BEVEZETÉS A PSYCHÉ -ANALíZISBE

Az 1972-es nagy éve volt a magyar költészetnek, ekkor jelent meg a Pilinszky „második” pályaszakaszát megnyitó nagy kö tet, a Szálkák, és a Psyché, Weöres Sándor könyve. Minden jel arra vall, hogy a Psyché a költõ fõmûve, ez a minden tekintetben unikális vállalkozás mintegy összefoglalja egész mûvésze tét, ennek ellenére nem vagyok benne biztos, hogy manapság olvassák egyáltalán. Mint ahogy a költõ életmûve sem be széd téma mostanában. Lehet, egyszerûen csak arról van szó, hogy Weöres klasszikus lett, nagysága mára megkérdõjelez hetetlen evidencia - akkor hát minek is beszélni róla? Az örökké változó koboldból szobor lett, úgy fest. Mégis bán tó egy kissé, hogy mintha elfelejtettük volna teljesen valószí nûtlen mûvészetét és alakját. Sem az írók, sem a kritikusok nem emlegetik. Az újabb generációkra nem hatott mûvészete, talán csak Kovács András Ferenc említhetõ kivételként. Pedig költészete valóságos értelmezõi kincsesbánya lehetne a recepcióesztétika és a dekonstrukciós elmélet híveinek egyaránt. Nem is szólva a transztextualistákról vagy az értelmezõi kö zösségekrõl, hogy Stanley Fish se maradjon ki a felsorolásból. És a Psyché különösen nagyvonalú ajándék a szöveginterpre tátoroknak. Tudomásom szerint mindedig mégsem írtak róla „korszerû” elemzést. Ez a kis írás persze meg sem kísérli, hogy pótolja az elmulasztottakat. Mindössze fel akarja hívni a figyelmet egy remekmû néhány jellemzõjére.

Hogy azért egy kicsit naprakész legyek én is, azzal kezdem, hogy a Psyché, mint minden irodalmi szöveg Jean-Marie Schaeffer szerint, egy olvasati szerzõdést, contract du lecture -t terjeszt az olvasó elé, vagyis javaslatot tesz arra, hogyan is ol vassuk õt magát. A Psyché esetében fölöttébb bonyolult en nek a szerzõdésnek a szövege. Ha aláírjuk fikció, és realitás vi szo nyáról is döntünk egyben. A fikció szerint a kötet az 1795-ben született és 183l-ben férje lovai által halálra gázolt Lónyay Er zsébet teljes költõi életmûvét tartalmazza. Ehhez a költõi korpuszhoz fontos kiegészítések társulnak. Három szö veggel kell számolnunk mindenekelõtt: egyrészt Psyché pró zai emlé ke zé sével, amelyet a képzelet szerint 1820-ban írt gyer mekkori barátja, a valóságban is élt Ungvárnémeti Tóth László halá la kor; egy fiktív szerzõ, Achátz Márton (Jókai ba rátja?!) fiktív, töredékes életrajzával a költõnõrõl; valamint Weöres saját utó szavával, amelyben úgy ismerteti hõsnõje éle tét, pályáját, akár egy tudós irodalomtörténész, pontosabban az a Weöres Sán dor, aki a Három veréb hat szemmel címû antológiában feltárta a magyar költészet „rejtett értékeit és fur csaságait”. Ekkor úgy látszik, hogy maga a könyv is egy eleddig ismeretlen furcsaság. És ami a köteten belül található, az csak megerõsíti véle ke désünket. Régi, korhû a helyesírás, a szöveget még a szakértõ is csak nehezen különítheti el a múlt század elejének nyelvi álla potától, mi több, az egyik oldalon ott láthatjuk Psyché „kéz írását”. Két tény vezet ki ebbõl a valósággá vált fikcióból, az egyik a könyv borítója, amelyen ez olvasható: Weöres Sándor. Psyché. Ám ez is kétarcú: egyrészt bevallja, hogy a könyvnek Weöres a szerzõje; másrészt pontot tesz mind a szezõ, mind a cím után, ez pedig a reformkor ban megszokott tipográfiai-he lyesírási gyakorlat. Fokozza a za vart, hogy a könyvben ott ol vashatjuk a jelentõs késõ ro kokó költõ, Ungvárnémeti Tóth László verseit is, egy kötetben szembesülünk tehát egy valóságos és egy képzeletbeli köl tészettel, mely a fikció szerint ugyanabból a korból származik. Realitás és fikció vitáját egyes-egye dül a kötet fülszö vege dönti el egyértelmûen, ez leplezi le Weörest mint a Psyché szerzõjét. A fent említett négyféle fikciós eljárás nyilvánvalóan nyelvi eltérés is egyben, négyféle el várási horizont tárul itt fel, hogy divatosan szóljak. Másképpen hang zik Lónyay Erzsébet költészete, másképpen prózája, egé szen más nyelvi réteget jelent az Achátz-féle 1871-bõl származó szö veg, és természetesen megint más Weöres 1971-es utószava. Ez utóbbi újabb nyelvi és fikciós rétegeket tár elénk: beépíti a szövegbe Toldy Ferenc 1829-bõl származó levelét és heve nyé szett mûbírálatát, mindkettõ válasz Psyché verskülde mé nyére, amelyet a poetria a fikció szerint a neves kritikusnak juttatott el betekintésre. (Az egész problematikát remekül elemzi Somlyó György: Fiú-e vagy lány? címû esszéjében, in: A költészet vérszerzõdése. Bp, 1977.) Mindezek a rendkívül bo nyo lult és széttartó irányú irodalmi eljárások mégis homogeni zá lódnak, amaz irodalmi alapelv szerint, amelyet Wolfgang Iser alapján úgy fogalmazhatunk meg: a fikció realizálja a kép ze letbelit, és irrealizálja a valóságost. Weöres, amikor Psychét, képzeletbeli nõalakját beléptette egy reális irodalom és tör ténelem világába, akkor valóságossá tette képzeletbeli alakját, míg irreálissá tette a va ló ság ban is élt Ungvárnémeti Tóth Lászlót, Toldy Ferencet, Höl derlint, Goethét, Beethovent, és még sorolhatnánk a könyv ben fellépõ valóságos történeti sze mélyiségeket. Egy re gény világa teremtõdik meg így, erre utaltak már a korábbi elemzõk is (Kenyeres Zoltán, Radnóti Sándor, Somlyó György).

Kérdés: miért éppen ezt a kort, a múlt század elsõ harmadát választotta Weöres, hogy világra hozza költõnõjét? És általában is: mivégre ez a bámulatos, de sokak számára ön célúnak és túlzottan mûvinek látszható stílusbravúr?

Több válasz is lehetséges. Az irodalomtörténeti jellegû úgy szólna, hogy a magyar lírának éppen ez a korszaka nyújt hatta a legtöbb lehetõséget a modern utódnak, hogy észbontóan zseniális költõi tudását, nyelvi virtuozitását kiélje. A re formkor elõtti, már a nyelvújításról is tudó, de attól még nem teljesen áthatott magyar költõi nyelv átmeneti állapota a lehe tõ legjobb színteret kínálta Weöresnek. Ez volt az a pillanat, amikor még majdnem mindent lehetett (volna) a magyar irodalomban. Valamiféle makaróni-nyelv alakult ki ekkor, amely ben német, latin (pontosabban: deák), francia, olasz, és persze magyar szavak késõbb már nem elképzelhetõ maskarádéban elegyedtek. A szavak nagy álarcosbálja volt ez, és a sok nyel vûség határtalan lehetõségeket biztosít egy weöresi alkatú köl tõnek. Igaz ez a versformákra is. Még nagyon eleven ha gyo mány a klasszikus görög-római versidom, már van népies hang is, de még nem egyeduralkodó, a rímelés nem oly köte lezõ ér vényû, mint késõbb lesz. A próza még elegyesebb ké pet mutat, voltaképpen alig létezik még (és ezért aztán Weö res nek itt kellett a legnagyobbat csalnia, Psyché prózája sok kal modernebb, mint az a korban elképzelhetõ volt.) Egy ál talán: még alig kanonizált bármi is, megnõ így a költészet szabadságfoka. És ép pen a szabadság Psyché életvezetésének legfõbb kategóriája.

Ez már a következõ, kissé szociologikus, nagyobb szóval történetfilozófiai válaszlehetõséghez vezet, amelyet Kenyeres Zoltán fogalmazott meg a legpregnánsabban, aki szerint „egy életmód és életlehetõség virtuális megteremtése” a Psyché leg fõbb jelentése. „Megálmodása annak, hogy milyen lett volna egy késõ rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a poétákra nem a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak közönséget megmozgató megfogalmazása hárul, hanem csak a szerelem, az öröm és a bánat mindennapi megnyilatkozásait kell versbe venniük. Annak megálmodása, hogy milyen lett volna egy európai színvonalú magyar irodalom, amely megengedheti magának a fényûzést, hogy csak nyelvében legyen magyar, s ne tematikájában is.” Szép gondolat, de tökéletesen történelmietlen, és - ha jól lá tom - éppenséggel ellentétes Weöres ambíciójával. Számára ugyanis éppen a Kenyeres által jellemzett magyar költészet tel jes befogadása (és nem elutasítása) tette lehetõvé csodá latos nõalakja megformálását. Psyché valamihez képest forra dalmár vagy legalábbis nonkonformista. És ne felejtsük el: Weöres Psychénél 150 évvel késõbb írta meg mûvét, ezért köl tõi gondolkodásába már öntudatlanul is belerögzültek Pe tõfi, Vörösmarty, Ady és a többiek megoldásai.

És persze lehetséges olyasfajta válasz is, amely a költõi személyiség problematikusságának valamely megoldási kísérletét látná Weöres kolosszális „hamisításában”. Nagyjából így gondolja Kulcsár-Szabó Ernõ, aki szerint „az én klasszikus-modern egységébe vetett hit egyetemesebb újrafogalmazása lesz nála [Weöresnél] meghatározó elv” ( A magyar irodalom története. 1945-1991. Budapest, 1993. 67. o.). És felidézi a Nocturnum címû verset, amely nyilvánvalóan a Psyché gondo latkörének egyik fontos elõfutára: „Végtelenül únom szünet len / zártságomat egy férfi-testben”. És ez persze lehetõséget ad egy negyedik, kissé feminista válaszra is, miszerint Weöres nõként olvasta volna a magyar költészet egy bizonyos szakaszát. De hogyan olvashat egy férfi nõként, mikor még az sem bizonyos, hogy egy nõ mindig nõként olvas? Talán csak akkor, ha nincs személyisége, ha nincs költõi Énje, ha olyannyira üres, hogy mintegy magától árad belé a világ és a köl tészet teljes sége. Weöres - anyaként - a nyelvébe fogadott mindent, hogy szûznemzéssel mintegy megsemmisítse ön magát. Hogy Weöres Sándor úgy jöhessen világra, hogy eköz ben ne kelljen megszületnie: talán ez volt lányának és anyjának, Lónyay Erzsébet Psychének legnagyobb teljesítménye.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu