A pikantériák mellett (Barabás János és Csalog Zsolt, Esterházy Péter és Szokolay Zoltán) két irodalomtörténeti jelentôségû tényt tartalmaz e közlemény: a Mozgó Világ komolyan nekiindult, és Esterházy Péter elkezdte írói pályáját.
A folyóirattá alakult Mozgó elsô számában (1975. december) Csaplár Vilmos igen érdekes, ma is komolyan megfontolandó, bizonyos fokig programadó esszét publikált Hôsünk: Porházy címmel. A tanulmány kiindulópontja Spiró György új regénye volt, a Kerengô (Szépirodalmi, 1975, 341 oldal, 18,50 Ft). Spiró könyve megjelenésekor komoly feltûnést keltett, vitatták irodalmi valódi és álszalonokban, ankétokon, író-olvasó találkozók tucatjain. Mai szemmel nézve a könyv mûvészi kvalitásai semmiképpen sem indokolják e heves diszkussziót, témája, anyaga, ,,mondanivalója" azonban elevenbe vághatott. (Intimpisták tudni vélik, hogy kulcsregényrôl volt szó, Porházy alakjában például Pándi Pált írta meg a szerzô, de szerepel benne, többek közt, állítólag Bence György is, hogy ô ki lenne, erre nem sikerült rájönnöm.) Rudimentális cselekményû paraboláról van szó; bár a regény 1899 decemberének egyik keddjén játszódik, és fôszereplôje - alig rejtetten - a fiatal, végzetes vérbaját éppen a könyv utolsó lapján szándékosan beszerzô Ady Endre, mégis kétségtelen, hogy Spiró nem történelmi regényt írt (ezt Csaplár is megemlíti), mert a történelem, a históriai reáliák legfeljebb ornamentikus funkciókként kapnak helyet a szövegben.
A parabolisztikus formálási elv (különösen Jancsó csodálatos filmjei után) igazán kedvezô terepnek mutatkozhatott azoknak, akik ki akartak mondani valamit, de erre a cenzurális viszonyok között csak képletesen kínálkozott lehetôség. Ám Spiró éppen ebbe bukik bele mûvészileg. Regényében mindent felemészt a mondandó, alakjai papírfigurák; szituációi többnyire kiagyaltak, és a szó rossz értelmében teátrálisak; megsokasodnak a szexuális, társalgási, politikai közhelyek; minden ismerôs, de semmi sem plasztikusan az; a nyelv szürke, a mondatfûzés henye. Mindezekért a gondolatoknak kellene kárpótolniuk az olvasót. Spiró e tekintetben Dosztojevszkij tanítványának szeretne mutatkozni: az egyik oldalon rossz, bulvársajtóba való cselekmény és nyelv, a másikon kolosszális gondolatokat görgetô dialógusok. Ám a magyar utód fölöttébb soványka eszméket képes csak elôvezetni rendkívüli terjedelmû párbeszédeiben. Mert a parabola, éppen mert absztrakt, ellenáll a gondolatok plaszticitásának. Látszólag konkrét, de valójában homályosan megrajzolt élettér, konkrét, de konkrét élethelyzetek híján mégis elvont általánosságban mozgó gondolatok - olyan ellentmondás ez, amelyen Spiró nem volt képes úrrá lenni. Mûvészi kudarcának oka lehetett az elbeszélôi pozíció feltûnô tisztázatlansága is: hol Porházy szemszögébôl, hol Sidó Zoliéból, hol Virág Mikiébôl, hol pedig az omnipotens narrátor látószögébôl érzékeljük a történteket. Ezek az egymást keresztezô látásmódok nem állnak semmiféle termékeny viszonyban egymással. Váltogatásuk önkényesnek és véletlenszerûnek mondható, így a regénynek voltaképpen nincs kitüntetett narratív nézôpontja, de ezt a fontos tényt nem tematizálja Spiró, az egymást kioltó látásmódok elve nem lesz átfogó principium stilisationis a könyvben. A Kerengô mégis fontos és bátor tettnek látszott megjelenésekor, és - Hamlettel szólva - nem csak látszott, az is volt valóban. Mindenekelôtt persze Porházy alakjának és a Porházy-szervezetnek a megrajzolása volt jeles, ha nem is esztétikai, de ideológiai-politikai huszárvágás Spirótól. Idézzük fel a könyv elejét: ,,Porházy tudja, hogy tudományos munkásság, cím, rang, funkció, politikai karrier, vaskos monográfiák, kitüntetések, elismerés, semmit sem számít, mert ami ôt túl fogja élni, az a Porházy-féle szervezet. Ez a szervezet nem szervezet a szó köznapi értelmében. Mindenekelôtt meg sincs szervezve, létérôl pedig kizárólag Porházynak van tudomása. A szervezet tagjai nemcsak egymást nem ismerik, de arról sincs sejtelmük, hogy egyáltalán valamilyen szervezetnek a tagjai. Senki sem szervezte be ôket, senki sem kért tôlük semmi különlegeset, és ha valaki felvilágosítaná ôket, nem hinnék el. Szervezet ott van, ahol van valamilyen közös cél, és a tagok nem tudnak semmilyen célról. Érdekes módon maga Porházy sincs ezzel a céllal tisztában. Csak azt tudja, egyre biztosabban, hogy a magyarságnak létszükséglete a Porházy-féle szervezet."
Éppen ezt, a hatalom egészére jellemzô hallgatólagosságot rúgja fel a könyv fôszereplôje, Adorján András. Ô az egyetlen, aki a könyv szereplôi közül autonóm módon cselekszik, és - az egzisztencializmus nyelvén szólva - önmagát választja, amikor szándékosan megfertôzteti magát a szálloda titokzatos hölgylakójával. E negatív, öngyilkos tett mégis a szabadság prelûdje. Porházy szeret éjjelente sétálni a fôtéren, ilyenkor azt játssza, hogy inkognitóban van, és azzal áltatja magát, hogy nem ismeri fel senki: ,,szenved, hogy nem ismerik föl, holott fölismerik, persze, hogy fölismerik, csak ezt Porházy nem tudja, pontosabban: tudja, nagyon is jól tudja, és csak még inkább szenved miatta. Mert még azt a kis örömet sem adják meg neki, hogy fölismeretlenül és gondtalanul csavaroghasson a városka kihalt utcáin és fôterén. A legjobban az fáj neki, hogy fölismerik, mégsem köszöntik, mégis elhúzódnak tôle, utat nyitnak neki, úgy tesznek, mintha nem ismernék föl, és beletaszítják a feneketlen magányba." Nos, a regény végén, a szállodalakó hölgyhöz indulva, a végzetes döntéstôl megmámorosodva, a magát minden köteléktôl eloldottnak érzô Adorján udvariasan köszönti a látszólagos inkognitóját féltve ôrzô Porházyt. ,,Porházy megdermed. Adorján továbbmegy, és belép a szállóba. Porházy elképedve bámul utána. Ki lehet az, aki ôt fel merészelte ismerni? Hullani kezd a hó. Minden fehér lesz. Minden fehér."
Hivatkozott cikkének legvégén Csaplár is ezt a jelenetet idézi fel. Nem kommentál, de a legutolsó Spiró-mondat után ugyancsak sokatmondóan odaírja a magáét: ,,Egyelôre minden fehér." Fölöttébb fenyegetôen hangzik ez még ma is, és el sem tudom képzelni, mit érezhettek a kortársak. Csaplár, Spiró regényét elemezve, a hatalommal való hallgatólagos megegyezés fölmondására tette a hangsúlyt. Ravaszul, a cenzúrát igen ügyesen elkerülve így ír ennek általános konzekvenciáiról: ,,Amikor az ezerkilencszázhatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a biológiai és társadalmi szükségszerûség minden kezdeti ellenálláson át utat tört magának, és új prózaírók jelentek meg a porondon, hogy elmondják azt, amit ôk tudnak, sokan azt állapították meg, hogy ezek az égvilágon semmit nem tudnak, sôt, valami érthetetlennek látszó dühvel, igyekezettel, kétségbeeséssel, pimaszsággal, még azt is összezavarják, kétségbevonják, amit komoly, tiszteletreméltó mûvekben elôttük kimondtak." Csaplár szerint az új nemzedék kétféle hiánnyal rendelkezett: ,,hiányzott valami, ami ahhoz kellett volna, hogy ugyanúgy lássák a világot, s benne hôseiket, ahogy mások addig látták, de még valami hiányzott belôlük, ami ahhoz kellett volna, hogy másképp lássák. Az új nemzedék - mindezek miatt szó sem lehet nemzedékrôl - megjelenésével azonban mégiscsak megkezdôdött a küzdelem az új világképért." (Kiemelés az eredetiben).
Ennek a világképkeresésnek egy másik nevezetes darabja is megjelent 1975-ben, Hajnóczy Péter elsô kötete: A fûtô (Szépirodalmi, 189 oldal, 9 [!] Ft). Hajnóczy kevesebb intellektuális felkészültséggel közeledett a világhoz, mint Spiró. Nem volt kifinomult, okos, nem volt értelmiségi, mondhatni; vadul rontott neki a világnak, darabosan, tagolatlanul, e tekintetben egyik hôséhez, a fûtô Kolhász Mihályhoz volt hasonló. Hajnóczy rombolni akart. Mintha Bálint György maximája lett volna vezércsillaga: ,,Felháborodom, tehát vagyok." Ez az indulat máig emlékezetes. Talán ezt érezte meg Kardos György, a Magvetô akkori, ,,katpolosból" lett igazgatója, aki a már betördelt kéziratot adta vissza Hajnóczynak, azzal a korántsem mellékes megjegyzéssel, hogy ez egy ellenforradalmi könyv, és a szerzô örülhet, hogy ô, Kardos nem viszi egyenesen a Belügyminisztérium megfelelô ügyosztályára. És ami meglepô: Kardos írásba is adta mindezt Hajnóczynak, aki a levelet ôrjöngve lobogtatva járta be a várost. Így került a kézirat a Szépirodalmihoz, ott aztán ki is adták annak rendje és módja szerint. (Mindez Réz Pál szíves személyes közlése.)
Maga a kötet politikailag nem volt oly veszélyes. Nem érezte annak a Népszabadság sem. 1975. szeptember 4-én megjelent cikkében Zappe László (azonos a ma Népszabadság címen megjelenô napilap kolumnistájával) dicsérôleg szól a kötetrôl, csak az utolsó mondat oktatja ki a szerzôt, de ez is inkább csak aggodalom: ,,A történelem alatti világ bizonyára sok értékes, jól megírható kuriózumot kínál, de aligha lehet rá életmûvet, legalábbis felívelô életmûvet építeni." Annyi bizonyos, hogy Kardosnak volt a jobb, mondhatni a valódibb rendôrorra, Hajnóczyról késôbb kiderült, hogy tökéletesen betörhetetlen. (Ugyanebben az évben, a Valóságban megjelent, Az elkülönítô címû döbbenetes szociográfiája már ennek jele volt.)
Elsô kötetében is az igazmondás az uralkodó szólam, gyakran az esztétikum rovására. A könyvrôl megjelent bírálatában Balassa Péter ezt máig érvényesen fogalmazta meg a Jelenkor már idézett számában. Szerinte Hajnóczy ,,hatni akar, csak igazat mondani" (kiemelés az eredetiben). Szemére veti nyelvi igénytelenségét, a szövegeiben elôforduló sok ,,hanyag mondatot." És összefoglalóan így ítél: ,,Hajnóczynak a jelen pillanatban formát, mûvészi formát kell találnia okos >>szociológiájához<<."
Egyszóval, mozgékony év volt az 1975-ös, valami elindult. Hogy micsoda? Csúnya szakzsargonnal szólva: a paradigmaváltás. Egyszerûbben: az újabb magyar próza.
Az 1975-ben bemutatott magyar filmek
Ereszd el a szakállamat! (Bacsó Péter)
Autó (Böszörményi Géza)
Kenyér és cigaretta (Csányi Miklós)
Jutalomutazás (Dárday István)
141 perc a befejezetlen mondatból (Fábri Zoltán)
Tûzgömbök (Fehér Imre)
Várakozók (Gyöngyössy Imre)
Legenda a nyúlpaprikásról (Kabay Barna)
Hajdúk (Kardos Ferenc)
Bekötött szemmel (Kovács András)
Segesvár (Lányi András)
Déryné, hol van? (Maár Gyula)
Vállald önmagadat! (Mamcserov Frigyes)
Örökbefogadás (Mészáros Márta)
Kopjások (Palásthy György)
Az idôk kezdetén (Rényi Tamás)
Az öreg (Révész György)
Holnap lesz fácán (Sára
Sándor)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu