Halmai Gábor: Médiaháború

Halmai Gábor

Médiaháború: szabadság és szabályozás

„Más megszorító szabályozást nem Ezzel ismerünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát” – mondta ki Jefferson, a liberális demokrácia atyja, hivatkozási alapot teremtve ezzel egyebek közt ahhoz a feltevéshez, hogy a hagyományos írott sajtó esetében aligha van szükség pozitív jellegû jogszabályi elõírásokra, s hogy a liberális értelemben vett sajtószabadság éppen az állami beavatkozás (az alapítási, terjesztési engedélyezés, a cenzúra stb.) tilalmát jelenti. Az elektronikus tömegkommunikációs eszközök, mindenekelõtt a rádió és a televízió elterjedésével azonban századunk közepe táján véget ért a nyomtatott szó úgyszólván kizárólagos uralma, ami merõben új kérdéseket vetett fel a kifejezés szabadságának jogi szabályozása kapcsán.
Egyrészt a mintegy iparággá fejlõdõ tömegkommunikáció olyannyira átformálta a politikai nyilvánosságot, hogy az ettõl kezdve nem egyszerûen a képzett emberek viszonylag szûk csoportjának tevékenységi terrénuma lett, hanem szinte határtalanul kitágult a politikai folyamatok résztvevõi, de legalábbis szemtanúinak köre számára. Ennek nyomán döntõ változás következett be a kifejezés szabadsága terén: megmaradt ugyan egyéni jogként, egyidejûleg azonban a közvetítõ intézmény jogaként is kezelendõ. Ám mivel a tömegkommunikációs eszközök jogi értelemben mintegy az állam és az egyén között helyezkednek el, ez további jogi dilemmákat vet fel. Az újabb alkotmányos szabályozások a kifejezés szabadságának hagyományosan védelmi jogi szabályai mellett immár általában magukban foglalják a rádiós- és televíziós szabadság intézményi jogi elemeit is: az egymás mellett létezõ médiumok – az írott, illetve az elektronikus sajtó, valamint legújabban az Internet – jogi szabályozási igényei azonban jelentõsen eltérnek egymástól.
Egyvalami azonban mindegyik esetben igaz: a fönt említett, liberálisnak mondható felfogásból nem következik, hogy a kifejezés szabadságának nincsenek korlátai. A büntetõjog tilthatja egy bûncselekmény véleménynyilvánítás útján történõ elkövetését. A polgári jog védelemben részesíti a személyhez fûzõdõ jogokat. A versenyjog itt is megakadályozza a monopóliumok kialakulását, illetve a már létrejötteket felszámolja. Az pusztán jogtechnikai kérdés, hogy a szabályozáshoz önálló sajtótörvényre van-e szükség, vagy pedig ezeknek a szabályoknak a büntetõ, a polgári, illetve a versenytörvényben van a helyük. (Megjegyzendõ azért, hogy egy külön sajtótörvény nagyobb kísértést jelenthet a hatalom birtokosai számára a sajtószabadság indokolatlan korlátozására.)
A közszolgálati rádiók és televíziók kétségkívül a köz, vagyis az adót (és általában elõfizetési díjat is) fizetõ polgárok tájékoztatására, mûvelõdésére, szórakoztatására szolgálnak. Ennek alapján a köz(önség) elvárhatja tõlük, hogy kiegyensúlyozottan és szakszerûen lássák el dolgukat. A kiegyensúlyozottság egyrészt a sokféle nézõi, hallgatói igény lehetõség szerinti kielégítését, másrészt az ideológiai, politikai semlegességet jelenti, beleértve magától az államtól való függetlenséget is. Ennek a biztosítására szükség van törvényhozási úton kialakított szervezeti, eljárási garanciákra, melyek adott esetben korlátozhatják a kifejezés szabadságát.
Egészen más a helyzet a kereskedelmi célú rádiózás és televíziózás esetében. Amíg a frekvencia korlátozottan áll rendelkezésre, addig kétségkívül felmerülhet bizonyos közösségi szempontok érvényesítésének szüksége, ahogy az történik például a ma még valóban szûkös országos kereskedelmi frekvenciák elosztásakor. Ezek a követelmények azonban nem lehetnek lényegében azonosak a közszolgálatiakkal, ahogy az a magyar médiatörvény esetében van. Az elektronikus kommunikáció technikai lehetõségeinek (mûhold, kábel) további jelentõs kiterjedése idején pedig végképp nem indokolt a mûsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások ún. belsõ, akár az összes állomás külsõ pluralitását célozza. A kereskedelmi médiumok okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó elõírásokkal próbálhatja meg korrigálni. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye alig haladja meg azt, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig leginkább a monopóliumellenes szabályozás. Az írott és az elektronikus sajtó területén minden egyéb korlátozás már csak olyan lehet, amely a véleményszabadsággal kapcsolatban egyébként is megengedett.
Ugyanez még fokozottabban igaz az internetes kommunikáció tartalmi korlátozhatóságát illetõen. Ezt ugyanis még az a szûkösség sem legitimálhatja, ami ideig-óráig fennáll a sugárzott rádiós- és televíziós programok esetében. A cyberspace résztvevõi egyébként sem annyira az írott, illetve elektronikus sajtó citoyenjei, sokkal inkább bourgois-k, akik nem annyira a közügyek megvitatásában, mint inkább politikailag neutrális kommunikációban akarnak közremûködni az õket megilletõ egyéni jogok alapján.
Alábbi írásunkban ezeket a dilemmákat tekintjük át – a még szövevényesebb magyarországi környezetben.

A magyar médiatörvény nehéz születése

Az 1989 derekán az ellenzék és az állampárt közti tárgyalásokon az erre alakított szakértõi albizottságban – feltehetõen az új médiumoknak az akkor már sejthetõvé vált demokratikus választások során meghatározóvá váló, par excellence hatalmi jellege miatt – nem született megegyezés arról, miként szabályozzák az elektronikus médiumokat. Így azokat mindössze az 1989. október 23-án hatályba lépett átfogóan módosított alkotmány új, 61. §-a érintette.
Ezzel szemben a médiumokról szóló törvény 1996. januári hatálybalépéséig, sõt egészen az új kereskedelmi programok megindulásáig „szünetelt” a rádiózás és televíziózás szabadsága. A mûsorok sugárzására vonatkozó engedélyek kiadását megtagadták, a kormány belsõ határozatában – tehát nem jogszabályban – megállapított frekvenciamoratóriumra hivatkozva. Az új parlament ugyan 1990 augusztusában határozatban kötelezte a kormányt, hogy az engedélyezés rendjét újraszabályozó törvény elfogadásáig legalább a frekvenciamoratóriumot legalizálja egy errõl szóló törvényjavaslat benyújtásával, de még ez a törvény sem született meg éveken keresztül. Így tehát fennmaradt az illegális frekvenciastop, amely azonban meg tudta akadályozni új rádió- és tévéállomások létrejöttét.
A jogi szabályozás, illetve annak hiánya tehát fenntartotta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió monopolhelyzetét, és ezzel ezen a területen lehetetlenné tette a kifejezés szabadságának érvényesülését. Ugyanakkor az 1986-os sajtótörvény a monopolhelyzetben lévõ országos közszolgálati rádió és tévé jogállását szinte egyáltalán nem szabályozta. Rengeteg módosítással ugyan, de hatályban maradt viszont egy 1974-bõl származó kormányhatározat a Magyar Rádióról és a Magyar Televízióról, amelynek 6. pontja ezen intézmények kormányfelügyeletét írta elõ. Az Antall-kormány a médiaháborúnak nevezett törvény nélküli idõszakban igyekezett kihasználni ezeket a – kádári korszak kézivezerlési rendszerét intézményesítõ – szabályokat a függetlenedni akaró médiavezetõk megzabolázására, miközben a köztársasági elnök az alkotmányosság határán mozogva igyekezett védelmezni az elnököket.
Az Alkotmánybíróság 1992 júniusában hozott határozatával alkotmányellenesnek minõsítette ezt a rendelkezést. Eközben azonban némileg maga is beszállt a politikai csatába, s az alkotménysértõ passzus megsemmisítését elhalasztotta az új médiatörvény megszületéséig, azzal a meglehetõsen vitatható érveléssel, hogy az alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya.1 1993 tavaszán, midõn nyilvánvalóvá vált, hogy az 1994-ig tartó parlamenti ciklusban már lesz médiumtörvény, az alkotmánybírák lényegében hasonló érveléssel ismét megtagadták, hogy meghatározzák az alkotmánysértõ szabály megsemmisítésének idõpontját. Az újabb döntés értelmében az alkotmányellenes passzus azon a meghatározhatatlan napon veszíti hatályát, amelyen a médiumtörvény hatályba lép.2
Ugyanakkor az 1992. nyári alkotmánybírósági határozat indokolása rendkívül fontos megállapításokat tartalmaz az elektronikus médiumoknak az NSZK Alkotmánybírósága által is gyakran említett kiegyensúlyozottsága és államtól való szabadsága kérdésében.
Német kollégáikhoz hasonlóan a magyar bírák sem kötötték konkrét szervezési megoldáshoz vagy meghatározott jogi formához a rádió és a televízió szabadságának sajátos garanciáit. A szabadon választható szervezeti megoldások akkor alkotmányosak, ha elvileg képesek biztosítani a társadalomban meglévõ vélemények teljes körû, kiegyensúlyozott arányú és valósághû kifejezésre jutását, valamint a közérdeklõdésre számot tartó eseményekrõl és tényekrõl való elfogulatlan tájékoztatást. E feltétel teljesülését a törvénynek a rádiózás és televíziózás egésze – tehát az országos és helyi közszolgálati, valamint a kereskedelmi adások együttese – tekintetében kell biztosítania.
A közszolgálati rádiókkal, televíziókkal szembeni további követelmény, hogy függetlenek legyenek az államtól. Ezt a német ítéletekkel is egybehangzó követelményt a magyar bírák a társadalmi csoportokkal szembeni függetlenséggel egészítették ki. A megoldásnak „ki kell zárnia azt a lehetõséget, hogy állami szervek, vagy bármely társadalmi csoport a mûsor tartalmát úgy befolyásolja, hogy a társadalomban meglévõ vélemények bemutatásának teljessége, arányainak kiegyensúlyozottsága, valósághû kifejezése, illetve a tájékoztatás elfogulatlansága megsérüljön”. Az „állami szervektõl” való függetlenség az alkotmánybírák szerint nemcsak a kormánnyal, hanem magával a törvényhozással szemben is fennáll. A rádiók és televíziók szervezeti rendszerében a kiegyensúlyozottságot biztosító társadalmi képviseletekkel kapcsolatban pedig a határozat a parlament és a kormány mellett a politikai pártok és az ugyanazon érdek képviseletére létrejött csoportok meghatározó befolyását is kizárja.
A magyar Alkotmánybíróság gyakorlata a németénél is világosabban választja szét a közszolgálati és kereskedelmi rádiózást-televíziózást. Sajnálatos módon az Alkotmánybíróság átvilágítással kapcsolatos 1994. decemberi határozata arról tanúskodik, hogy az alkotmánybírák számára mégsem teljesen egyértelmû az elkülönítés. Az Alkotmánybíróság ugyanis nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi médiumok (sõt a 30 ezer példányszám feletti magánlapok) szerkesztõinek átvilágítását is alkotmányosnak nyilvánította, mondván, hogy valamennyien a „politikai közvéleményt közvetlenül, feladatszerûen alakítók”.3 Ha a magántulajdonban lévõ nyomtatott sajtó aligha vitatható közvélemény-formáló szerepét összekeverjük a legcsekélyebb közhatalmi beavatkozás lehetõségével, akkor olyan képtelen és alkotmányosan igazolhatatlan elképzeléseket sem vethetünk el, amelyek az írott sajtó piacának kiegyensúlyozatlanságát törvényhozási úton kívánják korrigálni.4

Tájkép médiatörvény után

A kérdés most már az, vajon az 1995 decemberében végül elfogadott médiatörvény mennyiben volt képes véget vetni a „médiaháborúnak”, illetve mennyiben felel meg az Alkotmánybíróság által megfogalmazott alkotmányossági követelményeknek.
A „médiaháborút” az jellemezte, hogy törvényi garanciák hiányában nem lehetett kiküszöbölni, hogy a politika közvetlenül beavatkozzék az elektronikus sajtó mûködésébe. Így azt lehetett remélni, hogy a médiatörvény elfogadása nemcsak tûzszünetet, hanem tartós, valódi békét hoz majd.
Egy esztendõvel a várva várt törvény elfogadása után a nyílt harcot kétharmados törvénnyel intézményesített, bebetonozott kamarillapolitika váltotta fel, amelyben immár lehetetlen felismerni a harcoló feleket. A nézõ, a hallgató továbbra is azt tapasztalja, hogy mûsorok szûnnek meg, rádiós és televíziós személyiségek távoznak megszokott helyükrõl, vagy jobb esetben csak megfeddi õket valamelyik nagy hatalmú testület. Most azonban senki nem mondja meg kerek perec: az intézkedés oka az, hogy az illetõ személy vagy az egész mûsor úgymond valamelyik politikai párt uszályába került. Ma erre legfeljebb gyanakodni lehet például bizonyos médiavezetõk nyilatkozatai alapján. A Magyar Televízió legjobbnak tartott politikai magazinja, az Objektív, vagy kulturális mûsorai, a Stúdió és a Múzsa megszüntetésének okait sem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogy valamelyik politikus nem lehetett megelégedve velük.
De sorolhatnánk példákat a Magyar Rádió háza tájáról is. Bolgár György Beszéljük meg! címû sikeres rádiós mûsorával szemben állandóak a támadások a Panaszbizottság elõtt.5 Ezek a panaszok és az ezek nyomán született döntések a kiegyensúlyozottság követelményének teljes félreértésérõl árulkodnak mind az elsõ fokon eljárt Panaszbizottság, mind pedig a jogorvoslati fórumként a végsõ szót kimondó Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) részérõl. Az élõ telefonos mûsor 1996. október 16-i adásának egyik telefonálója annak a véleményének adott hangot, miszerint az ellenzék jobboldala annyira szélsõséges, hogy az már a nyilas idõket idézi. A kiegyensúlyozottság ellenõrzésére hivatott testületek döntése értelmében a mûsorvezetõ nem tett hathatós kísérletet a hallgató állításának korrigálására, illetve arra, hogy figyelmeztesse annak szélsõséges voltára. Az indokolás szerint közvetlenül ezután ebben a szövegkörnyezetben szélsõjobboldali minõsítéssel hangzott el két ellenzéki pártelnök (Csurka István és Lezsák Sándor) neve, amelyet a mûsorvezetõ „nyilatkozni lehet, hát ezt nem tudjuk, maradjon a szívük titka” közbevetéssel „sugallatszerûen mintegy megerõsített”. Ezért a Testület szerint Bolgár György megsértette a kiegyensúlyozott, hiteles és elfogulatlan tájékoztatás követelményét.
Ugyanennek az adásnak egy másik telefonálója a Kisgazdapártot illette szélsõjobboldali és fasiszta jelzõkkel, amivel a párt elnöki tanácsadójának panasza szerint a mûsorvezetõ egyetértett. Ebben az esetben mind a Panaszbizottság, mind a Testület elutasította az indítványt, mondván, hogy Bolgár kétszer is kísérletet tett a hallgató közlésének korrigálására, illetve árnyalására, de mondatait nem tudta befejezni a telefonáló közbeszólása miatt. Az indoklás értelmében a mûsorvezetõ nem tehetõ felelõssé a fórumjellegû, nem a Magyar Rádió véleményét tükrözõ, élõ rádióadás tartalmának ilyen alakulása miatt. A felmentõ döntés szerint az utóbbi esetben tehát nem sérült a médiatörvény kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó elõírása.
A 1997. február 12-i adással szembeni panasz kapcsán a testületek ennyire sem voltak megértõek a mûsorvezetõvel szemben. Az egyik betelefonáló hallgató ekkor a Kisgazdapártot és elnökét fasisztának titulálta. Bolgár erre a véleményre úgy reagált, hogy szerinte a fasiszta párt meglehetõsen erõs megjegyzés, és a szóban forgó párt nem nevezhetõ annak. A következõ telefonáló hallgató pedig arról beszélt, hogy az elõzõ véleményt szélsõségesnek ítéli. Ennek ellenére mindkét testület elmarasztalta a mûsorvezetõt, mégpedig a törvény azon passzusára hivatkozva, mely szerint „a mûsorszolgáltatásban közzétett mûsorszámok összessége, illetõleg bármely tartalom vagy mûfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában”. Arról már nem szólnak a határozatok, vajon mely pártra vagy mozgalomra gondoltak a döntéshozók.

Kiegyensúlyozás vagy „kidekázás”?

Érdemes azonban kicsit közelebbrõl megvizsgálni, milyen követelményrõl is van szó a kiegyensúlyozottság esetében. A törvény az általános alapelvek között szögezi le, hogy „a közérdeklõdésre számot tartó hazai és külföldi eseményekrõl, vitatott kérdésekrõl a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerûnek, idõszerûnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie”. De vajon a kifogásolt telefonálói megnyilvánulások tájékoztattak-e akár eseményekrõl, akár vitatott kérdésekrõl? Aligha. Legfeljebb a hallgató véleményérõl. A vélemények pedig fogalmilag nem felelnek meg a törvényben szereplõ elõírásoknak. Igen ám, mondhatná valaki, de akkor meg kell szólaltatni ellentétes véleményeket is. Mint látható, a második esetben a véletlen úgy hozta, hogy ez történt. Csakhogy mit tegyen a mûsorvezetõ, ha az istennek sem akarnak telefonálni ilyen álláspontot vallók? Kérje meg a munkatársait egy kiegyensúlyozó álhallgatói telefonhívásra? Vagy esetleg õ maga játssza el az ördög ügyvédjének szerepét? Erre a világ egyetlen médiaszabályozása sem kötelezné. A közszolgálati újságírónak sem kötelessége a vélemények értékelése, korrigálása, csupán bemutatása. Más a helyzet persze akkor, ha a hallgató vagy bármely megszólaló nemcsak értékítéletet közvetít, hanem tényállításokat is. Ezekkel kapcsolatban már igenis van felelõssége a riporternek. Teszem azt, ha a telefonáló, akiben a szélsõjobboldali pártok a nyilas idõket idézik, nyilas párttagsággal vagy a nyilasok által elkövetett tettekkel is gyanúsítana, akkor bizony az újságírónak bizonyítékokat kell követelnie.
A problémát azonban sajnos nem egyszerûen az okozza, hogy a Panaszbizottság és a Testület helytelenül értelmezi a törvény helyes rendelkezését, hanem a törvény kétértelmûsége is. A bizottság eljárását szabályozó egyik passzus ugyanis ekként szól: „Ha a mûsorszolgáltató a vételkörzet lakosságát foglalkoztató társadalmi kérdésben egyoldalúan tájékoztat, különösen, ha a vitatott kérdésben egyetlen vagy egyoldalú álláspont megjelenítésére vagy kifejezésére ad lehetõséget, vagy ha egyéb módon súlyosan megsérti a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, a kifejezésre nem juttatott álláspont képviselõje vagy a sérelmet szenvedett kifogásával a mûsorszolgáltatóhoz fordulhat.” Ebbõl a szövegbõl csak az nem derül ki, vajon a másféle álláspont megjelenítésére hol kell lehetõséget biztosítani. Ugyanabban a mûsorban, vagy elegendõ máskor is? A testület tagjai nyilvánvalóan azt az értelmezést tették magukévá, hogy a kiegyensúlyozásnak azonnal meg kell történnie.
Ez tükrözõdik abban az állásfoglalásban is, amelyben a Panaszbizottság helyt adott a Gondolat-Jel címû rádiómûsor 1997. május 11-i adásával szembeni panasznak. A mûsorvezetõ az Írószövetségbõl kiválni szándékozó írókat „poszt-nyugatosoknak” nevezte, azokat pedig, akiktõl el kívánnak válni, „saját unalmukba fulladt népiesek” kifejezéssel illette. Ez utóbbi kapcsán a testület megállapította ugyan, hogy a mûsorvezetõ idézett valakitõl, de pontos forrást nem jelölt meg, hangszínébõl pedig nem volt megállapítható, hogy a maga részérõl egyetért-e. Az elmarasztaló döntés indokolása szerint a szerkesztõk nem az „elvárható pólusokról” (sic!) választották ki a vitapartnereket, az egyik pólus jellegzetes alakja, Hernádi Gyula nem kapott meghívást a mûsorba. Ez a felfogás a riportalanyok megnevezésével megengedhetetlenül beleszól a szerkesztõ munkájába, ráadásul teljesen ki akarja szorítani mind a hallgatói vélemények egy részét, mind pedig az esetleges szerkesztõi álláspontokat. Még a közszolgálati mûsorok munkatársai sem kizárólag mikrofonállványok, akiknek egy vitában ne lehetne véleményük, mindaddig, amíg szóhoz juttatják az övéktõl eltérõeket is. Ugyanilyen abszurd a Panaszbizottságnak az a döntése, amellyel elmarasztalta a Kossuth rádió Világóra címû külpolitikai mûsorának munkatársát, amiért azt találta mondani, hogy az Albán Demokrata Párt a „legszemérmetlenebb választási csalással” maradt hatalmon. Az indokolás szerint különös tekintettel arra, hogy viszonyítási alapot nem jelölt meg (!), a megjegyzés úgy minõsül, mint a kommentátor magánvéleménye. A kérdés az, milyen kommentátor az, aki nem mondhat magánvéleményt?
Az persze vitathatatlanul sértené a kiegyensúlyozottságot, ha a szóban forgó pártokról vagy írószövetségi csoportokról kizárólag rájuk nézve sértõ tartalmú vélemények hangzanának el a Magyar Rádióban. Csakhogy a kiegyensúlyozottságot nem egyetlen mûsortól kell várni, hanem a mûsorok összességétõl. Németországban például az ottani alkotmánybíróság egyik döntése nyomán ezt nevezik ún. belsõ pluralizmusnak vagy sokféleségnek, amikor a mûsorszolgáltató minden mûsora együtt kell hogy teljesítse a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét. A külsõ sokféleség esetében, amit a nem közszolgálati programokkal szemben várnak el, még az adott mûsorszolgáltató egész programja is lehet egyoldalú, feltéve, hogy más mûsorszolgáltatók azt kiegyenlítik.
Tehát ha például az egyes vélemények szerint szélsõjobboldalinak mondott pártok vagy a népiesnek titulált írók sohasem kapnának lehetõséget a Magyar Rádióban, hogy céljaikról tájékoztassák a hallgatóságot, akkor joggal merülne fel az egyoldalúság vádja. De miként az ilyen alkalmakkor nem szükséges megkérdezni a pártot szélsõségesnek ítélõ hallgatókat vagy esetleg más véleményen lévõ pártokat, úgy a pártra nézve elfogadhatatlan vagy egyenesen sértõ értékítélet is elhangozhat az érintett vagy vele azonos véleményen lévõ kommentárja nélkül. Hogy még ennél is konkrétabb legyek, amikor a Kisgazdapárt sajtótájékoztatóján „népnyúzózza” a kormányt, a sértett képviselõjének nem kell megszólalnia ugyanabban a tudósításban. Ha azonban kívánja, egy másik mûsorban lehetõséget kell kapnia álláspontja kifejtésére, és esetleg a sértõ fél „leszélsõségesezésére”. Amit azután újabb replika követhet, megint csak egy másik alkalommal. És így tovább.
Mielõtt azonban engem is pártelfogultsággal vádolnának, említenék egy nem pártpolitikai példát. A kiegyensúlyozottság jegyében megkövetelhetõ a közszolgálati médiumoktól, hogy tájékoztassák hallgatóikat-nézõiket például a Magyarországon élõ valamennyi nemzeti és etnikai kisebbség helyzetérõl. Azt azonban oktalanság lenne elvárni, hogy egy, a magyarországi szlovákokról szóló mûsor az itteni románokkal is foglalkozzék. Az utóbbiak akkor panaszkodhatnának joggal, ha róluk sohasem készülne hasonló program.
A kiegyensúlyozottságnak az a felfogása, amelyet a testületi döntés is tükröz, és amely minden egyes mûsortól külön-külön követeli meg mindenféle vélemény egyidejû szerepeltetését, tönkreteszi a rádiózást és televíziózást. Ennek a téves értelmezésnek a jegyében születnek azok a mûsorok, amelyekben, ha pártpolitikai kérdésrõl esik szó, akkor valamennyi párt, ha etnikai kisebbségekrõl, akkor minden kisebbség képviselõje jelen van, és kifejtheti álláspontját. Többnyire egyetlen semmitmondó mondatban, mert többre nincs idõ. Így lesz a kiegyensúlyozott mûsorválaszték kívánatos követelményébõl a „kidekázott” mûsorok elviselhetetlen valósága.
A kiegyensúlyozottság hasonlóan tarthatatlan, és a vélemény-, illetve szerkesztõi szabadságot, valamint a közügyek vitathatóságát ellehetetlenítõ felfogását tükrözi az ORTT-nek az a döntése, amely – megváltoztatva a Panaszbizottság korábbi állásfoglalását – kimondta: „a Magyar Rádió 1997. február 29-én (nem lévén szökõév, ilyen nap nem volt ebben az évben – H. G.) megsértette a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvényt azzal, hogy nem adott hírt az MDF vezetõinek az EU-tagországok Budapesten akkreditált nagyköveteivel történt találkozójáról, s ezzel megsértette a törvény által elõírt sokoldalú tájékoztatás követelményét”.
A Panaszbizottság még úgy találta, hogy nincs joga a szerkesztési elvekbe és a szerkesztõ munkájába beleszólni, ezért – bár a történést kiemelkedõ hírértékûnek ítélte – elutasította a panaszt. A Testület tagjai viszont úgy vélték, az a tény, hogy az eseményrõl a TV Híradó és a Duna Televízió híradása is beszámolt, olyan bizonyítéka a hírértéknek, ami a rádió hírszerkesztõit is kötelezi.
Ugyanígy járt a Magyar Rádió a Reális Zöldek Klubjának panaszával. Ebben az esetben már a Panaszbizottság is kedvet kapott a hírszerkesztésre, elmarasztalván a Rádiót, amiért „1997. március 22-én, a Víz Világnapján nem tudósított arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémián e körben tudományos értekezés (sic!) folyt”. De a bizottság tagjai nem elégedtek meg általános szerkesztési tanácsokkal, közölték az elmaradt tudósítás általuk elképzelt helyét is a Rádió programjában: „Ugyancsak nem tudósított a két nappal késõbbi Krónika címû mûsor keretében elhangzott Zöld-hír blokk sem arról, hogy ez a tanácskozás megtörtént.”
A kigyensúlyozottság érvényesítése terén talán nem is a vélemény-, illetve a szerkesztõi szabadságot, valamint a közügyek vitathatóságát ellehetetlenítõ megnyilvánulásai a legabszurdabbak, hanem azok, amelyek a mûvészi szabadságot korlátozzák. Ilyen volt az a panaszbizottsági állásfoglalás, amely azért marasztalta el a Szabó család címû rádiójáték alkotóit, mert az 1996. október 18-án sugárzott epizódban „Berzsenyi Dániel szülõfaluját, Egyházashetyét a költõ emlékének tiszteletben tartásával kapcsolatban megalapozatlan, negatív módon tüntették fel”. A község panaszos polgármestere szerint a rádiójáték szóban forgó folytatásában olyan sértõ kijelentések hangzottak el, amelyek olyan benyomást kelthettek, mintha Egyházashetyén nem tisztelnék a falu híres szülöttének emlékét, sõt „a helyi kölykök a nagy Dániel koponyájával” fociznának. Miután a bizottság tagjai értelemszerûen a törvényben szereplõ rendelkezések egyikét sem tudták alkalmazni egy fiction-nel kapcsolatban, a panasznak helyt adó döntésüket azzal indokolták, hogy „a mûsorban elhangzottak egyéb módon súlyosan megsértették a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét”. Az elmarasztaló tartalmú döntésnek még az sem volt akadálya, hogy a Panaszbizottság soros elnöke korábban már határozatban megállapította, hogy a panaszos nem a törvény által rendelkezésére bocsátott 48 órán belül terjesztette elõ panaszát. (Már a Beszéljük meg! ügye kapcsán érvényesült az a törvénysértõ gyakorlat, mely szerint, ha a panaszos a határidõ elmulasztása miatt a soros elnök által elutasított panaszt változatlan formában megismétli, akkor a bizottság már nem is vizsgálja e formai követelményt, ami ilyenformán teljesen feleslegesen szerepel a törvényben.)
A törvényi rendelkezések egyébként sem különösebben feszélyezik a kiegyensúlyozottság felett õrködõ testületeket. Nem ritka az olyan elmarasztaló döntés, amelyben a médiatörvény egyetlen passzusára sem hivatkoznak. (Az említett esetek közül ez történt például abban, amelyben az ORTT elmarasztalta a Magyar Rádiót az MDF-vezetõk és az EU-nagykövetek találkozójáról szóló tudósítás elmaradásáért.) Más esetekben pedig a Panaszbizottság legalább egy jogász tagot magában foglaló eljáró tanácsai olyan törvényi rendelkezések alapján adnak helyt panaszoknak, amelyeknek betartására a törvényhozó nem hatalmazta fel a bizottságot. Ez fordult elõ annak a két panasznak az esetében, amelyek egyaránt a Johnson & Johnson cég által gyártott o.b. tamponok fõmûsoridõben való reklámozását kifogásolták. A tanács mindkét esetben – a reklám kétszeri megtekintése után (?) – a törvénynek a kiskorúak személyiségfejlõdését védõ passzusaira hivatkozással kényszerítette a Magyar Televíziót a reklám este 8 óra utáni sugárzására. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a tamponnak bármi köze lenne a kiskorúak személyiségfejlõdésére, ennek felügyeletét a törvény nem utalta a bizottság hatáskörébe.

Testületek – politikai nyomásgyakorlásra?

Úgy tûnik, hogy a médiatörvény nemhogy kiküszöbölte volna a politika közvetlen beavatkozását a mûsorok tartalmára, ellenkezõleg: intézményesítette. Ráadásul a politikusoknak még csak nem is kell nyíltan színt vallaniuk a nyilvánosság elõtt, elég ha a megfelelõ testületeken keresztül gyakorolnak nyomást.
A médiatörvény számos csatornát bocsát rendelkezésükre. Az elsõ maga az Országos Rádió és Televízió Testület, amelyre a törvény nem kisebb feladatot ró, mint a szólásszabadság védelmét és elõmozdítását, a sajtószabadság alkotmányos elvei érvényesülésének figyelemmel kísérését.
E sokra hivatott grémiumot a parlament választja, elnökét az államfõ és a miniszterelnök, a tagokat a pártok képviselõcsoportjainak egy-egy jelöltjébõl „verbuválják”. Ez a pártdelegáltakból álló testület választja azután meg a már említett Panaszbizottságot, amely a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének megsértése miatt benyújtott panaszokat bírálja el elsõ fokon. A fellebbezések pedig a Testület hatáskörébe tartoznak.
Ebben a pártok által uralt szervezeti rendszerben nem csoda, ha a pártvezetõk akkor is nyomulnak, ha erre a törvény semmilyen hatáskört nem biztosít. Ez történt annak a tévéalelnök-jelöltnek az esetében is, aki nyilvánosan elkottyantotta, hogy õt nem a tévéelnök – akinek erre egyedül joga lenne –, hanem maga a miniszterelnök kérte fel leendõ posztjára. Meglepõ-e ilyen körülmények között, hogy a médiumok vezetõi még akkor is a politikai elvárásoknak igyekeznek megfelelni, ha egyébként maguk nem elfogultak? Ellentétben a médiatörvény megszületése elõtti helyzettel, igazodási pontként nem kizárólag a kormánypártok szolgálnak, hanem minden parlamenti párt. Márpedig ez a helyzet sem felel meg azoknak az alkotmányossági követelményeknek, amelyeket az alkotmánybírák megfogalmaztak.
A médiatörvény által intézményesített grémiumok törvény által szabályozott összetételük folytán sajnos magukban hordozzák a veszélyt, amelyet az Alkotmánybíróság jó elõre ki akart zárni: hogy a társadalom politikai képviselete kizárólagos vagy meghatározó legyen bennük.
Az országos televíziós mûsorszolgáltatási jogosultság pályáztatása a törvény egyéb alkotmányossági hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Az Országos Rádió és Televízió Testület által hozott döntésekkel kapcsolatban a vesztes pályázóban az a meggyõzõdés alakult ki, hogy az ORTT nem a pályázat kiírásakor nyilvánosságra hozott eljárási szabályok és értékelési elvek szerint döntött. Ezt a gyanút erõsítette meg, hogy a Testület a döntés írásos indokolásakor „elfelejtette” ismertetni a pályázati kiírás szerint a döntés alapjául szolgáló pontozás eredményét. Ugyanakkor a pályázónak nem volt módja az eljárással és a döntés tartalmával kapcsolatos jogsérelmét orvosolni, mert a törvény nem biztosít semmilyen jogorvoslatot az ORTT döntésével szemben.
Az a tény, hogy a törvény nem írja elõ kötelezõ jelleggel az ORTT számára e nagy fontosságú pályázatok értékelésének elveit, hanem a Testület által kidolgozandó pályázati felhívásra bízza, miközben még azt sem szankcionálja, ha a Testület a saját maga alkotta szabályokat sem tartja be, aligha elégíti ki az alkotmányban foglalt jogállamiság szerves részét képezõ jogbiztonság követelményét. Az a körülmény pedig, hogy az ORTT ilyen, minden garanciát nélkülözõ döntési eljárása nyomán született eredménnyel szemben a törvény nem biztosít jogorvoslati lehetõséget, ellentétesnek tûnik azzal az alkotmányos elvvel, amely mindenki számára biztosítja, hogy jogorvoslattal éljen a jogát vagy jogos érdekét sértõ hatósági döntés ellen.
Ez a helyzet, amelyben a törvény nem szabályozza az ORTT-nek a mûsor-szolgáltatási jogosultságok pályáztatásával kapcsolatos döntési eljárását és a jogorvoslat lehetõségét, egyúttal sérti a kiegyensúlyozott tájékoztatás alkotmányos követelményét is, amelynek az Alkotmánybíróság korábban idézett 1992-es határozata értelmében a közszolgálati és kereskedelmi rádiózás és televíziózás egészében kell érvényesülnie. Ha azonban a közszolgálati mellett az országos kereskedelmi mûsorszolgáltatás is az ORTT mint kizárólag a pártok jelöltjeibõl álló testület meghatározó befolyása alá kerül, akkor nem garantált a vélemények kiegyensúlyozottsága.
A törvény elsõ évének tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a pártok – ha nem is feltétlenül a régi kézi vezérlés módszereivel – valóban befolyásolni képesek a mûsorok tartalmát. Ez pedig nemcsak sérti a véleményszabadság alkotmányos elvét, hanem ráadásul olyan mûsorokat produkál, amelyek dezinformálják a nézõket, hallgatókat.

Az Internet „gumiügyei”

Az Internettel kapcsolatos ügyek – nyilván ma már kizárólag a technikai fejlettség meglévõ különbségei miatt – viszonylag lassan „gyûrûznek be” az Egyesült Államokból, illetve Nyugat-Európából Magyarországra. Még a viszonylag újnak mondható távközlési törvény sem szól az internetes szolgáltatókról. A büntetõ törvénykönyv számítógépes bûncselekményi tényállásai pedig a nyugati törvényeknél lényegesen szélesebb, „gumi jelleggel” értelmezhetõ elkövetési magatartásokat tartalmaznak. A törvényszöveg felsorol ugyan néhány jogellenes magatartást, de emellett a számítógépes adatokhoz való minden „egyéb meg nem engedett módon” való hozzáférést büntetéssel fenyeget.
A speciális jogi szabályozás olykor üdvös hiánya miatt is eddig jobbára adatvédelmi problémaként merültek fel az internetes kommunikáció korlátozásának kérdései. Az egyik ilyen esetben magyar gyerekeket ajánlottak fel örökbefogadásra a hálózaton keresztül, közölve fényképüket, születési adataikat és esetleges betegségeiket. Az Országgyûlés adatvédelmi biztosának vizsgálata megállapította, hogy az intézetek, ahol a gyerekek nevelkedtek, kötöttek megállapodást egy örökbefogadások lebonyolítására szakosodott magyar–amerikai magáncéggel. A szerzõdés keretében az intézet a cég rendelkezésére bocsátotta a gyerekek adatait, de ahhoz nem járult hozzá, hogy az Interneten keresztül mindenki számára hozzáférhetõvé tegyék e személyes, sõt a betegségi információkat tekintve szenzitív adatokat. Az adatvédelmi ombudsman intézkedése nyomán a gyerekek adatait az intézetek töröltették a hálózatról.
Egy másik esetben egy magyarországi közvélemény-kutató intézet által készített kérdõív jelent meg a hálózaton. A kérdõív olyan kérdéseket is tartalmazott, amelyek a kérdezettek magánéletét érintették. Jóllehet a kérdõívek kitöltése önkéntes volt, a válaszolók a hálózat más használói által utólag azonosíthatók voltak. Az adatvédelmi biztos a közvélemény-kutatásnak ezt a módját aggályosnak ítélte.
A parlament adatvédelmi ombudsmanja ugyancsak állást foglalt abban az ügyben, amelyben egy bombamerénylet-kísérletet követõen a rendõrség az ügyészség beleegyezésével az Internet-szolgáltatóktól kérte a környéken lakó elõfizetõk adatait. A nyomozók feltételezése szerint a robbantó a hálózatról is szerezhette a bombakészítéshez szükséges ismereteket. Az adatvédelmi biztos úgy foglalt állást, hogy az internetes hozzáférést biztosító cég az adott esetben köteles kiadni a rendõrségnek a kért adatokat. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az illetékes minisztérium az internetes szolgáltatókat az említett, róluk hallgató távközlési törvény által szabályozott távközlési szervezetnek minõsítse. Az eset ugyanakkor felvet egy, az Interneten is túlmutató alkotmányossági kérdést: vajon a hasonló, alaposnak nem mondható gyanú esetében indokolt-e a rendõrség számára kiszolgáltatni az elõfizetõk adatait?
Mint ismert, az úgyszólván korlátlan kifejezési szabadság hazájának számító Egyesült Államokban a törvényhozás 1996-ban az elnök erõteljes támogatása mellett elfogadta az ún. kommunikáció illendõségi törvényt (Communications Decency Act) a „telekommunikációs eszközök obszcén használatának” korlátozásáról. Az elsõfokú bíróság alkotmányellenesnek mondta a törvényt: „Az Internetnek a legszélesebb védelmet kell élveznie a kormányzat által elõírt, tartalomalapú korlátozásokkal szemben.”6 A végsõ döntést a Legfelsõbb Bíróság 1997. június végi döntésében mondta ki.7 Eszerint az Internetet ugyanaz a védelem illeti meg, mint az írott sajtót, vagyis a kongresszus semmiféle korlátozást nem alkalmazhat. Ezért a bírák a kifogásolt rendelkezést ellentétesnek ítélték az alkotmánynak a szólás szabadságát garantáló elsõ kiegészítésével. A két bíró párhuzamos véleményével született ítélet indokolása értelmében a szülõknek módjukban áll ellenõrizni gyermekeik „szörfözését” a cyberspace illetlen tartalmú helyein, melyek egyébként fel is hívják a figyelmet arra, hogy csak 18 éven felülieknek ajánlottak.
A kommunikációs jogokkal kapcsolatos jogi szabályozás és fõleg alkotmánybírósági gyakorlat tekintetében ugyancsak liberálisnak mondható Németország szintén élen jár az Internet-cenzúrában. Mindenekelõtt azzal, hogy az Internet-szolgáltatókat felelõssé teszi az infrastruktúrájukon terjesztett információk tartalmáért. Ezen az alapon tiltottak le pornográf, szélsõjobb, illetve szélsõbal tartalmú szövegeket, legutóbb pedig az egyébként szintén cenzúrapárti szcientológia egyház-szekta anyagait.
Magyarország – és persze a többi egykori szocialista ország – a jelek szerint jócskán lemaradt a Nyugattól az Internettel kapcsolatos jogi szabályozás dolgában, ez a hátrány azonban kivételesen a kommunikációs szabadság elõnyére válhat. Nem lenne ugyanis tragédia, ha meg lehetne spórolni azokat az erõteljesen korlátozó tartalmú törvényhozási próbálkozásokat, amelyek a kommunikációs jogok egyéb területein messze elõttünk járó jogállami demokráciákban tapasztalhatók. Leginkább úgy fordíthatnánk elõnyünkre a technikai késésbõl eredõ helyzetet, ha a korlátozó szabályozás terén egyáltalán nem is próbálnánk meg behozni a „lemaradást”.

Jegyzetek

1 37/1992. (VI. 10.) AB-határozat.
2 17/1993. (III. 19.) AB-határozat. A határozathoz fûzött különvéleményében Vörös Imre alkotmánybíró megítélésem szerint joggal hivatkozott arra, hogy sem az alkotmány, sem az Alkotmánybíróságról szóló törvény nem jogosítja fel a testületet annak mérlegelésére, hogy egy alkotmányellenesnek minõsített jogszabályi rendelkezést az általa meghatározott idõpontban megsemmisít-e. Márpedig az alkotmánybírák többségi döntése a törvényalkotóra bízta az alkotmányellenesség megszüntetését, amikor azt nem egy bizonyosan bekövetkezõ idõponthoz, hanem egy bizonytalan jövõbeli esemény feltételéhez kötötte.
3 L. 60/1994. (XII. 24.) AB-határozat.
4 Ezt a felfogást képviseli 1994 nyara óta a Magyar Nemzetben megjelent politikai publicisztikájában Pokol Béla. L. elõször: A magyar parlamentarizmus. Budapest, Cserépfalvi, 1994. VII. fejezet.
5 Az itt ismertetett döntéseket az ORTT Hivatalának mb. fõigazgatója, Baka István úr bocsátotta rendelkezésre, azt követõen, hogy „érdemesnek ítélte” azt a tudományos kutatást, amelynek céljaira a Nyilvánosság Klub ügyvivõi testülete kérte a határozatoknak a kiadását. A nagylelkûnek tûnõ segítõkészség – aminek fejében egyébként a fõigazgató az elemzés publikálás elõtti bemutatását kérte – szépséghibája, hogy az elemzõ nem zaklatta volna a hatóságot, ha az teljesítette volna a médiatörvénynek azt az elõírását, amely e határozatoknak a Mûvelõdési Közlönyben való közzétételét írja elõ. Mind ez ideig ugyanis egyetlen döntést sem jelentettek meg.
6 Vö.: Dalzell bíró véleménye. ACLU v. Reno (Civil Action No. 96-963. US District Court for the Eastern District of Pennsylvania).
7 Janet Reno, Attorney General of the United States, et al. v. American Civil Liberties Union et al. No. 96–511. From the Legal Information Institute and Project Hermes.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu

C3 Alapítvány c3.hu/scripta/