A történet rövid. A könyv hosszú.
De nincs benne fölösleges részlet.
Pedig, ugye, ,,a részletekben rejtôzik az ördög". Az, amelyik a jajdoni vénlányt gyilkosságra készteti, s aztán hogy vezeklésként - nem csak álcázásképpen - emberöltôn át hordja a követ, folyamatosan temetve a kútban egyszeri szeretôjét, holtában társául szegôdve.
A kisváros, a mindenható rokonság, a birtok, a birtoklás, az öröklés, egy magának való s megtartó erkölcs ,,részletei" a nyomasztóak, a lázítóak: ama történelmi múltú mindennapok.
És mi csodálni tudjuk a bûnös konokságát, hûségét. Erre csak igazi író vehet rá bennünket.
Az erdélyi irodalom akkoriban a megmaradást, az ôrzést, a tradíciót, az ,,önmegtartást" kultiválta többnyire, és joggal. Szilágyi István regénye is ezt teszi, habár talán fonákját mutatja a szándéknak és a ténynek, egymással tükrökként szembefordítva, végtelenül sokszorozva egyiket a másikában. Szomorú-szigorú hôse is ezeknek az eszményeknek a szolgálatában, II. Rákóczi Ferenc olajnyomatos képe alatt vétkezik és rejtezkedik, tartja a látszatot és önmagát. Ezért ,,nemzetiségi regény" a Kô hull apadó kútba, és nem csupán helyszínei okán, noha azok miatt is. Nemcsak lélektana, hanem a lelkisége folytán.
Szilágyi István sorsszerûséget teremtett hôsei fölé, miközben másolni vélte a régmúlt valóságot; így aztán ,,történelmi regény" is ez, minthogy hôseivel ellentétben mi ismerjük a végkifejletét, a közös fátumot. (Ez legutóbb Jókainak sikerült mifelénk, jobb dolgozataiban.)
Írta pedig Szilágyi István ezt a könyvét abban az idôben, amikor birtoka sem volt az erdélyi (szilágysági) magyarságnak, és hagyománya is egyre fogyatkozott. Sokat kiszorítottak belôle a többségi új birtokosok, és sokat elhallgattak jó magyarjaink is, akik a maguk mûve, szándéka alá rakták be talapzatként a múlt válogatott omladékait.
Ez a regény pedig éppen úgy áll a romokon, mint saját emlékmûve.
Bálint Tibor írt egy Zokogó majmot a kolozsvári kültelekrôl és emberségrôl, Köntös-Szabó Zoltán csínytevôn el-elkalandozott ugyanazokon a tájakon, hozott le némi irodalmi anyagot a hegyrôl Bodor Ádám is - hogy csak néhányukat említsem nemzedékükbôl. Szilágyi Domokos írt hirtelen egy életmûvet, és egyszer csak abbahagyta, Lászlóffy Aladár máig folytatja; Hervay Gizella, Páskándi Géza új honában és holtában mutatja még, mivé lehetett volna az a mûvészet, melynek helyét jórészt elfoglalta a mûvészet közéleti szerepvállalása, vagyis az ideológusai.
Szilágyi István írt ekkor ehhez egy önmaga-regényt. Nem ,,szolgálta" vele alkalmilag a nemzetiséget, és hosszabb volt a sikeres publicisztikáknál, korai emlékiratoknál. A tetejébe, zavarba ejtôen kimunkált, összeszerkesztett volt, a nyelvezete meg nem a szokásos, elvárt metaforikus költôiség. Súlyosabb volt, mintsem hatásos lehetett volna. Annyi dokumentum sejlett mögötte, amennyit csak Szabó Gyula használt fel az utolérhetetlen régi századokból A Sátán labdái címû esszé-regényfolyamában.
Szilágyi István a maga választotta korát nemcsak megtalálta valahol a családja történetében, nyilván a zilahi szíve és múltja szerint, hanem hideg fôvel, konokul ki is kutatta. Olyan munka lehetett az, mint mikor elhunyt kedvesei holmiját válogatja az ember.
Láttam a kéziratát, valahányadik, a végsô változatában. Bekeretezve állítanám ki az oldalait. A4-esnél nagyobbak, a tuskihúzóval írt betûk meg oly aprók rajtuk, hogy nekem ma már nagyító kellene az olvasásukhoz. (Szilágyi Domokos végrendeleti levelét és egyebeket pedig verébfej-betûkkel másolta le; és gondolom, azokat a dokumentumokat is, amelyeket regényéhez éveken át gyûjtött. Ilyen egy kézmûvesnek szánt gyerek felnôtt, intellektualizálódott korában!)
Rótta a mákszem betûket Szilágyi István, kétszeres fiatal apaként, a kolozsvári pince-, majd panellakásban, kazánkovácsoláson edzett kezével, kitanult fiskálisi fortélyával, olyan kitartással, ahogyan hôsnôje hordja a követ az áldozatára.
(Jókai emlékezéseit olvasom éppen, és nem is véletlenül, hanem mintegy Szilágyi István utóérzeteként, utánzom is némileg az irályát, ezért írok ilyen furmányosságokat, és éppen könyve-szerkesztett barátomról.)
Eljött hát a Kô hull... szerkesztésének ideje is, Bukarestben, a Kriterion Könyvkiadónál. Annak akkor Domokos Géza volt az igazgatója és a lelke, elég széles háttal ahhoz, hogy odatartsa a cenzúra csapásainak a fiatal szerkesztôi helyett.
Lelkesült idôk voltak azok, vagy csak a visszfényeik már; megalakult, sôt mûködött a Kriterion, A Hét címû hetilap, a bukaresti magyar tévéadás, feljött a román fôvárosba tizenötezrediknek jó néhány facér értelmiségi és könnyûvérû lány - node A szocialista etika és erkölcs cím alatt közölték már a könyvkiadóval egy tornyos házban székelô lapok a kifejlôdô diktatúra elsô manifesztumát, mely irányt szabott a kultúrának és azon át önmagának az ,,aranykorig", és egyben annak 1989-es karácsonyi kifejletéig. Mi meg bohón és aggódva kacagtunk-söröztünk a közeli kiállítási csarnok mellett a kertvendéglôben, ahol Páskándi vagy Szilágyi Domokos teli szájjal szidhatta a rendszert magyarul a román pincérnôknek. Nézhettük odább a Sztálin-szobornak indult bronzalakra felrakott aránytalan Lenin-fejet, a változás mûvészien rejtett és eltorzított bizonyosságát, pedig annak a reményét sem láttuk. Szilágyi István meg Kolozsváron megírta a könyvét, de azt még barátja, Király Laci sem olvashatta, nemhogy a fennforgó magyar ,,értelmiség képviselôi", akik úgy védték a kisebbséget, elég kicsi legyen ahhoz, hogy abból ôk nagyként meredhessenek fel a behatárolt égre, és a Kô hull... megjelenésekor sem volt róla sok szavuk.
Én kötelezôen egyszer, és aztán még kétszer átolvastam Szilágyi István tetemes kéziratát. (Nem panaszkodhattam, pedig szokásom: szerkesztôtársam asztalán embermagasságig ért éppen Szabó T. Attila Szótörténeti Tára elsô kötetének kézirata. Ezek a mi szerzôink rendre egy-egy intézmény munkáját végezték el szabadidejükben.) Bolhásztam tehát szorgosan a Kô hull... betûit, és mégis csak a mindentudó boldogult Majtényi Erik, minden írók házigazdája vette észre végül a benne maradt hibát. Szilágyi István maga - vallomása szerint - nyolcszor írta át a könyvét, de ô is benne felejtette a varrógép márkájaként a Singer mellett a Wolfner nevet. Mert azért irodalmárok voltunk már akkor, sôt világirodalmárok, a gépgyártó neve mellé ösztönösen társítottuk a nyomdatulajdonosét. Még jó, hogy a varrógépet nem Landererrôl keresztelték el, mert talán utcára vonultunk volna Heckenastért. (A Szilágyi-regény kedélyének, testes hétköznapiságából lelkesült magasztosabb sugallatainak jellemzéséül írtam ezt - Jókai után szabadon, és mert jólesett.)
Nem tudom, mi hiba maradt még a könyvben. A maradéknak, bár kissé hosszadalmasnak tartom, ártatlan csodálója vagyok a vétést elnézô szememmel, ma is. Azért is, mert rólunk szól, noha más idôbôl. Azért is, mert Szilágyi István végig tudta csinálni: akkor! Még a sikerét is becsülettel elviselte.
Nem tudom, milyen volt az az év. Messze van, és elfödik a rá következôk, ahogyan Szilágyinak ez a regénye az egyéb mûveit.
Itt állunk a kút körül,
szomjasan.
Slágertükör
1. Németh G.-Szenes: Nehéz a boldogságtól búcsút venni - Apostol
2. Gábor S.-Szenes: Találkozás egy régi szerelemmel - Kovács Kati
3. Latxin-Demjén: Soha, soha nem múlhat el - Bergendy
4. Novai-Miklós: Lopom a napot - Generál
5. Malek-S. Nagy: Egyre hull az ôszi zápor - Sztevanovity Zorán
6. Bródy: Rég elmúltam 60 éves - Koncz Zsuzsa
7. Koncz T.-Szenes: Nincs ablak az emberen - Katona Klári
8. Gábor S.-Huszár: Más aki vonz - Zalatnay Sarolta
9. Tardos-Huszár: Ég és föld között - M 7
10. Illés-Tolcsvay: A tündér - Illés
11. Gallai-S. Nagy: Ne bántsd a madarakat - Piramis
12. Novai-Zalatnay: Hadd legyek újra gyerek - Zalatnay Sarolta
13. Papp-Huszár: Ki mondja meg - Gemini
14. Szörényi-Bródy: Gyerekjátékok - Koncz Zsuzsa
15. Schöck-S. Nagy: Mondd azt! - Szücs Judit
16. Tolcsvay B.-Czipó: Nem kérdem én - Tolcsvay
17. Molnár-Kóbor-Sülyi: Az égben lebegôk csarnoka - Omega
18. Tolcsvay L.-Bródy: Az elsô villamos - Fonográf
19. Illés-Görgei: Városi csoda - Illés
20. Novai-Miklós: Néked szól a dal - Generál
(Ifjúsági Magazin, 1975. június)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu