Nem tudom, hogy ezt mennyire érzékelték, bár címkézõs ország állampolgáraként a magam részérõl mindenesetre igyekeztem ezt az eshetõséget figyelmükbe ajánlani. De azt felelték, õk is tájékozódtak, és arra jutottak, hogy ezt Magyarországon nagyon sokan egészen másképpen látják. Valószínûleg ez azért sem volt lényeges, mert kezdettõl fogva sok mindent találtak ki vagy torzítottak el velünk kapcsolatban, éppen azért, hogy a magyar politika vagy a magyar sajtó egy részét irritálják. Az én nevem csak egy hosszú lista egyik tétele. Kétségtelenül sokat töprengtünk azon, hogy mindez milyen veszélyekkel jár. Nem akarom megkerülni a kérdést, de hadd szögezzem le: az ORTT nem politikai szimpátiaversenyt hirdetett, hanem két, pontversenyen alapuló pályázatot írt ki, önmagukban meglehetõsen zárt kategóriákkal. És mi azt gondoltuk, ma már azt mondanám, bizonyára hiszékenyen, együgyûen és talán ostobán is, hogy az számít, amit beadunk, és a meghirdetett szempontok alapján dõlnek el a pályázatok.

  Mi volt a többi irritáló tényezõ, amelyre utaltál?

  Az egyik leglényegesebb a Csehországban sikeresen mûködõ Nova tévével kapcsolatos rágalom- és blöffhadjárat volt; az elsõ pillanattól kezdve folyt. Ez tudatos ellenkampány volt, az egyik vetélytárs pályázó indította el. Zárójelben mondom, s azért zárójelben, mert az ORTT szóvivõjének állításával szemben – hogy ugyanis minden pályázó feljelentette volna egymást – mi senkit sem jelentettünk fel. Az viszont tény, hogy épp ennek a pályázónak a különféle tévéállomásairól tekintélyes amerikai tõzsdei elemzõk azt írják, hogy "alacsony színvonalú amerikai mûsorokkal" dolgozik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy magyarországi pályázatukban nagyon sok szépet és jót megígérnek. De hogy mi mire számíthatunk, az már akkor világos volt, amikor még õsszel, az ún. általános pályázati feltételek megjelenése után tartott nyilvános meghallgatáson egy magyar ügyvéd – ott meg nem nevezett ügyfele megbízásából – azt javasolta az ORTT-nek, hogy zárják ki a pályázatból mindazokat, akiknek a szomszédos országokban elektronikusmédia-tulajdonuk van. Ez rólunk szólt. Az ORTT egyik tagja – aki tudta, hogy két évvel ezelõtt országos hálózatot akartunk csinálni, amit akkor is a politika és egy késõbb a médiatörvénybe utólag belepasszírozott mondat fojtott meg – késõbb elmondta, hogy ezt hallván, nevetve odaszólt a szomszédjának: "Balót vezessék ki a terembõl", mivel az RTL-nek Nyugat-Európa sok országán kívül csak Lengyelországban van televíziós tulajdona. Az ügyvéd úr az Európa Tanács egyik dokumentumára hivatkozott, amely állítólag az õ javaslatát támasztotta volna alá. Ilyen dokumentum történetesen nincs, hiszen térségek médiamonopóliumával az Európai Unió egyetlen szerve sem foglalkozott soha; ugyanis nincs olyan "médiaterület", hogy Közép-Kelet-Európa vagy Nyugat-Európa. Egy cseh televíziónak, amelyik csehül beszél, és egy magyarnak, amelyik magyarul beszél, nincs közös közönsége, amelyet monopolizálhatna. Az a dokumentum, amelyre az ügyvéd úr hivatkozott, évekkel az országos kereskedelmi televíziók megjelenése elõtt keletkezett, és az egyes országokon belül kialakulható sajtómonopóliumok veszélyére figyelmeztet. Ez is a hosszú és tudatos blöffhadjárat egy állomása volt.
  De hadd térjek vissza oda, hogy ha minket nem tartanak kívánatosnak, akkor az a megoldás, hogy nem kell pályázatot kiírni. De ha már kiírták – talán ez is együgyûség –, azért bíztunk benne, hogy pályázatunkkal meggyõzzük õket. Õket is. Egyébként a sajtó szerint két-három olyan párt volt, amelynek a képviselõje semmiképpen nem kívánt ránk szavazni. Ennek a három pártnak az összesített szavazati aránya az ORTT-ben az elsõ szavazati fordulóban 30 százalék, és ennél is kisebb a második fordulóban, amikor már az elnök is szavaz. Az ORTT sok döntést hozott már e három pártdelegátus ellenében: magát a pályázatot is az õ ellenszavazatuk dacára írták ki. Már csak ezért sem kellett nekünk annyira rettegnünk attól, hogy én vagy a mögöttünk álló amerikai vállalkozás ezt a három pártot irritálja. Meggyõzõdésem, hogy nem is rajtuk múlott a dolog. Ahhoz, hogy a 30 százalékból utóbb 17/22 legyen, partnerekre is szükség volt. És partnerek bõségesen akadtak, hiszen a szavazást és az idõpontokat addig húzták és úgy manipulálták, hogy végül oda jutottak: ha aznap nincs eredmény, az ORTT-t fel kell oszlatni – az elnök mandátuma persze megmarad –, és akkor ki tudja, meddig nincs országos magántelevízió Magyarországon. Mindennek a pályázatokhoz ugyancsak nincs köze.

  Nem lehetséges, hogy a többi pártot olyasféle megfontolás vezette, hogy nagyjából úgyis ugyanolyan televíziót produkál az egyik cég, mint a másik, s ha már nagy különbség úgy sincs köztük, akkor minek prolongálni a médiaháborút, minek írjanak már megint arról az ellenzéki lapok, hogy ez a liberális, SZDSZ-es, zsidó vagy akármilyen társaság lerohanja a nemzeti kultúrát? A médiabéke csak megér rongyos három-négy milliárdot! 

  Értem, hogy ezen a – meggyõzõdésem szerint téves – alapon is lehet dönteni, de sokadszor is azt kérdezem, hogy akkor minek a pályázat? Akkor tessenek frekvenciákat osztogatni. És kötelezõ annyira megijedni "ellenzéki lapoktól", hogy azt gondoljuk, õk az igazság letéteményesei? Mi az, hogy "médiabéke"? A politikát szolgáló média? A "nemzeti kultúra lerohanására" csak nagyon hosszan lehetne válaszolni, tényekkel is, mert ez lényeges téma, de röviden csak ennyit: ez is blöff-címkézés, a válasz benne van eddigi munkánkban, a pályázatunkban is, de hát az 300 oldal. A címke viszont csak egy sorocska. Van azonban egy sokkal fontosabb kérdés is: hogy van-e Magyarországon politikai igény a hatalomtól független médiára? S ha politikai igény nincs, akkor van-e Magyarországon olyan civil társadalom, demokratikus nyilvánosság és közvélemény, amely ezt kikényszeríti? Nekem elsõsorban errõl szól ez a történet.

  Viszont, mint tudjuk, vannak, akik úgy gondolják, éppen a te kiiktatásoddal tettek valamit a független médiáért. Éppen eleget cikkeztek arról, hogy az, ami a te mûsoraidban vagy a te felügyeleted alatt történt, a Napzártá ban, a választási mûsorokban, a Drót ban, a Krétakör ben stb., az pártos és elfogult. A helyzet éppen az, hogy az önmagukat függetlennek, illetve pártatlannak tartó média, mûsorok, televíziós személyiségek közül egy sincs, aki vagy ami közmegegyezésesen, minden jelentõs politikai erõ szerint függetlennek vagy pártatlannak minõsülne. 

  Persze hogy nincs. Egy darabig nem is hiszem, hogy lesz. De nem hiszem, hogy ez a médiát minõsíti, vagy csak rá vonatkozik. Többrõl és másról van szó. Csak utalnék például arra, hogy 1989 õszén a rendszerváltásról tárgyaló felek minden "sarkalatos" törvényben megegyeztek – a médiatörvény kivételével. Hadd ne gondoljam – és bocsánat, de nem is tapasztalom –, hogy a nézõk között túl sokan lennének, akik úgy vélekednek rólam, mint egy-két párt politikusai. Semmi jelét nem látom, hogy többségi társadalmi akarat lenne, hogy én ne mûködhessek közre egy új televízió létrehozásában.
  De jó, beszéljünk a velem kapcsolatos ítéletek eredetérõl. Ez sokrétû kérdés, és összetett témákkal vagy 300 oldalas pályázatok elemzésével manapság nem szokás és nem illik a nyilvánosságot terhelni, úgyhogy bocsánat az összefoglaló mondatokért: A magyar politikába a nyolcvanas évek végén két típusú ellenzéki erõ robbant be, õket követte aztán a Fidesz. Egyszerûsítve azt szokták mondani, hogy az egyikbõl lett az SZDSZ, a másikból az MDF. Amikor '89 nyarán a TV 2 vezetõje lettem, éppenhogy elkezdhettünk beszélni az elmúlt éveknek, évtizedeknek azokról a nagy történeteirõl, amelyekrõl addig nem lehetett. Azon nem lehetett változtatni, hogy ezek a történetek jelentõs részben olyanokhoz kapcsolódtak, akik az SZDSZ szimpatizánsai vagy képviselõi lettek. Nem a Napzárta szerkesztõi tehetnek arról, hogy Demszkyt üldözték, vagy hogy Konrád Györgynek vagy Haraszti Miklósnak voltak konfliktusai a rendszerrel, és a másik oldalról sokkal kevesebbeknek. Másrészt: a védtelenül hagyott Magyar Televízió ellen 1989 novemberében elkövetett kormánypuccsból – amikor az a bizonyos kuratórium odakerült a Magyar Televízió fölé, nem is beszélve az akkori héttagú elnökségrõl – azt azért világosan lehetett látni, hogy a puccs üzenete: létezik taktikai és stratégiai együttmûködés az MSZP és az MDF bizonyos körei között. Ez hamarosan láthatóvá is vált: a televízió fõmûsoridõs mûsoraiban az MDF jóval több megjelenési lehetõséget kapott, mint az SZDSZ vagy a Fidesz. Ekkor a késõ esti Napzárta egy ideig valóban tudatosan egyfajta ellensúlyozó szerepet is játszott. Egy ideig. És van egy harmadik tény is: az akkori MDF-bõl egyesek – okkal, ok nélkül – hamar elkezdték fenyegetni a televíziósokat is. Persze nem mindenkit. Emlékeim szerint elsõsorban azokat, akik az elõzõ rendszernek sem voltak éppen kedvencei.
  Bár késõbb történt, de minderre jellemzõ volt a taxisblokád. Ma is úgy gondolom, hogy a Napzárta támadhatatlanul tisztességesen viselkedett azokban a napokban. Adott volt egy totálisan, kételyek nélkül és feltétlenül kormánypárti híradó, és volt a Napzárta , amely a maga ellentmondásosságában próbálta bemutatni a helyzetet: egy konfliktus történeteit, nem pedig az alattvalók lázadását. És pusztán azért, mert megpróbáltuk bemutatni azt is, ami a blokád körül történik, hiszen a taxik és a kamionok között és mögött ezer seb fakadt fel, természetesen azonnal ránk fogták, hogy mi az SZDSZ-nek dolgozunk. Az volt a véleményem, ma is az, hogy felnõtt országban elképzelhetetlen egy ilyen taxisblokád kialakulása, mert a rendõrség nyomban megakadályozza. De ha egyszer már kialakult, akkor kutya kötelességünk, hogy minden oldalról megmutassuk azt, ami az utcán zajlik. Akkoriban néhány kollégával nagyon össze is vesztünk, hosszas vitáink közepette voltak, akik azt mondták, hogy meg kell buktatni a kormányt. Én meg úgy gondoltam, a mi dolgunk a helyzet egészének, ellentmondásosságának a bemutatása. Nem több, és nem kevesebb. Az, hogy kinek mi a véleménye a kormányról, a szavazófülkébe tartozik. Egyébként a taxisblokád voltaképpen velünk vagy nálunk kezdõdött. Volt aznap egy mûsorunk, amelyben a pénzügyminiszter úr elmagyarázta az órákkal korábban bejelentett benzináremelést. Mikor aztán Rabár Ferenccel elindultunk a kijárat felé, a tévé épületét már több száz taxi vette körül. Így kezdõdött. Néhány rendõrrel bejött egy taxis tárgyalódelegáció a tévé épületébe, és azt követelték Rabár Ferenctõl, hogy hívassa össze a kormány ülését még aznap éjjel, és vonassa vissza az áremelést, mert õk addig nem tágítanak. Felmentünk a szobámba, és a taxisok a rendõrökkel együtt figyelték Rabár urat, aki megpróbálta elérni a kormány különbözõ tagjait, de már senkit nem talált a parlamentben. Ezt meg is mondta a taxisoknak, akik erre, némi vita után ugyan, megengedték nekünk, hogy átmenjünk a Lánchídon.
  A Krétakör rõl pedig csak annyit, hogy ezt még legszigorúbb bírálóim sem emlegetik, mivel ebben a mûsorban – eleve így találtuk ki – a mûsorvezetõ szerepe minimális volt: mi csak témákat döntöttünk el. Ezek megvitatására aztán az egymással szemben álló nézetek legnevesebb képviselõi szerveztek maguknak csapatokat, amelyek pontosan egyenlõ idõt kaptak álláspontjuk kifejtésére. A Drót ? Tartok tõle, hogy ezt is félreérti a Beszélõ : nem a mûsort támadták – nem is volt támadható –, hanem engem. Ez már így van: csinálhatok bármit és bármilyen színvonalon, mindig lesz, aki hangosan megtámad. Ettõl még a Drót – Drót marad. A mûsor kazettáit tudomásom szerint még ma is sokan nézegetik. Valószínûleg igazuk van: aligha mondhatnánk, hogy ami a Drót ban volt, ma már nem aktuális. Kormányok jönnek-mennek, témák maradnak.

  Ha volt egyfajta kísérlet az MDF és az MSZMP/MSZP stratégiai összekapcsolására, akkor volt ennek a kísérletnek egy alternatívája is az Új Márciusi Frontban, ahol együtt voltak a demokratikus ellenzéket addig leghangosabban és leggaládabbul gyalázó reformkommunisták és a demokratikus ellenzékhez közel álló s késõbb az SZDSZ-ben fontos szerepet játszó személyiségek, mint Bauer Tamás, Vásárhelyi Miklós vagy Tardos Márton. Te mint az ÚMF alapító tagja olyasvalakinek minõsülhettél, aki ebben a másik irányú kiegyezési kísérletben elkötelezett. 

  Nem tudom, kik voltak a "demokratikus ellenzéket addig leghangosabban és leggaládabbul gyalázó reformkommunisták" ott, de inkább éreztem az ÚMF-et változtatási, mint kiegyezési kísérletnek. Valaki megkeresett, és mivel addig – a KISZ óta – soha semmiben nem voltam benne, soha semmibe nem léptem be, azt gondoltam, ebben részt vehetek, mert olyan emberek vannak benne, akiket tisztelek, akikkel valószínûleg érdemes együttmûködni. Azután nem lett az egészbõl semmi. De elfogadom, hogy ez értelmezhetõ úgy, ahogyan elhangzott.

  Te magad hogyan értelmezed a saját helyedet? Az azért addigi pályafutásodból eléggé egyértelmû volt, hogy a reformkommunista szárnyhoz sokkal több közöd van, mint az ellenzék bármelyik csoportjához.

  Én inkább úgy gondolom, egyikhez sem volt közöm. Sem pártgyûlésre, sem ellenzéki gyûlésre nem jártam. Mondhatnám úgy is, mindkét oldallal megvoltak a magam konfliktusai.

  Azért talán mégsem véletlen, hogy amikor az ellenzék felé nyitó Mozgó Világ ot felváltotta a reformkommunista Mozgó Világ , akkor gondoltak rád, mint lehetséges fõszerkesztõre. 

  Errõl most hallok elõször.

  Az lehet, mert a pártközpont egyik jelentésében, amelybõl ez kiderül, az áll, hogy ha P. Szûcs Julianna nemet mondana, akkor Zöldi Lászlóval és veled próbálkoznak majd. De mindenképpen volt közöd ehhez a váltáshoz, hiszen te készítetted azt a jelzés értékû interjút Nyers Rezsõvel, amelyik megadta az új Mozgó Világ imázsát, hogy tudniillik ennyire bátrak lehetnek azok, akik nem lépnek túl a reformkommunizmuson. Ez tehát fontos interjú volt, miként a Berecz Jánossal készített interjúd is. És egyáltalán, a 80-as években azért elég magas pozíciókba kerültél. Társelnök voltál a Film- és Televíziómûvészek Szövetségében, aztán elnök a MÚOSZ-ban.

  A Beszélõ tehát elszámoltat. Az, hogy dolgoztam a Mozgó Világ nak, egy töprengés utáni, tudatos döntés volt. Az Újságíró Szövetség elnöksége, három évvel elõtte a Filmmûvész Szövetség társelnöksége sokkal kevésbé. Ezekre a tisztségekre megválasztottak, és nem mondtam nemet, mert fontosnak éreztem õket. A munkahelyemen 1989-ben lettem elõször vezetõ. De elõtte is hittem a nyilvánosságban, a televízió erejében, különösen a nyolcvanas évek Magyarországán, hittem – ma is hiszek – a nézõk természetes intelligenciájában, és általában is azt gondoltam, hogy legalábbis én – ez "egyemberes" elmélet –, akinek talán volt némi affinitásom vagy tehetségem ehhez a szakmához, hasznosabb lehetek, többet és fontosabbat tudok tenni azzal, ha a létezõ kereteket próbálom tágítani. Ez megítélhetõ vagy elítélhetõ. Annál is inkább, mivel tudom, hogy nagyon sokan mondják ezt magukról. Sok mindenrõl persze akkor nem tudtam, amirõl tudnom kellett volna. Ezért csak magamat hibáztathatom. Lehet más úton is járni, lehet szamizdatot is írni, azt terjeszteni, ezek vitathatatlan tettek, de engem mégis inkább az vonzott akkoriban, s talán ebben is volt maradandó érték, hogy megpróbáljak a lehetõ legtöbb embernek a lehetõ legközérthetõbb és mégis kifogásolhatatlan vagy nehezen elmarasztalható formában adni valamit. Nincs okom tagadni, hogy néha úgy éreztem, ez sikerül is.

  Ahhoz, hogy az ember értelmes és eligazító, ne pedig dezorientáló mûsorokat csináljon, nem kell okvetlenül interjút vagy mûsort csinálni '56-ról Berecz Jánossal. Volt lehetõség a distinkciókra. 

  Ezt a kérdést szeretném pontosan megválaszolni. Úgy gondolom, hogy ezeket a distinkciókat rendre megtettem. Soha nem fogadtam el az olyan általánosításokat, hogy minden újságíró vagy minden televíziós egyformán kiszolgálta a Kádár-rendszert. Voltak, akik rendszeresen kaptak párt- és kormánykitüntetéseket, voltak, akik nem. Voltak, akiket látványosan kedvelt a hatalom, voltak, akiket nem. Voltak, akik magasra kapaszkodtak, voltak, akik nem. Úgy érzem, szakmailag is, integritásunkat tekintve is óriási különbségek voltak és vannak köztünk, és erõsen hiszek abban, hogy a közönség többsége mindezt pontosan tudta és tudja.

  Szakmai szempontból ehhez nem fér kétség. 

  Szerintem a szakmánál többrõl van szó. De tisztázzuk: a Velünk élõ történelem címû mûsorhoz semmi közöm nem volt. Ezt azért mondom, mert ezt szokták a szememre hányni. Régebben még próbáltam válaszolni az ilyen cikkekre, de sohasem közölték, úgyhogy abbahagytam. Volt viszont egy másik mûsor, amelyben Berecz János mellett egy Szabó nevû történész…

  Bálint. 

  …Szabó Bálint, és ha jól emlékszem, Hollós Ervin szerepelt. Ezt a mûsort 1986-ban, hosszú huzavona után, két okból vállaltam el. Elõször azért, mert nagy jelentõséget tulajdonítottam annak, hogy a Magyar Televízióban végre szóba kerülhet 1956. Addig erre nem volt lehetõség. Másodszor azért, mert Berecz János akkoriban, egészen más szerepkörében, kétségtelenül segített abban, hogy a Magyar Televízió legalább a külpolitikai mûsorokban viszonylag szabadon mozogjon. Nem akartam ezt a mûsort vállalni, hetekig el is hárítottam, de az akkori fõnökeim, eléggé erélyesen, olyan helyzetbe hoztak, hogy úgy kellett éreznem, valamiért kötelességem mégis megcsinálni a mûsort. Lehet, hogy rossz döntés volt. Mégsem gondoltam, hogy eladom magamat. Ebben a döntésben is benne volt a distinkció. És ami engem illet, a mûsorban is. Az akkori reakciók is ezt igazolták. Igen, akkor… Ugyanis a mi akkori mûsorainkat, írásainkat csak úgy lehet reálisan megítélni, ha tetszik, elítélni, de reálisan, ha melléjük tesszük, hogy mit írt akkor az aznapi Népszabadság , mi volt aznap a TV-Híradó ban, és ebben az összefüggésrendszerben szerintem nagyon jól láthatóak a distinkciók. Hadd mondjak erre egy másik példát: sokáig rosszulesett, hogy Kiss Gy. Csaba, a kérdés szakértõje, többször is erõsen elmarasztalta a teljes magyar nyilvánosságot azért, ahogyan az 1980-81-es évek Lengyelországát kezelte. 1981 tavaszán Regõs Sándorral és Neumann Lászlóval forgattunk egy hosszú riportfilmet Lengyelországban, jártunk Gdanskban, a hajógyárban, készült interjú Lech Walesával is. Úgy emlékszem, ezt a filmet vagy három kb-titkáron kellett átvernie akkor Nagy Richárdnak, hogy sugározhassa a Magyar Televízió. Mert a többi híradás akkoriban valóban egy másik Lengyelországról szólt.
  De hadd ugorjak: 1981 után 1989 õsze. Antall József nálunk, a Napzártá ban szerepelt a tévében elõször, és azután még sokszor. Tiszteltem, sokra tartottam és tartom õt, s azt hiszem, õ sem vetett meg engem, legalábbis így éreztem, amikor egy-egy mûsor után a lépcsõn vagy a tévé elõtt állva hosszan beszélgettünk – és nagyon sok mindent másképpen láttunk. Késõbb még több mindent. Amikor elkezdõdött a "médiaháború" – nem tudom pontosan, mikor, de azt hiszem, én írtam le elõször ezt a szót a Népszabadság ban, talán '90 nyarán ( 1990. július 23. – a szerk.) –, elõtte megpróbáltam elmondani neki, hogy úgy érzem, a médiában dolgozó, szakmailag legütõképesebb emberek pontosan értik és részben el is fogadják, amit õ és mások az MDF-bõl kifogásolnak: hogy a magyar média meglehetõsen belterjes, hogy nagyon hasonló élethelyzetû és indíttatású emberek kerültek oda nagyon is könnyedén, verseny nélkül. Azt is elmondtam neki, hogy úgy érzem, a magyar televíziózás, rádiózás és a sajtó is nagyon sokkal tartozik a társadalomnak. Hogy sok mindenre nem érzékeny, sok lényeges téma hiányzik belõle. Elismertem azt is, hogy elsõsorban nem az MDF késõbbi hívei kaptak ösztöndíjakat Amerikába és máshova, hogy voltak és vannak a magyar politikában és közéletben olyan emberek, akik nem kapták meg a szükséges segítséget egyebek mellett ahhoz, hogy tájékozódhassanak a világban. Például azért, mert olyan helyrõl jöttek, ahonnan nem hozhattak magukkal nyelvtudást – emiatt sokuknak nemigen lehetett még ösztöndíjat sem felajánlani –, akárhogyan is, sok minden, ami másoknak megadatott, nekik kimaradt az életükbõl. Erõsen eltérõ helyzetekbõl indultak politikusok és gondolatok. Régen is sokat beszélgettem ezekrõl a dolgokról kollégákkal, és szórakoztatott, hogy miközben az MDF-esek közül sokan szigorúan és tévedhetetlenül az SZDSZ kemény magjához soroltak, éjszakákba nyúló szakmai-baráti vitákban próbáltam több empátiát követelve az MDF érzékenységét védeni, és ilyenkor egyes kollégáimmál rendre nagyon összevesztünk.

  Ezt többen tanúsíthatjuk.

  Szóval elmondtam a miniszterelnök úrnak, hogy vannak kollégák, nem is akárkik, akikkel együtt értjük ezt a helyzetet és az érzékenységeket. Hogy javaslom, hívjon össze néhányat a szerinte legtehetségesebb vagy legjobb szakemberek közül, és üljünk le beszélgetni arról, hogyan lehet ezen változtatni. Azt mondtam, biztosra veszem, hogy a legnagyobb profik fognak ingyen tanítani, ingyen jegyzeteket írni, ingyen elõadni, ingyen tanfolyamokat szervezni azért, hogy ezen a belterjességen változtassunk, és hogy legyen igazi verseny. Ez lassú folyamat, mégis elvisz valahova. De ha csak azt tapasztaljuk, hogy együttmûködési készség nincs, ellenben fenyegetnek, átvitt értelemben lõnek is ránk, címkéznek, igazságtalanul és alaptalanul támadnak minket, sokakat esetleg rasszista alapon is, akkor ebbõl semmi más nem lehet, csak médiaháború. Többször is beszélgettünk errõl, és azt kell gondolnom, utóbb már nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen. Persze az is lehet, hogy megváltozott a véleménye: voltak körülötte elegen, akik szorgalmasan dolgoztak ezen, vagy az is lehet, hogy inkább más, számára fontosabb csatákat vállalt. Tény, hogy a kapcsolatunk egyszer csak megszakadt.

  Neked személyesen mit mondott Antall József az 1990-es választási mûsorról? Ezzel kapcsolatban sokféle támadás ért téged: nem közvetítettétek a gyõztesek sajtótájékoztatóját, a behívott szakértõk azt mondták, hogy inkább a bugrisok szavaztak az MDF-re, te pedig gyászos képet vágtál, mert nem a gyõztes pártnak drukkoltál. 

  Elõször is: minden kollégám tanúsíthatja, hogy hány MDF-es vagy az MDF-hez közel álló politikussal, közéleti emberrel, íróval hiába próbálkoztunk, hogy jöjjenek el ebbe a választási mûsorba beszélgetni, mert sejtettük, hogy nagyon lassan érkeznek majd az eredmények. Azt persze nem sejtettük, hogy lényegében 24 órán át nem jönnek. Az a beszélgetés, amelyikrõl szó van, tõlem kb. 12 méterre zajlott: egy kollégám interjúvolt egy filozófust, aki azt mondta, az az érzése, hogy az országban nyugatról kelet felé haladva csökken majd az SZDSZ-re adott és nõ az MDF-re adott szavazatok száma, mert az ország keleti fele közelebb van a Balkánhoz. Ez volt a véleménye. Miért ne mondhatta volna el? Belé kellett volna fojtanunk a szót azért, mert azok közül, akiknek errõl más lehetett a véleményük, senkit nem tudtunk meggyõzni, hogy jöjjön el a tévébe? Való igaz, hogy Antall József dühösnek látszott a beszélgetés miatt. Amikor a második forduló után, késõ éjjel, már leendõ miniszterelnökként eljött, hogy interjút adjon nekünk, elõször azt akarta megnézni, hogy a nyugat-magyarországi megyékben hogyan szerepelt az MDF. Ami a sajtótájékoztatót illeti: amikor mi az MDF központjából elkapcsoltunk, akkor ott már régen nem a párt elnöke beszélt, hanem a nagy gyõzelem ünneplése folyt. A választásokat a világ minden országában úgy közvetítik a televíziók, hogy elõször a gyõzteseket, de utána a veszteseket is megmutatják a választás estéjén. Másnap vagy harmadnap tört ki ez a mûbotrány, mert ezt természetesen nem Antall József találta ki. Mások találták ki helyette, mert õ azért ennél lényegesen intelligensebb volt. Centire megmértük, hogy több napilapban milyen arányban szerepeltették a pártokat a választási tudósításokban, és megállapítottuk, hogy az MDF-et kimagaslóan a legnagyobb arányban a tévé szerepeltette. Azt pedig, hogy milyen képet vágtam, már nem tudom. Természetesen nem zárhatom ki, hogy nem mosolyogtam, de azért a hitelességet többre tartom, mint a mosolygást – de akkor megint ott vagyunk, mint most, a televíziós pályázatoknál: érdektelen, hogy valakinek milyen a kedve. A médiának nem az a dolga vagy jellemzõje, hogy kedve legyen, hanem az, hogy hangulatától függetlenül tisztességesen és tényszerûen beszámoljon a fejleményekrõl. Mindenesetre hangsúlyozom, hogy nekem személyesen a miniszterelnök úr soha semmilyen szemrehányást a választási mûsor kapcsán nem tett. És tény, hogy többször is, már miniszterelnökként is, õ ragaszkodott hozzá, hogy egy-egy mûsorban én képviseljem a tévét. Azt sem akarom elhallgatni, hogy késõbb egy élõ tévémûsorban, ami elõtt egyetértettünk abban, hogy a média ne kerüljön szóba, Antall József mégis tett egy olyan megjegyzést, hogy a média nem volt nagyon boldog az MDF választási gyõzelmétõl. Hiba volt vagy sem, nem tudtam lenyelni a választ: hogy a médiának nem az a dolga, hogy boldog legyen vagy szomorú, hanem az, hogy tisztességesen beszámoljon a fejleményekrõl. Az 1990-es, szakmailag borzalmasan gyenge, történelmileg mégis lenyûgözõ választási mûsorok elõkészítése és totális, mindenoldalú pártcenzúrázása – amely hosszú és sokszor viharos sokpárti csatákban zajlott, a Magyar Rádiót történetesen a jelenlegi elnök, a Magyar Televíziót sokszor én egymagam képviseltem, mivel az elnökség és a kuratórium akkoriban például a TV-Híradó lefejezésével volt elfoglalva – kizárta a részrehajlást, és nem is volt semmiféle részrehajlás. Nem gondolom, hogy mindent jól csináltam, vagy hogy ne lenne mit elszámolnom magammal. Van. Errõl többet tudok, mint barátaim és ellenségeim együttvéve. Ezt nem elfelejtve is azt hiszem, szakmai elfogulatlanságomat és integritásomat sokan tanúsíthatják. Az, hogy ennek ellenére kik és milyen címkéket aggatnak rám és másokra is, már nem csak rólam szól, hanem az országról és a közegrõl is: ez olyan ország és olyan közeg, amelyben a rágalmazás, a címkézés, emberek, ügyek lejáratása korlátozott mértékben rendre beválik. Mert a közeg eltûri ezt stílust, az ilyen viselkedést. A közeg – adott esetben fél tucat másik újság, egyesületek, pártok, polgárok – nem kéri ki magának és nem utasítja vissza ezt a hangnemet.

  A nagyobb baj talán az, hogy errõl a hangulatról és módszerrõl nyilvános vita sem folyik, pedig mindkettõ '89 óta jelen van. 

  Ebben az országban lényegében semmirõl sincs nyilvános diskurzus, nincs közbeszélgetés. Sem az abortuszról, sem a nyugdíjreformról, sem a költségvetésrõl, sem a családi erõszakról, sem a korrupcióról, sem az önkormányzatról, sem a kisebbségekrõl, sem a múlt, a jelen és fõleg a jövõ Magyarországának nagy kérdéseirõl. A nyilvánosságot értéktelen és lényegtelen, tovatûnõ politikai hírecskék uralják. Ha valami történik, ami vélhetõen sokaknak nem tetszik, legalábbis ellentmondásos a fogadtatása, arról sincs közbeszélgetés. Semmirõl nincs. Noha nem mindegy, egy ország mirõl és milyen színvonalon beszélget. Melyek azok a témák, amelyeket a közvélemény napirenden tart: nem ideig-óráig, nem a kötelezõ néhány napig, hanem addig, amíg valami nem történik, ameddig a hatalom cselekvésre nem kényszerül.

  Tény, hogy a Napzárta '89–90-ben a diskurzus megteremtésének kísérlete volt. 

  Azóta viszont tényleg nem beszélgetünk. Sem nagy, sem hétköznapi témákról. Párhuzamos monológok vannak. X. megírja a magáét a Magyar Nemzet ben, Y. esetleg a Népszabadság ban, és ezek a vélemények rendre elmennek egymás mellett. Hát milyen vitamûsorok voltak vagy maradtak a Magyar Televízióban?!

  A nyolcvanas években sok idõt töltöttél az Egyesült Államokban, sok tapasztalatot szereztél az amerikai televíziózásról, sok cikket is írtál errõl, és nyilván jó kapcsolatokat alakítottál ki. Mennyire függ össze akkori amerikai tevékenységed azzal, amivel most próbálkozol ennek az amerikai tõkére épülõ vállalkozásnak az élén?

  Ez a két dolog nagyon kevéssé függ össze. A jelenlegi helyzetem inkább azzal függ össze, hogy egyszer véletlenül beválasztottak egy nagy nemzetközi televíziós szervezet elnökségébe, és ezért nyolc-tíz éven át alkalmam és kötelességem is volt Nyugat-Európa és Észak-Amerika legjobb ún. közszolgálati televíziós mûsorait megnézni. Nagyon-nagyon sokat. Három-négy-ötszáz mûsort egy évben egyszer, napi 14-16 órában. Amikor túlórázni kellett, mindig jelentkeztem. Azt mondogatták, hogy összenõttem a monitorral. Lenyûgözõ és megrendítõ volt, hogy mások hol tartanak. Hogy mire és hogyan használják a televíziót.
  Az egyik általános tanulság évrõl évre az volt, hogy demokrácia nem létezhet független, szabad, tárgyilagos, a kormányt és a hatalmat ellenõrzõ, megkérdõjelezõ és versenyhelyzetben mûködõ média nélkül.
  1986-ban néhányan már itt is mondogattuk, hogy ketté kell választani és versenyhelyzetbe kell hozni a Magyar Televízió két csatornáját. Ez nem sikerült.
A kereskedelmi televíziózásról viszont sohasem folyt érdemi nyilvános beszélgetés Magyarországon. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió is úgy töltötte el a médiatörvény elfogadása óta eltelt most már elég hosszú idõszakot, hogy egyetlen igazi vitát sem sugároztak arról, mi is ez a kereskedelmi televíziózás, amelyik majd színre lép. Az állami televízió hagyta, vagy hozzájárult ahhoz, hogy az terjedjen el a kereskedelmi televízióról, hogy az egy veszélyes métely, kultúrmocsok stb. Egyébként igazi közszolgálati televízió Magyarországon szerintem még sohasem volt. Nem is tudom, lehetne-e. Közszolgálati mûsorok vannak. Mûsorok, amelyek a közt szolgálják. Ezek viszont nem az állami televíziók monopóliumai, hanem mindenféle kereskedelmi vagy nem kereskedelmi, külföldi és magyar televíziókban is léteznek. Egyszóval sikerült úgy manipulálni a magyar közvélemény jó részét, hogy ezt az egész sokéves és bonyolult folyamatot ne lássa át, ne értse és ne legyen róla véleménye. Mindezt úgy, hogy a Magyar Televízió 1996-ban elköltött 32 és fél milliárd forintot – a Duna TV ennek talán egynyolcadát. Nem tudom, hányan fogják fel, mit jelent ez a szám. Ez a magyar védelmi költségvetés fele. Azt hiszem, több, mint amennyit az ország az egész felsõoktatásra költ. Értjük ezt, hogy mit jelent, ha egy ország az adófizetõi pénzébõl és persze a reklámbevételekbõl többet költ egy kétséges színvonalú televízióra, mint a felsõoktatásra? Elképzelhetõ ez egy demokratikus országban? Tud bárki olyan országot mondani a világon, ahol három televíziós csatornát finanszíroznak az adófizetõk?

  És az hogyan lehetséges, hogy miközben a Magyar Televízió ilyen irdatlanul sokba kerül, a ti pályázatotok szerint az Írisz tévé minden olyan mûsortípust szolgáltatna, amit a Magyar Televízió is – de mindegyiket magasabb színvonalon; miközben nem elvesz az államtól, hanem irdatlanul magas koncessziós díjat vállal, miközben eleve hátrányban van a megszokott csatornával szemben, és nyilván a bevezetõ reklámkampányra is el kell költeni egy csomó pénzt, meg még nyerni is akar a bolton. Ez valahogy nem jön össze. 

  Elõször is: az Írisz nem azt csinálná, amit a Magyar Televízió, tehát ez az összehasonlítás így nem helytálló.

  Te mondtad egy interjúban, hogy ha valaki összehasonlítaná a két televízió mûsorszerkezetét, nem látna nagy különbséget. 

  Azt mondtam, hogy a mûsorszerkezet egészét tekintve nem lehet nagyon nagy különbségeket észrevenni. De azért nagyon nagy különbségek lennének, és lesznek. Például intenzitásban. Például abban, hogy sokkal kevesebb emberrel dolgoznánk. Tizedannyi munkatársat tervezett foglalkoztatni az Írisz, mint ahánnyal a Magyar Televízió dolgozik, és a két kereskedelmi csatorna is tizedannyi vagy még kevesebb fõállású munkatárssal fog mûködni, mint ahánnyal a Magyar Televízió dolgozik.

  A Magyar Televízió is dolgozhatna tizedannyival? 

  Ez az õ dolguk. A prágai Nova tévé háromszázvalahány emberrel dolgozott, most már talán négyszázvalahányan vannak, miközben a cseh állami televíziónál több mint négyezren voltak, amikor a Nova indult. Ez négyezer ember bérterhe, közterhe, infrastruktúrája stb. Másodszor: a magántelevízió sokkal korszerûbb eszközökkel dolgozik. A Magyar Televízió elképesztõ költségvetésébõl ijesztõen sok megy el a rendkívül elavult és a szükségesnél nagyságrenddel több vezetõt foglalkoztató szervezet, az állóeszközök, az ingatlanok, a géppark fenntartására. Ez az, amikor valaki úgy gazdag, hogy szegény, vagy úgy szegény, hogy közben nagyon gazdag. A szocialista foglalkozatás- és ipartörténet számtalan példát kínál erre. Harmadszor: az Írisz Televízió nem gondolhatott arra, hogy klasszikus közszolgálati feladatokat olyan mértékben és olyan mennyiségben lásson el, mint a Magyar Televízió. Egyetlen kereskedelmi televízió sem gondolhat erre. Ezt nevezik duális médiatérnek. Állítólag ennek a létrehozására írták ki a pályázatokat. Az Írisz Televízió tipikusan nem tudna megfinanszírozni mondjuk egy hosszú, igényes és megrendítõ dokumentumfilmet egy mozgássérült egy napjáról a mai Magyarországon. Holott ezzel is kutya kötelessége foglalkozni egy televíziónak, csak hát a nagy, Európába tartó, fényes menetelés közepette sok lényeges témával, olyasmikkel, amik "Európa" társadalmában nagyon is számítanak, a magyar nyilvánosság alig-alig foglalkozik. De erre például kevésbé való egy kereskedelmi televízió. Ezt inkább a mi saját személyi jövedelmünkbõl kell finanszírozni azzal, hogy a Magyar Televízió elõfizetõi vagyunk. De ha a mi híradónkat sokan nézik, és abban ezt a témát is feldolgozzuk mondjuk két és fél percben, akkor biztos ugyan, hogy az nem lesz olyan mély és megrendítõ, mint egy dokumentumfilm, viszont talán százszor vagy ezerszer annyian fogják látni, mint a dokumentumfilmet. Mind a kettõre feltétlenül szükség van. Magyarországon is nélkülözhetetlen egy erõs állami vagy adófizetõi pénzekbõl mûködõ televízió, amelynek foglalkoznia kell mindazzal, ami a magyar társadalomnak fontos, de sajnos csak kevesebb nézõre számíthat. A lényeg az, hogy a nézõk választhassanak, s hogy a nagy többség számára elérhetõ választékban mindenféle értékek jelen legyenek, lehessenek. Az állami televízió a nagy, "küldetéses" témákért, a szerényebb reklámbevételre számítható mûsorokért, éppenséggel a hiányzó nézõkért kapja a nézõk pénzét; épp azért, hogy megtarthassa a minõségét és a kínálatát. Nem pedig azért, hogy közszolgálati feladatok helyett a kereskedelmi televíziók funkcióit lássa el.

  Mit jelentett volna az üzleti szempontból, ha egy magyarországi tévével a CME által birtokolt televíziók hálózata teljessé válik a térségben? 

  Jó lett volna – de azért hadd bízzak az igazságszolgáltatásban: jó lenne megcsinálni azt a televíziót, amelyet a pályázatunkban leírtunk. A tanulságokon és a megrendülésen túl – van közöttünk, nem én, akinek kezdettõl fogva az volt a meggyõzõdése, hogy ez a pályázat már a kiírás elõtt eldõlt a javunkra – annyi történt, hogy a pályázat elvesztése után néhány nappal talán két és fél dollárt csökkent a CME részvényeinek árfolyama a New York-i Nasdaq tõzsdén. Azokból a híresztelésekbõl, hogy a CME-nek ez a csatorna életbevágó lett volna, legjobb tudomásom szerint semmi sem igaz. Már csak a költségek miatt sem. Lengyelországban októberben indul egy új, CME-résztulajdonú televízió, amely kezdetben is 15 millió, késõbb egyre több nézõhöz jut el. És a lengyel reklámpiac a magyarénak több mint háromszorosa. De úgy gondoljuk, hogy Magyarországon él az egész térség legigényesebb közönsége, és a magyar piacon van és lesz a legkeményebb és legélesebb verseny. Csak a lengyel piac hasonlítható hozzá.

  És most mihez kezdtek? Mit csináltok a sokmilliárdos beruházásokkal, vetítési jogokkal, egyebekkel? Milyen lehetõségeket kerestek? Hírlik, hogy esetleg mûholdas csatornát béreltek. 

  Augusztus közepén még nem döntöttünk. Nagyon nézegetjük a számokat, a félelmetes kockázatot. Egyelõre ott tartunk, hogy valamilyen formában talán mégis szeretnénk jelen lenni Magyarországon. Vásárolt mûsorkínálatunk értékes, erõs és bárkiével versenyképes. Ezt szeretnénk valamilyen formában hasznosítani. Ami azért nagyon nehéz, mert valószínûleg lesz három erõs országos televízió, amelyek a magyar nézõk nagy többségét elérik. És megmarad a bejáratott, ismert, sok helyre eljutó mûholdas Duna TV és a TV 2 is, bár fogadnék, hogy mire ez a beszélgetés megjelenik, a TV 2-nek már új neve lesz. Akárhogyan is, öt ilyen csatornával szemben hatodikként mûholdról versenyezni… ez a merészség meggondolandó. Még akkor is, ha a partnereink megvannak, és mindenkit éppen eléggé bánt, hogy súlyos törvénysértésekkel – egyelõre – elvették tõlünk a földi sugárzás lehetõségét. Mindenkit feszít ez a kihívás, de nagyon-nagyon el kell gondolkodni azon, szabad-e, érdemes-e belevágni… Nehéz döntés. Ugyanis: kétféleképpen lehet anyagi értelemben sikeres tévét csinálni. Úgy, hogy vesz az ember sok olcsó hongkongi és amerikai akciófilmet, mert sokféle Hollywood létezik: van olyan hollywoodi játékfilm, amelynek az egyszeri televíziós bemutatása harmincezer dollár, és van olyan is, amelyért ennek csak a tizedét kérik. Lehet tehát bérelni egy mûholdas csatornát, teletömni olcsó pofozkodós filmekkel, és egy ilyen üzlet is tisztességesen mûködhet, akár még pénzt is hozhat. Ugyanezt drágább, értékesebb filmekkel, mûholdon megvalósítani – hát, az bizony nehéz. A probléma lényege az, hogy egy mûholdas tévé egyelõre a közönségnek csak kisebb részéhez juthat el, ezért egy darabig aligha képes olyan nézõszámot produkálni, hogy meghozza azt a reklámbevételt, amellyel a saját mûsorgyártást finanszírozni lehet. Saját mûsorgyártás nélkül viszont nehéz televízióról beszélni: az csak mûsorterjesztés. A saját készítésû mûsor az, amivel az ember azonosulni képes, ami rólad és neked szól. De ehhez pénz, bevételek kellenek.
  Szélesebb értelemben is alapkérdés, hogy miként lehet azokat a bevételeket elõteremteni, amelyekbõl a magyar mûsorgyártást, a magyar filmgyártást, a magyar kultúrát megrendelõként részfinanszírozni lehet. Ez a magyar médiakultúra jövõjének legnagyobb kérdõjele. Sokan, akik a magyar kultúráért és a magyar nyelvért egyébként érvényesen aggódnak, túlságosan keveset tudnak az összefüggésekrõl, vagy úgy tesznek, mintha ilyenek nem léteznének. Védeni kell a magyar kultúrát, és kész. Vita nincs. Aki ezt az egyszerûsítést nem fogadja el, és ennél bonyolultabbnak látja ezt a kérdést, az nyilván a magyar kultúra ellensége, tehát félteni kell tõle a magyar kultúrát. Hogy kik és milyen szövegekkel féltették tõlünk a magyar kultúrát az elmúlt hónapokban…

  Emiatt értékelték volna le olyan érdekesen a mûsorterveteket? 

  A mi tudomásunk és a birtokunkban lévõ dokumentáció szerint is a mûsortervekkel a következõ történt: mindkét csatornára ketten pályáztak. Egy-egy versenytársunk egy-egy csatornára. Mi, mivel ez a pályázat egészének költségeihez képest minimális többletkiadással járt, mindkettõre pályáztunk. Miután az illetékesek közül többen, ki sajnálkozva, ki örömmel hangoztatta, hogy a miénk a legjobb pályázat, az elsõ fordulóban az egyik csatornán a mûsortervünkre két ponttal, a másik csatornán egy ponttal kaptunk kevesebbet, mint versenytársaink. Tehát 33 és 34 pontot kaptunk 35-35 ponttal szemben. Ez a pontszám már kötetekkel felérõ üzenet, de hát a törvény szerint "nyilvános" pályázati eljárás közepette ezt csak jóval késõbb tudtuk meg. Itt csak utalok arra, hogy két külön, önálló pályázatot írtak ki, két önálló jogi dokumentum jelent meg. Már csak ezért sem lehetett volna egyszerre szavaztatni a két csatornára. Arra is csak utalok, hogy a pályázatokat pontozni kell, hiszen a kiírás elérhetõ pontszámokat jelölt meg, amely pontszámokat összesíteni kell, és ezek alapján kell megállapítani, hogy ki a gyõztes. És nem fordítva, ahogyan történt. Mindezt hangsúlyozom, de most maradok a mûsortervek pontozásánál. A második fordulóban az ORTT mindenkit azonos szöveggel kért fel egy "kiegészítõ pályázat" benyújtására. Ebben egyrészt a két fõ pontból és ezen belül összesen 29 alpontból álló mûsorterv mindössze két alpontjához kértek kiegészítéseket és új vállalásokat, másrészt azt írták, hogy növelni lehet a felajánlott mûsorszolgáltatási díjat, harmadrészt pedig azt, hogy amennyiben mindezeknek hatásuk van az üzleti tervre, akkor az üzleti tervet ennek megfelelõen módosítani kell. Hogy a dolog "konzisztens" legyen. Versenytársainkhoz képest több mint 50 százalékkal emeltük a díjajánlatot, és három új mûsort is vállaltunk az elsõ fordulóhoz képest. Ugyancsak leírtuk, hogy ezek finanszírozására heti egymillió forinttal növeltük a mûsorköltségeket. A két másik pályázó nem vállalt új mûsort, s egyikük csak minimálisan, másikuk egyáltalán nem változtatott az eredeti üzleti tervén. Ezek után a módosított mûsortervünk az elsõ forduló utáni egy, illetve két pont hátrány helyett egyszerre csak tizen-pontokkal ért kevesebbet, mint a másik két pályázóé. Mint azoké, akik semmit sem változtattak. Az ORTT tagjai sem változtak: ugyanazok pontoztak, akik az elsõ fordulóban. Persze most is csak a szavazás után. Amikor már pontosan tudták, hány ponttal kell nekünk kevesebbet kapnunk a mûsortervünkre ahhoz, hogy összpontszámban is veszítsünk. Így lyukadtak ki oda, hogy az egyik csatornán mûsortervünk kevesebb ponttal kapott kevesebbet, mint az ORTT szerinti gyõztesé, hiszen ezen a csatornán "mindössze" 3,26 milliárddal ajánlottunk többet a másik pályázónál, a másik csatornán viszont ennél szigorúbban kellett lepontozni a mûsortervünket, mert itt több mint 4 milliárddal ajánlottunk többet, tehát az elõbbinél nagyobb különbséget kellett eltüntetni.
  Az új vállalásokhoz igazított és megváltozott üzleti tervünkre az elsõ fordulóban adott tíz pont helyett ezúttal öt pontot adtak, bármiféle szakmai indoklás nélkül, sõt, az ORTT által szerzõdtetett és fizetett nemzetközi tekintélyû szakkonzorcium véleményének ellenére. Versenytársaink változatlan üzleti tervei 10-10 pontot kaptak. Hát igen. Futballnyelven szólva nagyon-nagyon "kellettek a pontok". Fölfelé is, lefelé is. Nehéz minderre egy bírósági tárgyalás elõtt bármit is mondani. Talán annyit megkockáztathatok, hogy meggyõzõdésem: szégyen, ami és ahogyan történt, s annak ellenére, hogy a három pályázatot valószínûleg kevesen olvasták el – bár minél többen megtennék! –, a magyar közvéleménynek az a töredéke, amelyik az évekig tartó és részben szándékosan ködösített, utóbb gondosan titkosított huzavona közepette valamilyen tiszteletre méltó konoksággal valahogyan mégiscsak megkísérelte követni ezt a folyamatot, pontosan tudni véli, hogy mi történt és miért történt…

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu