Csaba László

Rendszerváltás után, másnaposan


Hivatkozások a cikkben

Jegyzetek a cikkben

 Ha egy esztendeje még csak éles szemû elemzõk beszéltek a rendszerváltás végérõl, mára ez a – kissé másnaposságot idézõ – érzés általánossá vált Közép-Európa társadalmaiban. Nincs ebben semmi gyõzelemittas mámor. Ellenkezõleg, a kezdeti idõszak lelkesedése, üdesége a múlté, ma a tettvágy és a világos elképzelések krónikus hiánya üli meg a közhangulatot. Az alapfeladatokat – a „kapitalizmus alapjainak lerakását” – több helyütt épp az utódpártok országlása alatt oldották meg, a stabilizálás, a liberalizálás és a magánosítás hármasa kipipálhatóvá vált. A legilletékesebb külsõ szaktekintélyek – az OECD-tõl az IMF-en át az EU-ig – nem kételkednek immár abban, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. A múltat végképp eltörölni és végleg visszahozni kívánó erõk társadalmi támogatottsága – a választások tanúbizonysága szerint – szerte a térségben csekély, a francia vagy olasz mértéket sehol nem éri el [bár Sládek republikánusai, Corneliu Vadim Tudor nagyrománjai, a lettországi német (fegyveres) védegylet emberei és Seselj vajda csetnikjei tartósan jelen vannak a törvényhozásban, a szlovák nemzeti egységpárt pedig kormányzóerõ]. A magántulajdon, a nyugati orientáció és a pénzstabilitás igénye, a nagy elosztórendszerek reformjának szükségessége ma már a közmegegyezés elemei közé számítanak, az éles és jogos viták tárgya „pusztán” a hogyan. A fordulat idején hatalomba tévedt értelmiségi kör a régióban mindenütt kikopott a politikából. Helyüket sokszor arctalan, ám munkabíró, kompromisszumkész és jól adminisztráló hivatásosak vették át. Professzionalizálódik a politika, kialakulnak a letisztult társadalmakat jellemzõ viszonyok, visszakerül mindenki és minden  az õt megilletõ helyre. A „rendkívüli politika” szakasza lezárult: halljuk, sokszor talán hisszük is.
  De hát nem ezt akartuk? Nem jön a fekete autó, nem államosítanak (még a kisgazdák sem), tiszteletben tartják a magánéletet (többé-kevésbé, ha a rend- és közbiztonság õrei is úgy kívánják), Magyarország pedig az elsõ körben kerül be a NATO-ba és az EU-ba is (a természeti vagy társadalmi földindulás lehetõségét most zárjuk ki). Eközben a befutó országokban általánosnak mondható képlet szerint a szabad gazdaság és társadalom feltétlen hívei jó esetben 10 százalék körüli támogatottságot élvezhetnek.
  S bizony, e körben is leginkább a német szabad demokraták pártja, az FDP a minta, amely nem annyira elvszerûségérõl, mint alkalmazkodókészségérõl ismert. Nagy szerelem nem fûzi a választókat e csekély taglétszámú párthoz, ámde mindig van jó néhány olyan polgár, a választók nagyjából egytizede, akik kellõképpen félnek az állami túlhatalomtól – mind az adóprés , mind a rendõrállam elõrevetülõ árnyéka miatt – ahhoz, hogy ne valamelyik nagy és így elkerülhetetlenül a korporatista és kliensteremtõ hálózatok foglyává váló néppártra adják voksukat. A kérdés most már csak az, hogy Közép-Európa helyreállított demokráciái valóban oly megállapodottak-e , hogy beérhetik – EU-mintára – a mostanra már kialakult társadalmi-gazdasági struktúrák „vég nélküli” újratermelésével, kisebb mûködési döccenéseinek kiigazításával? Vajon a társadalmi szerzõdés újraírása, a tartós nemzetközi versenyképesség megalapozása nélkülözheti-e azt a világszemléletet, amely a közgazdaságtan fõ áramát (matematikai páncélzatán túl is) jellemzi, s amely a szabad kezdeményezés, a sokszínûség, a nyitottság és a tolerancia fölkarolását a napi kenyérharcok összefüggésein túl is értéknek tekinti, és intézményesen õrizni kívánja?

Trabant-társadalom

  Kézenfekvõ, hogy minél inkább a napi – kormányzati, jövedelem-újraelosztási, intézmény-fenntartási és hasonló – megfontolások uralják a közéletet, annál könnyebb az elvileg és eredendõen eltérõ értékszemléletû és világképû pártok közt tetszõleges összetételû kormányzati képletet összehozni, és azt – e leszûkített célsáv szerint – „ésszerûen” mûködtetni. Míg a rendszerváltás elsõ szakaszában az elbizonytalanodás vált általánossá (Bunce–Csanádi, 1993), késõbb az új rend körvonalazódásával kialakultak az igazodási pontok. Ebben a helyzetben pedig megnõ az egyszer létrejött rendszer változatlan újratermelésének esélye, még akkor is , ha az a rendszer nemzetközileg is és saját társadalma igényszintjéhez képest is alacsony szintû egyensúlyban van , és a teljesítménytöbbletek létrejöttének egyáltalán nem kedvez . A plurális társadalmi és gazdasági rend legfõbb ereje, megújulóképessége kerül veszélybe akkor, ha a közéletben az eltérõ fejlõdési pályák választható értékek képviseletére hivatott erõk és szervezetek ezt az alapfunkciójukat alárendelik a napi egyeztetõképesség szempontjának. Utóbbi esetben ugyanis a választópolgárok nem tudják meghozni a közgazdaságtanban is oly sokszor megfogalmazódó követelményt, a közösségi választást, hiszen senki sem teszi világossá számukra a megoldásokban lehetséges érdemi különbségeket. Amikor a társadalomban együtt élõ különféle nemzedékek közti szolidaritás mértékérõl és módjáról kellene eszmét cserélni, a törvény benyújtásának határideje vagy a benne alkalmazott szakkifejezések védõsánca mögé húzódó vita mint tartalmivá váló stíluselem önmagában is visszahúzó erõvé válik. Az átlagpolgár úgy érzi, hogy az orránál fogva vezetik, tovább erõsödik az intézményekkel szembeni, évtizedes tapasztalaton alapuló bizalmatlansága. Így aztán még azok is a hátralévõ, ámde nagyon is szükséges reformok ellentáborába állnak, akik a változások nyertesei lennének. Így a társadalom ismét annak a tévhitnek esik áldozatul, hogy a lehetõ legkisebb változás jár a legkisebb kockázattal, noha errõl már többször bebizonyosodott évszázadunkban, hogy nem más, mint hiú ábránd. Ez a Trabant-társadalom nagy tévedése.
  Az alacsony teljesítményszintû egyensúlyt újratermelõ, változatlanságot hozó konszenzus tartalmilag épp az ellenkezõje annak a közmegegyezésnek, aminek alapján az elmúlt két évtizedben Dániától Írországig és Finnországtól Hollandiáig az egymást váltó, eltérõ összetételû kormányzatok sikeresen vitték egyre tovább a reformpolitikát. A rossz egyensúlyért természetesen közvetlenül felelõsek mindazok, akik a határozott világképek, értékrendek, választások képviseletét – egyfajta félreértelmezett, intellektuálisan igénytelen „pragmatizmus” és „néppártiság” jegyében – egyszerûen kiiktathatónak vélték a közéletbõl, s úgy gondolták: mindez maradéktalanul pótolható „hatásos” személyes teljesítménnyel. A közélet alacsony fejlettségi fokát mutató, a médiakorszakot jellemzõ efféle perszonifikálódás valójában helyettesíti, nem pedig csak kiegészíti az értékválasztást.
  A végig nem vitt, sõt a nyílt szóváltásig sem jutó viták végeredményét sem a történelmi félmúlt földolgozásában, sem az egészségügy reformja terén nem pótolja az ellenérdekû felek kölcsönös bizalmatlanságra épülõ hallgatása. A „közmegegyezés” e mocsarára épülve bármely intézkedés végrehajtása töredékes és az értelmetlenséggel határos lehet csak (l. az ágyszám- és tanerõ-leépítéstõl a kincstári és a közbeszerzési törvény mûködtetéséig terjedõ körbõl származó tapasztalatokat 1995–97-ben). A rendszerterv szerepe a piaci struktúrában ugyanis eleve alárendelt: végsõ fokon az emberi cselekvésbõl, de közvetlenül nem e tervbõl ered (Hayek, 1995). Így pedig a tökéletes reformtervezetrõl szóló viták sosem pótolhatják az érdekeltek bevonásából és meggyõzõdésébõl fakadó lendítõerõt. Ezt nem lehet a hivatali tekintélyre, a napi kényszerekre hivatkozva elérni, csak meggyõzõ jövõkép és értékrend alapján (és persze megalapozott számításokkal alátámasztva). Az államháztartási és jóléti reformok elhúzódása és fölvizezõdése az 1992–97 közti konszolidált idõszakban Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban és Szlovéniában, csakúgy mint Német- és Franciaországban, közvetlenül összefügg azzal, hogy az ugyan rosszul, de mégis mûködõ rendszerrel szemben szinte lehetetlen hiteles és meggyõzõ alternatívát megfogalmazni vagy „ideológiai” értelemben képviselni. Ez a szabadelvû, a neokonzervatív és a szociáldemokrata erõk közös kudarca, a három erõ felelõssége azonban (saját értékrendje szerint) közel sem azonos.

A reform értéke

  Az elõadottakat meg lehet fogalmazni úgy is, hogy a demokrácia mint legfõbb jó, nem pótolja a kapitalizmust, különösen a nemzetközileg versenyképes piacgazdasági megoldások és intézmények hiányát (Balcerowicz, 1997). A demokratikus (többségi) elv természeténél fogva hajlamos a fennálló viszonyok bebetonozására, amint a föntebbi példák szemléltetik, különösen a közösségi választásokat korlátozó, „népfrontos” politizálás általánossá válásával. A rendszerváltó országokban ezt egy sajátos optikai csalódás is súlyosbítja. Ez abból fakad, hogy a pénzügyi stabilizáció sikeres véghezvitele és az elemi piaci intézmények kiépítése, mivel két alapvetõ torzulást iktat ki, jelentõs növekedési forrás (volt), méghozzá középtávon.1 Emiatt 1992–96 közt térségszerte elhatalmasodott az az érzés, hogy a nagy elosztórendszerek reformja fõképp valamiféle ideológiai elõírás, netán a nemzetközi pénzügyi szervezetek által (gonoszságból?, tudatlanságból?, ki tudja, miért?) kirótt házi feladat, aminek semmi köze sincs a közép-európai országok tartós gazdaságfejlõdéséhez és nemzetközi versenyképességük megalapozásához. Az idõközben kipukkadt cseh gazdasági csoda-léggömb, de a strukturális reformokban kevéssé jeleskedõ Szlovákia és Lengyelország növekedési mutatói tovább táplálták ezt az illúziót. Márpedig épp az évi 6-7 százalékkal növekvõ lengyel gazdaság elemzõi (Kolodko–Nuti, 1997) emelik ki joggal: még egy ilyen gyorsan növekvõ gazdaság jövedelemtermelõ képessége sem elég ahhoz, hogy Európa legnagyobb eltartott népességének változatlan szinten nyújtsa a szociális ellátást. Vagyis – a leegyszerûsítõ föltevésekre rácáfolva – a növekedés beindulása nem oldja meg „magától” ezt a kérdést, viszont a kérdés rendezetlensége elkerülhetetlenül lelohasztja a növekedést, mert az összesített, társadalombiztosítási elvonásokat is tartalmazó adóterhek elviselhetetlenné válásához vezet. Megjegyzendõ, hogy Közép-Európa tõkevonzó képessége eddig jórészt az alacsonyabb közteherszintbõl adódott, ennek megfordulása idõvel a tõke továbbáramlását váltja ki.
  Míg az utóbbi a hosszabb táv gondja, a rövid távú korlátok kimerülését szemlélteti a cseh és a román kiigazítási program csakúgy, mint a keletnémet növekedés tartós kifulladása 1996–98-ban. Nem nagyon biztató, hogy a genfi Világgazdasági Fórum versenyképességi listáján az átalakuló országok kivétel nélkül az utolsó negyedben vannak a 90-es évtizedben, az éllovas Csehország például a 38. helyen szerepel. Ez a, jórészt szubjektív, vállalkozói értékelés arra utal, hogy a befektetési lehetõségek közül világméretekben választó nagybefektetõk igen mérsékeltnek látják a régió hosszú távú fejlõdési esélyeit, méghozzá épp az intézményi korlátok miatt (hisz az alacsonyabb fejlettségi szintbõl pusztán technikailag igen gyors felzárkózás lehetõsége adódna a következõ 10–15 évre). Ez a sokadik jelzés, ami a korai sikerekbõl adódó önteltség és a reformok (ebbõl is fakadó) lankadásának veszélyeire utal.
  A befektetõk igényelte változások – az állam és a vállalkozások jobb elválasztása, kiszámítható és alacsonyabb közteherszint, jobb infrastruktúra, kevesebb megkötés – egyben a közép- és kelet-európai országok fejlõdése meggyorsításának technikai követelményeit is jelentik. Mindez úgy is összegezhetõ, hogy a demokrácia mellett a stabilizáció és a magánosítás is csak szükséges, de nem elégséges feltétele a tartós növekedésnek. A fenntartható fejlõdés intézményeit létre kell hozni, kormányzati szabályok és gyakorlás útján. Ez idõigényes, ámde ettõl még nem mellõzhetõ feladat. A közteherszint és az államadósság állandó növelése, egyre újabb adósságok halmozása (fõleg szerkezetmegõrzõ és jövedelempótló céllal) egyszerûen tovább nem folytatható.2 Új utakat pedig csak új szabályok szerint mûködõ intézmények taposhatnak, ahol a vívmány nem a folyó (negyedéves) költségvetés megtakarításában, hanem jobb funkcióellátásban és tartós, rendszerjellegû (automatikus) finanszírozhatóságban  jelenik meg.
  Ebben az összefüggésben a 60-as, 70-es évek szabadidõ-társadalmának víziója nemcsak túlhaladott, hanem kártékony is, mivel a helyzet a többletjövedelem létrehozását parancsolóan követeli ki. Stagnáló vagy szûkülõ jövedelemszinten (az ennek létrehozásában kifejtett munkaráfordításra való tekintet nélkül) elvileg és technikailag is lehetetlen a fenti „önjáró” alrendszereket kialakítani. Az elmúlt évek reformlépései által kiváltott felemás hatások is jórészt épp erre vezethetõk vissza: a semmit nem lehet se jól, se méltányosan, se hatékonyan (újra)elosztani, akár önigazgatók, akár kinevezett hivatalnokok küszködnek e feladattal. És fordítva: ha a növekvõ árak és változatlan kulcsok mellett is egyre nõ az adóteher mértéke, a rendszer finanszírozásához igényelt többletjövedelem elvileg sem jöhet létre. Mivel jövedelmet semmibõl teremteni nem lehet, az ellentmondás csakis az intézményi változások révén oldható fel, azok szorgalmazása és bevezetése (az általuk elért negyedéves megtakarítás mértékétõl függetlenül) igenis önérték.

Godot-ra várva

  A változások idõ- és munkaigénye nem vezethet arra, hogy a szindikalista és más önigazoló szirénhangokra hallgatva az intézményi átalakulás halogatását eleve indokoltnak, lassúságát és az évtizedes helybenjárást elfogadhatónak, sõt bölcs megfontoltságnak minõsíthessük, mint ahogy ezt a nyugdíj- és egészségügyi reformok legtöbb ellenzõje teszi. A rendszerváltás, illetve az érett társadalmak intézményi reformjai egyetlen példával sem szolgálnak arra, hogy egy intézkedés halogatása önmagában a bevezetésénél nagyobb eredményre vezetett volna. Igaz, a sebesség nem öncél, a minõséget végképp nem pótolja. Ámde információhiányra vagy szelektív emlékezetre vall az, ha valaki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ezek a kérdések már nem a 70-es évek közepe óta szerepelnek a hazai és a nemzetközi elemzésekben; mintha Bokros Lajos vagy Victor Ciorbea hirtelen felindulásból elkövetett pénzügyes puccsairól lenne szó.
  Ezzel szemben nagyon is szép számú példa emlékeztet arra, hogy a nagyszabású átalakítások, bár elvileg mindig helyeselhetõk, gyakorlatilag nem mindig lehetségesek. A bolgár, a román, az ukrán és a belorusz gazdaságban az átalakítások hiánya a teljesítményhiány állandósulásához vezetett. Ezzel szemben a határozott és szakszerû fellépés nyomán Lengyelországban volt a legkisebb a visszaesés, és ott is tartott a legrövidebb ideig. Az állampénzügyek szanálásával késlekedõ Olaszországra, vagy a nagyobb szabású reformlépésektõl szinte betegesen irtózó Németországra ugyanazok a problémák várnak, mint egy évtizeddel elõbb, csak idõközben a költségek nagyságrendje emelkedett meg jelentõsen. Úgy tûnik, ha elfogadjuk a piaci rend eredendõ spontaneitását és ebbõl adódóan a tökéletes rendszerterv eleve lehetetlen voltát, sokkal nagyobb megértéssel kell lennünk a gyakorlatot világszerte jellemzõ kísérletezés és az ezeket kísérõ nem kevés melléfogás iránt, mint amennyire az a napi politika eszközévé váló elvont szakelemzõk körében divatos.
  Különösen azokon a területeken elkerülhetetlen a próba-szerencse eljárás, ahol nem alakult ki egyértelmû, „helyes” megoldás, hanem a világban található és az elmélet által fölkínált modellek mindegyikének szembetûnõ gyengéi vannak. Az amerikai egészségbiztosítás például kiválóan méri a költségelemeket, ámde a lakosság közel egyharmadát nem látja el. Az olasz nyugdíjrendszer mindenkit átfog (minden negyedik olasz „rokkant”), csak épp a csökkenõ gyerekszám és az elterjedt járulékkerülés miatt már ma sem finanszírozható. A kelet-ázsiai modell az európainál lényegesen nagyobb beruházási rátát tesz lehetõvé, ámde a nálunk közel egy évszázada felbomlott nagycsaládi szervezõdésre épül. Az oktatási rendszerek hasonló eltérései is közismertek.
  Épp ezért egyik területen sem indokolt a „szakmailag kiérlelt és vitathatatlan koncepció” Godot-jára várni, hanem töredékes koncepciók alapján is állandóan napirenden kell tartani a változásokat. Csak a kezdeményezések és fõként egyértelmû szellemiségük ébrentartásával lehet megõrizni a változások önnön dinamikáját, amelynek révén a végül is életképessé váló részletmegoldások kikristályosodhatnak. Ehhez azonban szükséges az is, hogy a technikai eltérések mellett az eltérõ értékek is nyíltan megjelenjenek. Az egyes társadalmi erõk akkor tudják jól betölteni szerepüket, ha a népfronttól eltérõen – nem vállalják magukra egyidejûleg a boxmérkõzés gyõztesének és vesztesének az érdekvédelmét, mert mindkét szerepben hitelvesztetté válnak, a közönség pedig fogékonnyá válik a spontán fellépõ utcai harcosok „teljesítményére”. Minden politikai erõre az a legveszélyesebb, ha az általa megfogalmazandó értékrend és a – szükségképp a legkisebb közös többszörös alapján szervezõdõ – államigazgatási gyakorlat közti különbség elmosódik, és/vagy csak mikroszkóppal érzékelhetõ. A közgazdaságtan fõ iránya számára ez azt jelenti, hogy a környezet nem generálja azokat az ingereket és alternatívákat, amelyek közül a maga eljárásaival a közösség választani tudna.

Járadékvadászok 

  A rendszerváltás elsõ szakaszának lezártával a közép-európai országok dilemmái egyre jobban emlékeztetnek az OECD-térségbeliekre. Minél kevésbé reális veszély (vagy épp vonzó lehetõség) a harmadik út, a nem konvencionális elméletek vagy épp a negyedik világ önkényuralmi rendszerei által kimutatott „lendületes növekedés”, annál kiérleltebb az „átmeneti” társadalom. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját helykeresése során egyre kevésbé szolgálhat hivatkozási alapul pusztán az a tény, hogy egy-egy technika vagy rendszermegoldás az OECD-térségben föllelhetõ.
  Jól látható, hogy a közép-európai országok által megcélzott EU-ban nemcsak bizonyos globális problémák várnak megoldásra egyensúlytól a nemzetközi bûnözésig, hanem egy sor gyakorlati gazdasági ellentmondás is, amire ugyanezen országok uralkodó elméleti vonulata közel egyértelmû megoldásokat talált. Ezek azonban éppen azért „nem érintik” a szembeötlõen értelmetlen és nem hatékony gyakorlatot, mert azok az érdekek, amelyek egy korábbi idõszak értékrendjét tükrözõ intézményrendszerhez fûzõdnek, ezt nem engedik. E paradoxon klaszszikus példája az unió közös agrárpolitikája, amely jó középosztályi szinten élõ bajor, francia és svéd nagygazdákat véd a harmadik világ valóban tengõdõ farmereinek „dömpingjétõl” (ráadásul e védelmet a fogyasztói többségnek kell többszörösen megfizetnie). E sokat elemzett terület jól mutatja, hogy – dinamikus hatékonysági megfontolások alapján – egyszerûbb és olcsóbb lehet egy „védvonalat” vagy egy újraelosztó-mechanizmust ki sem építeni, mint az egyszer kiszabadult szellemet visszagyömöszölni a palackba.
  Közép-Európa új demokráciái sajátos, sok tekintetben egyszeri történelmi helyzetben vannak, mivel intézményeik képlékenyek, alakításuk és alakításuk kényszere társadalmilag elfogadott gondolat3 és egyben lehetõség is. Korántsem mindegy, milyen intézmények gyökereznek meg, hiszen utóbb már azok formálják a vállalkozói stratégiát, és befolyásolják azt, hogy az egyes eljárások és növekedési összetevõk konkrétan milyen fejlõdési energiákat szabadítanak fel.
  A rendszerátalakító politikának tehát a második szakaszban a minimális feladata az, hogy megakadályozza a fejlett országokból ismert, rossz hatékonyságú járadékvadász koalíciók és intézmények bebetonozódását, a verseny nap mint nap elõforduló kiiktatását, a teljesítményelvvel ellentétes különeljárások, egyedi elbírálások és kiskapuk jól ismert rendszerének visszaépülését. Ez térségünkben a viselkedésmód „kulturális forradalmának” számít, a világgazdaság jól mûködõ részében azonban az elemi közlekedési normák elsajátításával egyenértékû: nem vívmány, hanem belépõ. Épp ezért rendkívül veszélyes, ahogy a keletnémet béralkurendszertõl a szlovák privatizáláson át a cseh befektetési alapokig Közép-Európa-szerte általánossá válik az állam és a vállalkozások, az érdekképviselet és a szabályozás egybefonódása, korporativista és/vagy hagyományos oligarchikus formákban. Igaz, olyan társadalmakban, ahol a protestáns etika és a nyitott gazdaság kettõse a versenyt az említett megoldások ellenében is vezérelvként megõrizte, az említett gyakorlat romboló hatása nem jelentkezett közvetlenül, hanem csak évtizedes késleltetéssel. Ámde ez sovány vigasz ama társadalmaknak, ahol az öröklött tõkeérték makroszinten közel negatív, s a népességi viszonyok a társadalmi jövedelemtöbbletek létrejöttét a befektetési követelményeknél messze nagyobb mértékben követelik meg.
  Mindez azt jelenti, hogy a közép-európai országok házi feladata egyáltalán nem merül ki az EU-szabályozás részletes és szorgos átültetésében. Különösen azokon a területeken, ahol vállalati hálózatok a jellemzõek, a külkereskedelmi forgalomba nem kerülõ javaknál (így az energia- és a bankszektorban), a privatizálásnál és a külföldi stratégiai befektetõk piacra lépésének megszervezésekor, a vasúthálózat, a távközlés és a tõzsde szabályozásánál – a nyugat-európainál sokkal erõteljesebb önálló versenyteremtõ szerepvállalás szükséges (Welfens, 1996, 176–181. o.). A privatizációs és a bevételi tervmutatók rendszeres (túl)teljesítése nem feledtetheti, hogy azokon a területeken, ahol a tartós növekedés (korántsem közömbös) üteme kialakul, a tartalmi és a minõségi feladatok rendre megoldatlanok maradtak. Sõt, a feladat néha telekkönyvi átírásra szûkült primitív felfogása és ellátása sok esetben a privatizálástól elméletileg elvárhatóval ellentétes eredményekre vezet, például az árak rendszeres hatósági emelésében érdekelt, ámde a korszerûsítés iránt közömbös tulajdonosok erõs alkuhelyzetének évtizedes bebetonozása révén.

Ügykezelés vagy szabályozás?

  Ebben a helyzetben különösen aggasztó, hogy térségünkben a szabályozás hagyományosan a hivatal(nok)i okvetetlenkedés szinonimájává vált. Az európai liberalizmus hagyományaitól eltérõ népszerûsködõ patentek, az olcsó és a minimális állam jelszavai akkor is elterjedtek, ha a gyakorlat ezt nem, vagy csak fölöttébb felemás értelemben igazolta.
  Szabályozáson Közép-Európában – a porosz/osztrák igazgatási hagyományt „alkotóan továbbfejlesztõ” szovjet hatásra – intézkedést és ügykezelést értünk, nem pedig hosszabb idõszakon át minden szereplõ magatartását formáló játékszabályok kimunkálását és beidegzését. Az orosz/román/török gyakorlatot mai napig jellemzõ rendeleti kormányzás a felvilágosodás jogállam-eszményének ellentettje. Márpedig ez – a gazdaságra nézve különösen visszahúzó – gyakorlat a szabad törvényhozási választások tényétõl nem szûnt meg. Sõt, 1993–94-tõl új életre kelt a gondoskodó és épp ezért ügybuzgó és ügyintézõ közhatalom eszménye, ami a kormányzati cselekvést is formálta. Minél szélesebb az összefonódás, minél inkább szentesíti a cél (például privatizációs bevétel összege) az eszközt, annál csekélyebb az átláthatóság, annál kevesebbet számít az eljárás módja, annál inkább az illemszabályok szintjére süllyed egy-egy gazdaságpolitikai intézkedés alkotmányossága vagy annak hiánya. A közgazdasági fõ áram eszményei, a hitelesség, a kiszámíthatóság, a fenntarthatóság és stabilitás számára mindez kimondottan ingoványos terepet hoz(ott) létre. Megnõ az esélye annak, hogy az elméletileg helyes megoldások súlyos mellékhatásokkal járnak és egyáltalán nem a várt eredményre vezetnek.
  Paradox módon az említett elfajulásokra adott liberális bírálat is tovább súlyosbította a helyzetet. A kritika éle ugyanis nem a szabályozás mikéntjére, hanem tényére irányult. A korábban minden mozzanatot szabályozó hatalom ellentétének a szabályozatlanság, az állami mindenhatóságnak az abszolút és korlátlan magánérdek és -tulajdon tetszett.
  Pedig a német ordoliberális iskola sokoldalúan bizonyította, hogy a korlátozatlan és szabályozatlan magántulajdon mind az egyéni szabadságra, mind a gazdasági hatékonyságra nézve veszélyes (Wünsche, 1994). Ez különösen érvényes azon helyzetekre és idõszakokra, ahol és amikor a gazdasági szabályozás hiányosságait más, különféle koordinációs formák, az etikai, családi, hagyományos vagy közösségi/nemzeti kötõdések az átfogó értékválság miatt nem képesek kiigazítani.4
  A klasszikus kapitalizmusban egyszer már megtanult s a szépirodalom által is földolgozott leckék elfelejtése kellemetlen pótvizsgára kényszerített (és kényszerít még a jövõben is). Az orosz és cseh bennfentes kapitalizmusnak akkor is szembe kell néznie azzal, vajon a társadalom elfogadja-e, ha gazdasági teljesítménye valami csoda folytán megkérdõjelezhetetlen lenne. A közlekedési hálózat – egy klasszikus közhasznú jószág – fejlesztésének magánosítása hazánkban gazdaságilag is értelmezhetetlen (bár elõre látható) végeredményre vezetett. Különösen az, hogy a magas kamatok idõszakában hitelbõl finanszírozták a fejlesztést. A távközlés fejlesztését alaposan eltorzította, hogy a koncessziós szerzõdéssel nagyvonalúan kiiktatták a versenyt, különben a call-back szolgáltatás díjtétele nem lehetne a fele a közvetlen hívásénak. És persze a legrosszabb feltételek közt termelõ hazai szénerõmûre szabott, neki is automatikus 8 százalék profitot szavatoló megállapodás a piac minden más résztvevõje számára zsíros extrajövedelmet biztosít, miközben lélektani és költségoldalról egyaránt akadályozza az infláció csökkentését.
  Az említett példákban nem az a közös, hogy a közvélemény egy része „intézkedéseket” követelt (és kapott is), hanem az, hogy a szabályalkotás, a magánérdek és a közjó szempontjának összehangolása – az önjáróság szempontja mellett – egyszerûen elmaradt. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy – relatív értelemben – az olcsó állam téveszméje fönnmaradt. Sõt, az államigazgatás erõsödõ átpolitizálása a szakadékká váló bérhátránnyal, a nyilvánosság és a bizonytalanság kettõsével társulva alapjaiban kezdte ki a közérdeket megvesztegethetetlenül képviselni tudó, és így a szabályalkotás bonyolult feladatával megbirkózni képes államigazgatást.    Az egyes részterületek ellátására Lenin és a bázisdemokraták állításával ellentétben nem alkalmas „akár egy szakácsnõ is”. A modern világgazdaságba beépült állam igazgatása sokoldalúan képzett, jórészt csak a gyakorlati munkában kitermelõdõ technokratákat igényel. Õk azok, akik ha valóban elérték a kívánt szintet, a magángazdaságban és külföldön a legkönynyebben el tudnak helyezkedni. Nagy könnyelmûség tehát az a sok éve folyó rablógazdálkodás, amely ezt a tõkeállományt apasztja. A röghöz kötöttség elmúltával az olcsó államnak tehetségtelen és színvonaltalan apparátusa marad, ahol a betanulókon kívül a megromlott egészségû és nyugdíjközeli káderek lesznek túlsúlyban. Ezektõl a legtöbb esetben egyáltalán nem is lehet azt elvárni, hogy a multik jól fizetett tanácsadóival szemben bárkit és bármit eredményesen képviseljenek. A szabályalkotás és a közérdek szempontja így krónikusan ellátatlan marad.
  De nem jár sokkal jobban a hatékonyság sem, hiszen az éltetõ elemét jelentõ verseny megõrzésére csak a közhatalom hivatott és képes. Hayek spontán rendrõl szóló filozófiai tételének primitív aktualizálása az az elterjedt felfogás, ami ebbõl a minimális állam követelményét vezeti le. A filozófiai tétel és a gyakorlati megoldások közt soklépcsõs közvetítés szükséges. Ebben területenként, idõszakonként, ágazatonként és országonként eltérõ technikájú és terjedelmû szabályozó intézmények és eljárások sora alakult ki.5 Ezek híján politikai kapitalizmus, illetve állammonopolista fináncoligarchikus rendszerek jönnek létre, amelyeket korábban Kelet-Ázsia, a Földközi-tenger melléke és Latin-Amerika gazdaságaiban, és nem pedig a civilizált piaci rendszerekben szokhattunk meg. Tegyük hozzá: ezektõl a förtelmektõl nemcsak ízlésbeli okok óvják a megfigyelõt, hanem a látszat ellenére még csak nem is hatékonyabbak és versenyképesebbek.

A második szakasz

  Az elõadottak arra ösztökélnek, hogy az elsõ szakasz – az „átmenet” – témakörét, a stabilizálást, az államtalanítást, a deregulálást és a magánosítást – új, nehezebb kérdések mérlegelésével és megválaszolásával váltsuk fel. Az átmenet ért véget, a rendszerváltás természete szerint nem érhet véget (ha a teljes kommunizmushoz hasonló végállapotot nem tartjuk se lehetségesnek, se értelmezhetõnek). Különösen érvényes ez olyan országokra, amelyek hosszú távú nemzetközi versenyképessége ma is kétséges, s a jövõben sem alakul ki automatikusan. Az EU intézményi fix pontja egyfelõl adottság, másfelõl viszont ezáltal térségünk a világgazdaság egy lassan növekvõ, ámde krónikus alulfoglalkoztatottsággal sújtott és sok területen önveszélyes elzárkózásra hajló blokkjának holdudvarába kerül. Eközben mind az integrálódás, mind a belsõ társadalmi elvárások ennél sokkal nagyobb teljesítményt követel(né)nek meg.
  Ebben a helyzetben különösen aggasztó, hogy a közszereplõk büszkén vállalják, hogy fittyet hánynak az értékválasztásnak, a koncepcióknak, miközben a rövidlátó pragmatizmust kultikus tisztelet övezi, és a legfõbb értékké magasztosul. Mert mindez nemcsak a feladatok vég nélküli halogatásának kedvez. A várható eredménytelenség és kiábrándulás, amit elõre lefogadhatunk, teret nyit a harmadik világban már többször megbukott populista kísérleteknek. Minél kevésbé hoz eredményt a népszerûtlenségtõl rettegõ szakemberek napi maszatolása, annál vonzóbbak az újrafelfedezõk és a vajákosok, a béljósok és a halottlátók, akik egy-egy „fényes” ötletettel egybõl átvágnák azt a gordiuszi csomót, amit a nagyokosok csak kerülgetnek. A populizmus esélyét növelné az európai pénzügyi unió esetleges meghiúsulása vagy elhalasztása.
  Ez az irányzat térségünkben nem igényel különösebb hírverést, és jobboldali-korporatista kormányzat sem kell hozzá. A gazdaságpolitikai kiigazítás jelszavával szinte tetszõleges összetételû kormányzat mellett meggyökeresedhet.        A spontán kinövõ populizmus torz, pótlékjellegû válasz (mint ahogy a 20-as és 30-as években is az volt) azon reális és égetõ problémákra, amelyeket a kanonizált ideológiák képviselõi különféle okokból rendre túl kellemetlennek találnak, és ezért megkerülnek. A jóléti állam válsága, az egyszínû, egykultúrájú nemzetállam alkonya, a társadalmilag szervezett folyamatokból kiszorulók egyre nagyobb aránya, az értékrend és a jövõkép hiánya, az ökológiai kihívással szembeni struccpolitika vagy épp a nemzetközi terrorizmus és bûnözés megfékezhetetlensége jellegzetesen ilyen jelenségek.
  Minél kevésbé vállalják a szellem emberei és a különféle tudományok e társadalmi megmérettetést, minél görcsösebben zárkóznak szigorú módszertanuk bástyái mögé, s eközben minél nyilvánvalóbb és szembetûnõbb, hogy a politikában az (bármiféle) érték – és stílus – képviselete helyett a szereplõk saját zsebre dolgoznak, annál inkább elterjed a polgárok körében az „egyszer azért mi is ehetnénk egy jó libasültet, aztán jöhet a vízözön” hangulata. Ilyen közegben csak a sámánok élnek meg.
  A felelõsség azonban korántsem csak az övék, hisz cipõpertlikirálynak lenni nem szégyen. Az az „elit”, amely elõbb maga mond le a gondolkodásról, utóbb másoktól is megvonja az ehhez szükséges anyagi fedezetet, elõbb válik védtelenné a sámánokkal szemben, mint sejtené. A neoklasszikus növekedési elméletben a fejlõdés motorja az emberi tõke felhalmozása. A társadalom fejlõdésének biztosítéka és kovásza a meggyõzést igénylõ és meggyõzhetõ kimûvelt emberfõk tömege. Ahhoz, hogy az ország a harmadik világ évezredében is talpon tudjon maradni, nem elég a szakiskolák és más gyorstalpalók ismeret- és igényszintje. Ahhoz pedig, hogy e sokat hangoztatott követelmény – az elõzõ javaslatokhoz társulva – gyakorlatformáló erõvé válhasson, nem nélkülözhetõ a közhatalom. Ennek birtokosai pedig csak a szabad társadalom és gazdaság eszméje iránti elkötelezett értékválasztás mellett fognak olyan intézményeket teremteni, s olyan gyakorlatot kialakítani, ahol az iránymutató érték a verseny, a közérdek és a teljesítmény, az átláthatóság és a felelõsség, miközben a „kaparj kurta” megszokott világa végleg letûnik.
 

Hivatkozások

Balcerowicz, L. (1997): Political and economic factors in transformation. in: Zecchini, S. szerk.: Lessons from the Economic Transition. Norvell (Mass.) – Dordrecht, Kluwer Academic Publishers.
Buiter, W. – Lago, R. – Stern N. (1996): Promoting an effective market economy in a changing world. London, CEPR Discussion Papers , 1468. szám (október)
Bunce, V. – Csanádi, M (1993): Az átmenet rendszerbizonytalansága – a bizonytalanság átmenete. Közgazdasági Szemle , 5. sz.
de Melo, M. – Gelb, A. (1997): Pillanatkép az átmenetrõl: összehasonlító áttekintés. I–II. rész. Külgazdaság , 5. és 6. sz.
Fehl, U. – von Delhaes, K. szerk. (1997): Dimensionen des Wettbewerbs. Stuttgart, Lucis & Lucis.
Fukuyama, F. (1990): A történelem vége? Valóság , 33. évf. 3. sz. 16–31. o.
Hayek, F. A. (1995): Emberi cselekvés, de nem emberi terv eredménye. in: Hayek, F. A.: Piac és szabadság. Budapest, KJK, 292–301. o.
Kolodko, G. W. – Nuti, M. D. (1997): Hard Facts, Old Myths and the Polish Success . Helsinki: WIDER Studies in Economic Development, április.
Welfens, P. (1996): Privatisierungen, Wettbewerb und Strukturwandel im Transformationsprozess. in: Brunner, G. szerk.: Politische und ökonomische Transformation in Osteuropa. Berlin: Berlin Verlag/Arno Spitz, 162–186. o.
Wünsche, H. F. szerk. (1994): Grundtexte zur sozialen Marktwirtschaft. Marktwirtschaft als Aufgabe. Stuttgart, G. Fischer Verlag.
 

Jegyzetek

1 Az infláció letörése és a növekedés megindulása közti oksági összefüggést ökonometriai úton igazolja mind a 28 „átmeneti” országra (de Melo–Gelb, 1997).
2 Mint bizonyítható (Builer–Lago–Stern, 1996, 14–15. o.) az elmúlt negyedszázadban állandósult az a – némely régi elmélet által kizárt – helyzet, ahol a reálkamat (OECD-szinten) tartósan meghaladja a GDP reálnövekedését, ami által az állami túlköltés korlátai objektív, kemény és áthághatatlan tényezõvé váltak. Ezzel a 30-as évek viszonyainak fordítottja tartósult, vagyis az idõszak keynesi gyógymódjának, a keresletbõvítõ politikának leáldozott.
3 Nem ez a helyzet az osztrák pénzügyõröknél, akik nemzetközileg is páratlan kiváltságaik (pl. fix prémium, kéttucat juttatás, elbocsáthatatlanság stb.) védelmében 1997 májusában a sztrájk eszközéhez nyúltak.
4 Az alapfokú tankönyveken túlmutató szinten a közgazdasági elmélet az említett kiegészítéseket elõfeltételezi, bár maga nem taglalja.
5 Ezek részletes leírását és elemzését a Fehl és von Delhaes (1997) szerkesztette kötet tanulmányai tartalmazzák.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/