Galántai Zoltán
A MAJMOK EMBERI JOGAI
"... emlékeztetnem kell önöket
arra, hogy amikor tisztemnek megfelelôen sorra veszem a per alkalmával
felhozott bizonyítékokat és ellenbizoyítékokat,
ezzel a legkevésbé sem enyhíthetem az önök
felelôsségét: az önök, egyedül csak
az önök feladata, hogy mindebbôl levonják a következtetést.
Ezek után térjünk
rá közvetlenül a dolog velejére.
Mirôl is van szó
végsô soron?
A vádlott, aki egy emberszabású
fajhoz tartozó nôstényen végzett megtermékenyítô
kísérlet folytán... egy kis hibrid lény atyjává
lett, megölte az újszülöttet.
Önöknek kell eldönteniük,
hogy ezzel a vádlott gyilkosságot követett-e el vagy
sem."
(Vercors: Tropi-komédia.
Papp Gábor fordítása)
1950-ben Alan Turing, a matematikus,
egy látszólag meghökkentôen egyszerû módszert
javasolt annak a kérdésnek az elöntésére,
hogy "tudnak-e gondolkozni a gépek". Nem kell mást tennünk,
mondta, mint továbbfejleszteni az ún imitációs
játékot, amiben az erdeti változat szerint hárman
vesznek részt: egy férfi, egy nô és egy kérdezô.
Ezek nem láthatják és nem hallhatják egymást,
és ketten közülük írásban (vagy egy
számítógép klaviatúráján
keresztül) érintkeznek a harmadikkal: a kérdezôvel,
akinek azt kell kiderítenie, hogy partnerei közül melyik
milyen nemû (miközben azok megpróbálhatják
minden lehetséges módon félrevezetni).
Ha most a férfit vagy a nôt
egy komputerrel helyettesítjük, akkor persze megváltozik
a helyzet, a kérdés ugyanis immmár az lesz, hogy meg
tudjuk-e különböztetni egymástól az embert
és a gépet az írott válaszok alapján.
Hogy amennyiben a gép az emberétôl megkülönböztethetetlen
válaszokat ad, akkor ugyanolyan intelligensnek kell-e tekintenünk,
mint amilyenek mi magunk vagyunk.
Turing szerint igen, a kutatók
döntô többsége azonban az ellenkezô véleményen
van. A legkülönbözôbb ellenérveket lehet ugyanis
felhozni kezdve azon, hogy ebben a helyzetben egy átlagembert lényegesen
könnyebb volna férevezetni, mint egy pszichológust (tehát
lehet, hogy az egyik esetben intelligensnek, a másikban pedig értelmetlen
mechanizmusnak tûnne a gép), addig bezárólag,
hogy miként az imitációs játékban sem
vált azonossá a férfi meg a nô attól,
hogy a kérdezô esetleg nem tudott különbséget
tenni közöttük, ez esetben sincsen okunk feltétlezni,
hogy a gép és az ember (legalább intelligenciájukat
illetôen) azonosak volnának. Egy szélsôséges,
ám minden bizonnyal védhetô felfogás szerint
a Turing-teszten való sikeres túljutás egyedül
arra bizonyíték, hogy az adott ember vagy program képes
sikeresen túljutni a Turing-teszten.
Amit kissé továbbgondolva
akár oda is juthatunk, hogy megkérdezzük: egyáltalán
mi alapján tételezzük fel bárkirôl magunkon
kívül, hogy értelmes? Elvégre amennyiben a komputer
ugyanúgy válaszol, ahogy egy ember, akkor vagy elhisszük
róla is, hogy gondolkodik, vagy nem hisszük el a többi
emberrôl sem. És itt már (kissé leegyszerûsítve
az érvelést) legfeljebb arra lehetne hivatkozni, hogy a többi
emberrôl rögtön látom, hogy hozzám hasonló
(miközben egy számítógép ismét
csak szembeötlô módon nem hasonlít hozzám).
Tehát a többi emberrôl nem volna ésszerû
azt feltételeznem, hogy (velem ellentétben) nem gondolkodik.
Ami kétségkívül
alapvetô jelentôségû megállapítás,
elvégre azt mondja ki, hogy (lévén a Turing-teszt
tökéletesen alkalmatlan a neki szánt feladatra) nincsen
olyan eszköz a kezünkben, aminek a segítségével
biztosan megállapíthatnánk egy élôlényrôl
(vgay egy mesterséges mechanizmusról), hogy hozzánk
hasonlóan értelmes-e. Abban a felettébb valszínûtlen
esetben, ha egy másik bolygóról származó,
nem feltûnôen humanoid teremtményekkel találkoznánk,
ez komoly gondot jelethet: igencsak nehéz (ha ugyan nem lehetetlen)
volna olyan módszereket találnunk, amelyek segítségével
biztosan meggyôzôdhetünk arról, hogy azok emberi
értelemben véve is intelligensek, és nem például
csak valamiféle, a termeszekéhez hasonló bolyszellem
vezérli ôket (vagy valami olyasmi, amire nem is találunk
analógiát a földi élôvilágban).
De még ilyen messzire sem
kell mennünk. A csimpánzok értelmi képességei,
illetve emberrel való rokonsági foka máig is vitatott:
legalább Darwin könyvének, a Fajok eredetének
megjelenése óta állandóan napirenden van a
kérdés.
A Darwin bulldogjának csúfolt
Thomas Henry Huxley már 1863-ban olyan csimpánz-, gorilla-
és emberi csontvázsorozatokat mutatott be (a Man's Place
in Natureben), amibôl mindenki számára nyilvánvalónak
kellett volna lennie a három faj közötti hasonlóságnak,
de erre számos viktoriánus gondolkodó azt válaszolta,
hogy lehetetlen közvetlen összefüggéseket találni
a külsô megjelenés és a test anatómiája
meg azok között a tulajdonságok között, melyek
az embert valóban emberré teszik, és "kiemelik az
állatvilágból". Ezzel persze mintha a Descartes-i
nézetet visszhangozták volna arról, hogy a test és
a lélek két különbözô és egymástól
élesen elválasztható dolog: hogy a testi hasonlóságokból
nem feltétlenül kell a "szellemi képességek"
hasonlóságának következnie.
Hiszen, hangoztatták, ott
van a beszéd, és ez végképp elválaszt
minket az állatvilág összes többi részétôl:
bár Samuel Pepys már 1661-ben azt írta egy páviánról,
hogy "azt kell gondolnom, angolul sok mindent megért", Darwin kortársai
azonban számára nyilvánvalónak tûnt,
hogy a majmok (mind itt, mind a továbbiakban a fôemlôsôket,
méghozzá a csimpánzokat, gorillákat, orángutánokat
értvén a "majmok" alatt) nem képesek beszélni.
Vagy legalábbis emberi értelemben nem, és ennek már
csak azért is alapvetô fontosságot kell tulajdonítanunk,
mert a gondolkodás és a beszéd egymástól
elválaszthatatlannak tûnô fogalmak. Nem kell különösebben
járatosnak lennünk ahhoz a logikában, hogy belássuk:
amennyiben a beszéd hiányában nem lehetséges
az emberi értelemben vett gondolkodás és a majmok
nem beszélnek, akkor nyilvánvalóan nem is lehetnek
intelligensek (a Turing-teszt kiábrándító
eredménytelensége csak arra figyelmeztet, hogy a látszólag
értelmes beszéd meglétébôl nem feltétlenül
következik a gondolkodás, de joggal tételezhetjük
fel, hogy a beszéd Turing szerint is elôfeltétele legalább
a gondolkodás megnyilvánulásának).
De azért a logika szerepét
sem szabad túlbecsülni, a látszólag alaposan
átgondolt érvek ugyanis (miként a tudomány
történetében annyiszor) itt is legalább részben
arra szolgáltak, hogy alátámasszanak egy meggyôzôdést
(nem pedig az érvek hatására alakult ki a meggyôzôdés),
és a tudósok szükség esetén a karteziánus
dualizmus helyett más elvekre hivatkoztak. Az amerikai J. C. Nott
és G. R. Gliddon például még 1868-ban is olyan
képet tettek közzé a Föld benszülött
törzseit tárgyaló könyvükben, amin szándékosan
túl nagyra rajzolták a csimpánzok koponyáját,
illetve aránytalanul felnagyították a kreol négerek
állkapcsát. Azt akarták ugyanis ezáltal "bebizonyítani",
hogy a nagy álkapcsú kreolok talán még a viszonylag
nagy agykoponyájú majmoknál is alsóbbrendûek,
egy másik, korábbi könyvükben pedig az algériai
négereket meg a gorillákat egymás mellé helyezve
(és eltorzítva) ki is jelentették, hogy "Az alsóbbrendû
embertípus és a felsôbbrendû majom kézzelfogható
hasonlóságai és párhuzamai nem kívánnak
kommentárt". És bár Nott meg Gliddon szélsôséges
nézetet képviseltek, és ebbôl a kétségtelenül
nagyon is torzító szemszögbôl nézve a dolgot
a majmok "emberi jogainak" elismerése automatikusan azt is jelentette
volna, hogy egy néger vagy egy kínai is egyenrangú
lehet az általuk felsôbbrendûnek tartott fehérekkel,
az azért cseppet sem meglepô, hogy míg az egyik esetben
azt halljuk hangoztatni, hogy a pusztán formai hasonlóság
nem elégséges az emberek és a majmok hasonlóságáak
kimondásához, addig a másikban éppen ennek
a feltételezett anatómiai hasonlóságnak az
alapján vonjuk le a következtetéseket. És eközben
senkinek nem jutna eszébe megemlíteni, hogy akár a
kreolok, akár az algériai négerek képesek emberi
nyelven beszélni.
A majmok viszont nyilvánvalóan
nem: a század elejétôl folyó kísérletek
bebizonyították, hogy képtelenek elsajátítani
az angolt. Keith és Cathy Hayes például 1949-tôl
54-ig próbáltak egy Viki nevû csimpánzt beszélni
tanítani, ám az eredmény meglehetôsen siralmas
volt: alig néhány szó (papa, mama, cup, up, azaz:
lift me up, vegyél fel). És bár ezeket Viki helyesen
használta, sôt, számos, angol nyelvû utasítást
is megértett, még a legelfogultabbak sem állíthatták
azt, hogy Viki a szó bármilyen értelmében emberi
nyelven beszél.
1972-ben aztán az is kiderült,
hogy miért. Philip Lieberman és munkatársai számítógépes
szimulációval kimutatták, hogy a majmok fiziológiailag
nem alkalmasak néhány, az emberi artikuláció
számára kulcsfontosságú hang kimondására.
Vagyis: soha nem fognak megtanulni angolul, ez azonban közelrôl
sem jelenti a vita lezárását. Elôször is
el lehet ugyanis tûnôdni rajta, hogy ha ennek ellenére
is értelmesek volnának, akkor miért nem fejlesztettek
ki egy, az ô hangképzô szerveikhez idomuló nyelvet
. Erre a kérdésre Noam Chomsky, a generatív grammatika
kidolgozója meglehetôsen kategorikusan azt válaszolja,
hogy az embergyerekek azért tudnak az elsô éveikben
elsajátítani egy nyelvet, mert ez mintegy "bele van huzalozva"
a neocortexbe, ami egyébként az embernél a legfejlettebb
("az a... kérdés, állítja Chomsky, hogy mi
is az emberi nyelv..., a természettudományokhoz tartozik").
Agyunkba biológiailag is bele van építve a beszédtanulásra
való képesség, miközben a többi élôlény
agyából hiányzik ez.
Azaz Chomsky két, egymástól
jól elkülönülô csoportra osztja az élôvilágot:
egyfelôl ott van az ember, aki immár nem abban tér
el a többi teremtményektôl, hogy lelke volna, hanem abban,
hogy képes beszélni. Másfelôl pedig ott van
az összes többi élôlény: ezek egyikének
sem adatik meg a beszéd, és így az állatvilágot
az embertôl elválasztó falak lerombolhatatlanok. És
ez bármennyire is emlékeztet is az ember mint az egyedüli
"Lelkes Állat" és az ember mint a "Teremtés Koronája"
doktrínájára, és ennek megfelelôen legalábbis
nem különösebben rokonszenves a számunkra, azért
kiválóan lehet érvelni mellette. Azt ugyanis, mondja
Chomsky, hogy egy olimpikon hosszú nekifutás után
képes tíz métert ugrani, nem tekintjük még
csak nagyon rövid repülésnek sem (és nem is lesz
belôle soha az). Még akkor sem, ha a kéz és
a szárny fejlôdéstanilag ugyanúgy azonos eredetûek,
mint ahogy közös eredetû a majmok meg a mi agyunk is.
Ami másként fogalmazva
azt jelenti, hogy a majmok soha nem fognak emberi módon beszélni
(gondolkodni pedig mégkevésbé), és amikor a
majomnyelv tanulmányozói azt állítják,
hogy egy-egy gorilla, csimpánz vagy orángután elérte
a kétéves gyerekek nyelvi szintjét, akkor semmi érdemlegeset
nem mondanak, mivel egy kétéves gyerek számos nyelvész
szerint valójában nem beszél (és nem is beszédképességei
miatt látjuk benne a késôbbi embert). Szóbeli
megnyilvánulásait ugyanis nem önmagukban, hanem a késôbbi
fejlôdés tükrében értékeljük:
nem mint önmagukban álló és folytatás
nélküli teljesítményt, hanem mint az emberi beszédhez
(és ezen keresztül az emberi gondolkodáshoz) vezetô
folyamat lépcsôfokait. Ha a többiekrôl is azért
hisszük el csupán, hogy gondolkodnak, mert olyan feltûnôen
hasonlítanak hozzánk, úgy a gyerek beszéde
is kizárólag azáltal válhat hitelessé,
hogy a jövôben ugyanazt a fejlôdési utat fogja
befutni, mint amit a mi beszédkészségeink futottak
be annak idején.
Tehát a gyerekek többé-kevésbé
összefüggô mondatai csak ebbôl a szempontból
bírnak jelentôséggel: kimondva vagy kimondatlanul azzal
a hipotézissel élünk, hogy a modern természettudomány
talán legalapvetôbb feltételezésének
megfelelôen azonos okok azonos okozatokat és azonos hatások
azonos eredeményeket hoznak létre, tehát maga a fejlôdési
folyamat a garancia rá, hogy a kezdeti gügyögésnek
valóban köze lesz az értelmes beszédhez. A majmok
viszont soha nem jutnak el az igazi beszéd szintjére.
És ezzel mintha le is zárhatnánk
a vitát: ha elfogadjuk a Chomsky-féle "nyelvbehuzalozási"
hipotézist tényként, akkor egyszerûen nincsen
tovább. De ez persze nagyon is radikális álláspont
volna, és például a primatológus David Premack
szerint azért létezhet valamiféle átmenet a
"van nyelv" és "nincs nyelv" két szélsôállapotán
kívül is. Persze az is igaz, hogy legalábbis kérdéses,
pontosan mit kellene egy ilyen "köztes majomnyelv" alatt érteni:
hogyan döntjük el, hogy valóban valamiféle nyelvrôl
van-e szó. Amire látszólag egyszerû lenne azt
válaszolni, hogy megfelelô körülmények között
végrehajtott megfigyelésekkel és kísérletekkel,
de a Turing-teszt esetében már láttuk, hogy ahol megértésrôl
is szó van (márpedig a nyelvhasználat és a
megértés nyilvánvalóan nem választhatóak
el egymástól), ott hirtelen túlságosan is bonyolulttá
és ellentmondásossá válnak a dolgok.
A gondok már a szavak szintjén
megjelennek: amikor egy majom valamelyik szimbólumnyelv segítségével
azt "mondja", hogy macska, akkor közben remélhetôleg
ugyanarra gondol, mint egy ember, de soha nem szabad elfelejteni, hogy
nem létezik közvetlen, értelmezés nélküli
érzékelés és megértés. Egy kisgyerek,
aki nem ismeri a macska fogalmát, minden bizonnyal látni
fog valamit ott, ahol szerintük egy macska üldögél
- és ugyanilyen bizonyos az is, hogy nem macskát. A majmok
esetében tehát legfeljebb abban bízhatunk, hogy evolúciósan
eléggé közel állnak hozzánk, és
így legalább hozzávetôleg ugyanolyan értelmezési
tartományokra osztják a világot, mint mi.
De persze egyáltalán
nem biztos, hogy így van. Amikor egy Washoe nevû csimpánz
megtanulta a "virág" jelét, akkor elôször mindenki
azt gondolta, hogy ugyanazt érti alatta, amit az emberek: elvégre
számos alkalommal helyesen használta. Aztán amikor
elôször találkozott cigarettafüst szagával,
akkor kiderült, hogy nem: ugyanis most is a "virág" jelét
mutatta, noha ismerte a "szag, illat"-ét is. Vagyis számára
mást jelentenek az egyes fogalmak, mint nekünk, és ha
a majmok az emberi nyelv szótárát használják,
ebbôl még nem következik, hogy ôk is ugyanazt értik
az egyes szavak alatt, mint az emberek. Wittgenstein szerint "Ha egy oroszlán
beszélni tudna, nem értenénk meg", és nem kell
hozzá különösebben nagy bátorság, hogy
ennek a megállapításnak az érvényességét
a csimpánzokra, orángutánokra és gorillákra
is kiterjesszük.
De vanak további gondok is.
Mindenki, aki legalább érintôlegesen foglalkozott a
majomnyelv és az állati intelligencia témájával,
ismer történeteket például embermódra
szitkozódó majmokról, ezek a leginkább talán
anekdotikusnak minôsíthetô esetek azonban mintha éppen
arra világítanának rá, hogy kizárólag
mi, emberek magyarázzuk bele az értelmet jelhasználatukba.
Ha egy majom dühében az "a pokolbá"-nak az amerikai
süketnéma nyelvben használatos jelét mutatja,
akkor nyilvánvalóan sejtelme sincsen a káromkodás
mögött meghúzódó vallási vonatkozásokról:
legfeljebb annyit akar a világ tudtára adni, hogy dühös.
És egyáltalán:
tulajdonképen nincsen is olyan eset, amikor fel kellene tételeznünk,
hogy a majom érti az egyes, általa használt szavak
jelentését. Mutathatja az "étel" vagy az "enni" szimbolumát,
amennyiben éhes, és a "csiklandozni"-t, ha azt akarja, hogy
valaki foglalkozzon vele: ebbôl még nem következik, hogy
tisztában van a szavak jelentésével. Lehetséges,
hogy egyszerû oksági összefügést tételez
fel: tudja, hogy egy bizonyos jel hatására enni kap. Ugyanígy
a kutya is megbökdösi az orrával a tálkáját,
ha enni kér, és hozza a pórázt, ha sétálni
szeretne, ezt azonban senki nem nevezi nyelvnek. De még nyelvkezdeménynek
sem.
Vannak, akik szerint a nyelvhasználat
(és ennek megfelelôen az értelem) meg a mechanikus
jelhasználat közötti határt a grammatikai szerkezeteknél
kell meghúzni: ha egy majom helyesen használja az "A megcsiklandozza
B-t", illetve a "B megcsiklandozza A-t", akkor kétség sem
fér hozzá, hogy érti is, mirôl van szó.
Legalább ugyanilyen joggal
tételezhetjük azonban fel azt is, hogy nem: David Premack egy
Sarah nevû csimpánzt speciális plasztiknyelvre tanított
meg, ahol különbözô színû és alakú
mûanyagdarabok szimbolizálták a szavakat, és
Sarah végül arra is képes volt, hogy válaszoljon
olyan, elvont kérdésekre, mint hogy ugyanaz a kijeletés-e
az, hogy "az alma piros", illetve "az alma piros színû"; vagy
az, hogy "az alma piros" és "az alma kerek". A kísérletsorozat
hátterében az a megfontolás húzódott
meg, hogy ez a plasztik nyelv nyelvtani szerkezteivel együtt lefordítható
angolra, tehát a majom tevékenysége végsô
soron egyenértékû azzal, mintha angolul társalogna
Premack-kal, és idáig látszólag rendben minden
redben is volt. De csak látszólag, mivel amikor Eric Lenneberg
a Massachusetts Institute of Technology-n Premack módszereit használva
megtanított két hallgatót a plasztiknyelvre, akkor
nem csupán az derült ki, hogy azok (nem különösebben
meglepô módon) lényegesen gyorsabban és könnyebben
boldogultak a feladatokkal, de az is, hogy Lenneberg megfogalmazása
szerint "sejtelmük sem volt róla, hogy bármilyen kapcsolat
létezik a plasztik szimbólumok és a nyelv között":
mindvégig azt hitték, hogy valamiféle puzzle-t kell
megoldaniuk. És bár ebbôl nem feltétlenül
következik, hogy Sarah esetében is ugyanez volt a helyzet,
ez azért több, mint valószínû. Másfelôl
viszont az sem következik belôle, hogy Sarah ne lehetett volna
ennek ellenére is értelmes, hiszen az egyetemi hallgatók
is azok voltak. A jelek szerint a Premack-féle nyelvtanítási
kísérlet ugyanúgy nem árul el semmit a nyelvtudásról
és a megértésrôl, miként a Turing-teszt
sem alkalmas annak az eldöntésére, hogy egy gép
valóban értelmes lehet-e. Egy némileg talán
túlzó, de mindenképpen logikus általánosítás
szerint az ASL, az amerikai süketnéma nyelv használata
pedig csak annyiban változtatná meg a helyzetet, hogy ez
esetben tudjuk: az emberek valóban értik. Amibôl azonban
(ismét csak a logika szabályai szerint) nem feltétlenül
következik, hogy értik (vagy ugyanúgy értik)
a majmok is.
Azt persze meggyôzônek
éreznénk, ha egy csimpánz ugyanolyan folyamatosan
és választékosan használná az ASL-t,
mint egy mûvelt amerikai süketnéma, és egyenrangú
félként lehetne vele az idôjárástól
az irodalomig és a napi politikáig bezárólag
bármirôl beszélgetni, ez azonban nyilvánvalóan
soha nem fog bekövetkezni. A majmok nyelvi és értelmi
képességeirôl folytatott vitának ugyanis az
az egyik a fô oka, hogy a majmok nem igazán képesek
az emberével teljesen azonos szintre eljutni - máskülönben
már a rabszolgák felszabadításakor elismerték
volna a majmok "emberi jogait" is. És egyáltalán nem
véletlen, hogy a éppen a rabszolgákat említjük
itt: az a hasonlóság ugyanis, aminek alapján kijelentjük,
hogy a többi ember olyan, mint mi, legalábbis képlékeny
és alakítható fogalom. Azok a viták, amiket
arról folytattak, hogy van-e lelke az újvilági "vadaknak"
vagy a négereknek, többé-kevésbé azokon
a "szemmel látható" különbségeken alapultak
(a bôrszínen és néhány testalkatbeli
eltérésen például), amiknek ma már egyetlen
értelmes ember sem tulajdonít jelentôséget,
és ha pusztán arról lenne szó, hogy a majmok
testét szôr borítja (illetve néhány további
anatómiai eltérésrôl), akkor már régóta
szôrôs embereknek tekintenénk ôket, és
régóta rendelkeznének emberi jogokkal is .
A Great Ape Project (GAP) szerint
pedig éppen ez kell, hogy legyen a következô lépés.
Szerintük ugyanis nem hivatkozhatunk arra sem, hogy a majmok nem vagy
csak alig tudnak beszélni: elvégre az alig vagy az egyáltalán
nem beszélô betegeket is megilletik az emberi jogok. Így
aztán marad az a meggyôzôdés, hogy "nem olyanok,
mint mi", amivel viszont bátran szembeállíthatjuk
azt a hipotézist, mely szerint "lényegében olyanok,
mint mi", noha nyilvánvalóan nem annyira intelligensek .
És mivel joggal tételezzük fel, hogy a gorilláknál,
csimpánzoknál vagy orángutánoknál kevésbé
értelmesek mondjuk a páviánok, utánuk pedig
lefelé haladva még kevésbé értelmes
fajok következnek, ezért a kérdés átalakítható
azzá a kérdéssé is, hogy a különbözô
szintû értelmek sorozatában hol húzzuk meg a
választóvonalat, és mondjuk azt, hogy innentôl
kezdve lényegileg másról van szó.
És bár megtehetjük,
hogy ezt az állatitól eltérô, "lényegileg
más" értelmet úgy határozzuk meg, hogy kizárólag
az egészséges és képességeik teljes
birtokában lévô emberekre legyen vonatkoztatható,
ezzel az erôvel választhatunk olyan meghatározást
is, melynek következtében nem csupán az értelmi
fogyatékosokra terjedne ki a definíció érvényessége,
hanem a majmokra is. Kétségtelenül (és a nyelvtanítási
kísérletek eredményeitôl függetlenül
is) ez a vonzóbb megoldás. Sôt, elfogadható
érveket is lehetne emellett felhozni.
Ezek persze nem lesznek nagyon erôs
érvek, de az eddigiekbôl talán már kiderült,
hogy a majmok értelmességének megállapítása,
illetve annak eldöntése, hogy állatoknak vagy gondolkozó
lényeknek kell-e ôket tekintenünk, olyan elôfeltevéseken
alapul, amik a "józan észen" vagy a tudományos tradíciókon
kívül nem sok mindenre támaszkodhatnak . Nem feltétlenül
az a kérdés, hogy egy csimpánz meg tud-e oldani egy
bizonyos feladatot, bár elég Sarah "nyelvi teljesítményére"
gondolnunk, hogy lássuk: olykor ennek a megítélése
is változhat. Inkább azt kell eldönteni, hogy az adott
teljesítmény elég-e ahhoz, hogy intelligens cselekvésrôl
beszéljünk. És itt már nem a tudományos
érveken, hanem a meggyôzôdéseken múlik
a dolog: mondhatjuk azt, hogy a majmok nem eléggé emberszerûek
ahhoz, hogy magunkkal (vagy legalább a szellemileg sérült,
alig-alig beszélô emberekkel) egyenrangúnak tekintsük
ôket, de vélhetjük azt is, hogy most már el kell
ismernünk jogaikat .
Darwin elôtt nyilvánvalóan
azt tûnt logikusnak és hihetônek, hogy az ember és
az élôvilág többi része között
mérhetetlen szakadék tátong; Darwin után viszont
ésszerûbb azt feltételezni, hogy ez nem igaz. Ha korábban
embereket tartottunk rabszolgaságban, de végül felismertük,
hogy a rabszolgák is egyenrangúak velünk, mondja az
önmaga példaképének az Anti-Slavery Society-t
tekintô Great Ape Project, akkor most (figyelembe véve a közös
evolúciós múltunkat is) az emberhez nagyon hasonló
majmokat kellene felszabadítani. Ami persze támadható
álláspont, de még mindig mérhetetlenül
tisztességesebb, mint azé a Notté meg azé a
Gliddoné, akik a majmokra hivatkozva akarták az embereket
rabszolgaságban tartani.
JEGYZETEK
Vagyis az, amikor a kérdezô
képtelen eldönteni, hogy emberrel vagy számítógéppel
áll szemben
. E. L. Thorndike 1898-ban egyenesen
azt jelentette ki nagy tekintélynek örvendû munkájában
(Animal Intelligence. An experimental study of the associative processes
in animals), hogy vizsgálatai során soha nem találkozott
az állati intelligencia semmilyen jelével, és az állatok
legfeljebb gépiesen reagálak az ôket ért ingerekre.
A kor tudományos felfogását is jól kifejezô
- megállapítás mögött persze karteziánus
megfontolások húzódnak meg.
Emil Menzel szerint a majmok redelkeznek
egyfajta "szembeszéddel", amivel nem csupán a táplálék
helyét tudják egymással közöni, de a jellegét
is, illetve, hogy leselkedik-e rájuk a közelben veszély
(pl. kígyó formájában). Azt azonban képtelenek
társaik tudtára adni, hogy a táplálék
banán-e (az egyik kedvenc csemegéjük) vagy csokoládé
(ami a másik kedvencük), és az is kétségtelen,
hogy bizonyos információk átadására
való képesség önmagában még nem
tekinthetô nyelvnek.
Mindent egybevetve Menzel azon megálapítása,
mely szerint ez a "szembeszéd" van olyan hatékony, mint a
több kutatóközpontban is a majmoknak tanított ASL
(amerikai süketnéma nyelv) leginkább Menzel elfogultságairól
vall.
Leginkább az ASL jöhet
számításba, illetve néhány, külön
a majmok számára kifejlesztett és a továbbiakban
érintendô "plasztiknyelv" is.
Ami a hasonlóságot
illeti, Mary-Claire King és A. C. Wilson vizsgálatai szerint
az emberek és a majmok génkészlete mintegy 1,1%-ban
különbözik csak, a szemmel látható hasonlóság
a két faj között pedig még a csecsemôkorban
is szembetûnô. Igaz, Carl Linné, a modern rendszertan
megalapítója már a 18. sz-ban azt írta, hogy
"Követelem tôled és az egész világtól,
hogy mutassatok nekem egyetlen olyan generikus jegyet... melynek révén
különbséget lehet tenni az ember és a majom között.
Én magam minden bizonnyal nem ismerek ilyet."
Köztudott, hogy az amerikai
süketnéma nyelvet elsajátító majmok, amikor
kategorizálniuk kellett az ôket körülvevô
teremtményeket, magukat az emberekhez, a többi fôemlôst
az állatokhoz sorolták, és az emberi családban
felnevelt majmok az ellekezô nemû emberek iránt mutattak
vonzódást. Ami persze végsô soron nem bizonyít
semmit.
A "józan ész" persze
bizonyos korlátozásokat jelent: senki nem merné komoly
formában felvetni, hogy egy majom ugyanolyan értelmes lehet,
mint egy felnôtt és egészséges ember. Az egyenrangúság
esetleges elismerése nem jelentheti a látványos és
szembeötlô különbségek tagadását:
azt sem lenne ésszerû tagadni, hogy a majmoknak gyakorlatilag
az egész testét szôr borítja, míg az
emberekét nem.
Ami jelen esetben azt jelenti, hogy
majmokat is meg kell illesse az élethez, a szabasághoz illetve
az ahhoz való jog, hogy ne kelljen alávetniük magukat
kínzásoknak: ne kelljen részt venniük a különbözô
kísérletekben (még a nyelvtanulási kísérletekben
sem), ha nincsen hozzá kedvük. A GAP tervei szerint ugyanúgy
kirendelt védôk gondoskodnának a törvény
elôtt a védelmükrôl, mintha beszédképtelen,
értelmileg fogyatékos emberek volnának.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/