Egy lengyel napilapban 1975 júniusában megjelent egy fotó, amelyet a világ sok-sok újságja átvett, s amely legendás hírû lett. A képen két világhírû rendezô látható: Jerzy Grotowski és Peter Brook. A fotós a varsói repülôtéren kapta le ôket, Brook magas nyakú pulóverben, gallértalan zakóban, karján kis hátizsák, Grotowski kihajtott nyakú fehér ingben, dzsekiben, szandálban, mezítlábasan. Két guru. Beszélgetnek. Nem vesznek tudomást a világról, a körülöttük zajló repülôtéri nyüzsgésrôl.
Mindketten túl vannak a nagy döntésen: hagyományos módon nem csinálnak színházat. Grotowski valóban nem rendezett már többet sem a wroclawi Laboratórium Színházban, sem másutt, Brook pedig a párizsi Nemzetközi Színházkutató Központ nevû alkotómûhelyébe vonult vissza.
A fotó nemcsak azért volt szenzáció, mert a világ akkori színházi alkotói közül a két legnagyobb hatású rendezô találkozását örökítette meg, hanem azért is, mert épp akkor készült, amikor a Nemzetek Színháza Fesztivált fennállása óta elôször nem Párizsban, hanem egy szocialista ország fôvárosában, Varsóban tartották - s e két rendezô nem vett részt ezen a fesztiválon. Varsóból Wroclawba utaztak, miközben a fesztiválon olyan alkotók mutatkoztak be elôadásaikkal, mint Ingmar Bergman, Giorgio Strehler, Ariane Mnouchkine, Benno Besson, Peter Stein, hogy csak a legjelentôsebbeket említsem a részt vevô tizenhat ország tizennyolc produkciójának rendezôi közül. S a résztvevôk között volt a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata is, Zsámbéki Gábor rendezésében az Ahogy tetszik címû Shakespeare-vígjátékot mutatták be. A kaposvári volt az elsô magyar együttes, amely e rangos találkozón szerepelt.
Hogy miért épp ez a színház kapott lehetôséget a varsói vendégszereplésre? Alighanem a kulturális vezetôk nem voltak elég körültekintôk döntésük meghozatalakor, avagy nem voltak kellôen tájékozottak arról, mirôl szólt - nem a Shakespeare-mû - az elôadás. Tény, hogy a kaposvári színház két-három év alatt Zsámbéki Gábor mûvészeti irányítása mellett látványosan megváltozott: az ország egyik legelhanyagoltabb, legrosszabb mûvészi kondícióban lévô teátrumából olyan intézménnyé vált, amelynek produkciói egyre inkább felkeltették a szakmai közvélemény érdeklôdését. Nyilván gyanúsnak tetszett a Nemzetek Színháza nehezen körvonalazható tartalmú, laza szervezete is, maga a fesztivál sem illeszkedett a szokásos, országok (értsd: szocialista országok) közötti kulturális egyezmények által szabályozott rendezvények közé, tehát, ha már hívták, menjen ez a társulat. Nagy blama talán nem lesz, de ha igen, tiszta haszon, van hivatkozási alap ahhoz, hogy a különcködô vidéki fiatalokat - mint amilyen Zsámbéki mellett Szolnokon Székely Gábor, Kecskeméten meg Ruszt József volt -, még inkább szemmel lehessen tartani.
Kaposvár akkor még nem volt az a legendás alkotómûhely, mint pár év múlva, amikor Zsámbéki vezényletével Babarczy László, Ascher Tamás, Ács János, Szôke István, a filmes Gazdag Gyula és Gothár Péter alkották a rendezôi testületet. De csírájában már minden megjelent az elôadásaikban, ami késôbb naggyá, híressé, etalon értékûvé tette a kaposvári produkciókat.
Az Ahogy tetszik problémamentes elôadásnak tûnt, nem volt benne formai avantgardizmus, sem látványos és tetten érhetô gondolati ,,másság". Csak éppen a pontosan értelmezett szöveg mellett a gesztus, a látvány, a játékstílus vált gondolatközlôvé. Az elôadást három részre lehetett szétválasztani: az elsô részben a gonosz trónbitorló herceg udvara maga volt az önkényuralom megtestesülése, a második rész, Árkádia idillje egy olyan meséhez, álomhoz hasonlított, amelyet a szereplôk hoznak létre, s végül a harmadik rész - visszatérés a realitások világába - elvesztette a shakespeare-i happy endingbe torkolló feloldását, és a valósággal való szembenézés keserûségét, csalódottságát sugallta. A szerelembe szerelmes fiatalok, Orlandó (Márton András), Rosalinda (Pogány Judit) és Celia (Molnár Piroska, illetve Andai Kati felváltva) hangsúlyozottan mai fiatalok, akik keresik a helyüket ebben a világban, de csak az ábrándok közegében nyílik számukra életlehetôség. Míg az elsô rész zene nélkül zajlott, a második, az idill csupa zene, móka, játékosság, hogy aztán a befejezéskor megint eltûnjék a muzsika: a négy fiatal (negyedikként a jó útra tért gonosz báty - Reviczky Gábor) a vezényszók ütemére némán táncolja a francia négyest, és remények s kétségek közt hányódva hagyja el az ardennes-i erdôt, tagolódik be a világi rendbe. Csak a méla Jacques marad a színen, az, aki másságával eddig is kilógott a ,,normális", komfortra hajlamos, erre berendezkedni kész emberek közül, s aki nézeteit most sem adja fel. Nem lehetett nem észrevenni, hogy itt a fiatalok életérzésének finom, áttételes érzékeltetése is benne van az elôadásban, az a skizofrén helyzet, amely az egész társadalmat jellemezte: tudva tudható, hogy ez a világ - minden ellenkezô ideológiai ráhatás ellenére - nem a világok legjobbika, de esély sincs arra, hogy valami más valósuljon meg. Jacques sem tesz semmit azért, hogy az idill valósággá váljék, csak kivonul, a passzív rezisztenciát választja, a pre-másként gondolkodó megtestesítôjévé válik.
Az elsô rész kopár díszletét és terét nyomasztóvá tette a játékosok felett lévô, ôket szinte agyonnyomó felhôszerûség, amelyet az erdôjelenetekhez való átálláskor leeresztenek a szereplôk, és kiderül, hogy az köteleken függô hatalmas szônyeg-ponyva, amely anyagszerûségében konkrét, ugyanakkor funkciójában - hiszen gyepszônyeget imitál - elvont, absztrakt. A kötelek jelezték az erdô fáit, s amikor az elôadás végén a szereplôk visszatérnek a városba, a realitásba, a kötelekrôl lekapcsolják a szônyeget, összecsavarják, ez lesz Jacques fekhelye, s körülötte ott lebegnek, imbolyognak a funkciójukat vesztett, épp ezért reménytelenséget sugalló kötelek. Szokatlan és feltûnô volt, hogy a színészek nem deklamálnak, hanem ôszintén, hétköznapi intonálással mondják szövegüket, ettôl nemcsak a Shakespeare-textus, de az egész elôadás is hiteles és mai hangzású lett.
Az elôadásnak itthon nagy szakmai sikere volt, sokan és hosszan méltatták mûvészi erényeit, s igyekeztek nem felfedni a különbözô hatáselemek összességébôl kikövetkeztethetô gondolati lényeget.
Varsóban azonban a produkció vegyes fogadtatásban részesült, voltak, akik elismerték az elôadás pozitívumait, ráéreztek arra, hogy itt nem egyszerûen a szerelemkergetés szabadabb, játékosabb interpretációjáról van szó, ugyanakkor többen elutasították, túlhaladottnak, porosnak vagy erôltetettnek találták a rendezôi megvalósítást, pontatlannak a színészi alakításokat. (Érdekes, hogy a leghevesebb ellenzôk közé néhány lengyel kritikus is felsorakozott, akik pedig közös sorsunk alapján igazán empatikusak lehettek volna.)
Alighanem jogosak voltak a fenntartások, erre utal az is, hogy a kaposvári színészek közül Pogány Judit és Vajda László (Számûzött herceg) a fesztivál elôadásainak tükrében kijelentette: ,,lötyögôs színházat játszunk". Nekik megdöbbentô élményt jelentett az, hogy abban a korszakban, amikor Európa színházát a nagy rendezô egyéniségek fémjelezték, a legfontosabb mûvészi hatáselemeket mégsem a különbözô rendezôi effektusok jelentették, hanem a tudatosan kidolgozott, pontos, mindig, minden pillanatban jelentéssel teli, igen erôs érzelmi töltéssel rendelkezô s intenzíven megélt színészi alakítások. Azok az elôadások hatottak a legerôsebben, amelyek hosszú, esetenként egy-másfél éves alkotó folyamatban születtek, szemben a kaposváriak négyhetes próbával színpadra tett produkciójával.
Végeredményben a fesztiválon a kaposváriak sem kaptak rosszabb kritikát, mint bármely - akár a legjelesebb - résztvevô. Itthon azonban egyesek felfújták a negatív kritikai megjegyzéseket, bár ezek a piszkálódások végül is nem rendítették meg a kaposvári színház életét, nem vetették vissza fejlôdését. Sôt, olyan mûvészi élménnyel gazdagodva tértek haza, amely a ,,csak azért is megmutatni, bebizonyítani" hajtóerejét adta a társulatnak.
Meggyôzôdésem, hogy ez a vendégjáték is hozzájárult a ,,kaposvári csoda" megszületéséhez.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu