MESZERICS TAMÁS

November 16-a remélhetõleg lezárta a parlamentbõl kiinduló rosszízû és veszélyes politikai spektákulumot. A novemberi kampányból szerencsésen kimaradtak a kormány és az ellenzék szemet csípõen õszintétlen érvei és ellenérvei a földkérdés ügyében, így a NATO-csatlakozás támogatói és ellenzõi nem a parlamenti választóvonalak mentén sorakoztak fel. Egyelõre nem kellett szembesülni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a szuverenitás igazi feladása az Európai Unióba való belépéssel következik majd be. Az elvi kérdések mintha a nemmel szavazók számára lettek volna fontosabbak. A vita során az a látszat kerekedett, hogy a józan gyakorlatiasság szállt szembe mélyen átgondolt, erkölcsi természetû megfontolásokkal. Az eredmény pedig mintha azt sugallná, hogy a polgárok ismét bedõltek az elveket mellõzõ praktikus érveknek. Mintha Bibó hamis realistái, vagy Tamás Gáspár Miklós magyar ideológusai gyõzedelmeskedtek volna kisebbségben maradt, viszont következetes erkölcsiségû vetélytársaik felett. De vajon tényleg ez történt-e?
 A népszavazás szükségszerûen „igen vagy nem” kérdéssé egyszerûsíti a közösségen belül folyó vitát. Ez az egyik legnagyobb elõnye, mert kiküszöböli azokat a logikai paradoxonokat, amelyeket a többségi elv idéz elõ, amint kettõnél több lehetõség közül kell választania az adott csoportnak. De egyben ez a legnagyobb hátránya is. Egy oldalra szorít változatos meggyõzõdésû embereket, és utólag szinte kibogozhatatlan a vélemények finomabb megoszlása. Ha ezzel nem akarunk visszaélni, válasszuk le a „nem” mellett érvelõkrõl a fajvédõktõl a neobolsevikokig terjedõ csoportot, akiket csak az köt össze, hogy meggyõzõdésük szerint ez a politikai rendszer illegitim és megérett arra, hogy az érdekeit felismerõ szuverén nép elsöpörje, kisded demokratikus játékaival egyetemben. A nyilvánosság elõtt megjelenõ nézetek fennmaradó részét talán belegyömöszölhetjük a pacifizmus gyûjtõfogalmába, és ezzel meg is van a keresett morális érvek csokra.
 Csakhogy még így is túlzottan sokszínû ez az érvcsokor. Vegyük észre, hogy Bulányi atya és Csapody Tamás más és más módon pacifista. A Bokor-közösség és az Alba Kör közötti különbség elemzése nem szõrszálhasogatás, ha megvizsgáljuk, hogy mibõl vezetik, vezethetik le az erõszakmentesség melletti elkötelezettségüket. A vallási meggyõzõdésre alapozott pacifizmus valóban az erkölcsfilozófia világában mozog. Az életszentség szigorú, szó szerinti értelmezésébõl valóban az a következtetés adódik, hogy az emberölés tilalma univerzális, vagyis soha, semmilyen körülmények között nem engedhetõ meg, ezért bûn részt venni olyan szervezetben, amely akár csak feltételesen is megengedné a tágan értelmezett gyilkosságot. Ez a rendkívül tiszteletre méltó álláspont az egyéni felelõsség körébe sorolja az univerzális norma betartását, hiszen megszegõje önmagának árt a bûn terhének felvállalásával. Pontosan ezért nem sorolható a politikai elvek körébe. Nem arról szól, hogy mi az emberek közötti együttmûködés helyes formája, hanem arról, hogy milyen kötelességeknek van alávetve az egyéni élet. Ez az elv nem tesz különbséget politikai rendszerek között, amint azt a Bokor tagjai és a hozzájuk kötõdõ szolgálatmegtagadók nem kis áldozat árán be is bizonyították az elmúlt két évtizedben. Persze a történelem furcsa fintorának is láthatjuk, hogy az erkölcsi megalapozottságú szolgálatmegtagadás sokkal kisebb áldozatot igényel a NATO-tagországok többségében. Ez azonban nem a szövetség melletti érv, hiszen csak annyit mond, hogy a komoly alkotmányos demokráciák toleránsabbak egyéni életelveket követni szándékozó polgáraikkal szemben, akkor is, ha azok csak apró kisebbséget alkotnak.
 Az Alba Kör vélekedése már nem ilyen egyértelmû, viszont nyilvánvalóan szekuláris érveket kíván használni. Ha az erõszakmentesség követelményét a Bokorhoz hasonló szigorúsággal fogja fel, akkor olyan mögöttes elvet kell találnia, amely helyettesíteni képes az életszentség fogalmát, de nem szakrális, azaz nem hivatkozik olyan normaforrásra, amely a más hiten lévõk és nem hívõk számára eleve beláthatatlan. Egyik lehetséges kiindulási pontunk az lehetne, hogy az erõszak azért rossz, mert az önmagukban értékes egyének autonómiáját veszi semmibe. Ez a kantiánus gondolatmenet azonban nem az erõszak hiányát, hanem az autonómiát tartja értéknek. Az erõszak igazolható lehet, ha az egyéni autonómia védelmében, az azt fenyegetõkkel szemben kerül alkalmazásra. Itt viszont átcsúsztunk a politikai filozófia világába. A kérdés már az, hogy mik az így felfogott egyének együttélésének helyes szabályai. Ekképpen a politikai pacifizmusnak pontosan azokra a kérdésekre kell választ adnia, mint bármely más politikai filozófiának.
 Hogy megtudjuk, miért nem helyes a szervezett, tömeges erõszakalkalmazás, azaz a háború, meg kell húznunk a legitim erõszakalkalmazás határait. A legkövetkezetesebb megoldásnak az anarchizmus tûnik, amely éppen az állam erõszakmonopóliumát utasítja el. Az ideális anarchista közösségben nincs központi hatalom, a személyközi viszonyok csakis önkéntes együttmûködésen alapulnának, autonómiáját mindenki saját maga védelmezi, vagy védelmét saját elhatározásából bízza másra. Az egyik fõ kérdés persze éppen az, hogy ez a fajta közösségi berendezkedés elvileg stabil maradhat-e a saját maga alkotta szabályok betartása mellett. Az anarchizmussal szembeni érvek itt most kevésbé érdekesek, bár rendkívül fontosak. Pillanatnyilag elég, ha belátjuk, hogy az általános erõszakelutasítás már a minimális állam elfogadása esetén sem könnyen tartható, hiszen az éjjeliõr-állam is monopolhelyzetû erõszakszervezeteken keresztül biztosítja polgárainak jogait és biztonságát. A csoportra kiterjesztett igazolható önvédelem óhatatlanul elõhívja az igazságos és igazságtalan háború közötti különbség õsi problémáját, amelyre számtalan megoldási kísérlet született Szent Ágostontól Grotiuson át Michael Walzerig vagy Raymond Aronig.
 Ha tehát a pacifizmus nem egyszerû szinonimája a modern anarchizmusnak, azt az együttélési formát kell elõnyben részesítenie, amely a lehetõ legkisebb mértékûre csökkenti, vagy éppen megszünteti az olyan igazságtalan háború bekövetkezési valószínûségét, amelyet mi magunk robbantunk ki. Erre valóban alkalmas lehet – többek között – a semlegesség, ha be tudnánk látni, hogy nem növeli ugyanakkor annak a valószínûségét, hogy mi magunk válunk illegitim agresszió tehetetlen áldozataivá. Képzeljük el azt az esetet, hogy egy állam kormányfõje következetes pacifista. Amennyiben országát külsõ támadás érné, döntenie kell, hogy ellenállásra – azaz gyilkosságra – szólítja fel polgártársait, vagy belenyugszik a megszállásba. A politikusi szerepben már nem tartható az az álláspont, hogy az erõszaktól való tartózkodás okán pacifista miniszterelnökünk nem felelõs az ártatlanul kioltott életekért. A dilemma alól nincs kibúvó, éspedig nem azért mert „ha én nem, megcsinálja más” (amint azt a létezõ szocializmus érett kádererkölcsû közszereplõi gyakorta hangoztatták). Hanem mert a politikus felelõsséggel tartozik azért is, ha nemcselekvése súlyos következményeknek teszi ki általa személyesen nem ismert polgártársait. A döntést itt a várható következményekre kell alapozni, és nem az egyes cselekedetek tilalmas vagy megengedett voltára. Az ilyesfajta következménymérlegelés pedig már a politikai erkölcs világába tartozik, ahol – részben a valószínûségi összefüggések miatt – sokkal gyakrabban ütközünk dilemmákba, mint a magánéletet szervezõ erkölcsi parancsolatok mérlegelésekor. Ettõl azonban még a politika világa nem definíciószerûen amorális.
 Bár a pacifizmus sem szükségképpen erkölcsösebb álláspont, mint más politikai meggyõzõdések, egy ponton viszont egészen biztosan jogos Csapody Tamás és az Alba Kör felháborodása. Legalábbis politikai etikai vétség az elektronikus média más célra szánt mûsorait fontos közösségi döntés elõtt politikai üzenetekkel megfejelni. Mindenképpen helytelen az adófizetõk pénzébõl „szórakoztató” mûsorokban a kormány politikai álláspontját népszerûsíteni. Helytelen még akkor is, ha elkötelezett demokrata nem gondolhatja azt, hogy a szavazópolgárok döntéseik mérlegelésekor különös fontosságot tulajdonítanának annak, hogy hogyan vélekedik a világ állapotáról a Mágenheim család.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu