Nézzünk bizakodva a jövõbe!

– az új nyugdíjtörvény várható hatásai –

Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva a többszörösen megreformált magyar nyugdíjrendszer (a dunai, nem az alsó-rajnai, mely utóbbinak a nyugdíjasai akkor sem magyarok lesznek, hanem kopott öltözékû, elnyûtt alsó-rajnaiak, akik csak kabalából vették fel a magyar nevet) valóságos aranykort fog teremteni az idõsek számára. Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor nyugdíjasnak lenni! Az alábbi írás ennek ellenére arra vállalkozik, hogy – bizakodva nézve a jövõbe – mégiscsak megpróbálja leírni, milyen is lesz nyugdíjasnak lenni, most, hogy a reform elsõ, legfontosabb lépéseit megtettük. Ha a hang bántóan ironikusnak tûnt, nézzék el nekem: a változások értékelése során mind az iróniának, mind a bizalomnak helye van, mivel a várható következmények nagy valószínûséggel pozitívak – de csak hosszú, nagyon hosszú távon. Addig, azt a pár évet, ki kell bírni. Az a benyomásom ugyanis, hogy jelenleg alig esik szó az új törvény azon elemérõl, nevezetesen a társadalombiztosítási nyugdíj radikális lefaragásáról, ami a nyugdíjak várható értékét leginkább befolyásolni fogja a következõ évtizedekben. Ezzel szemben az, amirõl olyan sokat hallani, vagyis a magánpénztárak felállítása, érdemben nem fog sokat változtatni a nyugdíjakon a következõ harminc évben. A rendszer felhalmozó jellegûvé történõ átalakítása ugyanis csak nagyon sokára, negyven-hatvan év múlva fog olyan többleteket produkálni, amelyek eltakarítják az átállásból fakadó kezdeti költségeket. Igaz, ettõl kezdve valószínûleg már mindig és mindenki jobban fog járni, aktívak és nyugdíjasok egyaránt – hacsak közbe nem jön valami.

Rövid elméleti bevezetõ

Ez az írás nem elméleti természetû, a nyugdíjrendszerek közgazdasági problémáiról amúgy is több tanulmány jelent meg az utóbbi idõben – többek között a Beszélõ 1997/5. számában, Csontos László tollából. Néhány esetben azonban, a félreértéseket megelõzendõ, itt is elengedhetetlen lesz rövid elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni. Az elsõ tisztázandó pont a két fontosabb nyugdíj-finanszírozási rendszer, a felosztó-kirovó és a tõkefedezeti eltérõ érzékenységi pontjainak kipuhatolása. Az elõbbi – legalábbis elméletileg tiszta formájában – a mindenkori aktív dolgozók befizetéseibõl állja a mindenkori nyugdíjasok járandóságát. Hozama alapvetõen három dologtól függ: az aktív és a nyugdíjas népesség arányától, a reálbérek növekedésétõl és a nyugdíjjárulék kulcsától, attól tehát, hogy hányan fizetnek, mennyit fizetnek és hány ember között kell ezt szétosztani. A tõkefedezeti rendszer ezzel szemben különféle befektetési formákban felhalmozza az aktív kori befizetéseket, és ebbõl fedezi a visszavonulás után a nyugdíjakat. Hozama a nyugdíjpénztárak és -alapok számára engedélyezett befektetési formák átlagos hozamától függ. A két rendszer eredményességének forrása tehát eltérõ, és ez rögtön rávilágít eltérõ sebezhetõségükre is. A felosztó-kirovó séma ugyanis lényegesen jobban ki van szolgáltatva a demográfiai trendeknek, míg a tõkefedezeti rendszer, a tõke nagyfokú mozgékonysága miatt könnyebben tudja magát függetleníteni ezektõl. A társadalom öregedése például, mind a nyugdíjba vonuláskor várható élettartam növekedése, mind az egymást követõ korosztályok csökkenõ létszáma révén, egyértelmûen súlyosan érinti a felosztó-kirovó rendszert, egyre kevesebb embernek kell ugyanis egyre több embert eltartania.
 A pilótajáték-hasonlat igen szemléletes: a felosztó-kirovó séma ugyanis nem más, mint egy különleges pilótajáték. Pilótajáték annyiban, amennyiben a korábbi befizetések fedezete nem a felhalmozás, hanem az új belépõk befizetései. Különleges pedig annyiban, amennyiben a belépés kötelezõ, a hozzájárulás mértékét az állam határozza meg, és az ígért hozamok távolról sem mesések. Egy efféle séma igenis életképes, feltéve, hogy az új belépõk többen vannak és/vagy számottevõen gazdagabbak, mint a korábbiak. Minthogy azonban, nyugdíjról lévén szó, az új belépõk a fiatalabb évjáratokhoz tartoznak, a születésszám csökkenése megingathatja a rendszert. Természetesen nem úgy, ahogy pilótajátékok piramisai szoktak összeomlani. Nem az a veszély, hogy a késõbb érkezõk mindenestül elveszítik járandóságukat, sokkal inkább az, hogy a kezdeti pozitív hozamokat negatív hozamok váltják fel. Az újonnan jövõk már jobban járnának, ha nem lépnének be, mert kevesebbet kapnak vissza, mint amennyit befizettek, és jóval kevesebbet kapnak vissza, mint ha alternatív befektetési formát választottak volna.
 A tõkefedezeti rendszert ezzel szemben az elöregedés nem zavarja meg ilyen mértékben, ráadásul a kedvezõtlen demográfiai folyamatok tõkepiaci hatásait tõkeexport révén még mérsékelni is lehet. Ezt legjobban egy abszurd és csak gondolatkísérletként felvázolható helyzet illusztrálja. Ha egy képzeletbeli országban egy idõ után egyáltalán nem születnek többé gyerekek, a felosztó-kirovó rendszer biztos éhhalálra ítélné a gyermektelen korosztályokat öregkorukra (az utolsó aktív korosztályok egyébként magas fizetését kifizethetetlen nyugdíjjárulékok terhelnék). Nem lenne ugyanis olyan külföldi, aki hajlandó lenne hozzájárulni a terhek viseléséhez. Ezzel szemben ugyanez a társadalom mindvégig jólétben élne (és halna ki), ha a nyugdíjalapok befektetéseiket nem otthon, hanem a legmagasabb hozamokat ígérõ piacokon fektetnék be. Ez esetben ugyanis a megtakarítások használatáért a külföldiek igenis hajlandóak lennének fizetni.
 Meg kell jegyezni, hogy a fenti okfejtés csak akkor állja meg maradéktalanul a helyét, ha vadonatúj rendszerek bevezetését fontolgatjuk. Egy már kialakult szisztéma átalakítása, például felosztó-kirovó elvûbõl tõkefedezetivé, új szempontokat vet fel. Nevezetesen, az átállás a felosztó-kirovó pillér eladósodásával jár, aminek finanszírozhatósága érdekében pedig adminisztratív eszközökkel korlátozzák a tõkeexportot. Ez viszont fokozza a tõkefedezeti séma kiszolgáltatottságát a hazai demográfiai és gazdasági trendeknek. Az átmenetrõl késõbb még lesz szó.

Társadalombiztosítási nyugdíjak a következõ harminc évben

A magyar nyugdíjrendszer története kiválóan példázza a felosztó-kirovó séma demográfiai sebezhetõségét. Öregszünk. Nem mintha a „nagyon” öregek száma nõne. 1960-ról 1995-re a mindenkori hatvanévesek még várható élettartama kevesebb mint egy évvel nõtt (nagyjából 16,7-rõl 17,6 évre). Inkább a „fiatal” öregek száma emelkedett. Ez önmagában semleges adat a nyugdíjrendszer, és örvendetes az életminõség szempontjából. Ami megterheli a felosztó-kirovó rendszert, az nem az abszolút növekedés, hanem a relatív: 1960-ban minden hetedik-nyolcadik magyar állampolgár töltötte be a hatvanadik születésnapját, 1995-ben azonban már minden ötödik. Az idõsek aránya nõ a társadalomban, mivel kevés és egyre kevesebb a fiatal. Ez kedvezõtlen, de még mindig nem veszedelmes. A riasztó a jövõ. Jelenleg a pályára lépni készülõ fiatalok száma még mintegy másfélszeresen meghaladja a náluk harmincöt-negyven évvel idõsebbekét, azaz a nyugdíjkorhatárhoz közelítõkét. A bölcsõdés- és óvodáskorúak száma azonban alig több mint a fele a hozzájuk képest negyven évvel idõsebbek számának. Ez az igazán ijesztõ. Hogy fogják a húsz év múlva pályát kezdõk kifizetni az akkor visszavonulók nyugdíját?
 Látható, hogy a rendszert a demográfiai fejlemények ásták alá. Ha a kilencvenes évek elejének gazdasági válsága nem következett volna be, akkor is ez a mostani évtized lett volna a rendszer utolsó pár jó éve. A Ratkó-gyerekek még, a Ratkó-unokák már a munkaerõpiacon vannak, a keresõ-eltartott arány átmenetileg kedvezõen alakul. A következõ évtized végére azonban, a Ratkó-gyerekek visszavonulásával, már mindenképpen pótlólagos erõforrások bevonása, vagy a nyugdíjak elértéktelenítése vált volna szükségessé. Az elmúlt évek foglalkoztatási válsága, a nyugdíjrendszer megterhelése majdnem egymillió fiatal nyugdíjassal, valamint a tömegessé vált kibújás a járulékfizetési kötelezettség alól csak siettette a korrekciót.
 A pilótajáték tehát összeomlott, szanálni kell. Most már bizonyos, hogy a fiatalabb generációk magasabb járulékkulcsok alapján fognak fizetni, hosszabb ideig, és mindezért kevesebbet kapnak majd vissza. Évek óta erõlteti a mindenkori kormány, hogy ez így legyen, és a nyugdíjkasszát valahogyan egyensúlyban lehessen tartani. A legkényesebb lépést azonban úgy tûnik most, az új nyugdíjtörvénnyel tették meg – anélkül, hogy az érintettek egyáltalán észrevették volna.
 Vegyük csak sorra. Elõször is, apránként átalakultak a kezdõnyugdíj számítása során figyelembe vett tényezõk. A friss nyugdíjas egyre hosszabb idõszakban keresett bérének (azaz egyre alacsonyabb átlagbérének) adott hányadát kapja kézhez. Hol van ez a tíz-tizenöt évvel ezelõtti „védett kortól” amikor csak az utolsó öt év legjobban fizetett három évét számították be. A nyugdíjak valorizációja mindig lemarad egy-két évvel az árindex mögött. A degresszió sávjai – a személyi jövedelemadóéhoz hasonlóan – nem követik az inflációs bérnövekedést. A kezdõnyugdíj jövedelemhelyettesítõ képessége lecsökkent (a kezdõnyugdíj és a zárófizetés, tehát a nyugdíjbavonulás által elõidézett jövedelemvesztés mértéke nõtt). Felemelték a nyugdíjkorhatárt is. Ez némi huzavona után már korábban megtörtént, az új törvény csak megerõsítette a korábbi döntést. Ez önmagában megnöveli a nyugdíjakat, a szolgálati idõ meghosszabbítása révén, és lerövidíti a nyugdíjban töltött életszakaszt. Ha semmi más nem változott volna, a korhatáremeléstõl a nyugdíjak reálértékének nõnie kellett volna. Erre a változtatásra azonban inkább azért volt szükség, hogy a nyugdíjak reálértéke ne csökkenjen olyan drasztikusan, mint amennyire akkor csökkent volna, ha a szabályok nem változtak volna meg.
 Az új törvény ugyanis a 47 évesnél fiatalabbak számára a szigorúbb kritériumok ellenére jelentõsen alacsonyabb nyugdíjat ajánl. Nem arról van szó, hogy a magánpénztárakba átlépõk veszteségeket szenvednek el, amit aztán egyéni számlájukon gyarapodó megtakarításaik kompenzálnak. Nem, ez az ellensúlyozható veszteség, amit a már a munkaerõpiacon lévõknek nem is kötelezõ vállalni, csak megtetézi azt a semmivel sem ellensúlyozott és minden 47 évesnél fiatalabb ember számára megkerülhetetlenül elszenvedett veszteséget, amit a nyugdíjszámítási kulcsok megkurtítása okoz. A most 47 évesnél idõsebb, de még aktív személyek visszavonulásukkor, 40 szolgálati év esetén a havi átlagkereset 80 százalékát fogják megkapni, akik jelenleg 47 évesnél fiatalabbak, azok mindössze 66 százalékot, de csak akkor, ha nem léptek be magánpénztárba, mert ha átléptek, akkor még kevesebbet. 25 évnyi szolgálati idõ után a különbség még nagyobb: 63 százalék a 41,25 százalékkal szemben.
 Forintban nehéz ezt a különbséget megbecsülni. Ha egy egyszerûsítõ feltevéssel élve 50 000 forintban állapítjuk meg valakinek a havi átlagos bruttó keresetét, és eltekintünk a degresszivitástól (amitõl a nyugdíjfolyósító nem fog eltekinteni), valamint a személyi jövedelemadó eltérõ beszámításától, akkor 25 évi szolgálati idõ után az illetõ kezdõ nyugdíja 31 500 forint lesz, ha jelenleg 47 éves vagy idõsebb, de csak 20 625 forint, ha még nem érte el ezt a korhatárt. Több mint tízezer forintos veszteség, a társadalombiztosítási nyugdíj egyharmada. (Ismétlem: a valóságban a különbség kisebb lesz, mivel a havi jövedelem elsõ tízezer forintja másként kerül beszámításra, mint az ötödik).

Magánnyugdíjak a következõ harminc évben

Fontos észrevenni, hogy az új nyugdíjtörvény legfontosabb elemének tekintett változásról, a kötelezõ magánpénztárak felállításáról eddig még egyetlen szó sem esett. A fent leírt veszteségek mindenkire vonatkoznak, átlépõkre és maradókra egyaránt. Meglátásom szerint ugyanis – és ennek alátámasztására az alábbi szekcióban megpróbálok további érveket is felsorakoztatni – a mostani felnõtt generációk számára a változtatások elsõsorban a felosztó-kirovó rendszer szanálását jelentik, nem a magánpénztárakat. Márpedig a régi rendszer korrekciója az érintettek számára kedvezõtlen vagy legjobb esetben semleges. Az elszenvedett veszteségek azonban elkerülhetetlenek; nincs az a hatalom, amely képes lenne elõteremteni a korábbi rendszer változatlan fenntartásához szükséges erõforrásokat. Legrosszabbul a 47 évnél fiatalabb negyvenesek járnak, és minél idõsebb vagy fiatalabb valaki ennél a generációnál, helyzete annál kevésbé romlik. A nagy vesztesek könnyen beazonosíthatók: a Ratkó-nemzedék. Õk azok, akik számára az elmúlt évtizedek felelõtlen ígérgetése végképp megalapozatlannak bizonyul, az õ nyugdíjukat az eredeti feltételek szerint senki nem fogja kifizetni, elegendõ saját felhalmozásról gondoskodni pedig már késõ. Õk még ki fogják fizetni a náluk idõsebbek nyugdíját, de a náluk fiatalabbaktól már jóval kevesebbet fognak kapni a saját nyugdíjukra. Csak az fogja tudni mérsékelni a visszavonuláskor elszenvedett jövedelemcsökkenést, aki képes és hajlandó jelenbeli jövedelmeinek még további részeirõl is lemondani, és felhalmozni azokat valamilyen önkéntes nyugdíjbiztosítás keretében.
 Érveimet két lépésben fogom kifejteni. Elõször azt vizsgálom meg, hogy kiknek érdemes belépni valamelyik magánnyugdíjpénztárba, és csak utána azt, hogy kik azok, akiket a magánpénztárban összegyûlõ nyugdíjuk a társadalombiztosítási nyugdíj megkurtításáért teljes mértékben kárpótolni fog. E kettõ ugyanis nem ugyanaz. A nyugdíjtörvény elõször is lecsíp mindenkinek a járandóságából, aki 47 évnél fiatalabb, másrészt értelemszerûen tovább csökkenti azokét, akik belépve egy magánpénztárba, járulékuk egy részét immár nem a társadalombiztosításnak, hanem a pénztárnak fizetik be. Azok például, akik a fenti példához hasonlóan 40 éves szolgálati idõvel rendelkeznek majd, jelenleg 47 évnél fiatalabbak, és belépnek egy pénztárba, átlagfizetésüknek nem 66 százalékát, hanem csak 48,8 százalékát fogják megkapni a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól. 25 évnyi szolgálat után pedig 41,25 százalék helyett csak 30,5 százalékot. A többit a pénztár fizeti.
 Az átlépésbõl fakadó pluszok és mínuszok összevetésénél az alábbi szempontokra érdemes figyelemmel lenni. A veszteség abból fakad, hogy az egyén szolgálati évei, az átlépés elõtt ledolgozottak is, kevesebbet fognak érni a társadalombiztosításnál; mértéke attól függ, hogy valaki hány évet dolgozik, és élete folyamán mekkora volt a átlagkeresete. A nyereség forrása viszont az, hogy az illetõ járulékainak egy részét egyéni számlán tarthatja, és még kamatot is kap rá. A nyereség nagysága tehát azon múlik, hogy valaki hány évet töltött a nyugdíjpénztárban, és mennyit keresett ezekben az években. A kérdés így az, hogy a magánpénztárban töltött felhalmozási periódus alatt összegyûlt pénz kompenzál-e a veszteségért. Ez pedig alapvetõen öt tényezõtõl függ: az egyik oldalon attól, hogy milyen hosszú a felhalmozási periódus, és a várhatóan nyugdíjban töltött idõ, mekkora  a tõkekamat a felhalmozási periódusban, mekkora a bruttó fizetés, és annak hány százaléka kerül az egyéni számlára; a másik oldalon pedig attól, hogy milyen hosszú a teljes szolgálati idõ és mekkora az egy szolgálati évre esõ levonás (ezt a törvény a bruttó átlagfizetés 0,43 százalékában állapítja meg).
 Az átlépés mérlegelésénél az érintettek tulajdonképpen nagyon kevés fogódzóval rendelkeznek. A tavaszi törvényjavaslat mellékletében közölt táblázatok, melyek az internetre is felkerültek, meglehetõsen hozzávetõlegesek. A szóban forgó számítások ugyanis nem az egyéni átlagkeresetekre épülnek (mennyit keres az illetõ egy átlagos hónapban élete folyamán), hanem az országos átlagkeresetekre (mennyit keres egy átlagember egy hónapban). Márpedig a felmérések egyértelmûen mutatják, hogy az emberek meglehetõsen bizonytalanok annak megítélésében, hogy keresetük átlagos-e, annál magasabb, vagy épp alacsonyabb. Többnyire alábecsülik saját keresetüket, azaz alacsonyabb jövedelmi decilisbe sorolják magukat, mint ahova ténylegesen tartoznak. Következésképp azok a táblázatok, amelyek az országos átlagkeresettel, annak felével, illetve kétszeresével rendelkezõ hipotetikus személyekre lettek kalibrálva, valószínûleg sokakat eltántorítanak a vegyes rendszer választásától, olyanokat is, akiknek egyébként valószínûleg megérné átlépni.
 Ráadásul egy ilyen kalkulációnál, hacsak valaki fel nem hívja figyelmüket a tévedésre, a megkérdezettek jelenlegi fizetésük alapján fognak számolni, márpedig ez igencsak félrevezetõ. Mint említettem, a veszteségek az egész életkeresetet érintik, a nyeremények azonban csak az átlépés utáni kereseteket. Márpedig az egyes foglalkozások ún. életkor-kereseti görbéjének meredeksége nagyban eltér egymástól. A kékgallérosok vagy az alacsonyabb képzettséget igénylõ szellemi foglalkozásúak keresete sokkal kisebb mértékben nõ életük folyamán, mint a diplomásoké. Nem elég tehát, ha annak alapján dönti el valaki, melyik nyugdíjrendszert választja, hogy megítélése szerint saját fizetése az országos átlagnak a fele vagy a kétszerese-e, vagy éppen átlagos; arra is gondolni kell, hogy az õ foglalkozásában milyen mértékû keresetemelkedésre lehet számítani az idõ elõrehaladtával.
 Harmadik szempontként pedig érdemes felhívni a figyelmet a jövedelem és a keresetek közötti – esetenként jókora – különbségre. Számos pályán a nyugdíjszámítás alapját képezõ fizetés jóval elmarad a tényleges jövedelemtõl. Ez az elem ugyancsak befolyásolja a kalkulációt.
 Ennek alapján, anélkül hogy a részletesebb kalkulációba belemennénk megadható egy durván leegyszerûsített szabály, elsõsorban arra vonatkozóan, hogy kinek nem éri meg belépni. Ha a jelenlegi szolgálati idõbõl indulunk ki, ami egy átlagos nyugdíjas esetében 30 és 40 év között van, akkor a pénztári tagságból fakadó havi veszteség a havi átlagos bruttó életkereset 13-17 százaléka (ami azonban az egyéni szolgálati idõ függvényében ennél kisebb vagy nagyobb is lehet). A nyereség ezzel szemben a pénztári befizetések kamatos kamattal növelt értéke (ami függ a tag mindenkori keresetétõl, a nyugdíjjárulék kulcsától [6, késõbb 7, majd 8 százalék], a tõkepiaci hozamrátától és a futamidõtõl), szorozva a pénztártagként és a nyugdíjasként eltöltött idõszak hosszainak hányadosával.
 Ez így egy lélegzetre igen bonyolultnak tûnik. Némiképp leegyszerûsítve és átrendezve az egyenletet, három hányadost kapunk. Egyfelõl a pénztártagként elért, illetve az egész élet folyamán megszerzett fizetések valamilyen aránya, másrészt a pénztártagként, illetve nyugdíjasként várhatóan eltöltött idõ aránya, végül a futamidõ hatványában növekvõ járadékkulcs a 13-17 százalékos veszteséghez viszonyítva. (Természetesen a legutóbbi komponenst csak az egyenlet átrendezése során, trükk révén nyertük. Valójában nem a járadékkulcs nõ exponenciálisan, hanem a megtakarítás.) E három hányados szorzatának meg kell haladnia egyet, hogy a nyeremények felülmúlják a veszteségeket. A szorzat elsõ eleme az egyéni keresetek növekedési ütemétõl és a pénztárban eltöltött idõ hosszától függ. Kivételes esetektõl eltekintve értéke meghaladja az egyet, hiszen pályájuk második felében az emberek általában jobban keresnek, mint fiatalabb korukban. Ugyanakkor a hányados a pénztárban eltöltött idõ növekedésével többnyire csökkenõ tendenciát mutat, ugyanis minél hosszabb ideig pénztártag valaki, annál közelebb van pénztári tagként elért átlagkeresete az egész életében élvezett átlagkeresetéhez. Kalkulációja során azonban figyelemmel kell lenni egyéb szempontokra is, így arra, hogy a nagyon magas jövedelmek felsõ sávja a degresszió miatt már nem növeli a számításba vehetõ értéket.
 A középsõ komponens hozzávetõlegesen 14-17 évi pénztári tagság esetén éri el az egyet, azaz ilyen hosszú futamidõ kell ahhoz, hogy a pénztári tagság idõtartama elérje a nyugdíjkorhatár elérésekor még várható élettartamot. A demográfiai trendek javulásával ez a szám remélhetõleg emelkedni fog. Végül a harmadik hányadosnak önmagában körülbelül 13-21 évre van szüksége ahhoz, hogy a bûvös egyes értéket elérje, 4 százalékos átlagos tõkehozamot feltételezve (3 százalékos hozam mellett azonban már 18-27 évre; és arról se feledkezzünk meg, hogy 30 évnél rövidebb szolgálati idõ esetén még jóval többre).

Fortinbras nyugdíja

Az efféle elnagyolt kalkuláció természetesen nem helyettesítheti a pontosabb, egyénre szabott számítást. Egy-két következtetésre azonban módot ad. Elõször is látható, hogy a negyven éven felüliek többségének már nem éri meg átlépni a vegyes rendszerbe. Durván harminc-harminöt év között van az a korhatár, ami alatt viszont a többségnek kifizetõdõ az átlépés. Onnan kezdve, hogy õk nyugdíjba mennek, fog megfordulni a trend, és indul lassú emelkedésnek a kezdõ nyugdíj az átlagkeresetekhez viszonyítva.
 Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a fenti leegyszerûsített, bár még így is komplikált számítás során csupán azt mérlegeltük, vajon kinek a számára ellensúlyozzák a nyeremények a váltásból adódó veszteségeket. Ez még nem azonos a társadalombiztosítási nyugdíj megkurtításából származó veszteségek pótlásával. Térjünk vissza korábbi példánkhoz! Az általunk vizsgált személy havi bruttó átlagkeresete élete folyamán 50 000 forint volt, és 25 éves szolgálati idõt tudott elfogadtatni. Mint említettük, ha az illetõ szerencsés, és a 47 évet már betöltötte, tb-nyugdíja 31 500 forint lesz (a degresszió és a személyi jövedelemadó figyelmen kívül hagyásával). Ha fiatalabb, akkor már csak 20 625, illetve 15 250, attól függõen, hogy maradt-e a felosztó-kirovó sémában, vagy átlépett a vegyes rendszerbe. A tb-nyugdíj lefaragása tehát nagyjából tízezer forintos kárt okozott, a magánpénztárba történõ átlépés viszont csak ötezret. (Természetesen ismét csak a nagyságrend érdekes, a pontos forintösszegek kiszámítása ennél bonyolultabb.) A fenti bekezdésekben azt vizsgáltuk, hogy kik tudják fedezni egyéni megtakarításaikból a kiesõ havi ötezer forintot. Megállapítottuk, hogy a harminc-harminöt évesnél fiatalabbak többsége igen, az idõsebbek közül  pedig van, aki igen, van, aki nem. De vajon ki fog annyit gyûjteni, amennyi nemcsak az ötezer, hanem még a tízezer forint elvesztését is pótolja? Hiszen csak õ nevezhetõ a tõkefelhalmozó rendszer valódi nyertesének. Természetesen mindenkinek érdeke, hogy a finanszírozási válság ne mélyüljön el. Ilyen értelemben mindenki nyertes. Ha azonban nyertesen azt értjük, akinek az életszínvonala kisebb mértékben fog zuhanni a nyugdíjba vonulás következtében, mint ahogy zuhant volna az új nyugdíjtörvény elõtt, akkor bizony kevés ilyen emberrel lehet ma találkozni, hacsak nem az iskolákban vagy az óvodákban keressük õket. Az a korhatár, ami alatt a többség jól jár a szónak ebben a második értelmében, valahol húsz év körül lehet, talán valamivel felette, talán alatta. Nekik, e reformhoz, úgy rémlik joguk van. A többi néma csend.

A magánpénztárak, a tõkepiac és a tb-költségvetés

Mindez nem azt jelenti, hogy a mostani reformok károsak lennének és rontanának a helyzeten. Épp ellenkezõleg, az intézkedések a társadalombiztosítási nyugdíjakat illetõen elodázhatatlanok voltak, a tõkefelhalmozás elemének beiktatása pedig reménykeltõ. Egyelõre azonban csak arra tellett, hogy a helyzet ne romoljon tovább, ne váljon még kilátástalanabbá. A nyugdíjak jövedelempótló képessége jó esetben negyven-ötven év múlva éri el a kilencvenes évek elejit. Ez az állítás természetesen nem a vásárlóerõre vonatkozik. Egy tartós és gyors növekedésnek indult gazdaságban a nyugdíjak is sokkal hamarabb emelkednek. Maga a nyugdíjba vonulás azonban hosszú idõn át jóval súlyosabb anyagi traumát fog jelenteni, mint akár csak néhány éve, hacsak valakinek nincs kiegészítõ nyugdíja.
 Azért idõztem ilyen hosszasan a társadalombiztosítási nyugdíjnál, mert tapasztalataim szerint ez a kérdés jelentõségéhez képest igen csekély figyelmet kap. Most azonban igyekszem megfordítani a dolgot. Igaz, hogy a következõ évtizedekben többen és mélyebben fogják megérezni a felosztó-kirovó rendszer elkerülhetetlen szanálásának következményeit, mint az új keletû felhalmozáséit. Idõvel azonban megfordul a dolog, hosszú, nagyon hosszú távon a magánpénztárak felállítása a nagyobb horderejû változás. Itt sem könnyû azonban megállapítani, hogy pontosan milyen hatások várhatók.
 Kezdjük azzal, hogy nem lehet pontosan megbecsülni az átlépõk számát. A törvény-elõkészítés során alkalmazott algoritmus a bizonytalanság körülményei között hozott racionális döntéseket modellez. A bizonytalanságra vonatkozó feltevések azonban implicit leegyszerûsítõ feltevésekre épültek. Nevezetesen, a modell úgy épült fel, mintha az érintettek csupán azt nem tudnák, mit hoz a jövõ, és ha valaki segítene nekik abban, hogy szubjektív valószínûségeket rendeljenek a bizonytalan események mellé, akkor döntéseiket erre építenék. Világosan kell látni, hogy a piacgazdaság mûködésével éppencsak ismerkedõ, intézményeivel szemben – okkal – bizalmatlan emberek racionalitása egészen más döntési eljárást indukál, mint a bejáratott intézményekkel rendelkezõ, kiszámíthatóbb és megbízhatóbb országok lakóinak racionalitása. Mivel megbízható és fõként a lakosság által ismert és megbízhatónak tartott tekintélyek alig-alig találhatók, az egyéni döntések valójában kiszámíthatatlanok. Az érintettek egy része annak alapján fog dönteni, hogy kitõl hallja, amit hall. Mivel magukban nem képesek eldönteni, mit is tegyenek, és kinek lehet igaza, annak alapján mérlegelnek, hogy kinek a szavában bíznak inkább. A felmérések tanúsága szerint a privatizáció – ez esetben az öregkori gondoskodás egy részének privatizációja – nem népszerû a lakosság körében. Ugyanez igaz azonban az állami közszolgáltatásokra is: az emberek nem tudják, melyiktõl tartsanak inkább. A közintézményekbe vetett bizalom hiánya nagyban kedvez a különbözõ pánikreakcióknak. Reálisan fennáll a veszélye annak, hogy a nyugdíjpénztárak reklámkampánya ráijeszt az emberek tömegeire, akik ezért bemenekülnek a pénztárakba, majd szembesülve a valós számításokkal és élve az egyszeri visszalépés lehetõségével, tömegesen visszalépnek a társadalombiztosításba. Hasonlóképp nincs kizárva a Postabank megrohanásához hasonló pénztárpánik sem.
 Az egyszerûség kedvéért azonban tételezzük fel, hogy épp azok lépnek át, akik így járnak majd jobban, és épp azok maradnak a régi rendszerben, akiknek ez a kifizetõdõbb.  A mûfaji és terjedelmi korlátok miatt természetesen most sem a minél nagyobb pontosság a célunk, csupán a nagyságrendek becslése. Ha középértéknek a 35 évet vesszük, amely alatt és felett épp ugyanannyi embernek éri meg átlépni a vegyes rendszerbe, akkor hozzávetõlegesen a munkaerõ harmincöt-negyven százalékára számíthatunk, mint a magánpénztárak potenciális tagságára.
 A nyugdíjjárulékok összege jelenleg nagyjából a GDP 10-11 százalékára rúg. Ennek négyötödét fizeti a munkáltató, a többit a munkavállaló; ez utóbbiak befizetései tehát durván a GDP 2 százalékát teszik ki. Ha mindenki egyszerre átlépne a vegyes rendszerbe, ekkora rés keletkezne évente a nyugdíjfinanszírozásban. Késõbb ez az arány fokozatosan csökkene, épp amiatt, hogy a felosztó-kirovó rendszert a fentiekben tárgyalt módon rendbe tették. Ez azonban csak elméleti lehetõség: mint már korábban beláttuk, nem fog mindenki egyszerre átlépni, egyszerûen azért, mert nem érné meg neki. Ha egyszerûsítõ feltevésünkkel pótoljuk azt, amit nem lehet pontosan tudni, és úgy számolunk, hogy jövõ januárban minden harmincöt évnél fiatalabb egyén átlép, az idõsebbek közül pedig senki sem, akkor a GDP hozzávetõleg 0,6-0,7 százalékára mehet fel a hiány. A felhalmozó pillér beérésével párhuzamosan, ahogy egyre több ember egyre magasabb keresetének meghatározott százalékát fizeti majd a magánpénztárakba, a hiány növekedni fog. Itt természetesen nem arról van szó, hogy ez a pénz, igen tekintélyes summa, eltûnne, pusztán annyi történik, hogy a társadalombiztosítástól a magánpénztárakba fog átvándorolni. Igaz azonban az is, hogy a befizetések egy része mégiscsak elvész. A sok magánpénztár felállítása és fenntartása ugyanis magasabb ügyleti költségekkel jár (a befizetések 4-8 százaléka  erejéig), a társadalombiztosítás hiányát pedig hitelbõl kell majd finanszírozni, a kamatokkal együtt. A magasabb ügyleti költségeknek van ugyan adótartalmuk, tehát ennek a bizonyos 4-8 százaléknak egy része visszakerül a költségvetésbe, de semmiképpen sem az egész. A nagy kérdés tehát az, hogy az átállástól várható nyereségek, most már az országé, nem az egyéné, meghaladják-e a többletköltségeket.
 Hogy mibõl tevõdnek össze ezek a költségek, épp az imént láttuk. Most nézzük meg, mibõl lesz a nyereség. Az elsõ tétel a növekvõ megtakarítások kedvezõ hatásaiból adódik. A magánpénztárak ugyanis friss tõkét hoznak a gazdaságba, csökkentik a hitelek kamatlábait, beruházásokat, végeredményben tehát gazdasági növekedést indukálnak – hacsak nem jön közbe valami. Ezekkel a megtakarításokkal ugyanis csínján kell bánni. Nem mintha nem lenne tekintélyes az a tõke, ami a magánpénztárak kezében felhalmozódik. Csak éppen kérdéses, hogy ebbõl mennyi kerül be a gazdaság vérkeringésébe. Mennyi kerül a vállalati szférába, és mennyibõl fognak állampapírokat vásárolni a nyugdíjreform következtében megnövekedõ államadósság finanszírozására. Úgyhogy megint csak nem marad más, mint kivárni azt a jó harminc évet, amikortól a magánnyugdíjak már meghaladják a kiesõ társadalombiztosítási nyugdíjakat, úgyhogy a kezdõ nyugdíjak értéke gyorsabban fog nõni, mint az átlagkeresetek. A nyugdíjasok relatíve gazdagabb lesznek, többet fognak fogyasztani, a gazdaság pedig, a polgárokkal egyetemben gyarapodni fog. A mostani pótlólagos megtakarítások pozitív hatása akkortól kezdve már mindenképpen pótlólagos fogyasztást fog indukálni, és ez pár évtized alatt eltakarítja az átállás pluszköltségeinek maradékát is. Ez egy valószínû forgatókönyv. Addig, azt a pár évet, ki kell bírni.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu