Fekete Éva

  Több mint húsz évvel ezelõtt volt egy nyomasztó Kasszandra-álmom: ötvenévesen halálos beteg leszek. Még sok idõm van, riadtam életre a rémálomból a sátorban, ahol feküdtem valahol egy alföldi kempingben, egy zûrzavarral és kora bánattal teli nyaralás egyik hajnalán. Még sokára lesz, de majd figyelek, gondoltam utána rögtön, s azóta többször is. Hiszen az idõben felismert betegség gyógyítható.
  1994 – az a bizonyos ötvenedik életév. A változás korának megfelelõ triviális nõgyógyászati panaszokkal többször is felkeresem a nõgyógyászom. Régi jó ismerõs, mindhárom gyermekem az õ segítségével született meg. Mi lesz az egészségüggyel, talán a választások után jobb lesz a helyzete, s egyáltalán, vajon mi lesz a választások eredménye – társalgunk a szokásos módon. Egyébként semmi különös probléma nincs, de azért csináljunk biztonság kedvéért egy egészségügyi kaparást, s utána el lehet kezdeni a hormonkezelést – mondja –, ez a változás kora körül jót tesz, megakadályozza a csontritkulást, késlelteti az öregedést.
  Február elsõ hetében két napra befekszem a kórházba.  A szokásos ultrahangvizsgálat semmi különöset nem mutat, megemlítem ugyan, hogy bal oldalon valami fájdalmat érzek idõnként, igaz, nem túl hangsúlyosan. Egy hét múlva telefonálok, az egészségügyi vizsgálat eredménye negatív – mondja a doktor úr (a leletben valójában, mint jóval utána megtudom, csak annyi olvasható, hogy nem volt elegendõ mennyiségû a kaparék az eredmény megállapításához), elkezdhetem a hormontablettát.
  Február közepén meghal a barátunk, kollégánk a drága NWA. Azon az éjszakán éreztem elõször, hogy komoly fájdalmaim vannak bal oldalon. Majd elmúlik, biztosan csak az András halála felett érzett szomorúság, a rémület fáj bennem. Meg dolgozni is kell, kevesen vagyunk, sok a munka, a lapnak minden héten meg kell jelennie.
  Eleinte nincs is semmi probléma, folyik a szokott mozgalmas-vidám élet, tanulás, munka, barátok, a mama mindig fõz ebédet vagy vacsorát, és elintéz mindent, mint hagyományosan, annyi más családnál. Tavaszi szünet az iskolában, a gyerekek elutaznak, mi itthon maradunk. A szünet utolsó napján nagy rendrakásba fogok. A rengeteg régi-régi kéziratot, a sosem megjelent Kondor Béla-kötetet, amit hajdanán Feri szerkesztett, a sok-sok szellemes lektori jelentést, amit még a Szépirodalminál írt, a Lukács György-levelezés elõkészítõ anyagait, és még ki tudja mi mindent kirámolok a kisszobából, hogy oda beköltözhessen Sárika. Elvégre 17 éves lesz, kell neki a külön szoba. Estére azután vigasztalanul és folyamatosan fáj a hasam, de aztán megjönnek a gyerekek, mindenki boldog, én is. Biztosan megemeltem magam, mondom, s ezt mindnyájan elhisszük. A mama nem lehet beteg, ez evidencia.
  Megint lapzárta, munka késõ éjszakáig. Aztán már nemcsak éjjel, de nappal is rám tör a fájdalom. Panaszaimat Feri sem veszi komolyan, talán az ifjúkori hipochondriám az oka  – egyszer hazahívtam a kiadóból, jöjjön nézze meg, nem egyforma a két mellem. „Csacsikám, a tükör torzít” – mondta, miután tüzetesen megvizsgálta a különbözõséget, s a szorongást, a testi baj miatt érzett félelmet hamarost nagyszerû testi örömmé változtattuk. Talán azért sem feltételezte, hogy valami rossz történhet a testemben, mert bensõségesen szerette, rajongása tárgyának érezte. Sok küzdelem után született meg ez a csoda, a feltétlen, elementáris testi összekapcsoltság, ami az idõ múlásával ha lehet még erõsödött, s még a betegség támadása után sem múlt el.
  Április elején aztán úgy éreztem, most már tényleg el kellene menni orvoshoz. Nõgyógyászhoz nem érdemes, hisz ott voltam bõ egy hónapja, talán a belgyógyász, aki a visszereimet kezelte, megvizsgálhatja, mi is fáj a hasamban. Telefon, bemegyek a kórházba, kedves vidám ember, igazán remekül tetszik kinézni, csak nem lehet semmi komoly… Tapintásra semmi. Ultrahangvizsgáló: a mosolygós fiatal doktornõ – milyen szép kék szeme van – végigsimítja a készülékkel a hasam, ott fáj – mondom –, mire a bal oldalra ér – de ott megáll, nincs itt semmi, mondja. Szedjek fájdalomcsillapítót, tanácsolja a fõorvos úr, majd csak elmúlnak a panaszok. De nem, sõt egyre erõteljesebbek. Újra jelentkezem, bemegyek a kórházba, újabb vizsgálatra, az irigoszkópia a belek állapotát világítja át, fájdalmas maga a vizsgálat, közben a hasam is rettenetesen fáj, de végül is öröm ér: a lelet negatív. Menjek vissza mégis a nõgyógyászhoz, mondja a fõorvos úr, õ nem tudja, mi okozhatja a fájdalmat. Közben május elseje, kétnapos ünnep, várom a hétfõt, mert most már igazán rossz. A rendelõben, amíg várni kell, egymás után szedem be a fájdalomcsillapítókat. Végre sorra kerülök, mutatom a negatív leleteket, s azt is, hol fáj. Jézusom, itt valami van, itt valami hatalmas dolog van – kiált fel az orvos vizsgálat közben. Nézd csak, szól a fõnökének, az is megvizsgál, ez biztos, mondja az, de nem biztos, hogy a miénk. Vagyis egy hatalmas daganat van a hasamban, de nem biztos, hogy nõgyógyászati eredetû. Készülhet a mûtétre asszonyom, teszi hozzá szinte vidáman. A megdöbbenéstõl szólni sem tudok. Hogy lehetséges ez? Hogy két hónappal ezelõtt a nõgyógyászati kivizsgáláskor ebbõl semmi sem volt látható? Hogy az egy hét elõtti ultrahangvizsgálaton egy nagy kiterjedésû daganatból semmi sem volt észlelhetõ?
  Azt hiszem, nagyon beteg vagyok – súgom oda Ferinek a szerkesztõségben, nem akarom, hogy a többiek is hallják, nem akarom, hogy sajnáljanak. A hét végén aztán mégis elmondom, egy ideig nem dolgozom, néhány nap múlva operálnak.
  Május 9-én – a parlamenti választások másnapján – befekszem a kórházba, az osztályvezetõ fõorvos, aki operálni fog, rokona a nõgyógyászomnak, nála jó kezekben leszek, mindent meg fog tenni. Valóban, nagyon kedves, figyelmes mindenki, kétágyas szobában fekszem egyedül, szükség esetén Feri ott alhat a másik ágyon. Az ablak a Hármashatárhegyre néz, egy darab természet végteleníti a horizontot, és alkalmas arra, hogy megfogalmazzam magamnak: a fû, a szikla, a napfény örök, az élet örök, de nekem elkezdõdött a visszaszámlálás. Lehet, hogy csak két nap vagy egy év, vagy talán több, de most már sosem lehet arra gondolni, hogy mi lesz öt év múlva, mi lesz tíz év múlva, majd ha mindketten nyugdíjasok leszünk, s Feri írja az emlékiratait, s én segítek emlékezni, majd ha megszületnek az unokáink… Nem. Mindezeket a gondolatokat megelõzi egyetlenegy kérdés: lesz-e még az az akkor?
  1994. május tizedike. Kezemben a CT-lelet, nyitott borítékban. „Peritoniális terjedés” – vagyis a petefészekbõl kiinduló daganat a hashártyán terjed tovább – olvasom – iszonyodva a testemben sokasodó és szaporodó halálsejtek konkrét brutalitásától. Kisvártatva bejön a szobába a kellemes, szabályos arcú, barátságos fõorvos, aki másnap operálni fog. Mutatom a leletet. – Hát igen. Úgyse hinné el, ha mellébeszélnék. De nem muszáj belehalni! – teszi hozzá vigasztalólag, s a kemoterápiás kezelések eredményeivel biztat.
  Imovan – kedves, dallamos név, a tabletta kecses formájú, akár egy könnycsepp. Hála Imovannak, félelem nélkül, mélyen alszom a mûtét elõtti éjszakán. S utána újabb, még mélyebb, igazi kábulat. Késõ délután Feri biztató mosolya a ködön át: minden jól ment, aludjál, rendbe fogsz jönni. Éjjel a szomszéd ágyon alszik, alig észlelem, de mégis tudom, hogy ott van. Olyan megnyugtató, vigyáz rám. A második nap kicsit rosszabb, mint az elsõ, az ember kevesebbet alszik, szomjas, de ha iszik, öklendezik. Nem szeretem, ha a látogatók szenvedni látnak, még a gyerekek se, csak Feri legyen velem. Áronka szomorú, döbbent tekintete – sosem feledem. Negyedik napon azután rohamosan erõsödni kezdek, megszabadulok a katétertõl, megindul az anyagcsere. Az elsõ kulináris élvezet a sütõtöksaláta, amit kolléganõm hoz be, eszembe juttatja, hogy nemsokára hazamegyek és marhahúslevest fogok fõzni. Amikor már van türelmem, olvasok. A szélhámos vallomásait. Félix Krull végtelen életélvezete magával ragad. Istenem, ha élek még egy kicsit, elmegyünk Ferivel Lisszabonba.
  Bármilyen szörnyû a diagnózis, a mûtét után – feltéve, ha eltávolították a daganatot – az ember nagyon határozottan megkönnyebbül. Elõször is megszabadul a tehertõl, amely a hasában növekedett, nyomta a beleket, a hasfalat, mindent. Másrészt elfogja valamilyen eufória érzés: ezt kibírtam, ezt legyõztem, egyre erõsebb leszek. De! A betegség lényege éppen az, hogy ha a látható daganatot ki is lehet irtani (makroszinten), a sejtek szintjén megmarad a kór. Ezt kell leküzdeni a kemoterápiával.
  A hatodik napon meglátogat a belgyógyász doktornõ, aki a kemoterápiás kezelést irányítja. Az ígért idõponthoz képest késve jön, és nagyon siet. Ez az elsõ benyomásom, hogy igazából már máshol kellene lennie, de egy kis idõt mégis muszáj rám áldoznia, vagyis hogy nem figyel rám igazán, nem figyel rám személyesen, ez a rossz benyomásom a következõ év folyamán, sajnos, igaznak bizonyult. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, hiszen tényleg nagyon sok dolga volt állandóan, tényleg rengeteg beteg kezelését irányította, és másokkal sem volt kedvesebb, személyesebb mint velem. Talán a kedvesség olyan plusz energiát követelt volna, ami már nem fért volna bele a sokórás munkaidejébe. Vagy ha valami érzelmet engedett volna meg magának a többnyire alig gyógyítható, súlyos betegek kezelésében, nem bírta volna a lelki terhelést. Bizonyára túl sokat várunk el az orvostól, hogy segítsen rajtunk, hogy biztasson és közben még kedves is legyen.
  Nagyon készülök az elsõ kemoterápiás kezelésre. Tudom, hogy hét órán át folynak majd belém a különbözõ mérgek – gyilkos-gyógyító vegyszerek – az infúzióból. Márquez regényét tartom magam elé – fél kézzel, nehogy az infúziós tû elmozduljon a másikban – próbálom elérni, hogy elragadjon a boldogtalan szerelmesek története, a Szerelem kolera idején elvarázsolt árnyvilága. De mégis, ezek a folyadékkal teli palackok az állvány tetején, s az a végtelen lassú csepegés – újra meg újra leteszem a könyvet, és számolom a perceket. Az igazi diadal, amikor a nõvér kicserél egy palackot. Közben a kék jégsapka a fejemen, nehéz és hideg, de talán tényleg segít abban, hogy a lehûtött hajhagymák elviseljék az erekben áramló gyógyszerek hatását – s ne hulljon ki a hajam. (Farkas Éva hozta Londonból, nálunk még nem hozzáférhetõ az ilyesmi.) Az utolsó elõtti palacknál már itt van Feri – minden szörnyû, mindenkivel összevesztem – mondja keserûen, én vigasztalom, megnyugszik – bár mindketten tudjuk, hogy a lap életben tartásáért folytatott küzdelemben, az éjszakákon át való cikkírásban, a visszhangtalanságban, a változtatásra való képtelenségben mindannyian elfáradtunk. Mire vége van, mintha tényleg méreg csordogálna az ereimben, az egész testem erõtlen, csak vonszolom magam az autóig. Otthon végre álomba zuhanok, s másfél óra múlva pihenten ébredek.        Az émelygés elmúlt, Feri teát hoz, pirítós kenyeret fetával. De jó is az élet, istenem!
  Másnap fáradtan, meggyötörten fekszem egész délelõtt, de tudok enni, krumplipürét, kompótot. Délután 5 óra körül aztán minden megváltozik. Kihányom, amit ettem, s hiába veszem be a mellékhatásokat csökkentõ Zorfant, azt is kihányom, órák telnek el, s nem múlik a rosszullét. Szomjazom, de semmi nem marad meg bennem, végül éjféltájban megiszom egy pohár vizet, és elalszom.
  Még öt alkalommal kaptam infúziót, és egyre inkább megtanultam elviselni, vigyáztam, hogy nagyon keveset egyek, s csak ha biztosan nem émelyegtem, akkor ittam.
  Az utolsó kezelés karácsony elõtt lett volna, de elhalasztottam januárra. Karácsonykor a család Nyugaton élõ része is itt van. Lili édes már 84 éves elmúlt, de még bírja erõvel, vagy inkább szellemmel. Bizakodik, mint mindig, mindenben optimista. Meg fogsz gyógyulni, Éva. Biztos. Érzem – mondja megfellebbezhetetlenül. A másik család a „franciák”. András, felesége Michele és a gyerekek, Zazie és Christóf nyugodt és kellemes rendezettségükkel megformázzák, „helyrepofozzák” az én jó szándékú, de mindig kicsit összevissza háztartási igyekezetemet. Szeretet, melegség és gyengédség – a betegség csak rossz álom, csak legyûrendõ feladat. Együtt szilveszterezünk a beszélõsökkel Havas Gáboréknál, most Ottilia is vidám, a lap nemrég megint kapott egy kis támogatást, talán megmaradhat még, õ és Gábor mindent megtesznek ezért, s a többiek, a fiatalabbak, Ica, Bán s a Benjámin Zádori szintúgy. Utóbbiak derekasan részt vesznek a vodkázásban, nekünk ez már nem megy. Amikor hazafelé a Moszkva téren úgy 6 óra tájban összetalálkozunk egy vidám társasággal, köztük a mi gyerekeinkkel, igazán boldog vagyok. Az újévi lencsét már megfõztem, reggel csak berántom, s amikor majd délután felébredünk, ehetünk az idei szerencsénkre.
  Feri hozzám bújik: nagyon szeretlek, szeretem a hasadat, minden porcikádat – mondja, elhiszem neki, és megpróbálom elfelejteni, hogy mi történt a hasamban, hogy kivágták belõlem a daganattal együtt az én kis drágáim lakóhelyét, hogy meg vagyok jelölve, hogy sosem lehetek már egészséges. Akkor éjszaka sikerült.
  Január közepén túl vagyok az utolsó kezelésen is. Ezután heti háromszor járok hasi injekcióra, interferont fecskendeznek be közvetlenül a hasüregbe. Minden alkalommal több órát kell várni a doktornõre, annak ellenére, hogy idõre vagyunk berendelve. Persze, ha valaki beteg, annak van ideje, mi dolga is lehetne az életben, mire lehet képes egy százszázalékos rokkant – ez a hangulata, a jelentése a várakozásnak. Közben azért bejárok a szerkesztõségbe, de úgy érzem, nincs igazán szükség rám. Próbálok segíteni, amit tudok, Havasnak – szegény nagyon rosszul viseli a szponzoráló kiadóval való tárgyalást – kétségtelenül penetráns Kende stílusa. Gábor nagyon mély fiú, okos, keserû, ironikus, végtelenül becsüli Ottiliát, csak az õ kedvéért, az õ életben tartásáért vállalta el, hogy fõszerkesztõ legyen, hogy színvonalasan végigcsinálja az utolsó hónapokat. És végül a megszûnést, a sok primitív újságírói faggatózást, tényleg miért is mentünk tönkre, és a párt miért nem segített stb. stb. Aztán még TGM néhány napos ünneplését a médiában, mint a havi folyóirat fõszerkesztõjét.
  A lap júniusban megszûnik, de a fiatalok közül néhányan, s én mint „anyukájuk”, reménykedünk abban, hogy õsszel – ha támogatónk tartja magát ígéretéhez – létrejöhet a folyóirat. Közben – úgy tetszett – meggyógyultam. Három hónaponként kell kontrollra jelentkeznem, ha nincs semmi probléma. Hétvégéken kijárunk Surányba a gyerekekkel vagy Ottiliával, úszunk a tóban, sõt még a Dunát is megpróbálom, jól vagyunk. A betegség, a sorstólcsapottság közel hozott egymáshoz Ottiliával, bár a világ, a köz iránti érdeklõdése, szellemi nívóssága elsõsorban Feri társaságát igényelte. Ezt én mindig természetesnek tartottam, tudtam, hogy nagyon élvezi Feri eredetiségét, makacsságát, amivel a harcait végigharcolja, nagy tudását, amit inkább mindenféle dolgok tudásának nevezhetnénk, mert olyan furcsa sokféle élménybõl, olvasmányból, történetbõl, anekdotából és némi, az utóbbi években egyre több szisztematikus tudásból jött létre. Õt kereste a halála elõtti utolsó napokban, amikor szomorú tartással mondta a telefonba: Solt Ottilia vagyok, a Kõszeget keresem. Nem panaszkodott, érdeklõdésemre hogylétérõl akkor csak sóhajtott, összeszorult a szívem, azt éreztem a betegség közössége által teremtett intimitásnak vége szakadt, annyira fáj, hogy nem lehet beszélni róla.
  De akkor, 1995 nyarán, ahol a történetem tart, akkor nagyon jókat beszélgettünk a vízparton, séta, kirándulás közben a gyerekkorról, a mamájáról, a nagymamáról, a kertrõl, ahol laktak, a komposztkészítés rejtelmeirõl.
  Augusztusban egy hétre elutazunk Ausztriába nyaralni. Egy kicsit vívódunk ugyan a lisszaboni terv fölött, de végül úgy döntünk, ott túl meleg van ilyenkor, majd jövõre tavasszal vagy õsszel elmegyünk. Stájerország gyönyörû, a szálloda kellemes, nagyokat sétálunk, jókat vacsorázunk, minden remek, nászút. Utolsó nap elkezd fájni a hasam, de aztán elmúlik. A következõ víkenden megint érzem egy ponton, a hasam aljában valami fáj.
  Hétfõn hazafelé jövet bemegyünk a kórházba, a fõorvos úr ott van, megvizsgál, semmit nem talál, de azért menjek vissza két nap múlva ultrahangra. Aznap utazik el Feri Sárikával Horvátországba – régi álmát megvalósítandó – búvártanfolyamra. Elkísérem õket a találkozóra, onnan megyek a kórházba.
  A vizsgáló orvos arca. Ahogy félrenézett, ahogy tüntetõen elfordult, nehogy kérdezzek valamit. A lelet a zárt borítékban. Tudtam: nem gyógyultam meg. Igen – van egy újabb csomó, körülbelül ott, ahonnan kiindult a folyamat, persze kell CT-t is csinálni, hogy pontosan lássuk, újra kell kezdeni a kemoterápiát – mondja a fõorvos úr. Keressem a doktornõt, õ mást nem tud tenni. Egy hét múlva CT, az eredmény két terime a hasban, mely recidivának – kiújulásnak – tekinthetõ. Elsírom magam a telefonba, Feri is szomorú, de ott a tenger, ott a feladat.
  A doktornõ újabb infúziókat ír elõ, s kiegészítésül egy tablettát kell szednem, Lili küldi el Németországból, mert itt hosszú várakozás után sem kapjuk meg. Technikailag már jobban viselem az infúziót, mert végre megoldották, hogy ki lehet menni közben a toalettre, és nem muszáj feküdni, ülve jobban tudok olvasni, de lelkileg gyötrelmes az a hat óra, hallgatom a panaszkodást természetesnek érzõ betegtársaim történeteit, hogyan jött vissza, terjedt tovább a betegség az évek során, hogyan hullott ki a hajuk a kezeléstõl, hogyan tûrnek és szenvednek egyedül vagy egy magatehetetlen férj mellett, s a legfájdalmasabb látvány a szép fiatal lány, aki húszéves és nem panaszkodik.
  A második infúzió után ultrahangkontroll. Feri jön velem, mint mindig, ha valami rossz hírre lehet számítani, ne egyedül tudjam meg. Rengeteg ember, iszonyú lassan megy minden. Talán három órája várunk már, amikor végre bejutok. Mindkét csomó megvan, talán inkább egy kicsit nagyobb, mint volt. Kétségbeesetten megyünk fel a fõorvos úrhoz, a harmadik emeletre. S õ kondoleál. Elsõsorban Ferinek, de kicsit nekem is. Hát igen. Nem is lehet csodálkozni, õ látta, mi volt ebben a hasban, mintha egy tál rizst szétszórnánk, úgy szóródtak a ráksejtek. Ezt már az ajtóban mondja, egész közel állok hozzá, mosolyogni próbálok, és azt érzem: szörnyeteg. Feri szegény még próbálkozik, bátortalanul kérdi: mûtét? Nem, azt nem ajánlom, vannak olyanok, akik tanácsolják. Én nem.
  Igazi sötét elkeseredés vesz erõt rajtam, azon a borús októberi napon. Két daganat fejlõdik a hasamban, a kezelés nem segít rajta, nem operálható. Menjünk el mégis Aliz ismerõséhez, kiváló onkológusnak tartják, talán lehet még valamit tenni – mondja Feri.
  Mennyire fiatal az õsz haj ellenére, a mosolygó, bohócos arc, a magas fekvésû, gyengédséget és könnyedséget kifejezõ hang, a közvetlenség, amellyel barátja barátait rögtön tegezi – Ungár doktor percek alatt visszahozta az életkedvemet. Ha lehet, természetesen operálni kell, mondja, egy újabb CT-t kell csináltatni, hogy a daganatok pontos elhelyezkedése látható legyen. Ha megvan az eredmény, következõ vasárnap feküdjek be a kórházba, hosszú elõkészítés kell – kétnapos koplalás, hashajtás – mert lehet, hogy a belek is infiltráltak.
  Azok voltak. Az intenzív osztályon ébredek, nem tudok beszélni, mert mindenütt csövek lógnak ki belõlem, orromon, számon, a zöld fényben a távolban ül Feri és Áron – milyen gyönyörû szép az én kisfiam –, hallom a nõvér hangját, amint azt mondja, úgyse fog emlékezni semmire, még nagyon erõs a kábulat, mondanám, de igen, itt vagyok, én vagyok, látlak titeket, szeretlek titeket. Aztán újból az álom, a valószínûtlen lebegés, ahol a fájdalom is idézõjeles, öntudatlan. Nagyon jó, hogy annyira kábítják az embert a mûtét után. Így kibírható.
  A második éjszakán megérzek valamit abból, milyen lehet a heroinos kábulat. Azt érzem, hogy valahol magasan a fény fölött vagyok, onnan nézem magamat, amint fekszem és szenvedek az ágyon, s nem bírom megmozdítani a testem, és nem bírom kikapcsolni az élesen érzékelõ tudatomat. Szörnyû érzés, gyûlölöm, magamban akarok lenni, nem vágyom kábulatra, eufóriára, soha nem tudnék kábítószerfüggõ lenni.
  Az elsõ négy nap kutya nehéz volt az intenzív osztályon. Az operált bél még nem mûködött, a gyomorszondán s a többi szondán keresztül távozott vér, genny, sav belõlem. A tüdõm az altatás következtében csökkent funkcióval mûködött, amint egy kis erõm volt, légzõtornát kellett csinálni. A gyógytornásznõ Zsuzsi, bûbájos, türelmesen dolgozik velem, közben dicsér, biztat. S az aneszteziológus doktornõ figyelme, törõdése, személyes érdeklõdése – igazi élmény. Erõt ad. Vagy az ápolófiú, Miki gondos profizmusa, ahogy igyekszik megoldani a problémámat – a gyomorszondán keresztül szódabikarbónát fecskendez a gyomromba, így szünteti meg a napok óta tartó kínzó hányingert. Õk mind igazi gyógyítók! Ötödik napon aztán, a legnagyobb csoda, megindul a bélmûködés, egyszeriben jobban leszek, bírok enni kompótot, levest, délután kisétálok – járókerettel, Zsuzsi támogatásával – a folyosóra. A hetedik napon aztán visszavisznek a nõgyógyászatra, s karácsony elõtt egy nappal hazamehetek.
  Lili most nem jön, nincs jól, már nyáron is nagyon töpörödött volt, szegénykém. Október óta többször volt kórházban, gyenge, nem tudni miért. Panaszkodik, de engem közben biztat, úgy érzem, annyira szereti Ferit, hogy nem akar engem túlélni. Mintha azzal, hogy õ elmegy, megváltana engem. Drága Lili, ezt sosem mondta, de éreztette velem.
  Milyen csoda, hogy a bensõséges szeretet, az összetartozás akkor is megvan, ha évszámra nem találkozunk. A drága Semjén család itt van karácsonykor, kilencen üljük körül az ünnepi asztalt, olyan jó. Lassan erõsödöm csak, könnyen elfáradok, egyáltalán nem bírom a cigarettafüstöt. Közben elkezdjük a folyóirat elõkészítését, Ilona végtelen ambícióval és kitartással intézi a gründolást, úgy tetszik, mégis sikerül összehozni. Örülök a munkának, gyûlnek a kéziratok, megbeszéléseket tartunk, többnyire nálunk, mert még nincs szerkesztõségi helyiség, sok az izgalom, az indulat és az érzékenység, de azért lassan fejlõdik a dolog. Közben Lili egyre rosszabbul van, Feri és Áronka elrepülnek Frankfurtba, a megérkezésüktõl csodálatosan jobban lesz, bizakodva jönnek haza, de aztán megint rosszabbul van, nem eszik, nem bír felkelni, Fanni is elutazik hozzá elbúcsúzni. Én nem látom többé.
  Egyetlen csodálatos Lili. Nagyon szeretlek, nagyon hiányzol. Este, ha megszólal a telefon, még most is remélem néha, hogy Te vagy.
  Közben újból kapok kemoterápiás kezelést. A másodiknál szörnyû rosszul leszek, abbahagyhatatlanul hányok délutántól másnap reggelig. Feri Frankfurtban, a lányok próbálnak segíteni, de nem tudnak. Reggel kétségbeesésemben felhívom Ungár doktort – azonnal küldöm a mentõt – mondja, benn segítünk rajtad, a kiszáradástól hánysz folyton, ha infúziót, sót kapsz, megszûnik. Valóban, másnap újjászületve jövök haza.
  Márciusban megjelenik a folyóirat elsõ száma, megkezdõdik a komolyabb munka. Jól érzem magam, erõs vagyok, bizakodó. Sokszor napokra is elfelejtem, hogy beteg vagyok, hogy a betegségem természetébõl kifolyólag már sosem leszek teljesen egészséges. Dolgozni tudok, ellátom a családot, a betegség nem látszik rajtam. Közben persze tudom, hogy az ítélet jogerõs, csak éppen felfüggesztett. Ettõl a tudástól furcsa módon minden öröm intenzívebb lesz, miközben ott van mögötte a sötét árnyék.
  Elkísérem Ferit az oxfordi emberi jogi workshopra, s utána elutazunk Farkas Éváékhoz a tengerpartra. A ház, a kert, a számtalan virág gyönyörû szép, a beszélgetések Évával, az öröm, ahogy Feri élvezi a tengert – boldoggá tesz. (Tíz évvel ezelõtt, amikor a Csendes-óceánban fürödtünk, amikor órás úszás után kijött a vízbõl, azt találta mondani: Most vigyél haza Évikém, mert lehet, hogy mégis azt választom.)      A „kétéltû embert” elkísérem aztán nyár végén az Adriára, Senjbe. Én vagyok az egyetlen civil a búvártársaságban, árnyékba megyek, keveset úszom, vigyázok magamra. De örömmel nézem az egészséges, vidám embereket, meg a végtelenül ügyes gyerekeket, nem érzek irigységet. Feri persze a legügyetlenebb az egész társaságban, némi aggodalommal bánnak vele, de azért mindent megcsinál, annyira édes. Nagyon szeretem, nagyon boldog vagyok vele.
  Szeptemberben kezdõdik a „munkás élet”. Suri utolsó éves a gimnáziumban, elhatározta, hogy pszichológia szakra jelentkezik, készül lelkiismeretesen. Áronka elkezdi a németnyelv-tanári szakot, van egy kiváló tanára, aki lelkesíti, így komolyan foglalkozik az irodalommal. Fanni már negyedéves jogász, új tutora van a Láthatatlan kollégiumban, a kiváló Halmai Gábor, könnyedén, élvezettel olvas, tanul, jogi versenyre készül, illetve készít fel. Feri egyre többet foglalkozik emberi jogokkal, bár közben lelkiismeretesen végzi parlamenti munkáját is. Ebbe a tevékeny és konstruktív családi életbe igazán nem illik bele az én betegségem.
  Szeptember végén – megint éjszaka – újabb jelzõfájás. Annyi minden fájhat egy ilyen többször operált hasban – nyugtat a telefonban Ungár doktor, de azért csináltassunk ultrahangot. S a kiváló, modern ultrahangkészülékkel az ügyes kezû Artner doktor néhány perc alatt megtalálja a recidivát. Hát nem gyógyultam meg. Újabb mûtét. De mi lesz – kérdem Feritõl boldogtalanul –, ha egy félév múlva megint megjelennek a hasamban újabb rákos csomók. Nem gondolunk erre. Október 18-án mûtét. Már elõre tudok mindent, csinálom is szabályosan. Ez most könnyebb volt, nem kerülök intenzív osztályra, csak az õrzõbe. Aránylag hamar felépülök – felejtsem el ezt a kellemetlen intermezzót – mondja a drága Ungár Laci. November, december, mintha nem is történt volna semmi különös, sokat dolgozom a folyóiratnál, jól karácsonyozunk – most csak öten, szilveszterkor két társaságba is elmegyünk. Boldog új évet, drágám – mondja Feri szorongva, de reménykedve.
  Most, amikor ezeket a sorokat írom, 1997. április 13-a van. Egy hónapja tudom, hogy két újabb recidiva van a hasamban, az egyik ráadásul a májon. Vagy talán több is, csak minden az ultrahanggal sem látható. Mûteni most nem lehet, nem lenne érdemes – így szól az orvosi verdikt. Be kell vetni az ismert leghatékonyabb citosztatikumot, a taxolt. Jövõ héten kapom a második kezelést, de nem nagyon bízom a hatásában, mert az elsõ után, s azóta is változatlanul fáj a hasam, mégpedig a gyomrom bal és jobb oldalán, hol felváltva, hogy egyszerre. Tegnap annyira rosszul lettem, görcs, hányás, hogy ki kellett hívjuk az ügyeletet, a fájdalomcsillapító, altató injekció aztán segített rajtam. Ungár doktor is nagyon szomorú – látom rajta –, de végtelenül gyengéd és segítõkész, annyira hálás vagyok neki az eddigi idõért, meg azért is, ami még hátra van. Nagyon szomorú vagyok, néha kétségbeesett, gyorsan szeretnék mindent elmondani a gyerekeimnek, amit nem fogok tudni, mert már nem leszek itt. Szeretnék még írni is, nemcsak a betegségem történetét, nemcsak haláltörténetet, hanem az életét. „Boldog volt, amíg élt” – ezt kell rólam írni, szenvedésekrõl egy szót se, mert tényleg boldog voltam. Még egy kicsi idõt adj, Uram, ha szenvedek is, láthassam a drágáimat.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu