Ha egy esztendeje még csak
éles szemû elemzõk beszéltek a rendszerváltás
végérõl, mára ez a – kissé másnaposságot
idézõ – érzés általánossá
vált Közép-Európa társadalmaiban. Nincs
ebben semmi gyõzelemittas mámor. Ellenkezõleg, a kezdeti
idõszak lelkesedése, üdesége a múlté,
ma a tettvágy és a világos elképzelések
krónikus hiánya
üli meg a közhangulatot.
Az alapfeladatokat – a „kapitalizmus alapjainak lerakását”
– több helyütt épp az utódpártok országlása
alatt oldották meg, a stabilizálás, a liberalizálás
és a magánosítás hármasa kipipálhatóvá
vált. A legilletékesebb külsõ szaktekintélyek
– az OECD-tõl az IMF-en át az EU-ig – nem kételkednek
immár abban, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. A múltat
végképp eltörölni és végleg visszahozni
kívánó erõk társadalmi támogatottsága
– a választások tanúbizonysága szerint – szerte
a térségben csekély, a francia vagy olasz mértéket
sehol nem éri el [bár Sládek republikánusai,
Corneliu Vadim Tudor nagyrománjai, a lettországi német
(fegyveres) védegylet emberei és Seselj vajda csetnikjei
tartósan jelen vannak a törvényhozásban, a szlovák
nemzeti egységpárt pedig kormányzóerõ].
A magántulajdon, a nyugati orientáció és a
pénzstabilitás igénye, a nagy elosztórendszerek
reformjának szükségessége ma már a közmegegyezés
elemei közé számítanak, az éles és
jogos viták tárgya „pusztán” a hogyan. A fordulat
idején hatalomba tévedt értelmiségi kör
a régióban mindenütt kikopott a politikából.
Helyüket sokszor arctalan, ám munkabíró, kompromisszumkész
és jól adminisztráló hivatásosak vették
át. Professzionalizálódik a politika, kialakulnak
a letisztult társadalmakat jellemzõ viszonyok, visszakerül
mindenki és minden az õt megilletõ helyre. A
„rendkívüli politika” szakasza lezárult: halljuk, sokszor
talán hisszük is.
De hát nem ezt akartuk? Nem
jön a fekete autó, nem államosítanak (még
a kisgazdák sem), tiszteletben tartják a magánéletet
(többé-kevésbé, ha a rend- és közbiztonság
õrei is úgy kívánják), Magyarország
pedig az elsõ körben kerül be a NATO-ba és az EU-ba
is (a természeti vagy társadalmi földindulás
lehetõségét most zárjuk ki). Eközben a
befutó országokban általánosnak mondható
képlet szerint a szabad gazdaság és társadalom
feltétlen hívei jó esetben 10 százalék
körüli támogatottságot élvezhetnek.
S bizony, e körben is leginkább
a német szabad demokraták pártja, az FDP a minta,
amely nem annyira elvszerûségérõl, mint alkalmazkodókészségérõl
ismert. Nagy szerelem nem fûzi a választókat e csekély
taglétszámú párthoz, ámde mindig van
jó néhány olyan polgár, a választók
nagyjából egytizede, akik kellõképpen félnek
az állami túlhatalomtól – mind az
adóprés
,
mind a
rendõrállam
elõrevetülõ
árnyéka miatt – ahhoz, hogy ne valamelyik nagy és
így
elkerülhetetlenül
a korporatista és
kliensteremtõ
hálózatok foglyává
váló néppártra adják voksukat. A kérdés
most már csak az, hogy Közép-Európa helyreállított
demokráciái valóban
oly megállapodottak-e
,
hogy beérhetik – EU-mintára – a mostanra már kialakult
társadalmi-gazdasági struktúrák „vég
nélküli” újratermelésével, kisebb mûködési
döccenéseinek kiigazításával? Vajon a
társadalmi szerzõdés újraírása,
a tartós nemzetközi versenyképesség megalapozása
nélkülözheti-e azt a világszemléletet, amely
a közgazdaságtan fõ áramát (matematikai
páncélzatán túl is) jellemzi, s amely a szabad
kezdeményezés, a sokszínûség, a nyitottság
és a tolerancia fölkarolását a napi kenyérharcok
összefüggésein túl is
értéknek
tekinti, és
intézményesen
õrizni
kívánja?
Trabant-társadalom
Kézenfekvõ, hogy minél
inkább a napi – kormányzati, jövedelem-újraelosztási,
intézmény-fenntartási és hasonló – megfontolások
uralják a közéletet, annál könnyebb az elvileg
és eredendõen eltérõ értékszemléletû
és világképû pártok közt tetszõleges
összetételû kormányzati képletet összehozni,
és azt – e leszûkített célsáv szerint
– „ésszerûen” mûködtetni. Míg a rendszerváltás
elsõ szakaszában az elbizonytalanodás vált
általánossá (Bunce–Csanádi, 1993), késõbb
az új rend körvonalazódásával kialakultak
az igazodási pontok. Ebben a helyzetben pedig megnõ az egyszer
létrejött rendszer
változatlan újratermelésének
esélye, még
akkor is
, ha az a rendszer nemzetközileg
is és saját társadalma igényszintjéhez
képest is
alacsony szintû egyensúlyban van
,
és a
teljesítménytöbbletek létrejöttének
egyáltalán nem kedvez
. A plurális társadalmi
és gazdasági rend legfõbb ereje, megújulóképessége
kerül veszélybe akkor, ha a közéletben az eltérõ
fejlõdési pályák választható
értékek képviseletére hivatott erõk
és szervezetek ezt az alapfunkciójukat
alárendelik
a napi egyeztetõképesség szempontjának. Utóbbi
esetben ugyanis a választópolgárok
nem tudják
meghozni a közgazdaságtanban is oly sokszor megfogalmazódó
követelményt, a közösségi választást,
hiszen senki sem teszi világossá számukra a megoldásokban
lehetséges érdemi különbségeket. Amikor
a társadalomban együtt élõ különféle
nemzedékek közti szolidaritás mértékérõl
és módjáról kellene eszmét cserélni,
a törvény benyújtásának határideje
vagy a benne alkalmazott szakkifejezések védõsánca
mögé húzódó vita mint tartalmivá
váló stíluselem önmagában is visszahúzó
erõvé válik. Az átlagpolgár úgy
érzi, hogy az orránál fogva vezetik, tovább
erõsödik az intézményekkel szembeni, évtizedes
tapasztalaton alapuló bizalmatlansága. Így aztán
még azok is a hátralévõ, ámde nagyon
is szükséges reformok ellentáborába állnak,
akik a változások nyertesei lennének. Így a
társadalom ismét annak a tévhitnek esik áldozatul,
hogy a lehetõ legkisebb változás jár a legkisebb
kockázattal, noha errõl már többször bebizonyosodott
évszázadunkban, hogy nem más, mint hiú ábránd.
Ez a Trabant-társadalom nagy tévedése.
Az alacsony teljesítményszintû
egyensúlyt újratermelõ, változatlanságot
hozó konszenzus tartalmilag épp az ellenkezõje annak
a közmegegyezésnek, aminek alapján az elmúlt
két évtizedben Dániától Írországig
és Finnországtól Hollandiáig az egymást
váltó, eltérõ összetételû
kormányzatok sikeresen vitték egyre tovább a reformpolitikát.
A rossz egyensúlyért természetesen közvetlenül
felelõsek mindazok, akik a határozott világképek,
értékrendek, választások képviseletét
– egyfajta félreértelmezett, intellektuálisan igénytelen
„pragmatizmus” és „néppártiság” jegyében
– egyszerûen kiiktathatónak vélték a közéletbõl,
s úgy gondolták: mindez maradéktalanul pótolható
„hatásos” személyes teljesítménnyel. A közélet
alacsony fejlettségi fokát mutató, a médiakorszakot
jellemzõ efféle perszonifikálódás valójában
helyettesíti, nem pedig csak kiegészíti az értékválasztást.
A végig nem vitt, sõt
a nyílt szóváltásig sem jutó viták
végeredményét sem a történelmi félmúlt
földolgozásában, sem az egészségügy
reformja terén nem pótolja az ellenérdekû felek
kölcsönös bizalmatlanságra épülõ
hallgatása. A „közmegegyezés” e mocsarára épülve
bármely intézkedés végrehajtása töredékes
és az értelmetlenséggel határos lehet csak
(l. az ágyszám- és tanerõ-leépítéstõl
a kincstári és a közbeszerzési törvény
mûködtetéséig terjedõ körbõl
származó tapasztalatokat 1995–97-ben). A rendszerterv szerepe
a piaci struktúrában ugyanis eleve alárendelt: végsõ
fokon az emberi cselekvésbõl, de közvetlenül nem
e tervbõl ered (Hayek, 1995). Így pedig a tökéletes
reformtervezetrõl szóló viták sosem pótolhatják
az érdekeltek bevonásából és meggyõzõdésébõl
fakadó lendítõerõt. Ezt nem lehet a hivatali
tekintélyre, a napi kényszerekre hivatkozva elérni,
csak meggyõzõ jövõkép és értékrend
alapján (és persze megalapozott számításokkal
alátámasztva). Az államháztartási és
jóléti reformok elhúzódása és
fölvizezõdése az 1992–97 közti konszolidált
idõszakban Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban
és Szlovéniában, csakúgy mint Német-
és Franciaországban, közvetlenül összefügg
azzal, hogy az ugyan rosszul, de mégis mûködõ
rendszerrel szemben szinte lehetetlen hiteles és meggyõzõ
alternatívát megfogalmazni vagy „ideológiai” értelemben
képviselni. Ez a szabadelvû, a neokonzervatív és
a szociáldemokrata erõk közös kudarca, a három
erõ felelõssége azonban (saját értékrendje
szerint) közel sem azonos.
A reform értéke
Az elõadottakat meg lehet
fogalmazni úgy is, hogy a demokrácia mint legfõbb
jó, nem pótolja a kapitalizmust, különösen
a nemzetközileg versenyképes piacgazdasági megoldások
és intézmények hiányát (Balcerowicz,
1997). A demokratikus (többségi) elv természeténél
fogva hajlamos a fennálló viszonyok bebetonozására,
amint a föntebbi példák szemléltetik, különösen
a közösségi választásokat korlátozó,
„népfrontos” politizálás általánossá
válásával. A rendszerváltó országokban
ezt egy sajátos optikai csalódás is súlyosbítja.
Ez abból fakad, hogy a pénzügyi stabilizáció
sikeres véghezvitele és az elemi piaci intézmények
kiépítése, mivel két alapvetõ torzulást
iktat ki, jelentõs növekedési forrás (volt),
méghozzá középtávon.1 Emiatt 1992–96 közt
térségszerte elhatalmasodott az az érzés, hogy
a nagy elosztórendszerek reformja fõképp valamiféle
ideológiai elõírás, netán a nemzetközi
pénzügyi szervezetek által (gonoszságból?,
tudatlanságból?, ki tudja, miért?) kirótt házi
feladat, aminek semmi köze sincs a közép-európai
országok tartós gazdaságfejlõdéséhez
és nemzetközi versenyképességük megalapozásához.
Az idõközben kipukkadt cseh gazdasági csoda-léggömb,
de a strukturális reformokban kevéssé jeleskedõ
Szlovákia és Lengyelország növekedési
mutatói tovább táplálták ezt az illúziót.
Márpedig épp az évi 6-7 százalékkal
növekvõ lengyel gazdaság elemzõi (Kolodko–Nuti,
1997) emelik ki joggal: még egy ilyen gyorsan növekvõ
gazdaság jövedelemtermelõ képessége sem
elég ahhoz, hogy Európa legnagyobb eltartott népességének
változatlan szinten nyújtsa a szociális ellátást.
Vagyis – a leegyszerûsítõ föltevésekre
rácáfolva – a növekedés beindulása nem
oldja meg „magától” ezt a kérdést, viszont
a kérdés rendezetlensége elkerülhetetlenül
lelohasztja a növekedést, mert az összesített,
társadalombiztosítási elvonásokat is tartalmazó
adóterhek elviselhetetlenné válásához
vezet. Megjegyzendõ, hogy Közép-Európa tõkevonzó
képessége eddig jórészt az alacsonyabb közteherszintbõl
adódott, ennek megfordulása idõvel a tõke továbbáramlását
váltja ki.
Míg az utóbbi a hosszabb
táv gondja, a rövid távú korlátok kimerülését
szemlélteti a cseh és a román kiigazítási
program csakúgy, mint a keletnémet növekedés
tartós kifulladása 1996–98-ban. Nem nagyon biztató,
hogy a genfi Világgazdasági Fórum versenyképességi
listáján az átalakuló országok kivétel
nélkül az utolsó negyedben vannak a 90-es évtizedben,
az éllovas Csehország például a 38. helyen
szerepel. Ez a, jórészt szubjektív, vállalkozói
értékelés arra utal, hogy a befektetési lehetõségek
közül világméretekben választó nagybefektetõk
igen mérsékeltnek látják a régió
hosszú távú fejlõdési esélyeit,
méghozzá épp az intézményi korlátok
miatt (hisz az alacsonyabb fejlettségi szintbõl pusztán
technikailag igen gyors felzárkózás lehetõsége
adódna a következõ 10–15 évre). Ez a sokadik
jelzés, ami a korai sikerekbõl adódó önteltség
és a reformok (ebbõl is fakadó) lankadásának
veszélyeire utal.
A befektetõk igényelte
változások – az állam és a vállalkozások
jobb elválasztása, kiszámítható és
alacsonyabb közteherszint, jobb infrastruktúra, kevesebb megkötés
– egyben a közép- és kelet-európai országok
fejlõdése meggyorsításának technikai
követelményeit is jelentik. Mindez úgy is összegezhetõ,
hogy a demokrácia mellett a stabilizáció és
a magánosítás is csak szükséges, de nem
elégséges feltétele a tartós növekedésnek.
A fenntartható fejlõdés intézményeit
létre kell hozni, kormányzati szabályok és
gyakorlás útján. Ez idõigényes, ámde
ettõl még nem mellõzhetõ feladat. A közteherszint
és az államadósság állandó növelése,
egyre újabb adósságok halmozása (fõleg
szerkezetmegõrzõ és jövedelempótló
céllal) egyszerûen tovább nem folytatható.2
Új utakat pedig csak új szabályok szerint mûködõ
intézmények taposhatnak, ahol a vívmány nem
a folyó (negyedéves) költségvetés megtakarításában,
hanem jobb funkcióellátásban és tartós,
rendszerjellegû (automatikus) finanszírozhatóságban
jelenik meg.
Ebben az összefüggésben
a 60-as, 70-es évek szabadidõ-társadalmának
víziója nemcsak túlhaladott, hanem kártékony
is, mivel a helyzet a többletjövedelem létrehozását
parancsolóan követeli ki. Stagnáló vagy szûkülõ
jövedelemszinten (az ennek létrehozásában kifejtett
munkaráfordításra való tekintet nélkül)
elvileg és technikailag is lehetetlen a fenti „önjáró”
alrendszereket kialakítani. Az elmúlt évek reformlépései
által kiváltott felemás hatások is jórészt
épp erre vezethetõk vissza: a semmit nem lehet se jól,
se méltányosan, se hatékonyan (újra)elosztani,
akár önigazgatók, akár kinevezett hivatalnokok
küszködnek e feladattal. És fordítva: ha a növekvõ
árak és változatlan kulcsok mellett is egyre nõ
az adóteher mértéke, a rendszer finanszírozásához
igényelt többletjövedelem elvileg sem jöhet létre.
Mivel jövedelmet semmibõl teremteni nem lehet, az ellentmondás
csakis az intézményi változások révén
oldható fel, azok szorgalmazása és bevezetése
(az általuk elért negyedéves megtakarítás
mértékétõl függetlenül) igenis önérték.
Godot-ra várva
A változások idõ-
és munkaigénye nem vezethet arra, hogy a szindikalista és
más önigazoló szirénhangokra hallgatva az intézményi
átalakulás halogatását eleve indokoltnak, lassúságát
és az évtizedes helybenjárást elfogadhatónak,
sõt bölcs megfontoltságnak minõsíthessük,
mint ahogy ezt a nyugdíj- és egészségügyi
reformok legtöbb ellenzõje teszi. A rendszerváltás,
illetve az érett társadalmak intézményi reformjai
egyetlen példával sem szolgálnak arra, hogy egy intézkedés
halogatása önmagában a bevezetésénél
nagyobb eredményre vezetett volna. Igaz, a sebesség nem öncél,
a minõséget végképp nem pótolja. Ámde
információhiányra vagy szelektív emlékezetre
vall az, ha valaki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezek
a kérdések már nem a 70-es évek közepe
óta szerepelnek a hazai és a nemzetközi elemzésekben;
mintha Bokros Lajos vagy Victor Ciorbea hirtelen felindulásból
elkövetett pénzügyes puccsairól lenne szó.
Ezzel szemben nagyon is szép
számú példa emlékeztet arra, hogy a nagyszabású
átalakítások, bár elvileg mindig helyeselhetõk,
gyakorlatilag nem mindig lehetségesek. A bolgár, a román,
az ukrán és a belorusz gazdaságban az átalakítások
hiánya a teljesítményhiány állandósulásához
vezetett. Ezzel szemben a határozott és szakszerû fellépés
nyomán Lengyelországban volt a legkisebb a visszaesés,
és ott is tartott a legrövidebb ideig. Az állampénzügyek
szanálásával késlekedõ Olaszországra,
vagy a nagyobb szabású reformlépésektõl
szinte betegesen irtózó Németországra ugyanazok
a problémák várnak, mint egy évtizeddel elõbb,
csak idõközben a költségek nagyságrendje
emelkedett meg jelentõsen. Úgy tûnik, ha elfogadjuk
a piaci rend eredendõ spontaneitását és ebbõl
adódóan a tökéletes rendszerterv eleve lehetetlen
voltát, sokkal nagyobb megértéssel kell lennünk
a gyakorlatot világszerte jellemzõ kísérletezés
és az ezeket kísérõ nem kevés melléfogás
iránt, mint amennyire az a napi politika eszközévé
váló elvont szakelemzõk körében divatos.
Különösen azokon
a területeken elkerülhetetlen a próba-szerencse eljárás,
ahol nem alakult ki egyértelmû, „helyes” megoldás,
hanem a világban található és az elmélet
által fölkínált modellek mindegyikének
szembetûnõ gyengéi vannak. Az amerikai egészségbiztosítás
például kiválóan méri a költségelemeket,
ámde a lakosság közel egyharmadát nem látja
el. Az olasz nyugdíjrendszer mindenkit átfog (minden negyedik
olasz „rokkant”), csak épp a csökkenõ gyerekszám
és az elterjedt járulékkerülés miatt már
ma sem finanszírozható. A kelet-ázsiai modell az európainál
lényegesen nagyobb beruházási rátát
tesz lehetõvé, ámde a nálunk közel egy
évszázada felbomlott nagycsaládi szervezõdésre
épül. Az oktatási rendszerek hasonló eltérései
is közismertek.
Épp ezért egyik területen
sem indokolt a „szakmailag kiérlelt és vitathatatlan koncepció”
Godot-jára várni, hanem töredékes koncepciók
alapján is állandóan napirenden kell tartani a változásokat.
Csak a kezdeményezések és fõként egyértelmû
szellemiségük ébrentartásával lehet megõrizni
a változások önnön dinamikáját, amelynek
révén a végül is életképessé
váló részletmegoldások kikristályosodhatnak.
Ehhez azonban szükséges az is, hogy a technikai eltérések
mellett az eltérõ értékek is nyíltan
megjelenjenek. Az egyes társadalmi erõk akkor tudják
jól betölteni szerepüket, ha a népfronttól
eltérõen – nem vállalják magukra egyidejûleg
a boxmérkõzés gyõztesének és
vesztesének az érdekvédelmét, mert mindkét
szerepben hitelvesztetté válnak, a közönség
pedig fogékonnyá válik a spontán fellépõ
utcai harcosok „teljesítményére”. Minden politikai
erõre az a legveszélyesebb, ha az általa megfogalmazandó
értékrend és a – szükségképp a
legkisebb közös többszörös alapján szervezõdõ
– államigazgatási gyakorlat közti különbség
elmosódik, és/vagy csak mikroszkóppal érzékelhetõ.
A közgazdaságtan fõ iránya számára
ez azt jelenti, hogy a környezet nem generálja azokat az ingereket
és alternatívákat, amelyek közül a maga
eljárásaival a közösség választani
tudna.
Járadékvadászok
A rendszerváltás elsõ
szakaszának lezártával a közép-európai
országok dilemmái egyre jobban emlékeztetnek az OECD-térségbeliekre.
Minél kevésbé reális veszély (vagy épp
vonzó lehetõség) a harmadik út, a nem konvencionális
elméletek vagy épp a negyedik világ önkényuralmi
rendszerei által kimutatott „lendületes növekedés”,
annál kiérleltebb az „átmeneti” társadalom.
Ez egyben azt is jelenti, hogy saját helykeresése során
egyre kevésbé szolgálhat hivatkozási alapul
pusztán az a tény, hogy egy-egy technika vagy rendszermegoldás
az OECD-térségben föllelhetõ.
Jól látható,
hogy a közép-európai országok által megcélzott
EU-ban nemcsak bizonyos globális problémák várnak
megoldásra egyensúlytól a nemzetközi bûnözésig,
hanem egy sor gyakorlati gazdasági ellentmondás is, amire
ugyanezen országok uralkodó elméleti vonulata közel
egyértelmû megoldásokat talált. Ezek azonban
éppen azért „nem érintik” a szembeötlõen
értelmetlen és nem hatékony gyakorlatot, mert azok
az érdekek, amelyek egy korábbi idõszak értékrendjét
tükrözõ intézményrendszerhez fûzõdnek,
ezt nem engedik. E paradoxon klaszszikus példája az unió
közös agrárpolitikája, amely jó középosztályi
szinten élõ bajor, francia és svéd nagygazdákat
véd a harmadik világ valóban tengõdõ
farmereinek „dömpingjétõl” (ráadásul e
védelmet a fogyasztói többségnek kell többszörösen
megfizetnie). E sokat elemzett terület jól mutatja, hogy –
dinamikus hatékonysági megfontolások alapján
– egyszerûbb és olcsóbb lehet egy „védvonalat”
vagy egy újraelosztó-mechanizmust ki sem építeni,
mint az egyszer kiszabadult szellemet visszagyömöszölni
a palackba.
Közép-Európa
új demokráciái sajátos, sok tekintetben egyszeri
történelmi helyzetben vannak, mivel intézményeik
képlékenyek, alakításuk és alakításuk
kényszere társadalmilag elfogadott gondolat3 és egyben
lehetõség is. Korántsem mindegy, milyen intézmények
gyökereznek meg, hiszen utóbb már azok formálják
a vállalkozói stratégiát, és befolyásolják
azt, hogy az egyes eljárások és növekedési
összetevõk konkrétan milyen fejlõdési
energiákat szabadítanak fel.
A rendszerátalakító
politikának tehát a második szakaszban a minimális
feladata az, hogy megakadályozza a fejlett országokból
ismert, rossz hatékonyságú járadékvadász
koalíciók és intézmények bebetonozódását,
a verseny nap mint nap elõforduló kiiktatását,
a teljesítményelvvel ellentétes különeljárások,
egyedi elbírálások és kiskapuk jól ismert
rendszerének visszaépülését. Ez térségünkben
a viselkedésmód „kulturális forradalmának”
számít, a világgazdaság jól mûködõ
részében azonban az elemi közlekedési normák
elsajátításával egyenértékû:
nem vívmány, hanem belépõ. Épp ezért
rendkívül veszélyes, ahogy a keletnémet béralkurendszertõl
a szlovák privatizáláson át a cseh befektetési
alapokig Közép-Európa-szerte általánossá
válik az állam és a vállalkozások, az
érdekképviselet és a szabályozás egybefonódása,
korporativista és/vagy hagyományos oligarchikus formákban.
Igaz, olyan társadalmakban, ahol a protestáns etika és
a nyitott gazdaság kettõse a versenyt az említett
megoldások ellenében is vezérelvként megõrizte,
az említett gyakorlat romboló hatása nem jelentkezett
közvetlenül, hanem csak évtizedes késleltetéssel.
Ámde ez sovány vigasz ama társadalmaknak, ahol az
öröklött tõkeérték makroszinten közel
negatív, s a népességi viszonyok a társadalmi
jövedelemtöbbletek létrejöttét a befektetési
követelményeknél messze nagyobb mértékben
követelik meg.
Mindez azt jelenti, hogy a közép-európai
országok házi feladata egyáltalán nem merül
ki az EU-szabályozás részletes és szorgos átültetésében.
Különösen azokon a területeken, ahol vállalati
hálózatok a jellemzõek, a külkereskedelmi forgalomba
nem kerülõ javaknál (így az energia- és
a bankszektorban), a privatizálásnál és a külföldi
stratégiai befektetõk piacra lépésének
megszervezésekor, a vasúthálózat, a távközlés
és a tõzsde szabályozásánál –
a nyugat-európainál sokkal erõteljesebb önálló
versenyteremtõ szerepvállalás szükséges
(Welfens, 1996, 176–181. o.). A privatizációs és a
bevételi tervmutatók rendszeres (túl)teljesítése
nem feledtetheti, hogy azokon a területeken, ahol a tartós
növekedés (korántsem közömbös) üteme
kialakul, a tartalmi és a minõségi feladatok rendre
megoldatlanok maradtak. Sõt, a feladat néha telekkönyvi
átírásra szûkült primitív felfogása
és ellátása sok esetben a privatizálástól
elméletileg elvárhatóval ellentétes eredményekre
vezet, például az árak rendszeres hatósági
emelésében érdekelt, ámde a korszerûsítés
iránt közömbös tulajdonosok erõs alkuhelyzetének
évtizedes bebetonozása révén.
Ügykezelés vagy szabályozás?
Ebben a helyzetben különösen
aggasztó, hogy térségünkben a szabályozás
hagyományosan a hivatal(nok)i okvetetlenkedés szinonimájává
vált. Az európai liberalizmus hagyományaitól
eltérõ népszerûsködõ patentek, az
olcsó és a minimális állam jelszavai akkor
is elterjedtek, ha a gyakorlat ezt nem, vagy csak fölöttébb
felemás értelemben igazolta.
Szabályozáson Közép-Európában
– a porosz/osztrák igazgatási hagyományt „alkotóan
továbbfejlesztõ” szovjet hatásra – intézkedést
és ügykezelést értünk, nem pedig hosszabb
idõszakon át minden szereplõ magatartását
formáló játékszabályok kimunkálását
és beidegzését. Az orosz/román/török
gyakorlatot mai napig jellemzõ rendeleti kormányzás
a felvilágosodás jogállam-eszményének
ellentettje. Márpedig ez – a gazdaságra nézve különösen
visszahúzó – gyakorlat a szabad törvényhozási
választások tényétõl nem szûnt
meg. Sõt, 1993–94-tõl új életre kelt a gondoskodó
és épp ezért ügybuzgó és ügyintézõ
közhatalom eszménye, ami a kormányzati cselekvést
is formálta. Minél szélesebb az összefonódás,
minél inkább szentesíti a cél (például
privatizációs bevétel összege) az eszközt,
annál csekélyebb az átláthatóság,
annál kevesebbet számít az eljárás módja,
annál inkább az illemszabályok szintjére süllyed
egy-egy gazdaságpolitikai intézkedés alkotmányossága
vagy annak hiánya. A közgazdasági fõ áram
eszményei, a hitelesség, a kiszámíthatóság,
a fenntarthatóság és stabilitás számára
mindez kimondottan ingoványos terepet hoz(ott) létre. Megnõ
az esélye annak, hogy az elméletileg helyes megoldások
súlyos mellékhatásokkal járnak és egyáltalán
nem a várt eredményre vezetnek.
Paradox módon az említett
elfajulásokra adott liberális bírálat is tovább
súlyosbította a helyzetet. A kritika éle ugyanis nem
a szabályozás mikéntjére, hanem tényére
irányult. A korábban minden mozzanatot szabályozó
hatalom ellentétének a szabályozatlanság, az
állami mindenhatóságnak az abszolút és
korlátlan magánérdek és -tulajdon tetszett.
Pedig a német ordoliberális
iskola sokoldalúan bizonyította, hogy a korlátozatlan
és szabályozatlan magántulajdon mind az egyéni
szabadságra, mind a gazdasági hatékonyságra
nézve veszélyes (Wünsche, 1994). Ez különösen
érvényes azon helyzetekre és idõszakokra, ahol
és amikor a gazdasági szabályozás hiányosságait
más, különféle koordinációs formák,
az etikai, családi, hagyományos vagy közösségi/nemzeti
kötõdések az átfogó értékválság
miatt nem képesek kiigazítani.4
A klasszikus kapitalizmusban egyszer
már megtanult s a szépirodalom által is földolgozott
leckék elfelejtése kellemetlen pótvizsgára
kényszerített (és kényszerít még
a jövõben is). Az orosz és cseh bennfentes kapitalizmusnak
akkor is szembe kell néznie azzal, vajon a társadalom elfogadja-e,
ha gazdasági teljesítménye valami csoda folytán
megkérdõjelezhetetlen lenne. A közlekedési hálózat
– egy klasszikus közhasznú jószág – fejlesztésének
magánosítása hazánkban gazdaságilag
is értelmezhetetlen (bár elõre látható)
végeredményre vezetett. Különösen az, hogy
a magas kamatok idõszakában hitelbõl finanszírozták
a fejlesztést. A távközlés fejlesztését
alaposan eltorzította, hogy a koncessziós szerzõdéssel
nagyvonalúan kiiktatták a versenyt, különben a
call-back szolgáltatás díjtétele nem lehetne
a fele a közvetlen hívásénak. És persze
a legrosszabb feltételek közt termelõ hazai szénerõmûre
szabott, neki is automatikus 8 százalék profitot szavatoló
megállapodás a piac minden más résztvevõje
számára zsíros extrajövedelmet biztosít,
miközben lélektani és költségoldalról
egyaránt akadályozza az infláció csökkentését.
Az említett példákban
nem az a közös, hogy a közvélemény egy része
„intézkedéseket” követelt (és kapott is), hanem
az, hogy a szabályalkotás, a magánérdek és
a közjó szempontjának összehangolása – az
önjáróság szempontja mellett – egyszerûen
elmaradt. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy – relatív
értelemben – az olcsó állam téveszméje
fönnmaradt. Sõt, az államigazgatás erõsödõ
átpolitizálása a szakadékká váló
bérhátránnyal, a nyilvánosság és
a bizonytalanság kettõsével társulva alapjaiban
kezdte ki a közérdeket megvesztegethetetlenül képviselni
tudó, és így a szabályalkotás bonyolult
feladatával megbirkózni képes államigazgatást.
Az egyes részterületek ellátására Lenin
és a bázisdemokraták állításával
ellentétben nem alkalmas „akár egy szakácsnõ
is”. A modern világgazdaságba beépült állam
igazgatása sokoldalúan képzett, jórészt
csak a gyakorlati munkában kitermelõdõ technokratákat
igényel. Õk azok, akik ha valóban elérték
a kívánt szintet, a magángazdaságban és
külföldön a legkönynyebben el tudnak helyezkedni. Nagy
könnyelmûség tehát az a sok éve folyó
rablógazdálkodás, amely ezt a tõkeállományt
apasztja. A röghöz kötöttség elmúltával
az olcsó államnak tehetségtelen és színvonaltalan
apparátusa marad, ahol a betanulókon kívül a
megromlott egészségû és nyugdíjközeli
káderek lesznek túlsúlyban. Ezektõl a legtöbb
esetben egyáltalán nem is lehet azt elvárni, hogy
a multik jól fizetett tanácsadóival szemben bárkit
és bármit eredményesen képviseljenek. A szabályalkotás
és a közérdek szempontja így krónikusan
ellátatlan marad.
De nem jár sokkal jobban
a hatékonyság sem, hiszen az éltetõ elemét
jelentõ verseny megõrzésére csak a közhatalom
hivatott és képes. Hayek spontán rendrõl szóló
filozófiai tételének primitív aktualizálása
az az elterjedt felfogás, ami ebbõl a minimális állam
követelményét vezeti le. A filozófiai tétel
és a gyakorlati megoldások közt soklépcsõs
közvetítés szükséges. Ebben területenként,
idõszakonként, ágazatonként és országonként
eltérõ technikájú és terjedelmû
szabályozó intézmények és eljárások
sora alakult ki.5 Ezek híján politikai kapitalizmus, illetve
állammonopolista fináncoligarchikus rendszerek jönnek
létre, amelyeket korábban Kelet-Ázsia, a Földközi-tenger
melléke és Latin-Amerika gazdaságaiban, és
nem pedig a civilizált piaci rendszerekben szokhattunk meg. Tegyük
hozzá: ezektõl a förtelmektõl nemcsak ízlésbeli
okok óvják a megfigyelõt, hanem a látszat ellenére
még csak nem is hatékonyabbak és versenyképesebbek.
A második szakasz
Az elõadottak arra ösztökélnek,
hogy az elsõ szakasz – az „átmenet” – témakörét,
a stabilizálást, az államtalanítást,
a deregulálást és a magánosítást
– új, nehezebb kérdések mérlegelésével
és megválaszolásával váltsuk fel. Az
átmenet ért véget, a rendszerváltás
természete szerint nem érhet véget (ha a teljes kommunizmushoz
hasonló végállapotot nem tartjuk se lehetségesnek,
se értelmezhetõnek). Különösen érvényes
ez olyan országokra, amelyek hosszú távú nemzetközi
versenyképessége ma is kétséges, s a jövõben
sem alakul ki automatikusan. Az EU intézményi fix pontja
egyfelõl adottság, másfelõl viszont ezáltal
térségünk a világgazdaság egy lassan növekvõ,
ámde krónikus alulfoglalkoztatottsággal sújtott
és sok területen önveszélyes elzárkózásra
hajló blokkjának holdudvarába kerül. Eközben
mind az integrálódás, mind a belsõ társadalmi
elvárások ennél sokkal nagyobb teljesítményt
követel(né)nek meg.
Ebben a helyzetben különösen
aggasztó, hogy a közszereplõk büszkén vállalják,
hogy fittyet hánynak az értékválasztásnak,
a koncepcióknak, miközben a rövidlátó pragmatizmust
kultikus tisztelet övezi, és a legfõbb értékké
magasztosul. Mert mindez nemcsak a feladatok vég nélküli
halogatásának kedvez. A várható eredménytelenség
és kiábrándulás, amit elõre lefogadhatunk,
teret nyit a harmadik világban már többször megbukott
populista kísérleteknek. Minél kevésbé
hoz eredményt a népszerûtlenségtõl rettegõ
szakemberek napi maszatolása, annál vonzóbbak az újrafelfedezõk
és a vajákosok, a béljósok és a halottlátók,
akik egy-egy „fényes” ötletettel egybõl átvágnák
azt a gordiuszi csomót, amit a nagyokosok csak kerülgetnek.
A populizmus esélyét növelné az európai
pénzügyi unió esetleges meghiúsulása vagy
elhalasztása.
Ez az irányzat térségünkben
nem igényel különösebb hírverést, és
jobboldali-korporatista kormányzat sem kell hozzá. A gazdaságpolitikai
kiigazítás jelszavával szinte tetszõleges összetételû
kormányzat mellett meggyökeresedhet.
A spontán kinövõ populizmus torz, pótlékjellegû
válasz (mint ahogy a 20-as és 30-as években is az
volt) azon reális és égetõ problémákra,
amelyeket a kanonizált ideológiák képviselõi
különféle okokból rendre túl kellemetlennek
találnak, és ezért megkerülnek. A jóléti
állam válsága, az egyszínû, egykultúrájú
nemzetállam alkonya, a társadalmilag szervezett folyamatokból
kiszorulók egyre nagyobb aránya, az értékrend
és a jövõkép hiánya, az ökológiai
kihívással szembeni struccpolitika vagy épp a nemzetközi
terrorizmus és bûnözés megfékezhetetlensége
jellegzetesen ilyen jelenségek.
Minél kevésbé
vállalják a szellem emberei és a különféle
tudományok e társadalmi megmérettetést, minél
görcsösebben zárkóznak szigorú módszertanuk
bástyái mögé, s eközben minél nyilvánvalóbb
és szembetûnõbb, hogy a politikában az (bármiféle)
érték – és stílus – képviselete helyett
a szereplõk saját zsebre dolgoznak, annál inkább
elterjed a polgárok körében az „egyszer azért
mi is ehetnénk egy jó libasültet, aztán jöhet
a vízözön” hangulata. Ilyen közegben csak a sámánok
élnek meg.
A felelõsség azonban
korántsem csak az övék, hisz cipõpertlikirálynak
lenni nem szégyen. Az az „elit”, amely elõbb maga mond le
a gondolkodásról, utóbb másoktól is
megvonja az ehhez szükséges anyagi fedezetet, elõbb
válik védtelenné a sámánokkal szemben,
mint sejtené. A neoklasszikus növekedési elméletben
a fejlõdés motorja az emberi tõke felhalmozása.
A társadalom fejlõdésének biztosítéka
és kovásza a meggyõzést igénylõ
és meggyõzhetõ kimûvelt emberfõk tömege.
Ahhoz, hogy az ország a harmadik világ évezredében
is talpon tudjon maradni, nem elég a szakiskolák és
más gyorstalpalók ismeret- és igényszintje.
Ahhoz pedig, hogy e sokat hangoztatott követelmény – az elõzõ
javaslatokhoz társulva – gyakorlatformáló erõvé
válhasson, nem nélkülözhetõ a közhatalom.
Ennek birtokosai pedig csak a szabad társadalom és gazdaság
eszméje iránti elkötelezett értékválasztás
mellett fognak olyan intézményeket teremteni, s olyan gyakorlatot
kialakítani, ahol az iránymutató érték
a verseny, a közérdek és a teljesítmény,
az átláthatóság és a felelõsség,
miközben a „kaparj kurta” megszokott világa végleg letûnik.
Balcerowicz, L. (1997): Political and economic
factors in transformation. in: Zecchini, S. szerk.:
Lessons from the
Economic Transition.
Norvell (Mass.) – Dordrecht, Kluwer Academic Publishers.
Buiter, W. – Lago, R. – Stern N. (1996):
Promoting an effective market economy in a changing world. London,
CEPR
Discussion Papers
, 1468. szám (október)
Bunce, V. – Csanádi, M (1993): Az
átmenet rendszerbizonytalansága – a bizonytalanság
átmenete.
Közgazdasági Szemle
, 5. sz.
de Melo, M. – Gelb, A. (1997): Pillanatkép
az átmenetrõl: összehasonlító áttekintés.
I–II. rész.
Külgazdaság
, 5. és 6. sz.
Fehl, U. – von Delhaes, K. szerk. (1997):
Dimensionen des Wettbewerbs.
Stuttgart, Lucis & Lucis.
Fukuyama, F. (1990): A történelem
vége?
Valóság
, 33. évf. 3. sz. 16–31.
o.
Hayek, F. A. (1995): Emberi cselekvés,
de nem emberi terv eredménye. in: Hayek, F. A.:
Piac és
szabadság.
Budapest, KJK, 292–301. o.
Kolodko, G. W. – Nuti, M. D. (1997):
Hard
Facts, Old Myths and the Polish Success
. Helsinki: WIDER Studies in
Economic Development, április.
Welfens, P. (1996): Privatisierungen, Wettbewerb
und Strukturwandel im Transformationsprozess. in: Brunner, G. szerk.:
Politische
und ökonomische Transformation in Osteuropa.
Berlin: Berlin Verlag/Arno
Spitz, 162–186. o.
Wünsche, H. F. szerk. (1994):
Grundtexte
zur sozialen Marktwirtschaft. Marktwirtschaft als Aufgabe.
Stuttgart,
G. Fischer Verlag.
1
Az infláció letörése
és a növekedés megindulása közti oksági
összefüggést ökonometriai úton igazolja mind
a 28 „átmeneti” országra (de Melo–Gelb, 1997).
2
Mint bizonyítható
(Builer–Lago–Stern, 1996, 14–15. o.) az elmúlt negyedszázadban
állandósult az a – némely régi elmélet
által kizárt – helyzet, ahol a reálkamat (OECD-szinten)
tartósan meghaladja a GDP reálnövekedését,
ami által az állami túlköltés korlátai
objektív, kemény és áthághatatlan tényezõvé
váltak. Ezzel a 30-as évek viszonyainak fordítottja
tartósult, vagyis az idõszak keynesi gyógymódjának,
a keresletbõvítõ politikának leáldozott.
3
Nem ez a helyzet az osztrák
pénzügyõröknél, akik nemzetközileg
is páratlan kiváltságaik (pl. fix prémium,
kéttucat juttatás, elbocsáthatatlanság stb.)
védelmében 1997 májusában a sztrájk
eszközéhez nyúltak.
4
Az alapfokú tankönyveken
túlmutató szinten a közgazdasági elmélet
az említett kiegészítéseket elõfeltételezi,
bár maga nem taglalja.
5
Ezek részletes leírását
és elemzését a Fehl és von Delhaes (1997) szerkesztette
kötet tanulmányai tartalmazzák.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu