felelõsség
java részét megpróbálta Lukácsra hárítani.
Az MSZMP országos értekezletének jegyzõkönyve.
Kossuth Könyvkiadó, 1957. – Az MSZMP mûvelõdéspolitikájának
irányelvei. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai
és dokumentumai 1956–1962. Kossuth Könyvkiadó, 1979.
2
Német Szocialista
Egységpárt.
3
A Titkársághoz,
illetve Kádár Jánoshoz írt levél. MOL
MDP –MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5. 20. Megjelent: Lukács
György politikai végrendelete. Társadalmi Szemle, 1994.
4. – Blum: Lukács fedõneve az illegális kommunista
mozgalomban. A Blum-tézisek említése utalás
a 20-as évek végén kialakult – a népfront-gondolatot
megelõlegezõ – vitára a magyar kommunista párton
belül. Errõl: Laczkó Miklós: Válságok
– választások. Gondolat, 1975.
4
Lukács felszólalása
a Petõfi-körben: A Petõfi-kör vitái – Filozófusvita.
Szerkesztette: Hegedüs B. András és Rainer M. János.
Kelenföld Kiadó–ELTE, 1989.
5
Kuusinen beszéde Moszkvában
Lenin születésének 90. évfordulója alkalmából.
Népszabadság, 1960. április 23.
6
Varga Jenõ közgazdász,
a Tanácsköztársaság bukása után
elõször Berlinbe, majd a Szovjetunióba emigrált.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu