Galántai Zoltán

A MAJMOK EMBERI JOGAI


JEGYZETEK
"... emlékeztetnem kell önöket arra, hogy amikor tisztemnek megfelelôen sorra veszem a per alkalmával felhozott bizonyítékokat és ellenbizoyítékokat, ezzel a legkevésbé sem enyhíthetem az önök felelôsségét: az önök, egyedül csak az önök feladata, hogy mindebbôl levonják a következtetést.
 Ezek után térjünk rá közvetlenül a dolog velejére.
 Mirôl is van szó végsô soron?
 A vádlott, aki egy emberszabású fajhoz tartozó nôstényen végzett megtermékenyítô kísérlet folytán... egy kis hibrid lény atyjává lett, megölte az újszülöttet.
 Önöknek kell eldönteniük, hogy ezzel a vádlott gyilkosságot követett-e el vagy sem."  1950-ben Alan Turing, a matematikus, egy látszólag meghökkentôen egyszerû módszert javasolt annak a kérdésnek az elöntésére, hogy "tudnak-e gondolkozni a gépek". Nem kell mást tennünk, mondta, mint továbbfejleszteni az ún imitációs játékot, amiben az erdeti változat szerint hárman vesznek részt: egy férfi, egy nô és egy kérdezô. Ezek nem láthatják és nem hallhatják egymást, és ketten közülük írásban (vagy egy számítógép klaviatúráján keresztül) érintkeznek a harmadikkal: a kérdezôvel, akinek azt kell kiderítenie, hogy partnerei közül melyik milyen nemû (miközben azok megpróbálhatják minden lehetséges módon félrevezetni).
 Ha most a férfit vagy a nôt egy komputerrel helyettesítjük, akkor persze megváltozik a helyzet, a kérdés ugyanis immmár az lesz, hogy meg tudjuk-e különböztetni egymástól az embert és a gépet az írott válaszok alapján. Hogy amennyiben a gép az emberétôl megkülönböztethetetlen válaszokat ad, akkor ugyanolyan intelligensnek kell-e tekintenünk, mint amilyenek mi magunk vagyunk.
 Turing szerint igen, a kutatók döntô többsége azonban az ellenkezô véleményen van. A legkülönbözôbb ellenérveket lehet ugyanis felhozni kezdve azon, hogy ebben a helyzetben egy átlagembert lényegesen könnyebb volna férevezetni, mint egy pszichológust (tehát lehet, hogy az egyik esetben intelligensnek, a másikban pedig értelmetlen mechanizmusnak tûnne a gép), addig bezárólag, hogy miként az imitációs játékban sem vált azonossá a férfi meg a nô attól, hogy a kérdezô esetleg nem tudott különbséget tenni közöttük, ez esetben sincsen okunk feltétlezni, hogy a gép és az ember (legalább intelligenciájukat illetôen) azonosak volnának. Egy szélsôséges, ám minden bizonnyal védhetô felfogás szerint a Turing-teszten való sikeres túljutás  egyedül arra bizonyíték, hogy az adott ember vagy program képes sikeresen túljutni a Turing-teszten.
 Amit kissé továbbgondolva akár oda is juthatunk, hogy megkérdezzük: egyáltalán mi alapján tételezzük fel bárkirôl magunkon kívül, hogy értelmes? Elvégre amennyiben a komputer ugyanúgy válaszol, ahogy egy ember, akkor vagy elhisszük róla is, hogy gondolkodik, vagy nem hisszük el a többi emberrôl sem. És itt már (kissé leegyszerûsítve az érvelést) legfeljebb arra lehetne hivatkozni, hogy a többi emberrôl rögtön látom, hogy hozzám hasonló (miközben egy számítógép ismét csak szembeötlô módon nem hasonlít hozzám). Tehát a többi emberrôl nem volna ésszerû azt feltételeznem, hogy (velem ellentétben) nem gondolkodik.
 Ami kétségkívül alapvetô jelentôségû megállapítás, elvégre azt mondja ki, hogy (lévén a Turing-teszt tökéletesen alkalmatlan a neki szánt feladatra) nincsen olyan eszköz a kezünkben, aminek a segítségével biztosan megállapíthatnánk egy élôlényrôl (vgay egy mesterséges mechanizmusról), hogy hozzánk hasonlóan értelmes-e. Abban a felettébb valszínûtlen esetben, ha egy másik bolygóról származó, nem feltûnôen humanoid teremtményekkel találkoznánk, ez komoly gondot jelethet: igencsak nehéz (ha ugyan nem lehetetlen) volna olyan módszereket találnunk, amelyek segítségével biztosan meggyôzôdhetünk arról, hogy azok emberi értelemben véve is intelligensek, és nem például csak valamiféle, a termeszekéhez hasonló bolyszellem vezérli ôket (vagy valami olyasmi, amire nem is találunk analógiát a földi élôvilágban).
 De még ilyen messzire sem kell mennünk. A csimpánzok értelmi képességei, illetve emberrel való rokonsági foka máig is vitatott: legalább Darwin könyvének, a Fajok eredetének megjelenése óta állandóan napirenden van a kérdés.
 A Darwin bulldogjának csúfolt Thomas Henry Huxley már 1863-ban olyan csimpánz-, gorilla- és emberi csontvázsorozatokat mutatott be (a Man's Place in Natureben), amibôl mindenki számára nyilvánvalónak kellett volna lennie a három faj közötti hasonlóságnak, de erre számos viktoriánus gondolkodó azt válaszolta, hogy lehetetlen közvetlen összefüggéseket találni a külsô megjelenés és a test anatómiája meg azok között a tulajdonságok között, melyek az embert valóban emberré teszik, és "kiemelik az állatvilágból". Ezzel persze mintha a Descartes-i nézetet visszhangozták volna arról, hogy a test és a lélek két különbözô és egymástól élesen elválasztható dolog: hogy a testi hasonlóságokból nem feltétlenül kell a "szellemi képességek" hasonlóságának következnie.
 Hiszen, hangoztatták, ott van a beszéd, és ez végképp elválaszt minket az állatvilág összes többi részétôl: bár Samuel Pepys már 1661-ben azt írta egy páviánról, hogy "azt kell gondolnom, angolul sok mindent megért", Darwin kortársai azonban számára nyilvánvalónak tûnt, hogy a majmok (mind itt, mind a továbbiakban a fôemlôsôket, méghozzá a csimpánzokat, gorillákat, orángutánokat értvén a "majmok" alatt) nem képesek beszélni. Vagy legalábbis emberi értelemben nem, és ennek már csak azért is alapvetô fontosságot kell tulajdonítanunk, mert a gondolkodás és a beszéd egymástól elválaszthatatlannak tûnô fogalmak. Nem kell különösebben járatosnak lennünk ahhoz a logikában, hogy belássuk: amennyiben a beszéd hiányában nem lehetséges az emberi értelemben vett gondolkodás és a majmok nem beszélnek, akkor nyilvánvalóan nem is lehetnek intelligensek  (a Turing-teszt kiábrándító eredménytelensége csak arra figyelmeztet, hogy a látszólag értelmes beszéd meglétébôl nem feltétlenül következik a gondolkodás, de joggal tételezhetjük fel, hogy a beszéd Turing szerint is elôfeltétele legalább a gondolkodás megnyilvánulásának).
 De azért a logika szerepét sem szabad túlbecsülni, a látszólag alaposan átgondolt érvek ugyanis (miként a tudomány történetében annyiszor) itt is legalább részben arra szolgáltak, hogy alátámasszanak egy meggyôzôdést (nem pedig az érvek hatására alakult ki a meggyôzôdés), és a tudósok szükség esetén a karteziánus dualizmus helyett más elvekre hivatkoztak. Az amerikai J. C. Nott és G. R. Gliddon például még 1868-ban is olyan képet tettek közzé a Föld benszülött törzseit tárgyaló könyvükben, amin szándékosan túl nagyra rajzolták a csimpánzok koponyáját, illetve aránytalanul felnagyították a kreol négerek állkapcsát. Azt akarták ugyanis ezáltal "bebizonyítani", hogy a nagy álkapcsú kreolok talán még a viszonylag nagy agykoponyájú majmoknál is alsóbbrendûek, egy másik, korábbi könyvükben pedig az algériai négereket meg a gorillákat egymás mellé helyezve (és eltorzítva) ki is jelentették, hogy "Az alsóbbrendû embertípus és a felsôbbrendû majom kézzelfogható hasonlóságai és párhuzamai nem kívánnak kommentárt". És bár Nott meg Gliddon szélsôséges nézetet képviseltek, és ebbôl a kétségtelenül nagyon is torzító szemszögbôl nézve a dolgot a majmok "emberi jogainak" elismerése automatikusan azt is jelentette volna, hogy egy néger vagy egy kínai is egyenrangú lehet az általuk felsôbbrendûnek tartott fehérekkel, az azért cseppet sem meglepô, hogy míg az egyik esetben azt halljuk hangoztatni, hogy a pusztán formai hasonlóság nem elégséges az emberek és a majmok hasonlóságáak kimondásához, addig a másikban éppen ennek a feltételezett anatómiai hasonlóságnak az alapján vonjuk le a következtetéseket. És eközben senkinek nem jutna eszébe megemlíteni, hogy akár a kreolok, akár az algériai négerek képesek emberi nyelven beszélni.
 A majmok viszont nyilvánvalóan nem: a század elejétôl folyó kísérletek bebizonyították, hogy képtelenek elsajátítani az angolt. Keith és Cathy Hayes például 1949-tôl 54-ig próbáltak egy Viki nevû csimpánzt beszélni tanítani, ám az eredmény meglehetôsen siralmas volt: alig néhány szó (papa, mama, cup, up, azaz: lift me up, vegyél fel). És bár ezeket Viki helyesen használta, sôt, számos, angol nyelvû utasítást is megértett, még a legelfogultabbak sem állíthatták azt, hogy Viki a szó bármilyen értelmében emberi nyelven beszél.
 1972-ben aztán az is kiderült, hogy miért. Philip Lieberman és munkatársai számítógépes szimulációval kimutatták, hogy a majmok fiziológiailag nem alkalmasak néhány, az emberi artikuláció számára kulcsfontosságú hang kimondására. Vagyis: soha nem fognak megtanulni angolul, ez azonban közelrôl sem jelenti a vita lezárását. Elôször is el lehet ugyanis tûnôdni rajta, hogy ha ennek ellenére is értelmesek volnának, akkor miért nem fejlesztettek ki egy, az ô hangképzô szerveikhez idomuló nyelvet . Erre a kérdésre Noam Chomsky, a generatív grammatika kidolgozója meglehetôsen kategorikusan azt válaszolja, hogy az embergyerekek azért tudnak az elsô éveikben elsajátítani egy nyelvet, mert ez mintegy "bele van huzalozva" a neocortexbe, ami egyébként az embernél a legfejlettebb ("az a... kérdés, állítja Chomsky, hogy mi is az emberi nyelv..., a természettudományokhoz tartozik"). Agyunkba biológiailag is bele van építve a beszédtanulásra való képesség, miközben a többi élôlény agyából hiányzik ez.
 Azaz Chomsky két, egymástól jól elkülönülô csoportra osztja az élôvilágot: egyfelôl ott van az ember, aki immár nem abban tér el a többi teremtményektôl, hogy lelke volna, hanem abban, hogy képes beszélni. Másfelôl pedig ott van az összes többi élôlény: ezek egyikének sem adatik meg a beszéd, és így az állatvilágot az embertôl elválasztó falak lerombolhatatlanok. És ez bármennyire is emlékeztet is az ember mint az egyedüli "Lelkes Állat" és az ember mint a "Teremtés Koronája" doktrínájára, és ennek megfelelôen legalábbis nem különösebben rokonszenves a számunkra, azért kiválóan lehet érvelni mellette. Azt ugyanis, mondja Chomsky, hogy egy olimpikon hosszú nekifutás után képes tíz métert ugrani, nem tekintjük még csak nagyon rövid repülésnek sem (és nem is lesz belôle soha az). Még akkor sem, ha a kéz és a szárny fejlôdéstanilag ugyanúgy azonos eredetûek, mint ahogy közös eredetû a majmok meg a mi agyunk is.
 Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy a majmok soha nem fognak emberi módon beszélni (gondolkodni pedig mégkevésbé), és amikor a majomnyelv tanulmányozói azt állítják, hogy egy-egy gorilla, csimpánz vagy orángután elérte a kétéves gyerekek nyelvi szintjét, akkor semmi érdemlegeset nem mondanak, mivel egy kétéves gyerek számos nyelvész szerint valójában nem beszél (és nem is beszédképességei miatt látjuk benne a késôbbi embert). Szóbeli megnyilvánulásait ugyanis nem önmagukban, hanem a késôbbi fejlôdés tükrében értékeljük: nem mint önmagukban álló és folytatás nélküli teljesítményt, hanem mint az emberi beszédhez (és ezen keresztül az emberi gondolkodáshoz) vezetô folyamat lépcsôfokait. Ha a többiekrôl is azért hisszük el csupán, hogy gondolkodnak, mert olyan feltûnôen hasonlítanak hozzánk, úgy a gyerek beszéde is kizárólag azáltal válhat hitelessé, hogy a jövôben ugyanazt a fejlôdési utat fogja befutni, mint amit a mi beszédkészségeink futottak be annak idején.
 Tehát a gyerekek többé-kevésbé összefüggô mondatai csak ebbôl a szempontból bírnak jelentôséggel: kimondva vagy kimondatlanul azzal a hipotézissel élünk, hogy a modern természettudomány talán legalapvetôbb feltételezésének megfelelôen azonos okok azonos okozatokat és azonos hatások azonos eredeményeket hoznak létre, tehát maga a fejlôdési folyamat a garancia rá, hogy a kezdeti gügyögésnek valóban köze lesz az értelmes beszédhez. A majmok viszont soha nem jutnak el az igazi beszéd szintjére.
 És ezzel mintha le is zárhatnánk a vitát: ha elfogadjuk a Chomsky-féle "nyelvbehuzalozási" hipotézist tényként, akkor egyszerûen nincsen tovább. De ez persze nagyon is radikális álláspont volna, és például a primatológus David Premack szerint azért létezhet valamiféle átmenet a "van nyelv" és "nincs nyelv" két szélsôállapotán kívül is. Persze az is igaz, hogy legalábbis kérdéses, pontosan mit kellene egy ilyen "köztes majomnyelv" alatt érteni: hogyan döntjük el, hogy valóban valamiféle nyelvrôl van-e szó. Amire látszólag egyszerû lenne azt válaszolni, hogy megfelelô körülmények között végrehajtott megfigyelésekkel és kísérletekkel, de a Turing-teszt esetében már láttuk, hogy ahol megértésrôl is szó van (márpedig a nyelvhasználat és a megértés nyilvánvalóan nem választhatóak el egymástól), ott hirtelen túlságosan is bonyolulttá és ellentmondásossá válnak a dolgok.
 A gondok már a szavak szintjén megjelennek: amikor egy majom valamelyik szimbólumnyelv  segítségével azt "mondja", hogy macska, akkor közben remélhetôleg ugyanarra gondol, mint egy ember, de soha nem szabad elfelejteni, hogy nem létezik közvetlen, értelmezés nélküli érzékelés és megértés. Egy kisgyerek, aki nem ismeri a macska fogalmát, minden bizonnyal látni fog valamit ott, ahol szerintük egy macska üldögél - és ugyanilyen bizonyos az is, hogy nem macskát. A majmok esetében tehát legfeljebb abban bízhatunk, hogy evolúciósan eléggé közel állnak hozzánk, és így legalább hozzávetôleg ugyanolyan értelmezési tartományokra osztják a világot, mint mi.
 De persze egyáltalán nem biztos, hogy így van. Amikor egy Washoe nevû csimpánz megtanulta a "virág" jelét, akkor elôször mindenki azt gondolta, hogy ugyanazt érti alatta, amit az emberek: elvégre számos alkalommal helyesen használta. Aztán amikor elôször találkozott cigarettafüst szagával, akkor kiderült, hogy nem: ugyanis most is a "virág" jelét mutatta, noha ismerte a "szag, illat"-ét is. Vagyis számára mást jelentenek az egyes fogalmak, mint nekünk, és ha a majmok az emberi nyelv szótárát használják, ebbôl még nem következik, hogy ôk is ugyanazt értik az egyes szavak alatt, mint az emberek. Wittgenstein szerint "Ha egy oroszlán beszélni tudna, nem értenénk meg", és nem kell hozzá különösebben nagy bátorság, hogy ennek a megállapításnak az érvényességét a csimpánzokra, orángutánokra és gorillákra is kiterjesszük.
 De vanak további gondok is. Mindenki, aki legalább érintôlegesen foglalkozott a majomnyelv és az állati intelligencia témájával, ismer történeteket például embermódra szitkozódó majmokról, ezek a leginkább talán anekdotikusnak minôsíthetô esetek azonban mintha éppen arra világítanának rá, hogy kizárólag mi, emberek magyarázzuk bele az értelmet jelhasználatukba. Ha egy majom dühében az "a pokolbá"-nak az amerikai süketnéma nyelvben használatos jelét mutatja, akkor nyilvánvalóan sejtelme sincsen a káromkodás mögött meghúzódó vallási vonatkozásokról: legfeljebb annyit akar a világ tudtára adni, hogy dühös.
 És egyáltalán: tulajdonképen nincsen is olyan eset, amikor fel kellene tételeznünk, hogy a majom érti az egyes, általa használt szavak jelentését. Mutathatja az "étel" vagy az "enni" szimbolumát, amennyiben éhes, és a "csiklandozni"-t, ha azt akarja, hogy valaki foglalkozzon vele: ebbôl még nem következik, hogy tisztában van a szavak jelentésével. Lehetséges, hogy egyszerû oksági összefügést tételez fel: tudja, hogy egy bizonyos jel hatására enni kap. Ugyanígy a kutya is megbökdösi az orrával a tálkáját, ha enni kér, és hozza a pórázt, ha sétálni szeretne, ezt azonban senki nem nevezi nyelvnek. De még nyelvkezdeménynek sem.
 Vannak, akik szerint a nyelvhasználat (és ennek megfelelôen az értelem) meg a mechanikus jelhasználat közötti határt a grammatikai szerkezeteknél kell meghúzni: ha egy majom helyesen használja az "A megcsiklandozza B-t", illetve a "B megcsiklandozza A-t", akkor kétség sem fér hozzá, hogy érti is, mirôl van szó.
 Legalább ugyanilyen joggal tételezhetjük azonban fel azt is, hogy nem: David Premack egy Sarah nevû csimpánzt speciális plasztiknyelvre tanított meg, ahol különbözô színû és alakú mûanyagdarabok szimbolizálták a szavakat, és Sarah végül arra is képes volt, hogy válaszoljon olyan, elvont kérdésekre, mint hogy ugyanaz a kijeletés-e az, hogy "az alma piros", illetve "az alma piros színû"; vagy az, hogy "az alma piros" és "az alma kerek". A kísérletsorozat hátterében az a megfontolás húzódott meg, hogy ez a plasztik nyelv nyelvtani szerkezteivel együtt lefordítható angolra, tehát a majom tevékenysége végsô soron egyenértékû azzal, mintha angolul társalogna Premack-kal, és idáig látszólag rendben minden redben is volt. De csak látszólag, mivel amikor Eric Lenneberg a Massachusetts Institute of Technology-n Premack módszereit használva megtanított két hallgatót a plasztiknyelvre, akkor nem csupán az derült ki, hogy azok (nem különösebben meglepô módon) lényegesen gyorsabban és könnyebben boldogultak a feladatokkal, de az is, hogy Lenneberg megfogalmazása szerint "sejtelmük sem volt róla, hogy bármilyen kapcsolat létezik a plasztik szimbólumok és a nyelv között": mindvégig azt hitték, hogy valamiféle puzzle-t kell megoldaniuk. És bár ebbôl nem feltétlenül következik, hogy Sarah esetében is ugyanez volt a helyzet, ez azért több, mint valószínû. Másfelôl viszont az sem következik belôle, hogy Sarah ne lehetett volna ennek ellenére is értelmes, hiszen az egyetemi hallgatók is azok voltak. A jelek szerint a Premack-féle nyelvtanítási kísérlet ugyanúgy nem árul el semmit a nyelvtudásról és a megértésrôl, miként a Turing-teszt sem alkalmas annak az eldöntésére, hogy egy gép valóban értelmes lehet-e. Egy némileg talán túlzó, de mindenképpen logikus általánosítás szerint az ASL, az amerikai süketnéma nyelv használata pedig csak annyiban változtatná meg a helyzetet, hogy ez esetben tudjuk: az emberek valóban értik. Amibôl azonban (ismét csak a logika szabályai szerint) nem feltétlenül következik, hogy értik (vagy ugyanúgy értik) a majmok is.
 Azt persze meggyôzônek éreznénk, ha egy csimpánz ugyanolyan folyamatosan és választékosan használná az ASL-t, mint egy mûvelt amerikai süketnéma, és egyenrangú félként lehetne vele az idôjárástól az irodalomig és a napi politikáig bezárólag bármirôl beszélgetni, ez azonban nyilvánvalóan soha nem fog bekövetkezni. A majmok nyelvi és értelmi képességeirôl folytatott vitának ugyanis az az egyik a fô oka, hogy a majmok nem igazán képesek az emberével teljesen azonos szintre eljutni - máskülönben már a rabszolgák felszabadításakor elismerték volna a majmok "emberi jogait" is. És egyáltalán nem véletlen, hogy a éppen a rabszolgákat említjük itt: az a hasonlóság ugyanis, aminek alapján kijelentjük, hogy a többi ember olyan, mint mi, legalábbis képlékeny és alakítható fogalom. Azok a viták, amiket arról folytattak, hogy van-e lelke az újvilági "vadaknak" vagy a négereknek, többé-kevésbé azokon a "szemmel látható" különbségeken alapultak (a bôrszínen és néhány testalkatbeli eltérésen például), amiknek ma már egyetlen értelmes ember sem tulajdonít jelentôséget, és ha pusztán arról lenne szó, hogy a majmok testét szôr borítja (illetve néhány további anatómiai eltérésrôl), akkor már régóta szôrôs embereknek tekintenénk ôket, és régóta rendelkeznének emberi jogokkal is .
 A Great Ape Project (GAP) szerint pedig éppen ez kell, hogy legyen a következô lépés. Szerintük ugyanis nem hivatkozhatunk arra sem, hogy a majmok nem vagy csak alig tudnak beszélni: elvégre az alig vagy az egyáltalán nem beszélô betegeket is megilletik az emberi jogok. Így aztán marad az a meggyôzôdés, hogy "nem olyanok, mint mi", amivel viszont bátran szembeállíthatjuk azt a hipotézist, mely szerint "lényegében olyanok, mint mi", noha nyilvánvalóan nem annyira intelligensek . És mivel joggal tételezzük fel, hogy a gorilláknál, csimpánzoknál vagy orángutánoknál kevésbé értelmesek mondjuk a páviánok, utánuk pedig lefelé haladva még kevésbé értelmes fajok következnek, ezért a kérdés átalakítható azzá a kérdéssé is, hogy a különbözô szintû értelmek sorozatában hol húzzuk meg a választóvonalat, és mondjuk azt, hogy innentôl kezdve lényegileg másról van szó.
 És bár megtehetjük, hogy ezt az állatitól eltérô, "lényegileg más" értelmet úgy határozzuk meg, hogy kizárólag az egészséges és képességeik teljes birtokában lévô emberekre legyen vonatkoztatható, ezzel az erôvel választhatunk olyan meghatározást is, melynek következtében nem csupán az értelmi fogyatékosokra terjedne ki a definíció érvényessége, hanem a majmokra is. Kétségtelenül (és a nyelvtanítási kísérletek eredményeitôl függetlenül is) ez a vonzóbb megoldás. Sôt, elfogadható érveket is lehetne emellett felhozni.
 Ezek persze nem lesznek nagyon erôs érvek, de az eddigiekbôl talán már kiderült, hogy a majmok értelmességének megállapítása, illetve annak eldöntése, hogy állatoknak vagy gondolkozó lényeknek kell-e ôket tekintenünk, olyan elôfeltevéseken alapul, amik a "józan észen" vagy a tudományos tradíciókon kívül nem sok mindenre támaszkodhatnak . Nem feltétlenül az a kérdés, hogy egy csimpánz meg tud-e oldani egy bizonyos feladatot, bár elég Sarah "nyelvi teljesítményére" gondolnunk, hogy lássuk: olykor ennek a megítélése is változhat. Inkább azt kell eldönteni, hogy az adott teljesítmény elég-e ahhoz, hogy intelligens cselekvésrôl beszéljünk. És itt már nem a tudományos érveken, hanem a meggyôzôdéseken múlik a dolog: mondhatjuk azt, hogy a majmok nem eléggé emberszerûek ahhoz, hogy magunkkal (vagy legalább a szellemileg sérült, alig-alig beszélô emberekkel) egyenrangúnak tekintsük ôket, de vélhetjük azt is, hogy most már el kell ismernünk jogaikat .
 Darwin elôtt nyilvánvalóan azt tûnt logikusnak és hihetônek, hogy az ember és az élôvilág többi része között mérhetetlen szakadék tátong; Darwin után viszont ésszerûbb azt feltételezni, hogy ez nem igaz. Ha korábban embereket tartottunk rabszolgaságban, de végül felismertük, hogy a rabszolgák is egyenrangúak velünk, mondja az önmaga példaképének az Anti-Slavery Society-t tekintô Great Ape Project, akkor most (figyelembe véve a közös evolúciós múltunkat is) az emberhez nagyon hasonló majmokat kellene felszabadítani. Ami persze támadható álláspont, de még mindig mérhetetlenül tisztességesebb, mint azé a Notté meg azé a Gliddoné, akik a majmokra hivatkozva akarták az embereket rabszolgaságban tartani.
 

JEGYZETEK

  Vagyis az, amikor a kérdezô képtelen eldönteni, hogy emberrel vagy számítógéppel áll szemben
 . E. L. Thorndike 1898-ban egyenesen azt jelentette ki nagy tekintélynek örvendû munkájában (Animal Intelligence. An experimental study of the associative processes in animals), hogy vizsgálatai során soha nem találkozott az állati intelligencia semmilyen jelével, és az állatok legfeljebb gépiesen reagálak az ôket ért ingerekre. A kor tudományos felfogását is jól kifejezô - megállapítás mögött persze karteziánus megfontolások húzódnak meg.
  Emil Menzel szerint a majmok redelkeznek egyfajta "szembeszéddel", amivel nem csupán a táplálék helyét tudják egymással közöni, de a jellegét is, illetve, hogy leselkedik-e rájuk a közelben veszély (pl. kígyó formájában). Azt azonban képtelenek társaik tudtára adni, hogy a táplálék banán-e (az egyik kedvenc csemegéjük) vagy csokoládé (ami a másik kedvencük), és az is kétségtelen, hogy bizonyos információk átadására való képesség önmagában még nem tekinthetô nyelvnek.
 Mindent egybevetve Menzel azon megálapítása, mely szerint ez a "szembeszéd" van olyan hatékony, mint a több kutatóközpontban is a majmoknak tanított ASL (amerikai süketnéma nyelv) leginkább Menzel elfogultságairól vall.
  Leginkább az ASL jöhet számításba, illetve néhány, külön a majmok számára kifejlesztett és a továbbiakban érintendô "plasztiknyelv" is.
  Ami a hasonlóságot illeti, Mary-Claire King és A. C. Wilson vizsgálatai szerint az emberek és a majmok génkészlete mintegy 1,1%-ban különbözik csak, a szemmel látható hasonlóság a két faj között pedig még a csecsemôkorban is szembetûnô. Igaz, Carl Linné, a modern rendszertan megalapítója már a 18. sz-ban azt írta, hogy "Követelem tôled és az egész világtól, hogy mutassatok nekem egyetlen olyan generikus jegyet... melynek révén különbséget lehet tenni az ember és a majom között. Én magam minden bizonnyal nem ismerek ilyet."
  Köztudott, hogy az amerikai süketnéma nyelvet elsajátító majmok, amikor kategorizálniuk kellett az ôket körülvevô teremtményeket, magukat az emberekhez, a többi fôemlôst az állatokhoz sorolták, és az emberi családban felnevelt majmok az ellekezô nemû emberek iránt mutattak vonzódást. Ami persze végsô soron nem bizonyít semmit.
  A "józan ész" persze bizonyos korlátozásokat jelent: senki nem merné komoly formában felvetni, hogy egy majom ugyanolyan értelmes lehet, mint egy felnôtt és egészséges ember. Az egyenrangúság esetleges elismerése nem jelentheti a látványos és szembeötlô különbségek tagadását: azt sem lenne ésszerû tagadni, hogy a majmoknak gyakorlatilag az egész testét szôr borítja, míg az emberekét nem.
  Ami jelen esetben azt jelenti, hogy majmokat is meg kell illesse az élethez, a szabasághoz illetve az ahhoz való jog, hogy ne kelljen alávetniük magukat kínzásoknak: ne kelljen részt venniük a különbözô kísérletekben (még a nyelvtanulási kísérletekben sem), ha nincsen hozzá kedvük. A GAP tervei szerint ugyanúgy kirendelt védôk gondoskodnának a törvény elôtt a védelmükrôl, mintha beszédképtelen, értelmileg fogyatékos emberek volnának.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/