Az MSZP február 1-jei frakcióülésén a következõképpen het ven kedett a Duna szlovákiai csõdrejáratóinak honi ügyvivõje, Horn Gyula karrierdiplomata: „Azt is ki fogjuk bírni, ha rajtunk múlik, hogy ha ebben az ügyben nem lesz konszenzus, de állítom, hogy az ország döntõ többségének az érdekeit képviseljük akkor, ha meg tudunk állapodni a szlovák féllel most is és a jövõben is.”

Az idézett közszereplõt azóta korrepetálták politikai szá mításból, és most már õ sem próbálkozik a konszenzus nél küli, rapid ügyintézés következményeinek kibírásával. Víz lépcsõrõl májusig egy mukkot se! A MUK májusban ese dékes, tudniillik májusban újrakezdik. És akkor mit teszünk? Ez itt a kérdés.

Nem magányos kérdés, mely magányos válaszra vár, hanem egy kérdéslánc szeme, mely türelmes stratégiai bogozásra vár.

Kezdjük a bogozást azzal, miért is teszi a kormány ros sza, amit tesz. Nyilván a valóságos motivációk skálája sem szûk, ám mégsem olyan széles, mint a lehetségeseké. A lehetséges szán dékok legsötétebb árnyalatait, a tudatos és távolba tekintõ nép- és országpusztítást, hazaárulást és szociálszadizmust minden esetre kizárnám a valóságos motivációk körébõl, mivel erre utaló jeleket csak azok fedeznek föl és abban, akik és amiben országrombolást és szabadságrombolást látnak, hol én országmentést és szabadságépülést látok (Bokros-csomagban, magá nosításban, államtalanításban, nyugatosításban). A tüntetést azért is éreztem kellemetlen kötelességemnek, mert ott a mûfaj törvényei szerint a lehetséges motivációk leg sötétebbjei mutat koztak a legvalóságosabbnak. Kellemet len, ha az embernek azok kal van közös tüntetnivalója, akik voltaképpen ellene tüntetnek, s úgy kell ott naivkodnia, mint ha nem hallaná ki a ’98-as vesszenhorn-ból a ’92-es vesszen göncz-öt, s nem tudná, hogy a vesszen-be õ is bele van értve. Bizony az együtt-tüntetés éppoly megalázó kompromisszu mokkal járhat, mint az együtt kormányzás. Bizony még Lányi András sem lehet olyan füg getlen, hogy amikor szóban és táblán a világkiállítás „elárulásával” vetik össze a Duna „el áru lását”, akkor Duna-védõ él szó nokként birtokolva a mikrofont kiálljon azok mellett, akik a vi lágkiállítástól megszabadították az országot. Holott a világkiállítás elleni tiltakozásnak is õ volt az (egyik) élharcosa, holott tud ja, hogy ugyanazok hazaárulóznak a lábainál a Duna ügyé ben, akik a világkiállítás ügyében is hazaárulóztak, akik sze mé ben tehát õ is hazaáruló, s azt is tudja, hogy az exposzaurus is ugyanannak a szemléletnek a barlangjából mászott elõ, mint a dunaszaurusz. Mégis úgy beszél, mintha a szörnypárt és a szent györgypárt határa a tüntetés célzói és célzottai között hú zódna, holott õ tudja a legjobban, hogy ez mennyire nem így van. Ott áll, másként nem tehet. Ez így normális. Hamis, de normális.

És sikeres is, hál’ istennek. A tüntetés napján közzétett közvélemény-kutatási eredmények szerint az erõmûvet pártolók aránya 39%, az ellenzõk aránya 28%. A tüntetés után másfél héttel végzett felmérés szerint megfordultak az ará nyok. A vízlépcsõt ellenzõk aránya 39%, a helyeslõk aránya 29%. ( Népszava , február 28. és március 13.)

Ez azt jelzi, hogy a vízlépcsõ ügyében a közvélemény jelentékeny részét könnyen el lehet altatni, de könnyen fel is lehet ébreszteni, és a szocialistákat ez az ébresztés módfelett sérti. Mondhatni, önérzetükben bántja õket, hogy a közvé lemény érdeklõdést mutat, mi több, véleményt nyilvánít olyan, szakemberekre tartozó kérdésekben, hogy mit mûvelnek a Dunával, és mennyi pénzt szórnak bele.

Kovács László karrierdiplomata a megállapodástervezet közzététele után azon sopánkodott, hogy egyesek kampány témává akarják tenni a vízlépcsõ ügyét. A gyanúja éppoly jo gos, mint a szorongó maturandusé, aki attól tart, hogy a tör ténelemtanár vizsgatémává akarja tenni a mohácsi vészt. Nem csók János karrierbiológus egyenesen úgy fogalmaz, hogy egyesek a választási küzdelmek tárgyává kívánják ala csonyítani a megállapodás ügyét. Választási küzdelem… Pfúj! Kocsmai szópárbaj szigorúan alantas témakörök számára.

A karrierpárti kormány indignáltsága és tanácstalansága tökéletesen érthetõ. Az utóbbi indokolt is. Tudniillik a hely zet a hazai közvélemény ébrenlétében valóban megoldhatatlan. Bármit mondtak vagy nem mondtak Hágában, nem lehet olyan megoldást kifõzni, amely Meciar nacionáltechnokratái és a fölvert magyar véleményformáló értelmiség számára egy aránt fogyasztható. A kormánynak egyetlen dologban van iga za: abban, hogy az ellenzõk nem tudnak olyan megoldást javasolni, amely a szlovákiai politikai realitásokkal összeférne. A kidolgozott megállapodás alternatívája a patthelyzet meg hosszabbítása. A kormány megoldásának alternatívája a meg oldatlanság tartósítása. Ha Meciar mindazok ellenére, amit a magyar kormány eddig tett, visszamegy panaszkodni Hágába, akkor elég nyilvánvaló, hogy az volt az egyetlen Hágát elke rülõ út, amelyen a fölébresztett közvélemény a kormány elé állt. A kormány nem számíthatott sem arra, hogy Meciar hagyja elhúzni a tárgyalásokat a szlovákiai választásokig, sem arra, hogy könnyebb dolga lesz a C-variánst fölépítõ Carno gurskýval Meciar után (ha egyáltalán lesz még Meciar után, s marad még valami a demokráciából Szlovákiában).

Márpedig a Horn-kormány mindenekelõtt egzekutív szem léletû kormány. Horn a kormány szocialista felében s pártja vezetésében nemigen tûri meg azokat a személyeket és ideákat, amelyek nem simulnak bele ebbe az egzekutív szemléletbe. Abba a szemléletbe, amely adottnak tekinti a rend szert és az irányt, evidensnek és lezártnak tekinti a közjó tartalmát. A végrehajtás kérdésein túl nem ismer értelmes kér dé seket, csak az emberek fejét megzavaró ajberhóhem en tellektüel szarkeverõket és múzeumból szökött kurucokat. A Horn-kormány nem a szakértelmétõl, hanem a szemléle té tõl „szakértõi”, tudniillik attól a szemlélettõl, amelyben szak értõ és hivatásos az, aki adottnak tekinti a feladatot; ideo logikus és amatõr az, aki rákérdez. („A mért helyett csak a ho gyan…”, ahogy az ör dög súgja Fjodor Mihajlovics háta megett.)

Természetes tehát, hogy az egymással szembefeszülõ érvek és érvelõk közül a kormány fülét csak azok találják nyitva, akik egzekutábilis megoldásokat képviselnek. Ezen eg zekutábilis megoldások iránti vonzalmat erõsítheti sokféle köz vetlenebb anyagi és politikai érdekeltség, a szi getköziek, a vízügyesek és Moldova kegyeinek értéke, szint úgy a múlt év ti zedes mélységébõl feltörõ gravaminális in dulat, de a lényeg mégiscsak az, hogy ez felel meg a kormány szemléletének.

Pontosan úgy és pontosan azért, ahogy és amiért a Világkiállítás lefújása, a Bokros-csomag, az alapszerzõdések is annak feleltek meg. Mindazok a felsorolt és fel nem sorolt dolgok, amelyek stabilizálták az új rendszert s a demokratikus Magyarország pozícióját Európában. A kormányt ugyanaz tet te képessé a vízlépcsõvel kapcsolatos irracionális lépések megtételére, ami a stabilizációval kapcsolatos racionális lé pések megtételére is képessé tette.

Természetesen lefordíthatjuk az egzekutívot kádáris tára, hiszen a Kádár-korszakra s magára Kádárra nagyon jel lemzõ volt ez a szemlélet. Másrészt nem fordíthatjuk le, hi szen a fel adat, amelyhez képest a kormány egzekutív, lényege szerint ellentétes a korábbival, miközben persze számos részletében hasonlít rá. (Ezért érezheti az ember a jelenségek egyik szintjén azt, hogy a rendszerváltás folyamatai visszafordulnak, és a másik szintjén azt, hogy visszafordíthatatlanná válnak.)

A világtörténelmi egzigenciák meghatározzák a rend szert, a kereteket, s azon belül az optimalizáló végrehajtás szak értelme mûködik, amelynek hatékonyságát lerontja, ener giáit elszívja a „realitásokat” megkérdõjelezõ félrevezetõkkel és félrevezetettekkel folytatott meddõ harc. Kérdés persze, hogy a végrehajtás miben és mennyire optimalizáló. Sõt, ez az egyetlen értelmes kérdés akár a szocializmus, akár a kapitalizmus kádárista szemléletében. És ez a szemlélet nem ma gányos és nem sajátosan magyar sem a szocialista változatok, sem a kapitalista változatok körében. Sõt, az utóbbiban még kevésbé, mint az elõbbiben. Kohl, Vranitzky, Andreotti és so kan mások ugyanebben a szemléletben vezették kormá nyai kat. Nem véletlenül lépcsõzték meg és lépcsõzik tovább a vi zeket fölöttünk és Szlovákia fölött. Hornék számára a „kész hely zetet” az utolsó lépcsõ kivételével (régóta) Szabad Földön készítették.

Az ország az elmúlt négy évben nagyon sokat nyert azzal a szemlélettel, amellyel most nagyon sokat veszíthet.

A szûk horizontú kormányzati kisrealizmus távlatot adott az országnak: kiemelte az adósságcsapdából, a gazda ságpo li tikai patópálság és kalandorság fojtásából, visszaadta regionális vezetõ szerepét, biztosította az ország helyét az európai integ rációban, levezette az államhatalmat az ideológiai és történelmi szószékrõl, levezette a kárpótlási szenvedélyözönt, meg teremtette a szükséges távolságot az államhatalom és a szélsõ séges erõk között, eloszlatta a magyarországi demokrácia stabilitását érintõ kételyeket, amelyek ’92-tõl ’94-ig, a Csurka-ügy tõl az elbocsátott rádiósok ügyéig folyvást erõsödtek, s amelyek ismét fölerõsödnének, ha Torgyán, Lezsák és a többiek Orbán Viktor hátán belovagolnának a hatalomba.

Egyelõre azonban nem ettõl kell félni, hanem attól, hogy nem kell ettõl félni. A félelemhiánytól szabadult el az elvtársi pimaszság, pontosabban az úri pimaszság exelvtársi változata.

Az „úri pimaszság elszabadulását”, mint emlékezetes, Orbán Viktor (stábja) fedezte fel ’92 februárjában a Fidesz IV. pécsi kongresszusa alkalmával. Elszabadult úri pimaszo kon akkor az Antall-Kónya-féle MDF személyi körét értették (hiszen a csurkai pimaszság már akkor sem számított úrinak). „Kónya úr, a gyûlölet karmestere beintett”, mondta kong resszusi beszédében a pártelnök Kónya nevezetes dolgozatára és Petõvel folytatott nevezetes vitájára utalva. A Lét kér dések sorozatban Feledy Péter a Kónyapetõ után néhány hónappal egy kevésbé emlékezetes Kónyaorbánt is levezetett. Orbán ezen a vitán (is) leszögezte, hogy a Fidesz a parlament hat pártja közül a Torgyán vezette FKGP-t kivéve bármelyik néggyel el tud képzelni koalíciót, „mert a fiatal demokraták értékelése szerint ezek a pártok tiszteletben tartják a de mok ratikus alapelveket”. ( Magyar Hírlap , 1992. április 27.) Az SZDSZ-nek is pontosan ez volt az álláspontja.

Azután a Fidesz megváltoztatta az álláspontját, elõször az MSZP-vel szemben, azután megváltoztatta az álláspontját az SZDSZ-szel szemben, miután az elmulasz totta megváltoztatni az álláspontját az MSZP-vel szemben; azután a Kónya-féle úribb pimaszokat kiszorították az MDF-bõl a kevésbé úriak; azután a KDNP meg semmisült. S a Fidesz most a másodlagos úriságú pimaszokkal igyekszik az elvtársi pimaszság ellenpó lu sává összeforrni, s miközben „a demok ratikus alapelveket tisz teletben tartó” pár tok közül már csak egy kipukkadt MDF ma radt neki le hetséges szövetségesként, immáron nagyon is el tudja képzelni a koalíciót azzal az egyetlen párttal, amellyel korábban nem tudta. (A kampány kedvéért most néhány hétig úgy tesznek, mintha nem tudnák elkép zelni, de október, no vem ber tájé kán a párt valamennyi mérv adó vezetõje megerõ sítette, hogy igenis el tudják képzelni. Orbán ilyen értelmû nyilatkozatát a Magyar Hírlap ból, Po kor niét a Nógrádi Króniká ból egymás mellett közli a Fidesz Hír levél november 6-i száma; a két héttel korábbi szám pedig Deutsch megállapítását idézi a Fidesz angyalföldi lakossági fórumáról: „ha a jelenlegi koalíció fel vál tása, illetve a XXI. szá zad elsõ magyar kormányának meg alakítása érdekében szükséges, a Független Kisgazdapárttal is össze kell fogni.”

A másik úri pimaszság, az exelvtársi, akkor szabadult el, amikor az MSZP megbizonyosodott arról, hogy polgárok kel lõen nagy része fogékony arra az üzenetre, hogy az új rend szer konszolidációja megtörtént, most nincs már szükség másra, mint az ügyvezetõ kormányzás folyamatosságára. Ez a megbizonyosodás adta meg a biztonságérzetet az exelvtársi pimasz ság elszabadulásához. Ettõl kezdve a kormányfõ úgy mozgott, és úgy mozgatta a bábjait, úgy tárgyalt, tárgyaltatott és nyilat kozott az egyházak, a kisebbségek, az Alkotmánybíróság, a köz biztonság, a labdarúgás, a nyugdíjasröptetés és a Duna-nyû vés ügyében, mintha még csak nem is egypárti, de egy sze mélyi kormány lenne hatalmon. Belefáradt rasszista érzelmei leplezé sébe, és immáron úgy érzi, nem is kell ezzel tovább fáradoznia. Az exelvtársak nyílt politikai paktumot kötöttek a televíziós gyerekhülyítésre alapított burkolt gazdasági vállal kozásukkal.

Az idei költségvetés az elsõ jele, a pozsonyi jegyzõkönyv által tanúsított gigantikus pénzpocsékolási készség pedig az elsõ ijesztõ jele annak, hogy a kormány a jól ismert „húzd meg, ereszd meg” ciklusokba zöttyentené vissza a gazdaságot.

És mit tegyen az SZDSZ mint az általános elpimaszo dástól korántsem érintetlen, de a többinél mégis kevésbé érintett párt?! Azokkal fogjon össze az „ereszd meg” ellen, akik már a „húzd meg” helyett is megereszteni akartak, s akik az MSZP megeresztési gerjedelmére is szemérmetlen ígérge té sekkel licitálnak rá?! Azzal a Fidesszel védekezzen a rendõrség pártállami státusának újraépítése ellen, amely a választási prog ramja sze rint tiszta profilú rendõrminisztériummá akarja ten ni a Bel ügyminisztériumot?! Abban a Fideszben keressen szö vetségest a rasszista miniszterelnökkel szemben, melynek ve zetõi tünte tõen visszhangozták a székesfehérvári polgár mes ter rasszista rá galmait?! A konkordátumot lelkesen üdvözlõ Fideszre számítson az egyházak diszkriminatív megkülönböz tetése elleni csatában. Egyszerûen nincs olyan terület, amelyen a Fidesz (hogy a többiekrõl már ne is be szél jünk) kevésbé antiliberális álláspontot kép viselne, mint az MSZP. Az elmúlt négy év után nem teljesen jogosulatlan az a kérdés, hogy mit keres az SZDSZ ebben a kormányban, de sokkal jogosabb az a kérdés, hogy mit keresne az SZDSZ abban az ellenzékben, amely olyan, mint az MSZP, csak rosszabb.

Az SZDSZ a néki (remélhetõleg még) fontos kérdések sorában a következõ ciklusban is egyedül marad, egyedül gyen ge lesz, sokszor eredménytelen, kompromisszumokra kény sze rül. Ennyit biztosan tudhatunk. Ha nem lehet nélküle kormányt alakítani, akkor kormányon lesz, gyengébb válasz tási eredménnyel is erõsebb pozícióban, mint most, mert ma te matikailag sem nélkülözhetõ a jelenléte. Ez az elvtársi pi masz ság szabadságának kevésbé kedvezõ változat. Ha az SZDSZ nélkül is alakulhat kormány, akkor majd alakul, de az SZDSZ a kormányon kívül sem lesz az ellenzéken belül. A SZDSZ-nek a következõ ciklusban hozzá kellene szoktatnia a választópolgárokat ah hoz, hogy a szokásosnál és illendõnél nagyobb mér tékben függetleníti magát a pozíciójától. Kevésbé ha bozik véle ményegyezés esetén kormánypárt létére az ellenzék mellé állni, avagy ellenzéki párt létére a kormány mellé állni.

Ez nem hálás stratégia, rövidebb távon nem is föl tét lenül kifizetõdõ, de hosszabb távon jobb nincs.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu