Valamennyien ördöngösen bánunk a távkapcsolóval, evégbôl zártuk ki szeánszainkból az úgynevezett ,,package deal" játékfilmes termékeit, a másodlagos vagy harmadlagos mozgókép-univerzumot. Errôl ugyanis legföljebb számszakilag lehetne értekezni: egy-egy ködös szerdai napon csatornánként tucatnyi folytatásos opuszt vagy egész estés játékmûvet sugároznak in extenso: negyven másodpercenként töltenek fegyvert, negyvenhárom másodpercenként esnek végzetszerûen szerelembe; ez bárki számára strigulákkal lajstromba vehetô. Ehhez pluszba vagy mínuszba jön még ,,a mûsoregyeztetés": olykor valamelyik mûremek néhány nap alatt több csatornán is végiggördül, máskor a véletlen jóvoltából ugyanazt a sztárt láthatjuk húszévesen, kopaszodó középkorában, roskatagon. Így csak ,,kattingatás kérdése", hogy az ember saját kedvére szervezzen idôutazást.
Gyanútlan áldozatok
A ,,kandi kamera" - immár évtizedek óta világszerte népszerû, nagy nézettségû mûsorfajta. Köztudott, hogyan készül: hétköznapi helyszíneken álcázva kihelyeznek egy-egy felvevôgépet; a forgatócsoport gegeket, elôre kiagyalt meglepetéseket szervezve ,,aláaknázza" a terepet, figyelik és rögzítik a különféle ,,áldozatok" különféle válaszreakcióit. Ez így egy triád: gyanútlan lények - váratlan történés - ösztönszerû magatartásváltás hármassága. Vágáskor sorozatok, montázsok építhetôk belôlük. Az eredeti ötlet nagyságára vall, hogy némelyik ,,kandi-etûdbe" nem kisebb ember, mint maga az öreg Buster Keaton is beszállt. Mint fapofájú törzsvendég egy kávézóban kockacukrokkal pakolta tele gyanútlan asztalszomszédai kávéját. A ,,dühöngô", majd a ,,faragatlan" (típusú) áldozat felháborodását ignorálta, de vigasztalta, nyugtatgatta a jól nevelt, gátolt, értetlenkedô delikvenseket. Ebbôl zseniális sorozat jött létre. Persze a végén leleplezték a kandi kamera ,,jelenlétét": nem sokat enyhített az átvert áldozatok lelkiállapotán. Ennyit az ôsforrásokról.
A nyilvánvaló ötlet-tömegesedés, másolás, olcsóbbodás láttán sem szükséges Walter Benjaminért kiáltoznunk. Mi mást koppintanának a televíziók, ha nem valamely televíziós találmányt? A mi kis szellemidézô csapatunk immanensen kandi-jelenségként regisztrálta, hogy sokszorosítván minden hajdani nagy gegbôl tucatárut lehet csinálni. Visszatérve a nekünk sugárzott átverésre: mi a dialógfoszlányokból, utcai feliratokból, városképi elemekbôl, a játékba vont emberek langyos reakcióiból arra az eredményre jutottunk, hogy ez a miénk: költségkímélô belga termék, utánérzés utánérzése. Gyarmati nézôknek szánt filléres gyártmány. Gyatra vágástechnikáját olcsón üvöltô hangkulissza fedi le. Nehéz is lenne azon kuncogni, röhögni, hogy utcai járókelôket - szériában - oldalba vágnak; hogy palack vízbôl oldalvást ,,lepisálják" ôket, hogy fizetett szereplô elébük vetôdve csoportos ,,bodicseket" alkalmaz. Mihelyt kilopjuk a hangot a montázsból, szembeötlik a mutatvány sivársága. Mihelyt kilopjuk a mozgóképet a lármadíszlet mögül, fülbeötlik emennek gépiessége, dramaturgiai hányavetisége. Mi marad? A gyarmatosított bennszülött arcára fagyó jeges mosoly.
Randevú Edittel
Televíziós behozatalunk uralkodó stílusjegye a mosoly, amely az ifjúság hamvas bájával sugárzik. Ám ez a többnyire német licencre utaló generálszósz sem fedheti, hogy vérre/pénzre megy a játék. Máris vannak áldozatok/vesztesek. Történetesen szegény Edit. Ment ugyanis egy mûsor: ,,Randevú Edittel". Reggelenként, majd déltájban, most már sehogy. Törölve. Maga a találkahely steril kuckó benyomását keltette, közepén semmire se jó üvegasztallal, alatta (!) virágköltemény. Ülésre eleve alkalmatlan, ,,dizájnos" bárszékutánzatok szolgáltak. A randevúzók kín-pózaiból ítélve a berendezô célja sokkal inkább egyfajta sajátos csigolyaszobrászat lehetett, mintsem hogy a résztvevôk fesztelenül beszélgethessenek. Szegény Edit, ez a halovány, csinos, jó modorú hölgy a maga részérôl kidolgozott egyfajta testtartást (mondhatni: ült), a többiek feszengtek. A mûsorgazda nem vette figyelembe, hogy a halovány, csinos hölgy kezdô, ereiben vélhetôleg zsírmentes joghurt folydogál, ezért képtelen megküzdeni az adásidô szorításával. Holott szinte tapintható volt a képhatáron kívülrôl bejövô ,,dresszúra". Diskurzusról aligha beszélhettünk a szorongató ukáz miatt: ,,tilos túllépni az egy fôre kiszabott mûsoridôt!" - ez nem is történt meg. Szegény Editet mûsorostól törölték.
Akárcsak a hazai belsôépítészek, formatervezôk, mi is sokat vártunk imázs tekintetében a televíziós importtól. Amíg a Magyar Királyi Televízió hegemóniája uralkodott, a szakértôk hiába ágáltak a magyar tévés díszletezés már-már szürreális ízléstelensége láttán, úgyhogy joggal remélték sokan, hogy ezentúl áramvonalasabbak, értelmesebbek, funkcionálisak lesznek azok a belsô mûhelyképek, amelyekkel a nézôk naponta szembenéznek. A hegemónia valóban megtört; a látványvilág semmivel nem lett jobb. Élesen elütnek egymástól a videóanimációs csatornaszignálok, áramvonalas ,,kopfok" - s a köznapi mûsorok otthonául szolgáló díszletek. Bármi elôfordulhat: kicsinyített ógörög templombelsôtôl stilizált vasúti kupéig, romantikus könyvtársaroktól ûrkomp budijáig; mûsorompók, pszeudopáholyok, árválkodó szószékek, lámpaernyô-labirintusok, álstrandfürdôk, lélektelenül steril konyhaszegletek, kuckók, zugolyok - legfeljebb két, azaz kettô darab kamera jelenlétére méretezve. Mellbevágó ,,stílusjegyek" terjengnek az összehordott dísztárgyakon, ülôbútorokon, mintha Fábri Sándor dizájncenterét vették volna mintául. A fotelek színe és mintázata nemegyszer egyenesen zenebohócért kiált.
Mindehhez gyakran társul ,,a világítás költészete". Riadtan észleltük az ,,Ötszemközt" egyik repiadásakor a vizualitás ördöngös öngólját. Meghitt(nek vélt) díszletben két sztár, két tévés doyen beszélgetett. Vitray Tamás és Baló György. Szereptudatuk magasából sokat sejtetôn utaltak a hazai televíziózás visszásságaira. Az egyik kamerairányból Vitray szemüvege tükrözte vissza idegesítôen a befénylô díszletlámpákat; a másikból Baló György fejét deformálta torzképpé a lehetetlen fotografálási szög, az alsó gépállás. Lukácsosan szólva: az ember füle és szeme kollízióba került egymással.
Az ellopott idô nyomában
Hogyan bánik a korszerû mûsorsugárzás az idôvel? Krédója szerint kôkeményen. Jobbára mesterséges, szándékolt hajszáról van szó; a televíziók úgy tesznek, mintha nem maradhatnának el az univerzum aznapi, a heti gazdagságától. Amikor éppen ,,kvíz megy", vagy valamelyik argentin/chilei sorozat 77. epizódja, a világegyetem elnémul talán? Amikor az átlagos magyar nézô számára elérhetetlen márkájú automobilt hirdetnek (nálunk hogy, hogy nem ár feltüntetése nélkül), akkor talán megszûnik vagy fenomenológiai zárójelek közé szorul az életünk? És mégis, tapasztalati tény, hogy hírmûsoroktól magazinadásokig ,,sohasem adódik" elegendô idôtartam az éppen szônyegen forgó ügy, esemény, téma, tárgy érzékeltetésen túlívelô, alaposabb vizsgálatára. Ehelyett van a sietôs bemutatás, amely ,,minden fontos kérdést" érint. Ahol csak ,,megpendítik a témákat", ott valójában a felejtésnek dolgoznak. Már tûnôdtünk rajta, hogy statisztikailag mutassuk ki: sietségébôl eredôen a Nap-kelte, avagy a TV2/2 információs magazinjai hány idôszerû konfliktust rántanak össze amnéziás dezinformációvá? Az ütközések érintettjei közül hányan távoznak vérig sértve?
Idôhiány kategóriában napjaink csúcsmûsorát az RTL Klub nevû társaság szolgáltatja: ,,Meri vagy nem meri" címû villámjátékával. Itt a szorongatás oly mérvû, hogy némelyik kora esti (hat órai) villámjáték ezüstös fejszesuhanássá cikkan. Íme. Szignál. Belsô szignál: ,,Meri, vagy nem meri?" Kapkodva lép a képbe, beköszön egy szerencsétlen ifjú mûsorközvetítô leányka. Kosárnyi képeslaphalmazból kiragad egyet, telefonszámot, nevet memorizál, tárcsáz. A hívott fél nincs otthon. Izgalom. Repetáció. Vajon Zsolti megtalálható-e? Megvan Zsolti. Játszhatunk? Zsoltiék készüléke nincs bekapcsolva. Rohan az idô. A mûsorkép indulna. Zsolti, Zsolti anyukája, a házi készülék, készülékben az RTL-kép, és stúdióban (nevezzük inkább neonfényes spájznak) a közvetítô leányka, a nyeremény ígérvénye - adáskész láncba fûzôdött. Kintrôl tiltó jel érkezik: nincs játék. Illetve játék elodázva hét órára. Szignál lekever. Többen megkérdezték: miért bánkódom én egy infantilis utcai villámjáték (mondjuk, lehet-e rúzzsal szívet rajzolni járókelôk arcára?!) elmaradása miatt? Végtére is, este hétkor a rúzsszívek bejöttek, a telefonos játékos nem nyert, vannak ilyen sikerületlen napok...
Valóban, miért aggódnánk mi a mûsorsugárzók helyett, amikor ôk az idôveszteség rémképétôl szorongnak; amikor ôk rettegnek a képernyôellenes üresjárattól mint abszurditástól? A mûsorszórás nem önreflexív mûfaj, itt nem fordulhat elô, hogy monoszkópra keverve képbe lépjen egy tévéelnök, és tekintetében mély bánattal jelentse: ,,...hölgyeim és uraim, fájdalom, jó ideje lopjuk az önök drága idejét!"...
Halálra ítélt dosszié
Dosszié. Frei Tamás exkluzív mûsora. Eredetileg, már a gigantposztereken is azzal harangozták be, és a mai napig folyamatosan úgy reklámozzák, mint valóban rendhagyó, rangos televíziós ,,vállalkozást". Nézôje - föltéve, hogy havonta egyszer rákapcsol a mozgóképes irattartóra - félóra elteltével kivételes helyzetû szemtanúként zsebelhet be valamely különleges, másként el nem érhetô élményt vagy eseményt. Házi szimpóziumunk erre az ígérvényre általánosságban nem reflektál. Mi egyetlen adásra összpontosítunk. Függetlenítjük vizsgálódásunkat a Frei hangoztatta amerikai stílusú profi háttérmunka befolyásától, nyomatékától, mert ezek külsôdleges járulékok. Bennünket egyetlen adás témája: a texasi halálraítéltek ügye foglalkoztat, és az a mód, ahogyan ezt Frei Tamás feldolgozta. Közömbös, hogyan jutott ,,az anyaghoz". Nyilván profi rátermettséggel, pénzzel, ügyesen.
Közbevetés: a halál, a kivégzés meredek téma. Halállal meg halálközeli dolgokkal nem lehet játszadozni, dokumûfajban bizonyosan nem. Élesen vetôdik fel, hogy ez ,,a téma" harminc percben elintézhetô-e, s ha igen, miért nem? E helyütt elég csak utalnunk rá: ez a bonyodalom minden társadalmat megoszt, pártokra, táborokra tépi ôket; bölcselôk, moralisták, hitszónokok, érintettek, szavazatgyûjtôk feszülnek egymás ellen - és nincs kigázolás.
Második közbevetés: élesen vetôdik fel a kamera halállal kapcsolatos, kétes szerepe (?) viszonya (?) - lévén rideg eszköz, optikai közvetítô embertôl emberig. Mozgókép-univerzumunkban immár nagyon messzire távolodtunk a hajdani, operatôri ártatlanság állapotától. Az régen volt, hogy a kameramanok hivatásukra, jelenlétükre, kötelezô bizonyságtételükre ártatlan kék szemmel hivatkozhattak. Igencsak vitatható, ,,emblematikus" felvételek járják körbe a világot (minimum Vietnam óta), s bármikor fölmerülhet, hogy etikai bíróságok ítélkezzenek valamelyik ,,world press"-termék felett. Hogy a haláltudósítás mennyire fonák téma, azt maguk a haditudósítók igazolták a helyszíni halálesetek dokumentumfelvételeibôl összeállított filmmel: elsô vonalban, katonai diktatúrák tombolása közepette, martalócok által letaposva fotografálja egyik operatôr a másik megölését. Amit látunk, egyszerre megrendítô és abszurd, hiszen a felvevôgépben rejlô hatalmat nem lehet hatástalanítani.
Elsô nézésre szembeötlô, hogy Frei Tamás texasi mûsora zárt, pontosan dokumentált esettel szembesít. Szembeötlô, hogy ha a részleteket elkülönítve, minuciózusan boncolgatjuk: ,,az élet mint képesemény" tárulkozik fel. Texas. Börtön. Halálraítéltek szekciója. Siralomház élôhalottakkal. Az amerikai joggyakorlatból adódik, hogy a büntetôítélet és a kivégzés között nemegyszer több év, olykor évtizednyi idô telik el. Tehát: várakozás. A Frei Tamás kiválasztotta célszemély: gyilkos, halálraítélt, vezeklô, szelíden várakozó - megtért ember. Több mint vallomástevô: halk szavú, rezzenéstelen, hívô személyiség, profi nyilatkozó, a magyar televíziónézô számára is van baráti üzenete: nem kell félni.
Klubtagjaink közül néhánynak fejtörést okozott, hogy ez a végletes helyzet mennyire szolid. Napos belsô udvarra nézô nyugalmas cellák. Rács mögül angyali békességgel válaszolgató riportalany. A cella mellvédjére támasztva: tükör, hogy Frei Tamás diszkréten szorongó arca is látszódjon: face to face hitelesítve a helyszíni tudósítást. Mértéktartó szûkösség a riport idôtartamában. Jól nevelt büntetôszemélyzet. ,,Ennyi volna?" - korántsem. A Dosszié profi módon adagolja az eset háttéranyagát: egy drugstore ipari kamerája tanúskodik a kettôs gyilkosság dúlt mozzanatairól; helikopteres légi kamera tanúskodik az autós rendôrségi hajszáról és azon pillanatról, amikor a menekülô célszemélyt elkapják. Így jogi értelemben tiszta, bizonyított bûntény szemtanúivá válunk. Dramaturgiai nézôpontból a Moirák sorsbeteljesítésének tanúivá. S hogy az antik végzet mélysége is feltáruljon: szimmetrikusan ,,nyilatkozik" két lencsevégre kapott anya egyidejû gyászban: megölt gyerekeit siratja egyikük, halálra ítélt fiáért fohászkodik a másik.
Ez a Dosszié éles, kemény, hangzatos vágásokkal operáló mû; hosszú tirádákra nincs berendezkedve, ezért marad ideje (harminc percbôl), hogy a kivégzésmódozatokat is bemutassa. Villamosszék. Randa eljárás. Gázkamra. Fojtogató képzettársítások járulnak hozzá. Halált okozó, fájdalommentes injekció. Tiszta ágyon, leszíjazva feszik az elítélt, mintha vizsgálatnak vetnék alá, örök álomba merítik. Ilyenek a texasi jenkik, fokozatosan csökkentik a szenvedést, már-már kispórolnak bármiféle szennyes, primitív személyes közremûködést életünk e drámai végmozzanatából. A demonstráció csírátlanított, Frei Tamás jelenléte választékosan szenvtelen. Már a XXI. században járunk.
Vitatkozunk? - inkább mintha kígyózó meandervonal mentén tanakodnánk: ennyire flottul mégsem szabadna a jövô század civilizációjába vitorlázni. Jó, hogy közülünk senki sem voksolt érzelgôs, szívettépô dramaturgia mellett; nem vagyunk vevôk hóhérral spékelt horrorra, mi is úgy véljük: a hûvös tárgyiasságban is rejtôzik bensô mérce: eddig szorongat, tákk - innentôl viszolyogtat. Van, aki Frei védelmére kel: végsô soron nem kötelezô tudniuk arról, hogy Stendhal a francia társadalom szegélyén, De Quincey a szigetországban több mint másfél százada tûzték tollhegyükre az erôszakos halálban megnyilvánuló maníros hidegvért. Mint a modernség áruvédjegyét. Másik hozzászóló szerint: a nem tudás nem ment fel! Az infantilizmus nem ismeretlen fogalom! Nos, amikor Lewi-Strauss a kutatóútjain a mi fehér igazságszolgáltatásunkat mérte hozzá az ôserdei indiánokéhoz (bûntett, ítélet, bûnhôdés, vezeklés, visszafogadás láncolata), a miénkrôl észlelte, hogy infantilis. Mert a mi törvénykezésünk, szokásrendünk alkalmatlan arra, hogy a vétkük miatt jogosan kivetett embertársainkat teljes értékû lényként, rehabilitálva fogadja vissza. Ezek tények. Ezek minden modern társadalmat mérgezô élettények. S tekintve, hogy belôlük táplálkozik, illetve rajtuk élôsködik minden, ami ,,televízió" - ezért minden idevágó tudást/nem tudást számon lehet kérni.
Jolánka, drágám...
Inzerttábla: - ,,tegye teljessé e szólásmondást": nem mind..., ami fénylik
1. sár; 2. tükör; 3. bronz; 4. arany
Mûsorvezetô: ,,- Mindenki megnyomta a gombot?! Várjuk a helyes választ: arany, arany, ARANY! NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK! Heten kiestek! Jolánka, drágám, miért nyomta a tükröt?!
Jolánka (zavartan heherészve): Hát... odacsúszott a kezem, mivel a tükör is lehet homályos...
Színrôl színre döbbenten figyeljük, ahogy a kvízjátékként könyvelt elmemutatványban, csodával határos módon sikerül a fentiekhez hasonló, húsz pont körüli IQ-ra méretezett kérdésekkel egyidejûleg tapsra ingerelni és megszégyeníteni egy toborzott közönséget. A taps meg a hujogás, mint tudjuk, vezényszóra megy. Ahhoz, hogy a vetélkedô játékosai kényelmetlenül érezzék magukat, elôbb hibás választ kijelzô gombot kell nyomniuk, utána nemcsak azt leshetik, kiestek-e a versenybôl, hanem azt is, hogy a játékmester-tanár bácsi megfeddi vagy csípôs szavakkal elnáspágolja-e ôket? Némi vigaszt nyújthat, hogy 100-ból tízesével-húszasával hullanak ki. A díszlet amolyan dorgáló építmény: aki csacska volt, annak naaagy csacsifül-lámpásai nônek-gyulladnak,
a játék finisében 99 szamár szurkolhat a maradék egynek.
A szokvány vetélkedôkkel ellentétben itt a mûsorvezetô mancsába nem dugdosnak kérdéskártyákat; eleve felmentik az alól, hogy bíbelôdjön, álmélkodjon, együttérzést mímelve mutatványoskodjon. Itt a kérdések a létesítmény tulajdonát képezik. S a létesítmény a fôdíj megkaparintásának nyerési esélyét ugyancsak tulajdonolja, manipulálja: ,,akarsz kétszázhatvanötezer forintot nyerni? - tereld tíz másodperc leforgása alatt helyes idôrendbe Lucretia Borgia második esküvôjét, Lodovico Ariosto ôrjöngô Rolandjának megjelentét, Edmund Spenser születési évét, és a Globe Theatre leégésének dátumát... nem megy?!... akkor a nyeremény halmozódik, és a második díjas kap huszonötezer pénzet!"
Mi, klubtagok a kritikus ponton kimerevített videóképünkre meredve, a helyes válaszon kínlódva totál hülyének érezzük magunkat. Ha valakinek az agya tartalmilag nem a nagy Larousse, s nem olyan gyors, mint Fittipaldi bonyolult elôzési szituációban: itt nem boldogul. Föltéve, hogy a ,,100-ból egy"-cég nem könnyít.
Szabad végtagokkal rendelkezô mûsorvezetô érzékletesen gesztikulálhat. A fent említett egyén, Vízy András sok mûsorvezetô kollégájához igazodva kényszeredetten taglejt. Nem véletlenül. A magyar televíziós mozdulatmûvészet meglehetôsen furcsa jelrendszer nôknél, férfiaknál egyaránt. Eklektikus a stílus, tobzódóan színes a származáshely. Sportpályáktól ódondad vidéki operettszínházakig. Amiként a focisták két, párhuzamosan elôremeredô mutatóujjukkal ünneplik magukat gól után, ez a két paralel-feszes mutatóujj buzdíthat vagy magyarázhat, vagy erôs nyomatékul szolgálhat valamely érveléshez. Macsó kedélyre vall a légbe meredô fél ököl. Germános, tanáros az egymáshoz tapadó ujjak szimmetrikus tenyérjátéka. Van kézlegyintés, amely ridegpásztorba oltott karmestertôl ered. Vannak tapogató-lapogatóink, akik szoros proxémikai közelségben életveszélyesek. Fôként hölgyek mûvelik a szubrett indíttatású ,,kezem-fejem"-díszítményezést: ha rólam van szó, magamra mutatok; ha téged kérdezlek, rád mutatok; ha új écám születik, homlokomat érintem; ha egy téma érdektelen, kézzel is elrebbentem; ha gondolat sarjadzik, önkéntelenül is jelzem; ha valamit feminin módon illik érzékelnem: a kéz- és arcjátéknak fokozott összhangba, harmóniába kell kerülnie. Más hölgyek pszeudomacsó férfiimitátorként lépnek fel, vagy tüntetôen sportosak. Egy-egy idôjárástérkép elôtt csukló-báb-koreográfiát adnak elô.
Társaságunk idegenkedett attól, hogy rendszerbe soroljon ennyiféle modorosságot, hazai származásút és importáltat, amelyben talán csak annyi a közös, hogy civilnek, apolitikusnak akar látszani. Nemigen hiszünk valamiféle beszédgimnasztikai posztgraduális oktatásban, amely helyreigazítaná kedvenceink mutatványait. Valaki Wittgensteintôl idézett: ,,Helyezd az embert rossz környezetbe, és semmi sem fog úgy mûködni, ahogyan mûködnie kell. Minden tagja egészségtelennek látszik. Helyezd ismét a természetes elemébe, és minden rögtön kivirul és egészségesnek látszik. De ha nem a természetes elemében él? Akkor hát bele kell törôdnie, hogy nyomoréknak látszik" - kattintás, sötét képernyô.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu