Családforma és kommunizmus 1

– részletek –


Az életforma forradalma

Marx – az utópistáktól eltérõen – nem törekedett a kommunista társadalom részletezõ leírására; hiszen elméletének lényegéhez tartozott, hogy az emberi viszonyokat maguk az emberek alakítják, e viszonyok formái tehát az emberi tevékenység, a társadalmi harcok során alakulnak ki. A jövõ konkrét struktúrájának elõzetes rögzítése egy eszménynek a valósággal való szembeállítását jelentette volna. Ebbõl azonban nem következik, hogy Marx ne tételezett volna olyan értékeket, melyek realizációja nélkül kommunista társadalom elképzelhetetlen. Ezek az értékek tagadásai az elidegenedett társadalmi-emberi viszonyoknak, de nem egyszerûen negativitások; a fennálló társadalmi viszonyok tagadása Marxnál pozitív értéktételezésekre épül. A cél nem egyszerûen az össztársadalmi struktúra létezõ formáinak másokkal való helyettesítése; minden ilyen irányú változás célja az egyének és kapcsolataik humanizációja.
 Számára nem volt kétséges, hogy a magántulajdon megszüntetése, az állam elhalása szükségképpen együtt kell hogy járjon az elidegenedett mindennapok szervezési központjának, a monogám családnak a felbomlásával. A polgári családok többsége ma már nem a termelés, hanem a fogyasztás körül szervezõdik a modern kapitalizmus szerkezetében végbement változások következtében. Így a család ökonómiai funkciója a modern kapitalizmus keretei között is leszûkül. Minden valószínûség szerint ezzel függnek össze azok a jelenségek, melyeket „a család bomlásaként”, a „családforma válságaként” szoktak jellemezni.
 Melyek ezek a jelenségek?
 1. A szigorú értelemben vett monogámia megszûnése. A válás de jure (vagy legalábbis de facto) mindenütt bevett jelenség, ha ennek társadalmilag negatív vonásaira – nem is minden vonatkozásban jogosulatlanul – fel is figyeltek. E jelenség legélesebb megnyilvánulási formája a házasság jogi eltörlésére vonatkozó javaslat Svédországban és Dániában.
 2. A férfi házasságban betöltött hatalmának de jure majdnem teljes megszûnése és de facto csökkenése. Ez összefüggésben van a nõk úgynevezett emancipációjával, a nõk számára nyitva álló pályák körének folyamatos bõvülésével, a nõk politikai egyenjogúságának létrejöttével stb.
 3. A szexualitásra vonatkozó erkölcsi normák átalakulása, ami priméren újfent a nõk szituációján változtat elõnyösen, s visszahat a válások szaporodására.
 4. A többgenerációs család gyakorlatilag teljes megszûnése; a családnak az úgynevezett „nukleáris családra” való szûkülése.
 Az emberi kapcsolatok szabadon választottságának, mint alapvetõ értékkritériumnak szempontjából ezt a folyamatot pozitívnak kell tekintenünk, még akkor is, ha szerintünk megoldhatatlan konfliktusokhoz vezet. Olyanokhoz, melyekkel szemben a társadalom még abban az esetben is tehetetlennek bizonyul, ha szervezetten törekszik ezek kiküszöbölésére.
 Az egyik ilyen alapvetõ konfliktus a válás szabadságának és a gyermeknevelésnek az ellentmondásából fakad. Az itt jelentkezõ anyagi természetû problémák a társadalom anyagi gazdaságának bõsége esetén minden további nélkül megoldhatók. Nem is elsõsorban ezekre gondolunk, hanem arra, hogy a válás a gyerekek többségének életében egy semmiképpen sem önmaga által megválasztott szituációátalakulást eredményez.
 A bomlásjelenségek eredményeképpen jelentkezõ másik alapvetõ probléma a magányosságé. Már a nukleáris család önmagában is csökkenti az intenzív sokoldalú kapcsolatok lehetõségét (természetesen csak olyan társadalmakban, melyekben a családon kívüli emberi kapcsolatok majdnem kivétel nélkül funcionálisak). Fokozottabban jelentkezik a probléma az egyedül maradt öregek esetében. A családok többségére az jellemzõ, hogy amennyiben az öregek együtt élnek a nukleáris családdal, annyiban vagy szolgálják ezt a nukleáris családot, vagy tehertétellé válnak; amennyiben nem élnek együtt azzal, akkor fizikailag is teljes magányosságra vannak kárhoztatva. Hasonlóan jelentkezik a magányosság-probléma az elvált házasfelek (elsõsorban a nõk) esetében, különösen ha gyermekeikrõl való gondoskodás hárul rájuk, ami megakadályozza õket új kapcsolatok kiépítésében.
 A szexuális forradalom mint jelszó és mint mozgalom részben kifejezi, részben elõsegíteni kívánja ezt a bomlási folyamatot. Lényegében szabad emberi kapcsolatok kialakítása a célja. Ennek érdekében a polgári család teljes felbomlasztására törekszik. Az természetesen igaz, hogy a szexuális kapcsolatok szabad megválasztása és állandó szabad újraválasztása – mint minden emberi kapcsolat esetében – az individualitás kialakulásának és általánossá válásának alapvetõ feltétele. A szexuális forradalom koncepciója ugyanakkor leszûkíti az emberi kapcsolatok megújításának programját a szexuális kapcsolatok szabad választhatóságára. Nem veszi tekintetbe – illetve nem elemzi ezzel kölcsönhatásban – az intenzív kapcsolatok más formáit, elsõsorban a felnõttek és a gyermekek kapcsolatát. Nem kínál semmiféle megoldást egy új társadalom új alapsejtjének kialakítására. Véleményünk szerint az általa egyedül vizsgált szexuális kapcsolat vonatkozásában is egyoldalú: abból kiindulva, hogy a történelmileg kialakult szexuális kapcsolat-típusok nem szabadok, preferálja a promiszkuitást, nem veszi tekintetbe, hogy a legtartalmasabb, legintenzívebb és sokoldalúbb intim emberi kapcsolatok mégis csak a páros együttélésben jöttek létre (szerelem, barátság stb.).
 A szexuális forradalom jelszava mögött az az elméleti meggondolás rejlik, hogy a szexuális kapcsolatok és családi kapcsolatok összetartozása mindenképpen a „normális” szexualitás elfojtásával jár, hogy a szexualitást „ki kell szabadítani” minden egyéb társadalmi kapcsolatnak való alárendeltségébõl. Ez valóban forradalmi jelszó a keresztény hagyománnyal szemben, mely a szexualitást a gyermeknemzésre kívánja korlátozni. Véleményünk szerint azonban a két problémára (szexualitás, illetve család) csak együttesen lehet megoldást találni.
 A polgári család autoritariánus jellegû, nem közösség. A családok nagy többségében ma is (össztársadalmi szituációja és a hagyomány következtében) a férfi az autoritás, függetlenül attól, hogy autoritatív hatalmát milyen mértékben és milyen eszközökkel gyakorolja. Ma már léteznek olyan családok is, melyekben társadalomban elfoglalt helyénél vagy személyisége súlyánál fogva a nõ az autoritatív hatalom. Ez sem változtat azonban azon, hogy a családban autoritatív hatalom mindenképpen létezik. Ennélfogva a mai család nem alkalmas arra, hogy a gyermek megtanuljon közösségben élni és cselekedni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a két szülõ minden kérdésben, minden lépésben tökéletesen egyetért, összehangolt életük és cselekvésük semmiféle társadalmi együttélés, magatartás modelljévé, tehát elõiskolájává sem válhat, mivel ez kivételes és nagyobb társadalmi egységekben elvileg el sem képzelhetõ. A legharmonikusabb szülõi kapcsolat sem jelentheti tehát a gyermekek pszichikumának a demokratikus társadalmi cselekvés számára való elõkészítését.
 Ez a struktúra elõkészíti a gyerekeket a társadalomban tanúsított autoritariánus magatartásra. A fentiekbõl következõen ez még az egyáltalán nem autoritariánus ideológiájú családokban is természetes, hiszen ahhoz, hogy a felnõttek saját életüket élni tudják, szükségképpen alapértékké válik a gyermekek „engedelmessége”; a „jó” gyerek szinonimmá válik a „szófogadó” gyerekkel. A szülõk elleni vétségekért „bocsánatot kell kérni”, akár belátta a gyermek igazukat, akár nem. A büntetés és jutalmazás (akár igazságtalan, akár igazságos) a gyermek számára úgy jelenik meg, mint melyet az „erõ pozíciójából” hoztak. Ugyanígy természetesen családon belül a munkamegosztásban elfoglalt hely autoritatív kijelölése.
 A proletárcsalád eredetileg nem polgári család, nem az még Marx korában sem, mivel a proletariátus számára adott anyagi körülmények lehetetlenné teszik a polgári család „normális” életfeltételeinek kialakulását. A proletárcsaládnak – ebben a korszakban – nincs önálló lakása. Nemcsak a felnõttek, hanem a gyermekek is dolgoznak és saját jövedelmükbõl élnek. Nincs tehát mód arra, hogy a családfenntartó e funkciójának megfelelõen automatikusan autoritariánussá váljék. A tizenkét-tizennégy órás munkaidõ nem is ad lehetõséget arra, hogy a kisgyermek kötõdése a szülõkhöz kialakuljon; a pszichikus karakter kialakulása ennélfogva nem elsõdlegesen a családban történik. (A gyerekek az „utcán” nõnek fel.) A proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása lehetõvé tette, hogy a proletariátus családstruktúrája „polgárosodjék”, s így azonosuljon a társadalom uralkodó családformájával, a polgári monogám családdal. Bernstein ezt nagyon jól látta, igenelte ezt a folyamatot (mindenkibõl „polgárt” kell nevelni), s jól látta ennek összefüggését is a munkásmozgalmak reformista tendenciáinak kialakulásával. Aki polgári módon él, az nem kívánja a polgári társadalmat egy alapvetõen más típusú társadalommal felváltani, hanem magán ezen a társadalmon belül kíván olyan reformokat megvalósítani, melyek a saját, az õ családja, az õ nemzete életlehetõségeit magasabb anyagi szinten biztosítják. A kispolgári családban felnövõ proletár még abban az esetben is, ha nagyobb társadalmi válságok tömegméretekben taszítják osztályát a nyomorba, többnyire lázadóvá és nem forradalmárrá válik. Ilyen emberekbõl adódott a fasizmus munkás-tömegbázisa is. A munkásosztály egy része kispolgári pszichológiájának kialakulása nélkül a fasizmus nem juthatott volna hatalomra.
 A marxi kommunizmus nem utópia: az értéktételezéseinek megfelelõ társadalmi viszonyok megvalósításának lehetõségét a fennálló társadalomban jelen lévõ tendenciákra alapozza. A kommunista társadalom adekvát családformájára vonatkozó elképzelések is csak akkor illeszthetõk be a marxi felfogás kereteibe, ha nem az általunk elképzelt „ideális” társadalom követelményeibõl vezetjük le õket, hanem létezõ társadalmi igényeket – még ha ma még nem is tömegméretekben jelenlevõket – elégítenek ki. Az eddigiekben azt törekedtünk bizonyítani, hogy a polgári család alkalmatlan számos, részben már általánossá is vált szükséglet kielégítésére. De léteznek a családforma átalakítására irányuló pozitív igények is. Egyértelmûen erre mutatnak az egyre szaporodó, legkülönbözõbb típusú kommuna-kísérletek. Hogy ez az igény csak olyan körökben vált és válik tudatossá, ahol a mindennapi kenyérgondok nem léteznek, távolról sem jelentik azt, hogy másutt ez az igény ne léteznék, s a kibontására irányuló társadalmi mozgalom ne tehetné explicitté.

A kommuna mint a kommunista társadalom családtípusa

A következõkben szeretnénk felvázolni, hogy milyennek képzeljük el a kommunista társadalom családtípusát. A részletek kidolgozása természetesen értelmetlenség lenne, mert – mint mindenütt – a jövõ szervezetei itt sem elõzetes „terveket” fognak megvalósítani. Továbbá: mint ahogy a monogám polgári családnak is számtalan típusa létezett, bizonyosak vagyunk abban, hogy a „kollektív család”, a kommuna is igen sok, különbözõ típus realizálását teszi majd lehetségessé. Minthogy bonyolultabb, összetettebb struktúráról van szó, mint a monogám polgári család esetében, a variációk száma bizonnyal még nagyobb lesz.
 Az általunk elképzelt kommuna kifejezetten a polgári család „utóda”. Így nem a kommunista társadalom gazdasági vagy politikai alapsejtje. Az össztársadalmi organizáció egésze teljesen független a kommunától; az utóbbi a mindennapi együttélés szervezõ központja. Elképzelésünknek tehát semmi köze nincsen a fourieri falanszterhez és más hasonló, termelõegységként funkcionáló kommunákra vonatkozó tervekhez, úgyszintén a sokszor ugyancsak „kommunáknak” nevezett lakóhelyi egységekre épülõ közösségekhez. Éppen, mert csak a család funkcióját tölti be, széles körû megvalósulása nem lehet független az össztársadalmi politikai szituációtól, a kommunizmusnak a társadalom minden szintjén való megvalósításától. Úgy gondoljuk azonban, hogy hozzásegít egy össztársadalmi szinten realizálódó kommunista átalakuláshoz, amennyiben kitermelni segít az ehhez adekvát embertípust és mindennapi életkereteket. Közvetlen funkciója tehát a fent említett konfliktusok megoldása, közvetetten azonban megteremti a feltételeit annak, hogy a gazdasági és politikai struktúrában végbemenõ kommunisztikus változások irreverzíbilissé válhassanak. Ez nem annyit jelent, hogy „meg kell várni” a kommunák szervezésével, amíg össztársadalmi szinten a kommunisztikus átalakulások legalábbis radikálisan beindulnak, ellenkezõleg, a két folyamatnak együttesen – párhuzamosan – kell beindulnia. Az is lehetséges, hogy – amennyiben a szituáció inkább ennek kedvez – a kommunákra való áttérés idõben megelõzi az összfolyamatot.
 A kommuna szabadon választott közösség. Tagjai közé azok tartoznak, akik tagjai akarnak lenni, s akiket a közösség minden tagja mint ilyet elfogad. A kommunába egyének lépnek be; a belépõ családok minden egyes felnõtt tagja, mint egyén lesz kommunatag. A létszámnak természetesen biztosítania kell azt, hogy a kommuna ügyeit közvetlen demokratikus formában lehessen intézni.
 A kommunában az egyének individualitását minden formában tiszteletben kell tartania. Három követelmény van, melynek betartása nélkül nem tartjuk elképzelhetõnek a kommunaforma mûködését. Ezek: 1. Munkakötelezettség (a kommuna minden munkaképes felnõtt tagja dolgozik; részt vesz a társadalmi munkamegosztásban). Így például mai szituációt tételezve sem fogadható el a kommunán belül, hogy a jól keresõ férfi a hozzá tartozó nõt eltartsa. 2. A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely senkit sem mentesít a kommunán belüli közösségi feladatok ellátása alól. 3. Mindenkinek valamiféle formában kötelessége foglalkozni a kommuna gyermekközösségével, akár vannak „saját” gyermekei, akár nem.
 Ezenkívül semmi másba – érintse az emberek életformáját, munkabeosztását, szabadidõ-töltését, emberi kapcsolatait – a kommuna közössége bele nem szól. Persze lesznek a kommunában – mint minden közösségben – optált emberi magatartások. Az erkölcsi optálás azonban nem csap át erkölcsi imperativusba, kivéve határeseteket. Ilyen esetben azonban a kommuna kizárja az illetõt.
 Elképzelésünk szerint a szexuális kapcsolatok vonatkozásában a kommunának nincsenek értékpreferenciái. A szexualitásra vonatkozó értékpreferenciák ugyanis az eddigi civilizált társadalmakban lényegében két tényezõbõl fakadtak. Az egyik a tulajdon- és a tulajdonosság- tudat (a nõ a férfi magántulajdona, illetve „modernebb” felfogásban: férfi és nõ egymás tulajdonai). A másik a gyermekekrõl való gondoskodás szükséglete. Miután a kommuna a magántulajdonosi viszonyok tagadására épül, az elsõ tényezõ természetszerûen esik el. A második tényezõ vonatkozásában pedig éppen a kommuna hozza a megoldást. A kommuna akkor is gondoskodik a kommunában megszületett, illetve odatartozó gyerekekrõl, ha szüleik idõközben más partnert választanak, esetlegesen egyik vagy másik ki is válik a kommunából.
 Mit jelent konkrétan az, hogy a kommunában nincs értékpreferencia szexuális vonatkozásban? Hogy ezen belül elképzelhetõ egy életre szóló páros kapcsolat éppen úgy, mint a promiszkuitás, méghozzá egyazon kommunán belül is. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a promiszkuitást a kommuna nem teszi kötelezõvé. Erre éppen azért fektetünk súlyt, mert az elmúlt években alakult hasonló szervezetek egy részében nemcsak hogy optálták a promiszkuitást, hanem egyenesen arra épültek. Ez azonban éppen úgy az individuum szabad önkifejlõdésének korlátozását jelenti, mint a monogámia optálása.
 Ilyen feltételek mellett valamely páros kapcsolat felbomlása nemcsak a gyerekek életformáját hagyja változatlanul, hanem a válás jelenlegi negatívumait a felnõttek vonatkozásában is csökkenti. Nem a fájdalom csökkentésérõl van szó, hiszen ez nem életforma kérdése, hanem arról, hogy a kapcsolat megszûntével az elvált felek megmaradhatnak eredeti közösségükben, nem lesznek egyedül.
 A kommuna a magányosság-problémát nemcsak a válás esetében oldhatja meg. Mindenekelõtt: vannak egyedülálló emberek, akik ezzel közösségre találnak. Továbbá: a jelenlegi családforma mellett párok is lehetnek magányosak, hiányozhat számukra az emberi kapcsolatok sokfélesége és sokoldalúsága, amin sok esetben akkor sem tudnak segíteni, ha lennének olyan emberek, akikkel szívesen tartanának fenn kapcsolatot. (Nagy elfoglaltság, távol esõ lakóhely stb.). Természetszerûen szûnik meg az öregek magányossága és „feleslegesség”-érzése.
 A kommunaforma elõsegíti azt, hogy csökkenjenek a puszta megszokáson, rutinon alapuló emberi kapcsolatok. Igen gyakori a jelenlegi családforma körülményei között, hogy emberek csak azért élnek egymás mellett, mert megszokták, mert jobb megoldást maguk számára nem tudnak elképzelni, s ennélfogva nem kívánják viselni a válással járó tényleges nehézségeket. A kommunán belül ilyen probléma egyáltalában nem is létezhet.
 A kommuna nem egy befelé zárt egység abban az értelemben, hogy akadályozni vagy lehetetlenné tenné a kommunán kívüli gazdag emberi kapcsolatokat. Ezek szükségképpen létre is jönnek, minthogy a kommuna sem nem termelési, sem nem politikai egység. Amennyiben a kommunák nagyszámúak, természetesnek tekinthetõ a kommunák közötti fluktuáció is, magának a kommunának az újraválasztása.
 Természetesnek tekintjük, hogy a kommunáknak általában nincs mintegy „hivatalosan” deklarált közös világnézeti álláspontjuk. De éppoly természetes, hogy az egymást szabadon választó emberek közössége rendelkezik valamiféle közös világnézeti alappal, annál is inkább, minthogy – legalábbis a jelen feltételek mellett – a kommuna az élet egy alapvetõ vonatkozásának forradalmi átalakítását jelenti. Szinte bizonyosnak tekintjük ennek következtében, hogy világnézeti problémák a kommunák belsõ konfliktusainak forrásaivá lehetnek. (A kommunával kapcsolatos konfliktuslehetõségekrõl a késõbbiekben még lesz szó.)
 A jelenlegi gazdasági és technikai feltételek mellett a háztartási munka alól való „felszabadulás” elõrelátható jövõben nem valósulhat meg. A szolgáltatóipar önmagában nem megoldás, a szolgáltató személyzet számának növekedése ellenére sem (ami önmagában sem problémátlan jelenség össztársadalmi szinten). A háztartás modernizálása is csak könnyíti, de meg nem oldja a problémát. Nos: a kommunában lehetõség van arra, hogy az adott gazdasági és technikai feltételek mellett is jelentõsen csökkenjen a háztartás ellátására fordított idõ. Magától értetõdõ, hogy a nagy háztartás sokkal ökonomikusabb, és jobban kihasználhatóvá teszi a gépi erõket is.
 Már ez önmagában is növeli a szabadidõ mennyiségét. Ugyanakkor a szabadidõ felhasználásában is forradalmat idézhet elõ a kommuna. Míg a páros családban a felnõttek – amennyiben kisgyermekeik vannak – házhoz vannak kötve, itt ez a házhozkötöttség megszûnik. Ugyanakkor a „ház” már önmagában is lehetõséget ad sokoldalú szabadidõ-felhasználásra. Lehetõséget ad arra, hogy a szabadidõ-felhasználás – „házon belül” is – ne elsõsorban a fogyasztásra korlátozódjék, hanem aktív legyen, kulturált, személyiségfejlesztõ. Ennek formáit természetesen nem lehet elõre meghatározni. De kétségtelen, hogy a közösség „felhúz” kulturális vonatkozásban. Ezt bizonyítják olyan történelmi példák is, mint a régi munkásmozgalmi szakszervezeti közösségek kulturáló hatása. Ez a „felhúzás” természetesen csak akkor következik be, ha a közösség nem korlátozza az individualitást. Ezt azonban eleve tételeztük.
 A kommuna legalapvetõbb elõnye azonban – mint ezt jeleztük – a gyermekek vonatkozásában jelentkezik. Mindaz, amit az eddigiekben elmondottunk, már a „kész” egyedek ügye. Számukra biztosítja eddig is létezõ problémáik megoldását. Mi azonban azt mondottuk, hogy a polgári család megszüntetése azért alapvetõen fontos, mert kiküszöböl számos, a pszichikai karakter kialakulását döntõen befolyásoló negatív elemet. Vizsgáljuk meg ezeket.
 Mielõtt azonban ezeket áttekintenénk, vázolnunk kell a kommuna-gyerekközösségre vonatkozó elképzelseinket. A kommunában nem a felnõttek nevelik „közösen” a gyerkeket, hanem a kommuna reális gyermekközösséget, illetve gyermekközösségeket hoz létre. A gyermekek magatartásának a megítélése, a gyermek munkamegosztásba való beállítása, jutalmazása és büntetése, a gyermekek egymás közötti viszonyának a szabályozása meghatározott életkor elérése után nem a felnõttek, hanem a gyerekközösség feladata. Ez nem jelenti azt, hogy a gyermekek és felnõttek kapcsolata ne lenne sokoldalú és szoros. Csakhogy nem olyan egyértelmûen autoritatív viszony, mint a polgári családban. A gyerekek úgy közelednek a felnõttekhez, hogy tudatában vannak annak: saját sorsukról számos alapvetõ vonatkozásban maguk döntenek. Minthogy a demokratikus „készségek” ennélfogva igen korán kialakulnak, a gyerekek viszonylag fiatal korban léphetnek át teljes jogú tagként a felnõttek közösségébe.
 Az egész kisgyermek szempontjából is – ahol a felnõtt-gyerek viszony autoritatív jellege kiküszöbölhetetlen – döntõ változás, hogy nemcsak a „vér szerinti szülei”, hanem a kommuna minden egyes felnõtt egyede és idõsebb gyermekegyede is foglalkozik vele. Így tehát már születésétõl fogva nincsenek fix vonzalmi preferenciái. Felnövésének folyamán a gyermek egyre inkább maga választja meg azokat a felnõtteket, akikhez inkább vonzódik, akikhez bensõségesebb kapcsolat fûzi. De ez fordítva is így áll. A felnõtt kommunatagok sem szükségképpen saját gyermekeikhez kötõdnek leginkább; bizonyos fokig kiválasztják maguknak azokat, akiknek vérmérséklete, karaktere, intellektusa számukra a „legrokonszenvesebb”, „legközelibb”. Gyermekre és felnõttre egyaránt áll, hogy senkit sem kell szeretnie, különösképpen senkit sem kell a legjobban szeretnie. A szeretet – mint minden más érzelem is – szabad választás következményeképpen rögzõdõ kapcsolat. Ez ugyanakkor az „enyém”-„tiéd” kategóriát érzelmi alapjaiban megrendíti.
 A gyermekkel belépõ kommunatagok esetében az érzelmek szabad választása természetesen illuzórikus; nem az azonban a kommunán belül született gyerekek vonatkozásában. Hogy a családstruktúrán belül felnõtt emberek esetében ez konfliktusokat eredményezhet, azt nem kívánjuk tagadni; mégis hivatkozunk arra a nagyon is általános tapasztalatra, hogy az emberek érzik: ezt vagy azt a gyereket mint „sajátjukat” tudnák szeretni, ha az õ környezetükben növekedtek volna fel. Másrészt: felnõttek gyakorta azért nem mernek szembenézni saját gyermekeik mély emberi hibáival, mert félnek, hogy ha ezt feltárják, „mi marad nekik”. Sokgyermekes családoknál ez ma sem feltétlenül van így.
 A kommunák közösségének természetesen megvannak a gyermekközösségre vonatkozó követelményeik is: ezek ugyanazok, mint amelyeket a felnõtt tagokkal szemben támasztanak. Tehát: munka (tanulási) kötelezettség, kötelezõ részvétel a közösség közös munkáiban. Amennyiben itt a fel*?* közösség autoritariánus hatalomként kénytelen fellépni, akkor sem a családfõ védelmében az; ugyanis elsõsorban ugyanolyan típusú kötelességek elvégzését kéri számon a gyerekközösségtõl, mint a felnõttektõl.
 Az érzelmi preferencia vonatkozásában megemlítettük az „enyém”-„tiéd” tudat kihalásának problémáját. De a magántulajdonosi pszichológia kialakulását a gyermekközösség más vonatkozásban sem segíti elõ. A gyermeki világban ugyanis – szemben a felnõttek világával – minden személyi tulajdon közös, tehát megszûnik a személyi tulajdon. Hogy ez nem illúzórikus, azt a ma létezõ gyerekközösségek példája is mutatja.
 A fent leírt körülmények között felnõtt gyermekek pszichikus karaktere véleményünk szerint alkalmassá teszi az embert a demokratikus együttélésre. Az itt felnõtt gyermekek számára soha sem lehet természetessé, hogy szavuk sincs saját sorsuk irányításában. Ugyanakkor nem alakul ki igényük más ember akaratának elnyomására. Ellenünk vethetnék, hogy a ma létezõ gyerekközösségek nagy részére éppen a kegyetlenség jellemzõ. De ezek monogám polgári családban felnõtt gyermekek közösségei, akik éppen itt akarják „kiélni” a családban kialakított és ugyanakkor elfojtott hatalmi ösztöneiket. Súlyosabb az az ellenvetés, hogy vajon ezek a gyermekközösségek nem akadályozzák-e az individualitás kialakítását. Hogy ez ne következzék be, a kommunának természetesen meg kell teremtenie a feltételeket, melyek lehetõvé teszik, hogy a közösséggel szembeni kötelességeik ellátása esetén minden gyermek – akárcsak a felnõttek – a saját ízlését, vágyait követhesse. Azt játszhasson, amit akar, azt olvasson, amit akar, úgy töltse el szabad idejét, ahogy ínyére van.
 Másrészrõl a szabad individualitás kialakulását véleményünk szerint rendkívüli módon elõmozdítja, hogy a gyerekek igen nagy számú felnõttel vannak konfrontálva – ha ugyanazt tételezzük, mint a nukleáris család esetében, hogy ugyanis e *?* alapjában morálisan pozitív karakterûek – ez ahhoz a következményhez vezet, hogy a gyermekeknek módjuk van választani mindennapi magatartás-eszményképül azt (vagy azokat) a felnõtteket, akinek (akiknek) pszichikai és morális élettere „megfelel” az õ partikuláris kívánságaiknak.
 A fentiekbõl is következik, hogy a társadalmi funkciójukat jól ellátó kommunák létrehozásának meghatározott anyagi feltételei vannak. Már említettük, hogy a kommuna nem lehet zárt, azaz minden egyes kommunatag számára biztosítani kell, hogy bármikor kiléphessen a kommunából. Ugyanakkor a közösségnek is meg kell hogy legyen a joga a kommunatagok esetleges kizárásához. Ennek feltételei a társadalomban biztosítva kell legyenek. Szabad lakásoknak kell rendelkezésre állniuk, melyeket a kilépõ vagy kizárt kommunatagok bármikor elfoglalhatnak.
 Magának a kommunának a normális funkcionálásához is szükség van az anyagi bõség bizonyos fokára. A „nyomor-kommunák” – legalábbis európai körülmények között – szükségképpen felbomlanak. Ugyanakkor azonban nem szükséges valami különleges „gazdagság” sem a kommuna megalapításához. Már csak azért sem, mert a kollektív háztartás, közös könyvtár, közös gyermeknevelés stb. az egy fõre jutó alapköltségeket jelentõsen csökkenti.
 Itt jegyezzük meg, hogy mindaddig, amíg a kommuna árutermelõ társadalom keretei között mûködik, különös gonddal kell szabályozni az anyagi kérdéseket, hogy az minél kevesebb konfliktus forrásává váljék.
 E probléma tényleges megoldását – minthogy a kommuna nem szigetelhetõ el a társadalom egészétõl – csak a jövedelemkülönbségek össztársadalmi szinten végbemenõ csökkentése eredményezheti. Mindaddig, amíg a jövedelem kérdésének kommunisztikus megoldása létre nem jön, a kommuna is reprodukálhatja az e téren össztársadalmi szinten jelentkezõ konfliktusokat.
 Utópisták lennénk, ha azt hinnénk, hogy a kommuna önmagában a legalapvetõbb társadalmi problémák megoldását eredményezheti. Nincs a társadalomnak olyan szintje, szektora stb., legyen az gazdasági vagy politikai, amelyek izolált átalakítása kommunisztikus irányban önmagában végleges lehet, és megaladályozhatná a társadalom régi struktúrájának reprodukcióját. Így például az üzemi demokrácia is könnyen eltorzulhat, alakulhat át manipulált látszatdemokráciává. Mint láttuk, nem kivétel ez alól a családprobléma elszigetelt megoldása sem. Sõt, amennyiben a család forradalma elszigetelt marad, bizonyosra vehetjük a kommunaforma eltorzulását is. Ezért is a kommunatagok alapvetõ társadalmi feladata, hogy elõsegítsék a kommunisztikus átalakulások bekövetkezését a társadalom minden területén. Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történõ össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisekké. Az új típusú pszichikus karakter kialakulása ugyanis csak itt következhetik be. Csak itt növekedhetnek fel tömegméretekben olyan egyedek, akik nemcsak nagy társadalmi megrázkódtatások idején vesznek részt aktívan az egész társadalom ügyeinek intézésében, hanem folyamatosan, „hétköznapjainkban” is, akik soha nem közömbösek.2

Heller Ágnes
Vajda Mihály
JEGYZET

1 L. Ungváry Rudolf írását és Heller Ágnes válaszát errõl a tanulmányról a Vita rovatban.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/