NEMÉNYI LÁSZLÓ

Globalizálódó világban élünk, sõt föltartóztathatatlanul globalizálódó világban – nincs magára valamit adó magyar politikus, aki még nem használta ezt a kifejezést, miként nincs komoly politikai erô sem, amely nem azt hirdeti magáról, hogy vezetésével az ország jobban meg tud felelni a globalizációs kihívásoknak. A politikai elit egyetérteni látszik abban, hogy a globalizáció olyan folyamatok összessége, amelyeket Magyarország megállítani, lassítani – vagy akár csak érdemben befolyásolni – nem tud, és amelyekhez ezért így vagy úgy alkalmazkodnia kell.
De ez nem jelenti azt, hogy a pártok érzelmileg egyformán viszonyulnak hozzá. A kormánypártok szemében a globalizáció vagy normatív tartalmaktól mentes külsô adottság, vagy pedig pozitív fejlemény, valóra váltandó ígéret, amely kedvezô módon befolyásolhatja a hazai politikai és kulturális küzdelmek kimenetelét. Az ellenzéki pártok ezzel szemben hajlanak arra, hogy fenyegetô kényszert lássanak benne, amelyhez muszáj ugyan fogcsikorgatva alkalmazkodni (Kádár Béla „a globális világban mûködni kényszerülô nemzeti társadalomról” írt nemrégiben a Magyar Hírlapban – az én kiemelésem), de ha alkalom adódik, hazafias kötelesség kijátszani. Éppen ezért – ha racionális álláspontnak nem is tekinthetô– van érzelmi logikája annak az ellenzéki retorikának, amely a globalizációs folyamatok begyûrûzô jelenségeit liberálbolsevik, plutokrata-kozmopolita ármánynak állítja be.
Nyilván lehet vitatkozni azon, hogy miként értékelendô a közismert népi-nemzeti/keresztény-nemzeti toposzok belekeverése a globalizációval szembeni normatív szkepszis megfogalmazásába. Kesereghetünk azon, hogy ezeknek mindenrôl az jut az eszébe, és juthatunk arra a reményvesztett következtetésre, hogy a magyar pártrendszer Pokol Béla álmának megfelelôen még egy nemzedék múlva is az urbánus-népies ellentét mentén fog szervezôdni, olyan ellentét mentén, amelyet egy jó – tehát a stabilitást szolgáló – pártrendszernek elfednie kellene és nem hangsúlyoznia. De – és én ez utóbbira hajlok – óvatos optimizmusra is okot találhatunk. Nem kizárt, hogy a globalizációval szembeni  – Amerikában és másutt is magas színvonalon artikulált – szkepszis szempontrendszerét elsajátító – mondjuk így – antiurbánus habitus intellektuálisan komolyan vehetôvé válik.
A globalizációs folyamatok legrobusztusabbika a gazdasági globalizáció, az a megkerülhetetlen tény, hogy az egyre inkább egymásba fonódó nemzetgazdaságokból létrejött egy globális gazdaság. A tény megkerülhetetlen, de nem volt elkerülhetetlen. Globális gazdaság azért van, mert a legfontosabb piacgazdaságok vezetô politikusai elutasították a protekcionizmust, és a szabadkereskedelem mellett tették le a voksot.
Elvben dönthettek volna másként is. Azért döntöttek így, mert mindenféle szép reményeket fûztek és fûznek a szabadkereskedelemhez: a nagyobb hatékonyságét, következésképpen a nagyobb jólétét és – némi túlzással – az örök békéét. A szabadkereskedelem elmélete szerint a kereskedelem nem verseny, nem zéró összegû játék, amelyben valakinek veszítenie kell ahhoz, hogy másvalaki nyerhessen, hanem kölcsönösen elônyös csere. Az ilyen csere azért lehetséges, mert természetadta módon minden ország tud találni olyan terméket, amelyet hatékonyabban tud elôállítani, mint a többi ország. Ezt hívják Ricardo óta komparatív elônynek. Egy protekcionista gazdaságpolitikát folytató ország egy-egy ágazatban rövid távú elônyökre tehet ugyan szert, de a verseny hiánya hosszú távon a hatékonyság katasztrofális csökkenéséhez vezethet. Sôt mit több: esetleg a szomszéd ország tönkretételét célul kitûzô nacionalizmushoz, pusztító kereskedelmi háborúhoz. A szabadkereskedelem ezt a veszélyt is elhárítja.
Legalábbis az elmélet szerint. A tekintélyes közgazdászok elsöprô többsége ugyan a szabadkereskedelem híve, de ennek ellenére bizonyosnak tûnik, hogy az elmélet nem áll olyan biztos empirikus lábakon, mint a newtoni fizika. (Lásd például Eyal Press vezetô közgazdászokkal készített interjúkra épülô cikkét a Lingua Franca címû amerikai folyóirat december–januári számában.) De a mi szempontunkból nem a szûken vett szakmai-elméleti problémák az érdekesek, hanem az a körülmény, hogy a szabadkereskedelem, a gazdasági globalizáció óriási horderejû társadalmi és politikai következményekkel jár.
Eltekintve attól a nacionalista gyanakvástól, hogy a saját ország kivételével mindenki más vizet prédikál, de bort iszik, vagyis trükkös módon államilag barkácsolja össze a komparatív elônyt, elsôsorban ezek a társadalmi és politikai következmények azok, amelyek a gazdasági globalizáció nyugati ellenfeleit motiválják. (A komolyan veendô ellenfelek értelemszerûen a nagy országokban élnek, amelyeknek gazdasági erejüknél fogva komoly szavuk van a nemzetközi kereskedelmi politika alakításában.) A gazdasági globalizáció súlyosan veszélybe sodorta a jóléti államot, ami százmilliókat kényszeríthet életstratégiájuk megváltoztatására, és nem biztos, hogy ezt jókedvvel fogják megtenni. Az Egyesült Államokban a globalizáció számlájára szokás írni az alacsony képzettségû munkavállalók bérének drámai csökkenését („Pekingben szabják meg az amerikai béreket” – állítja a panaszos csatakiáltás) és a munkahelyek egyes ágazatokban elôforduló külföldre vándorlását. Kétségtelennek látszik, hogy a globális gazdaságban a kegyetlen nemzetközi versenynek kitett munkavállalók sebezhetôbbé váltak. Ezért néha a szabadkereskedelem leglelkesebb hívei is elôállnak olyan javaslatokkal, hogy a multilaterális kereskedelmi egyezményekben elô kell írni a szakszervezetek védelmét. De nemcsak a munkavállalók hatalma csökkent, hanem az egyes kormányoké, vagyis a nemzetállamoké is: nem tudják megadóztatni a fürge lábú nemzetközi tôkét. A multik hatalma viszont értelemszerûen nôtt. Jelenleg a világ száz legnagyobb volumenû gazdasága közül ötvenegy nem országé, hanem cégé. Az ötszáz legnagyobb cég bonyolítja le a világkereskedelem hetven százalékát. A kétszáz legnagyobb cég, miközben a globális munkaerônek kevesebb mint egy százalékát alkalmazza, a világ gazdasági tevékenységének huszonnyolc százalékáért felelôs. Ezek a tények akkor is felvetnek eddig megválaszolatlan kérdéseket, ha nem leszünk tôlük hisztérikusak, mint David Korten és magyarországi népszerûsítôi, ha nem látjuk miattuk végveszélyben a demokráciát, mint Robert D. Kaplan a The Atlantic Monthly decemberi számában. Meg lehet úszni ekkora gazdasági átalakulást társadalmi-politikai megrázkódtatások nélkül? Hogyan illeszkednek majd be a multik a világrendbe? Csatlakoznak az ENSZ-hez? Felállítanak hadseregeket is? Vagy üzleti alapon mûködô hadseregeket fognak bérbe venni? Kaplan szerint a világ leghatékonyabb békefenntartó ereje nem az ENSZ, hanem egy igazgatótanács felügyelete alatt áll. Az Executive Outcomes nevû dél-afrikai zsoldos cégrôl van szó, amely 1995-ben Sierra Leonéban helyreállította a rendet.
A gazdasági globalizációnak van egy olyan közvetlen kísérôjelensége, amelyet Samuel Huntington – az évente megrendezett világgazdasági csúcstalálkozó helyszíne alapján – davosi kultúrának nevez. A multikat mûködtetni és vezetni is kell. Ezt egy olyan elit teszi, amelyet indokolt kozmopolitának nevezni. A nemzetközi cégek menedzsereiket gyakran küldik családostul egyik országból a másikba – sohasem túlzottan hosszú idôre. Vannak multik, amelyek szándékosan kerülik, hogy a menedzser csoportok nemzetiségi szempontból homogének legyenek. Ez nehezítené a globális vállalati kultúra kialakulását. Márpedig például az ABB, egy évi harminchat milliárd dollár forgalmat lebonyolító svéd–svájci multi, bevallottan azt szeretné, ha menedzserei és családjaik globális személyiséget fejlesztenének ki azáltal, hogy különbözô országokban élnek és nônek fel. De tévedés lenne azt képzelni, hogy ez a kultúra merôben mesterséges termék, amelyet a multik rákényszerítenek menedzsereikre. Nagy részben spontánul alakult ki olyan különbözô nemzetiségû emberek között, akik angolul beszélnek egymással és hétköznapjaik éléséhez hasonló dolgokat kell tudniuk (computert kezelni, bunkofónt használni, repülôtereken kiigazodni stb. – jó, ha mindezt nagyvilágias könnyedséggel). Jellemzô jegyei (a viharos tempó, a versenyszellem) spontánul türemkednek át az üzleti szférából a magánélet területére. Terjedni is spontánul terjed a nemzetközi üzleti élet körein túlra a szociológusok által anticipáló szocializációnak nevezett jelenség révén: azok is utánozzák a sikerrel kecsegtetô életstílust, akik még nem vagy soha nem is fognak a klubhoz tartozni.
Peter L. Berger a konzervatív The National Interest ôszi számában „A globális kultúra négy arca” címû cikkében úgy érvel, hogy a davosi kultúra mellett a gazdasági globalizációnak még három másik kulturális dimenziója van. Létezik egy nemzetközi egyetemi kultúra, amely Berger szerint a nyugati intelligencia értékeit és ideológiáit teszi nemzetközivé. Ez a kultúra az oktatási rendszereken, a jogrendszereken, különbözô terápiás intézeteken, agytrösztökön és részben a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül terjed. Létezik a popkultúra – egyes magyar dialektusokban: az amerikai „kultúrmocsok” –, amely amellett, hogy (mint tudjuk) harsány és ízléstelen, olyan attitûdöket is terjeszt, mint az önkifejezés, a spontaneitás fontosságába vetett hit, a szexualitás iránti oldott viszony és a hagyomány dacos elutasítása. És létezik végül az evangéliumi protestantizmus, különösen annak pünkösdista változata, amely világszerte rendkívül sikeres, és amely szintén „amerikai” értékeket terjeszt: a modern kapitalizmushoz elengedhetetlen weberi protestáns etikát.
Nemcsak a gazdasági globalizációhoz, hanem annak kulturális dimenzióihoz is lehet szép reményeket fûzni. Berger a következôképpen összegzi ezeket a reményeket. Ha kialakulóban van egy globális kultúra, akkor esetleg egy globális civil társadalom is kialakulhat. A civil társadalomhoz az kell, hogy konszenzus alakuljon ki a civil erényekrôl, és az ilyen konszenzus megteremtését a kultúrától szoktuk várni. Legalább egy civil erényt, az emberi jogok egyetemes tiszteletét már terjeszti a globális kultúra, ha – mint a Benetton-reklámok – nem is mindig túl szofisztikáltan. Márpedig ésszerû azt remélni, hogy az olyan világ, amelyben nagyobb konszenzus uralkodik az emberi jogok tekintetében, egyúttal egy békésebb világ is. Az életstílus-közösség már eleve jótékony hatású lehet. Berger anekdotái szerint palesztin és izraeli, illetve dél-afrikai fekete és fehér tárgyalóküldöttségek alkalomadtán nagyon jól el tudtak beszélgetni olyan dolgokról, amilyenekrôl a davosi kultúra birtokosai beszélgetni szoktak.
De ugyanazok a folyamatok, amelyek a globalizáció híveit reménnyel töltik el, másokból félelmeket váltanak ki. Tekintsünk el azoktól, akik épp amiatt utasítják el a globalizációt, amit propagálói mondanak róla, nevezetesen amiatt, hogy modern, liberális, demokratikus, toleráns kultúrát terjeszt, egy békésebb világ megteremtését segíti elô. (Nem mintha az effajta elutasítás nem okozhatna súlyos konfliktusokat: elég az iszlám fundamentalizmusra gondolni.) A globalizációval szemben azoknak is lehetnek fenntartásai, akiknek szívügyük a liberális demokrácia, és éppen azért, mert szívügyük. Más kérdés, hogy igazuk van-e. Mindenesetre ezeket a fenntartásokat racionálisan meg lehet fogalmazni.
A multinacionális cégek kozmopolita menedzseri elitje igenis okozhat problémát a demokrácia-elmélet számára. Világpolgárnak lenni nyilván szép dolog, csak nem egészen világos, hogy mit jelent, hiszen a világpolgár nyilvánvalóan nem vállal magára olyan kötelezettségeket a világgal szemben, mint egy állam polgára államával szemben. Demokratikusnak ez idáig olyan politikai közösségeket neveztünk, melynek tagjai jogokkal és kötelességekkel rendelkeznek. Felmerül a kérdés, hogy mit jelent a demokrácia egy világpolgár számára? Azoknak a kötelékeknek a meglazulása, amelyek ennek az elitnek a tagjait ahhoz az államhoz kötik, amelyiknek útlevelét a zsebükben hordják, szintén lehet aggasztónak tekinteni. Christopher Lasch, a nemrégiben elhunyt kitûnô amerikai történész utolsó, beszédes címû könyvében (Az elitek lázadása és a demokrácia elárulása) annak a véleményének adott hangot, hogy az elit olyan szorosan kötôdik a nemzetközi munka- és szabadidô-kultúrához, hogy Amerika sorsa hidegen hagyja. Nem ágyazódik be sem a helyi, sem a regionális, sem az országos társadalomba, nem veszi igénybe a közszolgáltatásokat (ezért nem is szívesen fizet érte). Kaplan azt teszi szóvá, hogy a globalizáció szele által megcsapott elit nem nyújt mintákat a társadalmi ranglétrán alatta elhelyezkedôknek. Egyrészt azért nem, mert nem él közöttük, másrészt pedig azért nem, mert mintái azok számára követhetetlenek. Végül Berger arra hívja fel a figyelmet, hogy a globalizáció megkönnyíti ugyan a nemzetközi elitkommunikációt, de egyúttal megnehezítheti az elitek és a nem elitek kommunikációját. Könnyû belátni, hogy csúnya dolgokra vezethet, ha ez valóban így van.
Látható, hogy a kozmopolita jelzô nemcsak sunyi célzás, hanem operacionalizálható fogalom is lehet; a kozmopolita–plebejus-érdekellentét feltételezése a társadalmi valóság egyik aspektusáról alkotott értelmes hipotézis; és a kozmopoliták nemzetállamhoz, kulturális közösséghez fûzôdô laza kötôdésének felemlegetése kiközösítô szándék nélkül, analitikus célzattal is megtörténhet. Szép lenne, ha a globalizáció egyik jótékony hatása Magyarországon az lenne, hogy a népi-nemzeti/keresztény-nemzeti érzület adekvát politikai tartalmat kapna. Persze ha a globalizáció apokaliptikusabb kommentátorainak véletlenül igazuk lesz, akkor még az is lehet, hogy a népi-urbánus vita globalizálódik. Akkor pedig jaj Amerikának.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu