FORRÁSKUTATÁS ÉS „EMBERKUTATÁS”

KERÉNYI KÁROLY ÉS AZ OLASZORSZÁGI VALLÁSTÖRTÉNETI KUTATÁSOK

Kerényi Károlyt mindig rendkivül erõs szálak fûzték Itá liához: ¹ tizenhét éves korában járt elõször a Félszigeten, és az itáliai kultúra csodálójává lett egész életére. ² 1946-ot kö vetõen aztán - egészen 1971-ig - minden évben megfordult Olaszor szágban. ³ „Megérdemelt vendégszeretet ez egy olyan író iránt, aki nagy barátja Itáliának, aki hívõ tisztelõje az antik Itáliának, a klasszikus, a mediterrán Itáliának - mondta róla máig kiadatlan beszédében Raffaele Pettazzoni, az elsõ vallástörténetet oktató egyetemi tanár Olaszországban. - Az õsi Itália iránti szeretete kiterjed a modern Olaszországra is. Mivel sorsa úgy hozta, hogy szülõhazáján kívül kell élnie, lakóhelyéül Itáliához közel fekvõ országot választott, Svájcot, Svájcon belül az olasz kantont, Ticinót, Ticino kantonban pedig egy olyan kisvárost, amely légvonalban alig néhány kilométernyire van az olasz határtól. Így hát szinte magam elõtt látom, amint valahányszor kilép otthonából, és séta köz ben a szokottnál valamivel messzebbre vetõdik, egyszer csak olyan érzés fogja el, hogy már nem is tudja, vajon svájci vagy olasz földön áll-e. Amikor pedig már elviselhetetlennek érzi ezt a kételyt, hogy megnyugtassa magát, vonatra száll, és be fut Rómába, hogy azután ott maradjon heteken és hó na pokon át.” ⁴

AZ ELSÕ OLASZ KORSZAK:

„KERÉNYI ÁLLÁSPONTJA ITT ERETNEKNEK SZÁMíT…”

Amennyire a háború elõtt folytatott levelezések maradékából megállapítható, Raffaele Pettazzoni volt az elsõ az olasz vallástörténészek közül, akivel Kerényi kapcsolatba lépett, egyik cikkét ajánlva neki publikációra. A cikk - Kerényi elsõ Olasz országban megjelent írása - még ugyanabban az évben nap világot látott a Pettazzoni által alapított és szerkesztett Studi e materiali di storia delle religioni (Vallástörténeti tanulmányok és adalékok) címû folyóiratban. ⁵ Kerényi együttmûködése a Studi

e materialival 1935-ben és 1936-ban is folytatódott. 1935-ben megjelenik egy közleménye A könyv jelentõsége az etruszk síremlékeken címen a Studi Etruschi ban, a firenzei Etrusz kológiai Intézet orgánumában, amelynek Kerényi 1933-tól kül földi tagja volt. ⁶ 1936. április 1-jén elõadást tartott a római egyetemen Valláslélektan és antik vallás címmel, ⁷ mely utóbb bekerült a Pettazzoni által szerkesztett vallástörténeti kiadványsorozatban kiadott Az ókori vallás alapvonásai címû kötetébe.

A két tudós barátsága és kölcsönös tisztelete nem né zeteik azonosságából fakadt. Pettazzoni tudományos állás pontjának lényegét két fogalom segítségével lehet megragadni: a historizmus és a komparativizmus fogalmával. Histo riz musa Croce filozófiájának bélyegét viselte magán; ezen belül azonban - az ortodox historicisták számára elfogadhatatlan módon - lehetõséget látott térben és idõben egymástól távol esõ kultúrák vallási jelenségeinek összehasonlítására, azokon a bizonyítható érintkezéseken túl is, amelyeket ezek a civilizációk egymással fenntarthattak. Ezenfelül, Crocéval szemben, a vallás - s egyben a vallással foglalkozó tudományág - önállósága mellett foglalt állást.

Pettazzoni õszinte érdeklõdéssel fogadta Kerényi mun kásságát. Ezt valószínûleg két fõ tényezõ váltotta ki: csodálta Kerényi ókortudományi képzettségét és szakértelmét, ugyan akkor Olaszországon belül elszigeteltnek érezte önmagát. „Olaszország napjainkban még társadalmi és gazdasági válságánál is súlyosabb erkölcsi és kulturális válságban szenved. Én magam személy szerint tökéletesen elszigeteltnek érzem magamat. A légkör egyre nyomasztóbbá válik” - írta 1948. december 21-én. ⁸ Ez az „elszigeteltségérzés” ad magyarázatot arra, miért volt Pettazzoni olyan nyitott az egyetemes kultúrára, s miért szorgalmazta a nemzetközi együtt mû kö dést, olyannyira, hogy 1950-ben a Nemzetközi Vallás tör té ne ti Szövetség elnökévé választották.

Pettazzoni még csak megközelítõleg sem értett egyet Kerényi tudományos módszerével. Sohasem szignált egyet len Kerényi-mûrõl írt recenziót sem, ami annál meg lepõbb, mivel termékeny recenzióíró volt, Kerényi mûvei pe dig témájukban egyáltalán nem álltak távol szakterületétõl. Pettazzoni azonban tudatában volt a kettejüket elválasztó tá volságnak, ezt viszont, jóllehet mindkettõjük számára nyilvánvaló volt, szükségtelennek látta köztudomásúvá tenni. „Kerényi kiváló filológus - mondja a fentebb már idézett bemutató beszédben -, de törekvése, hogy az antik lelket azon keresztül tolmácsolja, ami annak legmélyebb valósága, túlsodorta õt a szigorúan vett filológia határain. (…) Egy olyan, történetiséggel telített légkörben, amilyen a mai olasz kultúráé, Kerényi álláspontja eretneknek számít (…). Ez nem volt akadálya számomra, bár éppen nem evezek vele egyazon bárkában, hogy sorozatomban kiadjam egyik legjobb mûvét, mint ahogy nem akadályozta meg õt sem abban, hogy egyik legjobb könyvét nekem ajánlja.”

Kerényi hasonlóan viszonyult Pettazzonihoz: õ is cso dálta az olasz professzor komolyságát és kutatásainak mély ségét, anélkül, hogy alapvetõ nézeteit osztotta volna. ^[8a] A fi lo lógusok közé sorolta, de nem azok közé, akik abszolutizálják tudományos korlátozottságukat, hanem azok közé, akik na gyon is tudatában vannak tevékenységük határainak. „Tisztán történészi beállítottságú kutató, aki minden mûvét a fejlõdés gondolatának szenteli - írja róla az Antik vallás má sodik kia dá sában -, mégis hiteles humanisztikus és enciklo pédikus szellem hatja át, s mindenfajta dogmatizmus és a sa játjától eltérõ nézõpontokkal szembeni intolerancia távol áll tõle.” ⁹

A MáSODIK OLASZ KORSZAK:

„EGY MEGHIúSíTOTT SIKERTöRTéNET”

Kerényi és Pettazzoni levelezése fõként 1946 és 1950 között utal élénk kapcsolatokra (18 levél). Könyvek cseréjén és ki adói kérdéseken kívül az eszmecsere elsõsorban Kerényi olasz or szági elhelyezkedésének lehetõsége körül forgott. Amennyire tudjuk, maga Kerényi elsõ ízben csak 1948-ban kért segítséget Pettazzonitól ahhoz, hogy megszerezze a ró mai egyetem ma gyar tanszékét: „Kapcsolatom Magyaror szággal egyre ingata gab bá válik. Egy hónappal ezelõtti be szélgetésünkön annak lehetõségérõl esett szó, hogy meg kaphatnám a magyar nyelvi tanszéket a Római Egyetemen - ennek ellenére nem történt semmi az ügyben” - írja 1948. december 12-án kelt levelében, utalva fõként a Funaiolival, a Római Egyetem Bölcsészet tu dományi Karának akkori dékánjával 1947 óta folytatott leve lezésére. 1950. február 7-én Pettaz zoni erõfeszítéseinek kedvezõtlen kimenetelérõl tudó sítja Kerényit: „Tegnap délután tár gyalta a Kar a magyar irodalom oktatásának kérdését, amely Prof. Kardos visszahívása miatt szünetel. Prof. Funaioli dékán és jómagam javaslatot tettünk a hiány azonnali pótlására, oly módon, hogy Önnek adnánk a tárgy oktatására (egyelõre) ide iglenes megbízatást (…). A Modern Filológiai Tanszékcsoport munkatársai azonban (amelyhez a Magyar Irodalmi Tanszék is tartozik), azt a felfogást juttatták érvényre, hogy Egyetemünk a folyó évben semmiképpen se biztositsa a magyar irodalom oktatását, mint egy tiltakozásképpen a magyar kormányzat vá ratlan dön tése ellen, amely az oktatást ilyen nyers hirtelenség gel megszakította. A döntést ezért akkorra halasztották, amikor aktuálissá válik a magyar irodalom oktatásának helyreállítása az 1950-51-es tanévre, egyetértésben saját Külügyminiszté riumunkkal.” A Külügyminisztériumra tett utalás már sejteti Kerényi kérelmének sorsát: egy Olaszország és Magyarország közötti egyezmény ugyanis nagymértékben korlátozta a Kar szabadságát a Magyar Irodalmi Tanszék odaítélésében. ¹⁰ A to vábbiakról Funaioli ezt írta: „Legnagyobb sajnálatomra azt kell közölnöm Önnel, hogy a Minisztérium nem egyezik bele, hogy kinevezzék Egyetemünkre, mivel a törvény az egyetemi kinevezettekre nézve megköveteli az olasz állampolgárságot. Soha nem volt még ezzel ellenkezõ precedens, és a Minisz térium úgy gondolja, hogy nem is teremthet ilyet, annál kevésbé, minthogy Magyarországgal kapcsolataink meg szakadtak.” (Csak 1974 után nyílt meg Olaszországban az egyetemi oktatói tevékenység lehetõsége külföldiek szá mára.) ¹¹

Ezzel egy idõben Pettazzoni és Funaioli megpróbálta el érni, hogy Kerényit megválasszák az Accademia dei Lincei külföldi tagjává, ami megkönnyíthetné olaszországi moz gás szabadságát és tevékenységét. Próbálkozásuk ezúttal is kudarcot vallott. Az eseményekrõl, némi zavarral, Pettazzoni tudósította: „A Történettudományi Osztályon, ahová tartozom, mint már említettem Önnek, nem volt és nincs egyetlen meg üre sedett hely sem külföldi tagok számára. Volt viszont két hely a Nyelvtudományi Osztályon, javaslatot tettem az Ön jelölésére Prof. Funaiolinak, aki személy szerint kész volt annak támogatására. A Nyelvtudományi Osztály azonban az ülés teljes idejét az olasz tagok kineve zésének vitájára fordította, így aztán nem maradt ideje, hogy a külföldi tagok kinevezésével fog lalkozzék. Egyetlen külföldi tagot sem választottak be a Nyelvtudományi Osztályra, és a két hely azóta is betöltetlen.” (1949. június 17.)

Pettazzoni ezek után egy harmadik lehetõséggel pró bálkozott: hosszas utánjárás után sikerült elérnie, hogy Ke rényi vendégelõadásokat tarthasson. A Dionysos mítoszai címû háromrészes elõadás-sorozatra, melyet, mint említettük, õ maga vezetett be meleg szavakkal, végül is 1950 decemberében került sor.

De Pettazzoni legnagyobb érdeme az volt, hogy Ke rényit bevezette az olasz vallásfilozófusok körébe. Kerényit 1946-ban kezdte foglalkoztatni az a gondolat, hogy elõadást tart Rómában „különösképpen Jung és Szondi mélylélektani, valamint a magam mitológiai kutatásainak eredményeirõl, amennyiben ezek a vallásfilozófiát és a vallástörténetet érintik” (1946. május 26-i Pettazzonihoz írt levél). Pettazzoni a Filozófiai Tanszéket találta alkalmasnak e célra. Bemutatta Kerényit Carabellesének, a tanszék vezetõjének, aki meg is hívta õt a küszöbön álló Nemzetközi Filozófiai Kong resszusra. 1946 jelenti Kerényi és Enrico Castelli baratságának kezdetét, amely egészen Kerényi haláláig tartott. ¹² Pettazzoni nem véletlenül irányította Kerényit a Filozófiai Tanszék felé: hermeneutikai célkitûzése ugyanis inkább filozófiai, mint vallástörténeti érdekûnek tûnhetett számára.

A római iskolához fûzõdõ - amint láttuk, inkább admi nisztratív, mint intellektuális jellegû - kapcsolatok fellen dülé sével egy idõben Kerényi egyre intenzívebben közeledett a mi lánóiak felé, mindenekelõtt Mario Untersteinerrel került még szorosabb kapcsolatba. A háborút közvetlenül követõ években nem csupán a kölcsönös tudományos elismerés hoz ta õket kö zel egymáshoz, hanem politikai jellegû motívumok is: Unter steiner és Kerényi, bár politikai elkötelezettségük ellenkezõ elõjelû volt - az elõbbi komunista, az utóbbi anti komunista -, fasiszta- és náciellenes felfogásúak voltak. ¹³

Untersteiner cikkeiben már korábban is jelezte, hogy Kerényi álláspontja rokon a milánói „mediterraneistákéival”; most õ lesz az, aki megszervezi találkozását Milánóban ¹⁴ Pestalozzával és Marconival 1946 novemberében. Kerényi mindjárt az elsõ találkozás, a Physis istennõrõl folytatott élénk vita után úgy látta, hogy Pestalozza nyelvészeti és kultusztörténeti, valamint az õ mítosztörténeti módszere kiegé szíti egymást, és együttesen alkotják a vallástörténeti kutatás területét. „Észre fogja venni - írja Pestalozzának -, milyen szorosan határosak kutatási területeink, és mennyire meg erõsítik egymást eredményeink”. Egymáshoz hasonlóan ér tel mezik a vallásosságot is „mint a szellemnek olyan sajátos készségét, amellyel egy meghatározott szellemi környezetre reagál. Vallásos attitûd nélkül, vagyis egyfajta saját, vele szü letett vallásosság nélkül valószínûleg lehetetlen egy vallás tör téneti tárggyal reális és tudományos szempontból is korrekt módon foglalkozni. S szükség van a léleknek valami sajátos, emberi nyitottságára is” (1946. december 8-iki levél). Pes talozza teljes egyetértéssel és nagy érdeklõdéssel reagál arra, amit Kerényi kettejüknek „a vallástörténeti anyaggal szembeni kongenialitás áról” ír: „Megmondom Önnek õszintén, hogy ezt a mediterrán vallási világot én érzem, és szenvedélyesen átélem magamban: érzem, még mielõtt érteném és értelmezném, és ha írásaimban valami zseniális intuíciót fedez fel, amelyet azután a szövegek és tények kritikai vizsgálata megerõsít, az biztosan ennek a lelki állapotnak köszönhetõ. Úgy érzem, birtokában vagyok - ha csak szerény mér tékben is - annak, amit Ön olyan találóan religiöse Fähigkeit-nek és eigene mitgeborene Religiosität -nek nevez. S azt is meg kívánom mondani Önnek, hogy én hívõ ember vagyok; ahogy mi mondjuk: aktívan vallásos.” (1946. december 28.)

Már ebbõl az elsõ levélváltásból is fogalmat nyerhetünk a Kerényi és Pestalozza között kialakult kapcsolat jellegérõl. Míg a Pettazzonival folytatott levelezés, jóllehet évtizedes barátság állt mögötte, mindvégig távolságtartó maradt, és csak általános vagy adminisztratív kérdéseket érintett, a Pes talozzával folytatott dialógus azonnal új tudományos eredményeikrõl és munkamódszereikrõl folytatott élénk eszme cserévé vált. Alapja az volt, amit Kerényi „kongenialitás”-nak nevezett, Pestalozza pedig az „átélés” és „intuíció” szavakkal határozott meg. Kerényi és Pestalozza kapcsolatait a késõbbiekben is ugyanez a kölcsönös tisztelet és barátság jellemezte, és csak 1962 végétõl lazultak meg, miután Pestalozza betöltötte kilencvenedik életévét. ¹⁵

Kerényi munkássága azonban csak akkor vált az olasz szellemi élet szerves részévé, amikor a háború után megjelent néhány mûve a „Vallástörténeti, etnológiai és pszichológiai tanulmányok” címû sorozatban (Collana di studi religiosi, etnologici e psicologici), amelyet fedõlapjának színérõl „Lila So rozat”-nak is hívtak. Mint említettük, a Studi e materiali ban már korábban is jelentek meg cikkei, az Antik vallás olasz fordítását is ismerhette az olasz közönség, de ez inkább csak a szakemberek szûkebb köre volt. Személyes kapcsolatai is, mint láttuk, inkább csak a római professzorok és a milánói iskola körére korlátozódott.

Kerényi olasz nyelvû publikációinak sorsa jó ideig összefonódik a Lila Sorozat történetével, ez utóbbi pedig szerves része a háború utáni olasz kultúra történetének. Az 1950-es évek fordulóján a Lila Sorozat volt a legfontosabb orgánum, amelyen keresztül Kerényin kívül olyan személyiségek, mint Jung, Frobenius, Eliade, Aldrich vagy Jensen ismertté válhattak Olaszországban. Bár komunistaellenes szerzõkrõl van szó, mégis az Einaudi kiadónál jelentek meg, amely nyíltan az Olasz Komunista Párt mellett állt. Az Einaudi szerzõválasztásai akkor válnak érthetõvé, ha megnevezzük a Sorozat szerkesztõit: Cesare Pavesérõl és Ernesto De Martinóról van szó. A kiadói listákat fõként Pavese állította össze.

Ez megmagyarázza, hogyan került Kerényi a sorozat szerzõi közé. „Nyilvánvalóan Cesare Pavese volt az - írja Kerényi Furio Jesinek 1964. október 5-i levelében -, aki engem nemcsak az olasz vallástörténet, hanem Olaszország számára is felfedezett. Birtokomban van a Dialoghi con Leuco egy 1947-es példánya, saját kezû baráti dedikációjával, a Prolegomeni pedig az õ kezdeményezésére jelent meg elõször, 1948-ban.” ¹⁶ A szóban forgó, elsõként kiadott könyv Kerényi és Jung közös mûve, a Prolegomeni allo studio scientifico della mitologia (Bevezetés a tudományos mitológiakutatásba) címû munka volt, melyet Kerényi tanítványa, Angelo Brelich for dított (róla még ejtünk szót a késõbbiekben). Kerényi bírálta Pavesét amiatt, hogy épp ezt a mûvet adta ki elsõként, és ezzel hozzájárult annak a téves nézetnek a terjesztéséhez, amely szerint az õ gondolatrendszere teljesen azonos Jungéval. Pavese Kerényi szemében egyébként is hajlamos volt az eklekticizmusra, s ez okozta hogy összekapcsolt egy mástól távol álló szerzõket, mint például Frazert és Fro beniust. Mindenesetre Kerényi és Pavese mûvei közt van né mi gondolati összecsengés, Pavese egyes mûveiben, fõként a Dialoghi con Leucó ban, Kerényi írásainak közvetlen hatását fedezhetjük fel.

1949-ben megjelenik a következõ Kerényi-könyv, a Figlie del Sole (Napleányok), Angelo Brelich ezúttal elõszót ír hozzá; 1950-ben a Miti e misteri (Mítoszok és misztériumok) következett, a Die Geburt der Helená ból és a Niobé bõl válo gatott tanulmányok gyûjteménye, Brelich gondozásában. Kerényi nem volt teljesen elégedett egykori tanítványának fordításával, mert úgy vélte, hogy a fordító „magyar anya nyel vének íze érzõdik rajta”, a másik kötethez írott elõszava viszont nagyon tetszett De Martinónak. ¹⁷ Kerényinek a fordítást érintõ elmarasztaló ítéletében közrejátszott kettejük stílusának különbözõsége: Brelich stílusa sallangtalan, Keré nyié költõi és metaforikus. Ez a stíluskülönbség tudományos irányzatuknak a késõbbiekben eltérõ voltát is elõrevetítette.

Pavese halála után 1950-ben a Lila Sorozat irányítását De Martino vette át, s ezzel megkezdõdött „az osztrakizmusok kora” - jegyzi meg Gianpiero Cavaglia Kerényi olasz országi fogadtatásáról szóló esszéjében (amelynek már alcíme is beszédes: „Cesare Pavese lelkesedésétõl Ernesto de Mar tino osztrakizmusáig: egy meghiúsított sikertörténet”) -, ami azt jelentette, hogy „a marxista olasz szellemi élet elzárkózott mindenfajta mitológiakutatástól vagy vallástörténettõl, ha nem pozitivista vagy szociológiai beállítottságú volt”. ¹⁸ Ennek következtében Kerényit is számûzték a sorozatból. Tíz év fog eltelni, mire nagy, országos jelentõségû kiadók kezdik köny veit ismét megjelentetni.

A HARMADIK OLASZ KORSZAK:

„NEM MITOLóGIAI, CSAK SZOCIOLóGIAI MAGYARáZATOT TUDOK ADNI Rá”

Kerényi olaszországi kapcsolatainak harmadik korszakában, az ötvenes évek elsõ felétõl kezdõdõ idõszakban életének egyik legfontosabb szereplõje tanítványa, Angelo Brelich. Brelich a mestere körül összegyûlõ Stemma körhöz tartozott. ¹⁹ Amikor késõbb, 1958-ban elnyerte a római vallás töréneti tanszéket, így foglalta össze Kerényihez fûzõdõ kap csolatát, egy november 3-i keltezésû levélben: „Meghatottan gondolok vissza az évekre, amikor elindítottál a tudományos pályán; amikor lehetõvé tetted pécsi doktorátusomat; amikor barátságodba fogadtál; Ischiára; az 1946-os viszontlátásra Rómában; arra, hogy kríziseimben is, az anyagi gondokkal való szörnyû tusakodásaimban is, mindig mellettem voltál. A legteljesebb mértékben tudatában vagyok annak, hogy nél küled nem jutottam volna soha oda, ahol most vagyok.” Magyarországi tanulmányai befejeztével az olasz apától és magyar anyától származó Brelich Olaszországban szándékozott letelepedni. Kerényi úgy gondolta, a római lesz számára a megfelelõbb munkakörnyezet. Ajánlólevelet adott neki Pettazzonihoz, 1936-ban. ²⁰ 1938-ban Brelich egy ösztöndíjnak köszönhetõen visszatért egy évre Rómába; ismét Kerényi volt az, aki lehetõvé tette, hogy felvegyék egy ásatás mun kálataihoz, ami módot adott rá, hogy Rómában maradjon, mígnem egy véletlen folytán - Paola Franchettit a faji rendeletek miatt eltávolították az egyetemrõl - megüresedett egy hely Pettazzoni tanszékén, aki ekkor felkérte Brelichet, maradjon mellette tanársegédként. ²¹ Pettazzoninak, ahogy Brelich írja, nem volt igazi tanítványa, így hát legalább egy munkatársat talált magának; egyszersmind alkalma volt kinyilvánítani nyitottságát az európai kultúra felé, amit iskolája lényeges vonásának tekintett.

Angelo Brelich, bár mint láttuk, Pettazzoni tanársegédjeként eleinte mégis a Kerényi-féle irányvonalat követve dolgozott. Ezt mutatják a mindig lelkes recenziók, amelyeket mestere mûveinek szentelt Pettazzoni folyóiratában, 1942-ben, 1943-46-ban, 1948-ban, valamint a Figlie del Sole bevezetõje 1949-ben. 1951-ben Brelich és Pettazzoni éppen Kerényi miatt hidegült el egymástól. Pettazzoni arra kérte tanársegédjét, hogy írjon cikket a nemzetközi vallástörténeti kutatások állásáról, Brelich pedig úgy határozott, hogy az õt akkoriban leginkább izgató problémával, a komparativizmussal fog foglalkozni. Ezért két eltérõ vallás történeti modellt állított szembe - egyfelõl az interkulturális összehasonlításra épülõ, másfelõl pedig az egy meghatározott vallás elemzésével foglalkozó modellt -, a két kutatási módszer prominens egyéniségeiként Pettazzonit, illetve Kerényit mutatva be. A cikket elolvasva „Pettazzoni szó szerint le volt taglózva. Elsõsorban hiúságában volt sértve: ez a cikk arra lett volna hivatott, hogy újabb kõ legyen nagysága emlékmûvében, amelyet azokban az években építgetett - de nem az lett. Viszolygást válthatott ki belõle az is, hogy Kerényivel egy szinten tárgyalva kellett magát látnia, és teljesen meggyõzte gyógyíthatatlan >>kerényizmusomról<<. Emiatt kapcsolatunk tökéletesen összeomlott, és csak Pettazzoni úriember volta és az én jólneveltségem volt az oka, hogy látszólag töretlen maradhatott.” ²² Pettazzoni tehát kénytelen volt tudomásul venni, hogy Brelich egyáltalán nem vált az õ tanítványává, hanem Kerényié maradt; ráadásul való színûleg nem értékelte nagyra, hogy az aktuális vallástörténeti vitát komparativisták és nem komparativisták ellentéteként kezeli, minthogy a komparativizmust már bevett módszernek tekintette, s úgy látta, hogy a lényeg inkább a historizmus (a saját irányzata) és a fenomenológia, vagyis két egyformán komparativista módszer közötti dialógusban rejlik. ²³ Brelich problémafelvetése annál inkább helytelennek tûnhetett Pettazzoni szemében, minthogy Brelichet ekkor egyáltalán nem foglalkoztatta az interkulturális összehasonlítás, és a Kerényi-féle modell felé hajlott.

Pettazzoni és Brelich kapcsolatának elhidegülése szükségképpen következ ményekkel járt a Pettazzoni és Kerényi közti kapcsolatban is. 1951. október 6-án Brelich ezt írja: „Pettazzonitól nem hallottam, hogy fáradoznék érdekedben. Különben is viszonyunk az utóbbi idõben nagy és, tartok tõle, végzetes romláson ment keresztül.” Kerényi és Pettazzoni egyetlen levelet sem váltott a rá következõ évben. A magyar kutató vette fel újból a kapcsolatot kollégájával 1952. november 4-én, egyebek között azért, hogy „baráti támogatását” kérje egy tervezett elõadás-sorozathoz. Pettazzoni válasza (1952. november) burkoltan el utasító volt. Néhány hónappal késõbb, 1953. február 8-án Brelich ezt írta Kerényinek: „nem szeretném, ha ennek a Pettazzonival kapcsolatos dolognak bármiféle visszhangja támadna. A magam részérõl nem igen teszek lépést az ügyben, hacsak a véletlen nem hozza úgy, hogy beszélnünk kell róla valakivel.” A levélbõl nem derül ki egyértelmûen, mire utal Brelich. Annyi bizonyos, hogy Pettazzoni 1952. novemberi elutasító válasza után megszakadt a Kerényivel már tizenhat éve folyó levelezés.

Az egyetlen kapocs, ami Kerényit még a római isko lához fûzte, Angelo Brelich maradt. ²⁴ Hamarosan azonban elszakadt ez a szál is.

Kerényi és Brelich szakításának körülményei bonyolultak. A nézeteltérés elsõsorban tudományos jellegû volt: Bre lich fokozatosan közeledett Pettazzoni álláspontjához, kü lönösen Pettazzoni módszereinek két legjellemzõbb elemét, a történeti szemlélet és a komparativizmus elveit tette magá é vá. Irányváltásának elsõ jelei 1953-54-ben egy közép-itáliai kultuszról szóló cikkében bukkannak fel; ²⁵ ezután követ kezett az 1953-54-es tanévben tartott elõadás-sorozat, és vé gül a Tre variazioni romane sul tema delle origini (Három római változat az eredet témájára) címû kötet, amely 1955-ben jelent meg. ²⁶ Pettazzoni fel is figyelt erre az irányváltásra: „végre észrevette, hogy nem vagyok az a fanatikus >>keré nyista<<, az az >>irracionalista<<, az a >>pszichologista<<, akinek addig tekintett, és hogy komolyan >>vallástörténettel<< fog lalkozom…” ²⁷

A Kerényivel szemben elfoglalt új álláspont legéleseb ben Brelich recenziójában tükrözõdik, melyet a Studi e materiali 1953-54-es számában tett közzé a Die Jungfrau und Mutter der griechischen Religion ról (A görög vallás szûz- és anyaalakja). Szembeötlõ a hangváltás ahhoz képest, ahogy Brelich korábban írt egykori mesterérõl: számos ponton bírálja mûvét, miközben sem nyíltan, sem burkoltan nem jelzi egyetértését, holott korábban még csak nem is idõzött el az esetleges nézeteltéréseknél.

A fokozatos eltávolodás oka azonban jóval mélyebben fekvõ volt. Amikor Brelich a Tre variazioni romane megjelenése után elküldte egy példányát mesterének a követke zõkkel: „Szeretném tudni õszinte és kritikus véleményedet” (1956. február 5.), Kerényi még csak nem is válaszolt; va lószínûleg nem volt ínyére egykori tanítványának a könyvbõl világosan kitûnõ historicista fordulata. Két hónap múltán Bre lich újból ír Kerényinek, aggódva, amiért nem kapott hírt felõle (1956. április 15.). Ettõl kezdve egészen 1958-ig nem váltanak több levelet. Kerényi szemmel láthatóan elhidegült Brelichtõl.

A két tudós teljes eltávolodását tudományos és mód szertani téren az Umgang mit Göttlichem nek szentelt Berlich-cikk dokumentálja. Nem egyszerû recenzióról van szó, ha nem egy jó harmincoldalas tanulmányról, amelyben Brelich számot vetett Kerényihez való viszonyával és egyszersmind önmagával is. 1956. február 5-én ezt írja neki: „Mostanában írom (…) a cikket az Umgang -ról. Ez az egyik legérdekesebb dolog, amit csinálok. Afféle lelkiismeretvizsgálat, saját problémáim tisztázgatása, konfrontáció mindazzal, amit tõled kap tam, és azzal, amiben nem tudlak követni, vagy amiben nem értelek meg.” A nyomtatott szövegben végül mindezt így pontosítja: „fáradságos számvetésem eljuttatott ahhoz, hogy megfogalmazzam és tisztázzam néhány álláspontomat, amelyek valószínûleg nem találnak majd egyetértésre sem Kerényinél, sem kritikusainál”. ²⁸

Berlich a tanulmányában határozottan megfogalmazza módszertani alapelveit: egyfelõl bírálja Kerényinek a szavak képfelidézõ erejére alapozott érvelési technikáját, a romanti kus hagyományokra ²⁹ és Walter F. Otto felfogására vezetve azt vissza. Másfelõl õ maga Pettazzoni módszertani irány elveit, vagyis a történetiséggel társult komparatisztikát veszi alapul. A cikk általános célkitûzése az elfogulatlan olvasó szá mára világos: Brelich dialógust próbál teremteni a vallás meg közelítésének két különbözõ módja között, azt próbálja kimutatni, hogy különbözõségük nem jelent összeférhe tet lenséget. Viszonyítási pontul ehhez az „archetípus” fogalmát választotta: mindannak, ami emberi, írja Brelich Kerényi gon dolatait összegezve, stílusa van, és ezért történeti; valami olyanra utal azonban, „ami a stílus határain túl van, és az emberre mint olyanra jellemzõ”, olyasmire tehát, ami más szóval élve „archetipikus”. Mármost a historizmus sem tagadhatja, hogy léteznek „egyetemesen emberi” tulajdonságok, vagyis tartósan változatlan vonások. Vannak azonban köztük olyan adottságok is, mint a halandóság, amelyek nem ki zárólag emberiek. Hogyan lesznek mégis emberivé? Azáltal, hogy nem passzív módon éljük meg õket: az ember pszi chikailag reagál rájuk, „a pszichika természeti törvé nyeinek megfelelõen”. Így jön létre az archetípus, amely azonban csak egy bizonyos „stílussal” lép be a történelembe, vagyis nincs idõn túli fiziognómiája. Brelich itt eljut a kér désfeltevésig, vajon a vallás alapja - vagyis a tipikusan vallásos regálás a történésekre - nem éppen az „archetipikusság” területén keresendõ-e. Márpedig Kerényit éppen a törté nelem „egye temesen emberi” tényezõinek kutatása érdekli. Ebben az értelemben irányzata hozzájárul „a történetileg felfogott vallás mind teljesebb megértéséhez”, kiegészítve a fenomenológiai-leíró, a funkcionalista és a genetikus irány zatot. Brelich hasonló szellemben javasolt nyitást az archetípus-elmélet felé néhány évvel korábban, Eliade Images et symboles -jának szentelt recenziójában, a Studi e materiali 1953-54-es köteté ben. ³⁰

Hogy megérthessük a következményeket, amelyeket a „recenzió” maga után vont, végig kell gondolnunk, miként élte meg mindezt a két fõszereplõ. Brelich önéletrajzában a cikket a tisztánlátási vágy és a Kerényivel való radikális szakítás megfogalmazásaként értékeli. Az Umgang ról ezt írja: „a legrosszabb, amit valaha publikált - én elolvastam, és nyíltan megmondtam neki, hogy nem tetszik; azt is megmondtam, hogy szeretném írásban is rögzíteni az okokat, amelyek miatt nem tetszik, hogy végre egyszer s mindenkorra tisztázzam véleménykülönbségünk azon pontjait, amelyek beszélgetéseinkben minduntalan felmerültek, de mindig csak töredékes és rendezetlen formában. Buzdított rá, hogy tegyem meg.” Brelich meg akarta érteni, írja, „hogyan képviselhettem valaha is egy olyan irányzatot, amely most visszataszított (…), vé gül pedig kényszerítõ szükségét éreztem annak, hogy lerázzam magamról a makacsul rám tapadó >>kerényista<< cím két”. ³¹ Hozzáteszi azonban, hogy két tényezõ korlátozta a cikk „õszinteségét”, olyannyira, hogy magával az archetípus-fogalommal kapcsolatban is engedményt kellett tennie: rész ben Kerényi iránti szeretete, részben pedig azon igénye, hogy szembehelyezkedjék azokkal, akik, mint De Martino, „túlságos könnyedséggel” kritizálták a nem-historikus irányzato kat. ³²

A tudományos pályája csúcspontjára ért és historicista álláspontját hangsúlyosan megfogalmazó Brelich ez idõ tájt mesteréhez intézett leveleiben igyekezett kifejezni Keré nyihez való ragaszkodását, s legalább jelezni nyitási szán dékát: „nem szeretném, ha cikkemmel kapcsolatban bármi féle rossz érzés maradt volna benned irányomban. Lehet séges, hogy bizonyos pontokon nem értelek meg, s ebben az esetben az is lehetséges, hogy késõbb meg foglak érteni.” (1956. augusztus 5.). Két évvel késõbb pedig ezt írta: „azt sem tudom tényként elképzelni, hogy - bármekkorák is legyenek (de vajon csakugyan olyan nagyok?) a véleménykülönbségek bizonyos pontokon - (…) csak úgy egyik napról a másikra lehetetlenné vált volna köztünk minden szellemi kapcsolat és minden emberi kontaktus” (1958. május 28.). Vajon csak emberi kötõdésbõl írta ezt, vagy valamennyire meg is volt gyõzõdve arról, amit írt? Az Umgang ról szóló cikk olvasójának úgy tûnhet, Brelich cikke egy állomás a szerzõ módszertani vándorútján, amelynek még nem érkezett el végállomásához, a radikális historizmushoz, hanem még félúton van a két végpont között. ³³ Az 1956-os írás tehát hiteles nyitási kísérletnek tûnik.

Másrészrõl Kerényi nem elégedhetett meg ezzel a nyi tással, minthogy olyan személytõl származott, akitõl egészen mást várt: a tanítvány hûségét. Csakhogy Brelich már nem ta nítványként állt vele szemben: épp ellenkezõleg, engedményei - amelyeket megértési és kibékítési vágyától indíttatva tett - egy historicistától eredtek, aki nem értett egyet a vallásos jelenségek kutatásának Kerényi-féle irányzatával, s immár kendõ zetlenül nyilvánossá tette befejezett fordulatát. Amikor Brelich megnyerte a Római Egyetem vallástörténeti katedrájára kiírt pályázatot, Pettazzoni ezt írta a bíráló bizott ság jelentésében: „Minthogy tudományos pályája Kerényi iskolájából indult ki, ifjúkori mûveiben Kerényi hatása tük rözõdik (…). Késõbb hátat fordítva a Kerényi-féle mitologizmusnak és az ’archetipus’-elméletnek, Brelich egyre közelebb került a kutatás történeti-összehasonlító módszeréhez, amint az Appunti su una metodologia c. írásából (1956.) is egy értelmûen kitûnik.” ³⁴

A tudományos szakítást politikai nézeteltérés súlyosbította, amivel valószínûleg mindketten tisztában voltak. Brelich ezt írja errõl: „õ, aki el is menekült Svájcba a magyar nácizmus elõl, és akit ifjúkorunkban szabad és haladó szel lemnek tartottunk, most hirtelen átállt egy reakciós, ízig-vérig komunistaellenes vonalra, és ami még rosszabb, valami foster-dullesi filoamerikanizmusra”. ³⁵ 1956 szeptemberében Kerényi a Studi e materiali lapjain a Magyar Tudományos Akadémia által megjelentetett tanulmánygyûjtemény recen ziójára bukkant ( Acta Ethnographica Academiae Scientiarum Hungaricae, Tomus IV. Professori Carolo Marót septuagenario sacrum ). ³⁶ Errõl így írt Pestalozzának: „Rómában láttam a >>Studi e materiali<< legutóbbi kötetét is (…). Nos hát, mos tantól kezdve lehetetlen tudományos folyóiratnak tekintenem ezt a kiadványt, és eszembe sem jut többé, hogy olvassam, vagy éppen még idézzem is, legalábbis ameddig irányvona lában gyökeres változás nem áll be. A recenzió-rovat azt tük rözi, hogy most valójában ellenkezõ elõjellel ugyanaz tör ténik, amit a nácizmus alatt >>szintkiegyenlítésnek<< hívtak. Nyilvánvaló jele ennek a tendenciának egy, a kulturális elnyomás siralmas állapotait tükrözõ budapesti publikáció töm jénezése. A sze rencsétlen budapesti értel miségnek inkább a kritika volna hasz nára, nem pedig egy teljességgel az elnyo mókat pártoló állásfoglalás. Nem akarok most a >>személyi kultusz<<-ról beszélni, amely egyébként szemmel látható a recenzió-rovatban. Kár, hogy ez a folyóirat elveszett tudo mányunk számára.” (1956. október 27-i levél)

A személyi kultuszra tett utalás nyilvánvalóan Pettaz zonira vonatkozik: ugyanebben a kötetben De Martino Pet tazzoni L’onniscienza di Dió ját (Isten mindenttudása), Brelich pedig Essays on the History of Religions (Vallástörténeti tanulmányok) címû könyvét recenzeálta. De a levélben nem ez a legérdekesebb: egy nagy tekintélyû folyóiratban támogatólag recenzeálni egy általa diktatúrapártinak tartott magyar mûvet - Kerényi számára egyet jelentett az elnyomás támogatásával, politikailag elítélendõ cselekedet volt. És ki volt ennek a cselekedetnek - a Pestalozzához szóló levélben meg nem nevezett - tettese? Nem akármelyik olasz kutató, hanem Angelo Brelich. A recenzió, amely a kívülálló számára nem tûnik különösképpen lelkesnek, Kerényi szemében a dikta túrát támogató bizalmi nyilatkozatnak tûnhetett, amit olyasvalaki írt alá, akinek egészen máshogy kellett volna viselkednie abban a helyzetben, amikor az ellenállóknak az egész nyugati világ szolidaritására szükségük volt: október 23-án ugyan is kitört a magyarországi forradalom.

A forradalom Olaszországban is, mint mindenütt, azonnal heves viták sorát váltotta ki. A Kommunista Párt nyíltan elítélõ álláspontra helyezkedett, belsõ ellentéteket robbantva ki, elsõsorban az értelmiség körében. ³⁷ Hasznos lesz talán Kerényi olasz levelezõpartnereinek reakcióit idézni a forradalom kapcsán: október 28-án Momolina Marconi Ma gyar ország iránti õszinte csodálatáról írt Ke rényinek. Két nappal késõbb, 3-án Pestalozza lelkes, helyen ként költõi hangú levélben fejezte ki gratulációját: „repesek az örömtõl a hírek hallatán, amelyek Magyarországról, ebbõl a hõsies országból jönnek, amely történelme minden száz a dában hõ sies volt, és különösen az most, amikor vállalta a harcot az állig felfegyverzett és vérszomjas ellenséggel, ilyen egyenlõtlen erõviszonyok között, gyászos és kegyetlen mé szárlásnak téve ki magát. Meghajlok a dicsõséges magyar Nemzet elõtt, a szent ügyért elesett halottai elõtt, élõ tagjai: férfiak és nõk, ifjak, öregek, gyermekek elõtt. Isten legyen a magya rokkal, és juttassa õket a dicsõ felkelés áhított cél jához.” A számos kommunista, olasz és nem olasz értel miséginek a Kom munista Párttal szembeni kritikus állásfoglalása és a Mar conihoz és Pestalozzához hasonló anti kommunisták lelkes reakciói mellett Kerényi számára fájdalmas lehetett Brelich hallgatása: annál is inkább, mivel a Studi e materiali dicsérõ recenziója társult hozzá, amelyet Brelich akkor írt ugyan, amikor a forradalmat elõre még csak sejteni sem lehetett, Kerényinek azonban akkor jutott tudomására, amikor kormánypárti állásfoglalás fényében tûnhetett fel.

Brelich tisztában volt vele, hogy õ és Kerényi különbözõ politikia nézeteket vallanak, azt azonban valószínûleg nem mérte fel, mekkora jelentõsége van mindennek kettejük viszonyában. 1958. május 28-i levelében értetlenségének ad hangot, amiért egy tudományos nézeteltérés szétrombolhatta emberi kapcsolatukat: „én még mindig nem tudom teljesen megérteni - csak részben és kizárólag a te személyes pszichológiád alapján - reakciódat arra az én bizonyos cik kemre, amelyben én semmi személyit nem akartam belevinni, ki zárólag csak elvit.” Kerényi ezt felelte: „még mindig nem értetted meg, mennyire következetes, s nem a pszicho lógiába tartozó szempontok határozzák meg magatartásomat az em beri kapcsolatokban is”. (1958. június 2.) Brelich vála sza így szól: „Enigmatikus soraid megértéséhez (…) nem vagyok eléggé (…) Oidipus. Lemondok róla, legyen, ahogy te jónak látod.” (1958. június 11.) Brelich számára csak a következõ levél váltásnál vált világossá, mit kifogásol való jában Kerényi. Brelich tájékoztatta a római vallástörténeti katedrára kiírt pályázaton aratott gyõzelmérõl, amire Kerényi ezt válaszolta: „mostantól fogva talán már nem kell majd együtt ugatnod a pettazzoniánusok falkájával, sem pedig a togliattiánusokéval”. ³⁸ Nyilvánvalóan bántó szavak, amelyek - igazságtalanul - érdekbõl fakadó viselkedéssel gya núsították Brelichet. De fényt vetnek Kerényi elhid e gülésének kettõs okára: nem csak tudományos jellegû motívumokról volt szó, hanem politikaiakról is. Brelich nyíltan ki is mondta egy 1972-ben Kerényi Magdához írt leve lében: „Nekem sosem szûnt meg fájni, hogy tudományos és politikai nézetekülönbségeink miatt Károly szeretetét is megtagadta tõlem.” (1972. február 3.) ³⁹

1956 véglegesen megpecsételte a szakítást a római isko lával. Ezzel egy idõben viszont megszilárdult Kerényi kap csolata a milánói vallástörténészekkel: Pestalozzához és Mar conihoz való további közeledését ugyanúgy politikai és fel fogásbeli szempontok alapozták meg, miként Brelichcsel való szakítását. Láttuk, mennyire egybecsengett véleményük a magyarországi eseményeket illetõen; ugyanez mondható el a római iskola tudományos tevékenységérõl alkotott véle ményükkel kapcsolatban is. Kerényinek a Studi e materiali t illetõ kíméletlen kritikájára Pestalozza ezt válaszolta: „Ami a Studi e materiali t illeti, én már vagy két éve nem olvasom, amióta Pettazzoni felhagyott a szerkesztésével, hogy ta nítványainak engedje át, azzal az eredménnyel, amelyrõl Ön is tudósít. Úgy gondolom, a fac-totum Prof. Ernesto De Martino: kommunista beállítottságú, és igen közel áll mestere szívé hez. Én azután a cikk után, amit De Martino az Unitàba írt a legutóbbi Nemzetközi Vallástörténeti Konferen ciáról, nem kívántam tovább kapcsolatban maradni vele. Kedves Barátom, tökéletesen egyetértek Önnel.” (1956. október 3-i levél)

Termékeny és élénk, de fõleg személyes jellegû kapcsolatról és intellektuális eszmecserérõl volt tehát szó, amely azonban sosem járt Kerényi közvetlen bekapcsolódásával a milánói csoport tudományos tevékenységébe. „A lombardok immár lelki rokonaimmá váltak, de - Önt és munkatársnõjét kivéve - nem mutatnak érdeklõdést az én problémáim iránt” - írja Kerényi Pestalozzának 1958. december 29-én.

Az ötvenes években Kerényi és az olasz vallástörténet kapcsolata sok tekintetben terméketlenné vált. Valamivel késõbb két új, nagy csatorna nyílt meg Kerényi eszmerendszere számára a Félszigeten: az egyiket Furio Jesi munkássága jelentette, a másikat pedig az Enrico Castelli képviselte olasz vallásfilozófia.

Kerényi és Furio Jesi személyes kapcsolata rövid életû volt: 1964. május 3-án az akkor 23 éves Jesi csodálattal telve írta elsõ levelét Kerényinek, hogy elküldje neki saját mûveit; a dialógusnak négy év múlva 1968. május 16-ával szakadt vége. Jesi századunk német mûvelõdéstörténetét kutatva, idõrõl idõre Kerényi ítéletének vetette alá gondolatait, õ pedig tanácsokkal, bírálatokkal, kiegészítésekkel válaszolt. Ezeknek nagy része helyt kapott a megjelenõ szövegben, jegyzetek, helyesbítések, vitaanyagok formájában. Jesi a levelezés néhány részletét is beillesztette írásaiba. Vitájuk középpontjában különösen a náci német kultúra állt, Jesi Germaia segreta (A titkos Németország) címmel tervezett könyvének elõkészítése során. ⁴⁰ Eszmecseréjük tartalmát Kerényi megállapítását idézve így lehet összefoglalni: „nem mitológiai, hanem csak szociológiai, szigo rúan tudományos magyarázatot tudok adni a nácizmusra” (1965. május 25.). Barátságuk 1968-ban tudományos és polititkai okok miatt szakadt meg. Az utolsó levél dátuma jelentõségteljes módon 1968. május 16., kevéssel a párizsi tavasz kirobbanása után. A két tudós kapcsolata itt ért véget. De nem ért véget Jesinek Kerényi mûveit terjesztõ tevékenysége: ⁴¹ akárcsak az 1968-at megelõzõ években, termékeny publicisztikai munkásságában továbbra is hivatkozott Kerényire, és legalább részben az õ írásainak köszönhetõen Kerényi állandóan jelen van az olasz szellemi élet vitáiban.

A másik csatornát, amelyen át Kerényi eszméi utat találtak az olasz filozófia felé, az Enrico Castelli nevével fémjelzett vallásfilozófusi közeg jelentette. Az 1946-ban kialakult együttmûködés után, 1958-ban Kerényi részt vett Velencében az Umanesimo e simbolismo (Humanizmus és szimbolizmus) címû konferencián, amelynek során megszilárdul „szellemi kötõdése” az olasz filozófushoz; ⁴² ezután, 1961-tõl egészen 1972-ig minden alkalommal szót kapott Rómában Castelli konferenciáin. ⁴³

A római találkozásokon keresztül Kerényi közvetlen kap csolatba került az olasz vallásfilozófia néhány képvi se lõjével; de azt is lehetne mondani, hogy az olasz filozófiának nyílt módja arra, hogy elmélyítse kapcsolatát Kerényi mun kásságával. Valószínûleg ennek a körülménynek köszönhetõ, hogy filozófiai körökben Kerényi a leggyakrabban idézett vallástörténész Olaszországban.

(Fordította Bencze Ágnes)

JEGYZETEK

A tanulmány szerzõje a római iskolában nevelkedett fiatal vallástörténész, akinek nevét Mircea Eliade és Raffaele Pettazzoni mintaszerû alapossággal kommentált levelezésének 1994-ben megjelent kiadása tette szélesebb körben ismertté.

A jegyzetekben használt rövidítések: HA Kerényi Károly, Halhatatlanság és Apollón-vallás. "kortudományi tanulmányok 1918-1943 (kiadta Komoróczy G. - Szilágyi J. Gy.), 1984; SMSR Studi e materiali di storia delle religioni (Pettazzoni által 1925-ben alapított vallástudományi folyó irat). Szögletes zárójelben a kiadói kiegészítések.

¹ Jelen tanulmányt a szerzõ a Kerényi Károly és a XX. századi szellemtudományok c. konferencián mutatta be (Ascona, 1997. február 16-21.). Szeretném e helyt kifejezni hálámat Kerényi Magda asszonynak és Cornelia Isler-Kerényi asszonynak, amiért lehetõvé tették számomra, hogy hozzáférjek Kerényi Károly levélarchívumához, hogy rendel kezésemre bocsátották az írásomban felhasznált anyagot, és hozzá járultak közzétételéhez. A közölt kiadatlan levelek a Kerényi család archívumából származnak. Kivételt képeznek Kerényinek Raffaele Pettazzonihoz írt levelei, amelyek San Giovanni in Persicetóban, a Giulio Cesare Croce Könyvtár Pettazzoni-emlékgyûjteményében találhatók. Köszönöm Mario Gandini professzor úrnak, hogy engedélyezte az archívum tanulmányozását, s hogy volt szíves információkat és dokumentumokat rendelkezésemre bocsátani. Hadd mondjak köszönetet végül Szilágyi János György professzor úrnak, aki munkám iránti érdeklõdésével és figyelmével tisztelt meg, átnézve tanulmá nyom szövegét, és szorgalmazva magyar nyelvû megjelenését.

² M. Kerényi, „Commemorazione di Carlo Kerényi 1897-1973”, Archivio di filosofia, Roma 1974, 13-14. Kerényi mûveinek feltûnését Olaszországban legelõször két recenzió jelzi, amelyek a Die griechisch-orientalische Romanliteratur in religionsgeschichtlicher Beleuchtung ról szólnak, és 1928-ban, az Ernesto Buonaiuti által szerkesztett, Ricerche religiose c. folyóiratban, illetve 1929-ben a Bollettino di filologia classicá -ban jelentek meg. M. Ferri, Ricerche religiose 1 (1928) 74-76 és L. Suali, Boll. Filol. Class. 36 (1929) 36.

³ Kerényi élete utolsó éveiben tett szicíliai látogatásairól l. V. Tusa vissza emlékezését: „Pellegrino a Selinunte”, La gazzetta italo-ungherese 4 (1989), 1, 33-37; valamint C. Kerényi, „Taccuino siciliano”, uo., 38-41. [Vö. V. Tusa, „Karl Kerényi a Selinunte” Sicilia Archeologica 29 (1996) 57-58.]

⁴ Pettazzoni 1950. december 14-én mondott bemutató beszédérõl van szó egy háromrészes elõadás-sorozat alkalmával, amelyet Kerényi a Római Egyetem Bölcsészettudományi Karán december 14-én, 16-án és 18-án tartott „Dioniso nei suoi miti” (Dionysos mitoszai) címen.

⁵ „Altitalische Götterverbindungen”, SMSR 9 (1933) 17-28.

⁶ 9 (1935) 421-422. [Magyarul, mint a „Könyv és görögség” címû tanul mány része: Sziget 1 (1935) 19-22 és HA 217-219.]

⁷ Az elõadás, tanulmány formában 1936-ban jelent meg: in SMSR 12 (1936) 165-18. [Magyarul: Athenaeum 22 (1936) 139-152 és HA 263-275.]

⁸ Hasonló hangvételben írt Mircea Eliadénak is 1947. december 19-i levelében. M. Eliade-R. Pettazzoni, L’histoire des religions a-t-elle un sens? Correspondence 1926-1959 , Paris 1994, 168.

^[8a] [Felfogásuk különbségét a legrészletesebben a Pettazzoni egyik fõmûvéhez, a bûnvallomás világtörténetének elsõ három kötetéhez fûzött megjegyzéseiben fejtette ki Kerényi: „Gondolatok a bûnvallomásról”, Athenaeum 23 (1937) 303-310 és HA 276-285; németül Die Welt als Geschichte 3 (1937) 392-398. L. még Angelo Brelichhez írott 1945. december 31-i levelét.]

⁹ La religione antica, id., 9. Kerényi Pettazzoninak ajánlotta egyik mûvét, a Pythagoras und Orpheus-t (1940) „R. Pettazzoni D. D. D.” [A ta nul mány elsõ, magyar változat: „Pythagoras és Orpheus”, Athenaeum 24 (1938) 4-37 és HA 293-322.]

¹⁰ Funaioli errõl egy dátum nélküli levelezõlapon értesítette Kerényit.

¹¹ L. „Mario Untersteiner e Carlo Kerényi: due spiriti in un epistolerio”, in Nuova Antologia , 1987 (kiadta D. Pieraccioni), 310. sz. jegyzet.

¹² M. Kerényi, „Commemorazione…”, id., 14.

¹³ L. Untersteiner 1946. szeptember 3-i és Kerényi 1946. október 16-iki levelét: in „Mario Untersteiner…”, id., 32-34.

¹⁴ Uo., Untersteiner 1946. december 4-i levele, 39-41.

¹⁵ Pestalozza és Kerényi intellektuális kapcsolódási pontjairól és eltéréseirõl l. G. Casadio, „>>Das ewig Weibliche zieht uns hinan<<. Archetipi e storia nell’opera di Uberto Pestalozza: la formazione di uno storico delle religioni”, Torricelliana 44 (1993) 27-271.

¹⁶ Nem tudjuk, mikor és hogyan ismerkedett meg Kerényi Pavesével;
F. Jesi, Materiali mitologici, Torino, 1979, 34.

¹⁷ De Martino levele, 1946. augusztus 9., U. Pavese-E. De Martiono: La Collana viola. Lettere 1945-1950 , Torino 1991, 86.

¹⁸ „Prolegomeni italiani”, in La gazzetta italo-ungherese 4 (1989) 1, 42-48, 45; második megjelenése új címmel: „Kerényi e l’Italia”, in L’Ungheria e l’Europa, Roma 1987, 219.

¹⁹ L. C. Magris, Carlo Kerényi e la ricerca fenomenologica della religione, Milano 1975, 65.

²⁰ A. Brelich, „Scienza e verità: una vita”, in Storia delle religioni, perché? Napoli 1979, 3.

²¹ Uo. 3-31.

²² A. Brelich, „Scienza e verita: una vita”, id., 46.

²³ Ezzel a témával kapcsolatban l. N. Spineto, „Les relations entre Mircea Eliade et Raffaele Pettazzoni”, in M. Eliade-R. Pettazzoni, L’histoire des religions… , id., 6. skk.

²⁴ Kerényi és Brelich kapcsolatáról l.: N. Cusumano, „Károly Kerényi e l’Italia”, Il veltro 37 (1993) 1-2, 161-170.

²⁵ „Un culto preistorico vivente nell’Italia centrale”, SMSR 24-25 (1953-54) 36-59.

²⁶ A. Brelich, „Scienza e verità: una vita, id., 46. skk.

²⁷ Uo., 53.

²⁸ „Appunti su una metodologia”, SMSR 27 (1956) 3.

²⁹ Uo., 2.

³⁰ SMSR, 24-25 (1953-54) 237-24.

³¹ „Scienza e verità: una vita”, id., 63.

³² Uo., 64.

³³ A. Santiemma az „Appunti su una metodologia”-t mint „a fenomenológiai felfogás és egy materialisztikus irányzat egyazon logikai struktúrán belüli összeegyeztetésére tett” kísérletet értékeli: „Quale materialismo e perché storicismo nei nostri studi”, SMSR 54 (1988) 363-369, 367.

³⁴ „Relazione della Commissione giudicatrice del concorso per professore straordinario alla cattedra delle religioni dell’Università di Roma”, Ministero della pubblica istruzione. Bollettino ufficiale, II, 8 (1959) 13, 1759-1760. A jelentést, bár a Bizottságnak mind az öt tagja (Paolo Brezzi, Delio Cantimori, Giulio Giannelli, Alberto Pincherle, Raffaele Pettazzoni) aláírta, teljes egészében Pettazzoni fogalmazta.

³⁵ „Scienza e verità: una vita”, id., 64.

³⁶ Budapest, 1955; a recenzió: in SMSR 26 (1955) 151-153.

³⁷ Vö. N. Ajello, Intellettuali e PCI 1944/1958 , Roma-Bari 1979, 397-428.

³⁸ „Scienza e verità: una vita”, id., 64.

³⁹ Brelich „mélyülõ ellentétrõl” ír, amely „egy idõben három vonalon mutatkozott meg: tudományos téren (…), politikai téren (…), és végül emberi síkon” (Uo., 63.)

⁴⁰ Milano 1967.

⁴¹ Elég Jesi „Kerényi, Károly” szócikkére utalni, amelyet a széles körben elterjedt Enciclopedia Garzanti di filosofia -ba írt, Milano 1981.

⁴² M. Kerényi, „Commemorazione…”, id., 14.

⁴³ Elõadásainak szövegét Giampiero Moretti gyûjtötte össze és vezette be: in K. Kerényi, Scritti italiani, Napoli 1993.

A TANULMáNYBAN EMLíTETT SZEMéLYEK

BRELICH, Angelo (1913-1977) budapesti születésû olasz vallástörténész. Raffaele Pettazzoni munkatársa, majd 1958-tól haláláig utóda a római egyetem vallástörténeti tanszékén. Munkássága elsõ korszakában mes tere, Kerényi Károly irányának, késõbb Pettazzoni összehasonlító-történeti szemléletének a híve volt. A század egyik legjelentõsebb valláskutatója. Fõbb mûvei: Aquincum vallásos élete, 1938, magyarul; Gli eroi greci, 1965; Introduzione alla storia delle religioni, 1965; Paides e parthenoi, 1969; Storia delle religioni: perché? 1979.

BUONAIUTI, Ernesto (1881-1946) vallástörténész és vallásfilozófus. Mint felszentelt pap következetesen harcolt a kereszténység eredeti formájának és szociális tartalmának érvényesítéséért. 1915-tõl a ke reszténység történetének tanára a római egyetemen, 1932-ben eltá volították, mert megtagadta a hûségesküt a fasizmusra. 1924-ben, majd 1944-ben az egyház valamennyi mûvét indexre tette. Fõ mûve: Storia del cristianesimo, 3 köt., 1942.

CARABELLESE, Pantaleo (1877-1948) filozófus, 1923-tól Palermóban, 1930-tól Rómában a filozófiatörténet professzora. Fõbb mûvei: Il prob lema teologico come filosofia, 1931; L’idealismo italiano, 1938.

CASTELLI, Enrico (1900-1977) filozófus, 1940-1970 közt a vallásfilozófia tanára a római egyetemen. A mitológia (demitizzazione) és her meneutika tárgykörébõl 1961-tõl általa évenként szervezett nemzet közi filozófiai konferenciák anyagát az Archivio di filosofia címû monográfia-sorozat köteteiben tette közzé. Kerényi ezeknek a konferenciáknak állandó elõadója volt.

DE MARTINO, Ernesto (1908-1965) vallástörténész, 1959-tõl a cagliari egyetem professzora. 1945-tõl az olasz szocialista, 1950-tõl a kommunista párt harcos tagja, az olasz Dél vallásosságának és népszokásainak kutatója. Fõbb mûvei: Il mondo magico, 1948; Morte e pianto rituale nel mondo antico, 1958 és a postumus La fine del mondo. Contributo all’anali si delle apocalissi cultiche, 1978, amelyben szigorú historicizmusa enyhült, fenomenológiai és pszichológiai elemekkel bõvült.

EITREM, Sam (1872-1966) norvég vallástörténész, filológus, papirológus. 1914-tõl Oslóban a klasszika-filológia professzora. A század egyik legkiválóbb antik valláskutatója; a mágia, varázslás és jóslás kérdéseinek szentelt tanulmányai mellett klasszikus mûve: Opferritus und Voropfer der Griechen und Römer, 1915. Kerényi „Albae Vigiliae” címû sorozatában jelent meg: Orakel und Mysterien am Ausgang der Antike, 1947.

FRAZER, James Georg (1854-1941) klasszika-filológus professzor, kimagasló képviselõje az ún. cambridge-i vallástörténeti iskolának, amely nek alapelve a vallásnak a mágiából, a mítosznak a rítusokból eredeztetése volt. Alapelvei jórészt elavultak, de a világ különbözõ kul túráiból összegyûjtött óriási anyag, amelyet fõ mûvében ( The Golden Bough, 13 kötet, 1911-1936), valamint Pausanias-, Apollódoros- és Ovidius (Fasti)-kommentárjában felhalmozott, munkásságát máig nélkülözhetetlenné teszi.

FROBENIUS, Leo (1873-1938) német etnológus, Afrika-kutató. Nem végzett egyetemet. 1904-1915, majd 1926-1935 közt számos expedíciót vezetett Afrika különbözõ részeibe, és kialakította ma aligha fenn tartható elméletét a kultúrák morfológiájáról. Maradandó érdeme az általa gyûjtött afrikai epikus elbeszélések kiadása ( Atlantis. Volks märchen und Volksdichtungen Afrikas, 12 kötet, 1921-1928) és az általa 1925-1937 közt felfedezett afrikai sziklarajzok közlése. Magyarul: Fekete Dekameron, ford. Katona T., 1974; Afrikai kultúrák. Válogatott írások (szerk. Bodrogi T.), 1981.

FUNAIOLI, Gino (1878-1958) klasszika-filológus, a római irodalom kivá ló kutatója. Fõ mûvei: Esegesi virgiliana antica, 1930; Studi di letteratura antica, 2 kötet, 1946-48 (legfontosabb tanulmányainak gyûjte ménye).

JESI, Furio (1941-1980) egyiptológus, irodalom- és vallástörténész, filozófus, mûvelõdéstörténész. Fõbb mûvei: Letteratura e mito, 1968; Mitologie intorno all’illuminismo, 1972; Rilke-, Thomas Mann-, Brecht-, Rousseau-monográfia, 1971-1973.

MARCONI, Momolina (1912- ) 1949-1982 közt vallástörténetet tanított a milánói egyetemen. Fõ mûve: Riflessi mediterranei nella più antica religione laziale, 1939 (a latiumi istennõ-alakok visszavezetése egy õsmediterrán istenségre, mestere, Pestalozza szellemében). Nincs maradandó munkája.

PAVESE, Cesare (1908-1950) az új olasz prózairodalom jelentõs alakja. Több mûve olvasható magyarul.

PESTALOZZA, Uberto (1872-1966) valláskutató, 1914-tõl a milánói egyetemen elsõként adott elõ Olaszországban vallástörténetet, 1935-tõl ugyanott professzor lett. Elsõsorban az indoeurópai népek vallásának mediterrán, matriarchátuson alapuló szubsztrátumát próbálta rekonstruálni. Iskolájának pánmediterráneizmusa túlhaladott koncepción alapul. Fõ mûvei: Pagine di religione mediterranea, 2 kötet, 1942-1945; Religione mediterranea, 1951; Eterno femminino mediterraneo, 1954; Nuovi saggi di religione mediterranea, 1964.

PETTAZZONI, Raffaele (1883-1959) a XX. század vallástörténeti kutatásainak kiemelkedõ alakja. 1923-ban elsõként Olaszországban a vallástörténet professzora lett, a római egyetemen. 1925-ben megalapította a SMSR-t. Fõbb mûvei: La religione primitiva in Sardegna, 1912; La religione di Zarathustra, 1920; Dio: formazione e sviluppo del monoteismo, 1921, 1953 ² ; I misteri, 1924; La confessione dei peccati, 3 köt., 1929-1936; L’onniscenza di Dio, 1955.

UNTERSTEINER, Mario (1899-1981) klasszika-filológus. Mint antifasiszta, csak 1948-ban kapott egyetemi állást: elõbb Genovában görög irodalomtörténetet, majd 1959-tõl Milánóban antik filozófiatörténetet tanított. Fõbb mûvei: Sofocle, 1934, 1974 ² : Le origini della tragedia e del tragico, 1942, 1955 ² : La fisiologia del mito, 1947, 1972 ² ; Problemi di filologia filosofica, 1981; Aischylos, az eleata és szofista filozófusok kiadója. Kosz tolányival 1924-ben Velencében kötött barátságot; egy erre em lékezõ levelezõlapja a Baumgarten-könyvtárban pusztult el. Kosz tolányi egy levelében említi együttlétüket (K. D., Levelek, naplók, kiad. Réz P., 1996, 500), és késõbb is levelezett vele (az 1093. és 1131. levél a gyûjteményben alighanem õhozzá szól). Kerényi Untersteinerhez írt elsõ fennma radt levelében, 1940 végén Kosztolányi felõli érdeklõdésére válaszolt.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu