A Nyugat az Nyugat, a Kelet az Kelet, de igazából már egyik fél sem akar háborút - így határozta meg egy szovjet politikus a ,,helsinki folyamat" kiindulópontját.
Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet (EBEÉ) 1973. július 3-án ült össze Helsinkiben. Az értekezlet Genfben folytatódott, lezárására ismét csak Helsinkiben került sor 1975. augusztus 1-jén. A záródokumentumot konszenzussal fogadták el a részt vevô országok: az összes európai állam (kivéve Albániát), valamint az Egyesült Államok és Kanada. A dokumentum tartalmazza a tagországok kapcsolatainak vezérelveit: egymás szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, lemondás az erôszakkal való fenyegetésrôl, területi integritás, a vitás kérdések békés rendezése, egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az emberi jogok és alapvetô szabadságjogok betartása, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga stb. A záródokumentum ezenkívül intézkedéseket irányzott elô a kölcsönös bizalom erôsítésére katonai téren, meghatározta a gazdasági, mûszaki, tudományos és környezetvédelmi együttmûködés irányait. Maga az szöveg azonban nem nemzetközi jogi érvényû szerzôdés volt, csupán politikai irat, megszegése tehát közvetlen módon nem szankcionálható.
A nyugati kutatók szerint a helsinki tézisek a 90-es évek elejéig nem is játszottak lényeges szerepet az európai biztonság alakulásában. Igazából a Szovjetunió húzott belôle hasznot: a dokumentum ugyanis megerôsítette a háború utáni politikai és területi status quót, tehát Európa felosztását. De mit nyert a Nyugat? A ,,kötelezô vizsgaválasz" az, hogy a Nyugat elôször látott lehetôséget arra, hogy nyitottabbá tegye és liberalizálja a kommunista rezsimeket, méghozzá a legérzékenyebb ponton, az ,,emberi dimenzió" felôl: nem véletlen, hogy a Helsinki folyamat leglényegesebb hozadékai között elsôként mindenki az ún. ,,harmadik kosarat" említi, a kultúra, az információcsere, az oktatás, az emberi kapcsolattartás lehetôségének kiterjesztését a két blokk között. Anélkül, hogy túlértékelnénk a Nyugat önzetlenségét, el kell ismernünk, hogy épp a helsinki folyamat elindításának köszönhetô, hogy a huszadik századi történelemben elôször vetôdött fel együtt, egymást feltételezô fogalompárban a biztonság és az emberi jogok kérdése. És hogy ennek komolyan vétele mennyi katasztrófát háríthatott volna el, azt a Balkán és a volt Szovjetunió területén a 90-es években lezajlott tragikus események mutatták meg, amikor is a fegyveres konfliktusok többsége épp az emberi jogok, a vallási és etnikai kisebbségek jogainak tömeges megsértése következtében robbant ki.
A kommunista blokknak a számára kedvezô politikai reáliák szentesítéséért ,,cserébe" mindössze az emberi jogokat kellett elismernie. Az emberi jogok ügyével pedig úgy lehetett sakkozni, ahogy a hatalmon lévô fôtitkároknak éppen tetszett.
1975. december 9-én, alig néhány hónappal az okmány aláírása után, ugyanazon a napon, amikor Oslóban Andrej Szaharovot Nobel-békedíjjal tüntették ki, Vilniusban a legnagyobb titoktartás mellett megkezdôdött a másik legnevesebb szovjet polgárjogi aktivista, Szergej Kovaljov pere. Andrej Szaharovot pedig nem hogy saját Nobel-díjának átvételére nem engedték ki, de barátja és harcostársa tárgyalására sem nyert bebocsátást: ,,Andrej Szaharov beadványt intézett a bírósághoz - mondotta Jelena Bonner, Szaharov felesége a Nobel-díj átvétele után tartott sajtótájékoztatón -, amelyben kijelentette, hogy vagy engedjék meg neki, hogy Kovaljov védôje legyen, vagy pedig ítéljék el ôt magát is Kovaljovval együtt, mivelhogy azokat az anyagokat, melyeknek külföldre juttatásával Kovaljovot vádolják, ô maga, Szaharov, saját kezûleg adta át a külföldi tudósítóknak, valamint a vádpontok között szereplô, Andropov KGB-elnökhöz címzett közös nyílt levélnek is Kovaljovval együtt társszerzôje volt."
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu