ELÕHANG A NAGY TERRORHOZ

ÚJABB KíSéRLET A SZOVJET IRODALOM ÁLLAMOSíTÁSÁRA:1934-1936

Az 1934 augusztusában bizánci pompa közepette megrendezett szovjet írószövetségi alakuló ülés1 a látszat és a jegyzôkönyv ellenére nem jelentette azt, hogy az írók - a kor militarizált, ellenségteremtô terminológiájával élve - "letették a fegyvert". Pedig a Szovjetunióban addigra már lezajlott az a lélektani változás, amelyrôl 1936 áprilisában a bolsevik pártvezetésbôl addigra régen kiszorult Nyikolaj Buharin beszélt Párizsban az emigráció egyik legtekintélyesebb alakjának, Borisz Nyikolajevszkij történésznek: "Az 1919-es évet azonban semmiképpen nem lehet összehasonlítani azzal, ami 1930-1932-ben történt. 1919-ben háború volt. Lôttünk az ellenségre, de bennünket is legalább annyira lôttek… Most viszont abszolút védtelen, ellenállni képtelen emberek tömeges kiirtása folyik, asszonyoké és gyerekeké (…) De a forradalom jövôje szempontjából még csak nem is a mezôgazdaság kollektivizálása a legrosszabb, legveszélyesebb, hanem a mélyreható változások azoknak a kommunistáknak a pszichikumában, akik ezt a kampányt végrehajtották, és sok társukkal ellentétben nem lettek öngyilkosok és nem ôrültek meg, hanem életben maradtak, mint a forradalom bürokratái, akik számára a terror az ország irányításának megszokott módja, és akik készek voltak engedelmesen végrehajtani a felülrôl kapott bármely utasítást."

Ekkorra általánossá vált az ideológiai terror is. A Szovjetunióba látogató André Gide csodálkozva jegyezte fel útinaplójában, hogy a szocialista paradicsom polgárainak minden kérdésben az aznap reggeli Pravda utasításainak megfelelôen kell gondolkodniuk, s hogy a proletariátus diktatúrája helyett egyetlen ember és a körülötte felsorakozott kiszolgáló személyzet terrorja uralja az országot. Ennek jegyében fogott hozzá a hatalom az alkotó értelmiség megtöréséhez: az 1917-tôl tartó folyamat újabb állomásához érkezett. Ehhez 1935-ben elôször egy megfelelô jogkörrel, fôleg szankcionálási lehetôséggel ellátott, mindmáig kevéssé ismert szervezetet hozott létre, a formálisan kormányellenôrzés alatt mûködtetett Mûvészeti Ügyek Össz-szövetségi Bizottságát, amelyet a kortársak csak "mûvészeti minisztérium" néven emlegettek.

A testület a korábbi, szinte kizárólag politikai-ideológiai természetû vádak helyett a rendszer másfél évtizedes történetében elôször esztétikai kategóriákkal próbált fellépni a mûvészekkel szemben: tulajdon "baloldali ellenzéke", az addigra szétvert RAPP (a proletárírók szervezete) által elôszeretettel alkalmazott "formalizmus" és "naturalizmus" terminust használta fel, szembeállítva a "szocialista realizmus" fogalmával. Ezt a jelzôs szerkezetet nem egészen egy hónappal "az irodalmi-mûvészeti szervezetek átalakításáról" (vagyis feloszlatásáról) hozott párthatározatot követôen, 1932. május 20-án használta elôször Ivan Gronszkij, a majdani írószövetség szervezôtitkára, a párt egyik irodalmi komisszárja.2 1932-ben és 1933-ban ô és Valerij Kirpotyin - a szépirodalmi szektor vezetôje az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottságában, a késôbbi ismert irodalomtörténész - óriási propagandatevékenységet fejtettek ki a fogalom elterjesztésére. A "proletáríróknak" a "burzsoá" mûvészet teljes elvetését, sôt fizikai megsemmisítését hirdetô programjával szemben ezzel kívánták utólag mintegy legitimálni és inkorporálni az orosz irodalom propagandaszempontból elfogadhatónak ítélt korábbi alkotásait. Példa erre, ahogyan az évek során újra és újra cenzúrázták, végül teljesen elsilányították még az olyan - mint hihetnôk, a rendszer szempontjából igazán "szalonképes" - mûveket is, amilyen Makszim Gorkij Anya címû regénye vagy Leninrôl szóló esszéje volt.

A "szocialista realizmus" fogalma 1934 augusztusában, az írószövetség alakuló kongresszusán bekerült a testület alapszabályába is, mint a szépirodalom és külön is az - e kultúrában a belinszkiji kezdetektôl kulcsfontosságú ideológiai fórumnak számító - irodalmi kritika létének majdhogynem kizárólagos indoka. A meghatározásnak szánt leírás szerint a szocialista realizmus "a valóság igaz, történelmileg konkrét ábrázolását követeli a mûvésztôl, a maga forradalmi fejlôdésében. Méghozzá úgy, hogy a valóság igaz, történelmileg konkrét ábrázolásának össze kell kapcsolódnia a szocializmus szellemében történô eszmei átalakítás3 és nevelés feladatával."4

TáMADáS SOSZTAKOVICS ELLEN

Miután kialakult a követendô, kötelezô "pozitív minta", kanonizálása érdekében a hatalomnak ki kellett húznia a talajt minden más irodalomfelfogás alól. Már 1935 legvégén utalt rá néhány (inkább csak utólag értelmezhetô) mozzanat, hogy hamarosan elkezdôdik a frontális támadás ebben az irányban. Errôl számos, eddig publikálatlan mozzanatot ismerhetünk meg a szovjet pártiratok moszkvai archívumában - hivatalos nevén a Legújabb Kori Dokumentumok Ôrzésének és Tanulmányozásának Oroszországi Központjában (RCHIDNI) - található Alekszandr Scserbakov-iratokból, köztük a Sztálinnak írt levelekbôl.5 Az irodalmi élet irányításával megbízott politikus ezt a feladatot bizonyos mértékig lefokozásnak tekintette, mint "olyan munkát, amely szokatlan egy munkáscsaládból származó, 17 esztendôt párt- és Komszomol-munkán töltô ember számára". De rögtön sietett is leszögezni: "Éppoly felelôsséggel végzem, mintha párttitkár volnék egy üzemben, amely nem teljesíti a tervet."6

E buzgalomtól hajtva igyekezett Scserbakov megújítani a szovjet irodalmi életet, élénken figyelve az írók hangulatát, a cenzúra miatti elégedetlenség megnyilvánulásait. Mégis teljesen tanácstalan volt. "15 hónapja dolgozom az írószövetségi elnökség titkári posztján, s most az ügy érdekében kénytelen vagyok Önt zavarni, hogy segítséget és útmutatást kérjek", írta Sztálinnak, majd kijelentette: "Élesen meg kell mondani, hogy az irodalom elmaradását nem likvidáltuk…" Ezt Scserbakov az irodalomkritika hibáinak, az írók rossz életkörülményeinek tulajdonítja, és annak, hogy a Pravda cikkeiben is megnyilvánuló igény ellenére a hatalom "nem vizsgálta felül az írók reputációját" (sic!).7 A politikus nem tudta, mitévô legyen. "Hogyan szervezzem meg a (megfelelô - G. Á.) alkotói közeget? Kínlódva próbálom megoldani ezt a kérdést, de még semmit nem találtam ki. Egyesek (a volt LEF-isták8) azt javasolják, hogy osszuk szét a folyóiratokat az alkotócsoportok között. Szüntelenül ezt a változatot erôlteti Pilnyak csoportja is. Mások szerint arra volna szükség, hogy a folyóiratok, kiadók mellett valamiféle irodalmi szalonokat hozzunk létre."9 1936. január 2-án írt következô feljegyzésében pedig Scserbakov így fogalmazott: "Az irodalomnak most konkrét, harci jelszóra van szüksége, amely mozgósítja az írókat. Sztálin elvtárs, segítsen kijelölni ezt a jelszót!"10

Az agresszív kampány legelsô célpontja ehhez képest váratlan volt: 1936. január 28-án a Pravda szerkesztôségi cikket publikált Zene helyett hangzavar címmel, egy durván ledorongoló kritikát Sosztakovics akkoriban Szovjetunió-szerte nagy sikerrel játszott operájáról, a Kisvárosi Lady Macbethrôl, amelynek elôadásaira csak óriási protekcióval lehetett jegyet szerezni, s a Moszkvába látogató külföldi nobilitások számára is mint különleges attrakciót "vonultatták fel". De hogy a Pravda cikke nem véletlen volt, az hamar kiderült: másfél héttel késôbb a leszámolást ugyanazokon a hasábokon egy újabb, még ordenárébb hangú támadás követte.11 A zeneszerzô meggyôzôdése szerint személyesen Sztálin tollából,12 a kortársak körében azonban az terjedt el, hogy a két írás Zsdanov dolgozószobájából került ki.13

Négy nappal késôbb a Pravda az esztétikai vádakat azoktól látszólag távol álló ideológiai szempontok szerint fogalmazta meg. Az akkor már több mint két éve nyilvánosan ritkán ostorozott Nyikolaj Buharin honfitársait "Oblomovok nemzetének" nyilvánító írására reagálva közölte az Egy rothadt koncepcióról címû cikket. Ez a nagyorosz nacionalizmus szovjet korszakbeli egyik legelsô megnyilvánulása volt: "A párt már többször, határozottan elítélte az olyan ostoba, kártékony és reakciós locsogást, amely szerint a múltban az orosz nép apraja-nagyja csak lustákból és naplopókból állt volna, csupa Oblomovból, az ázsiai vadság megtestesítôibôl. Ez a rothadt, rágalmazó >>koncepció<< azonban életképesnek bizonyult…"14

Sztálin a pártvezetés élén maga is ellátogatott a Bolsojba, Ilja Dzerzsinszkij (Sosztakovics hathatós segítségével készült, de még így is gyengécske) operája, a Csendes Don elôadására, hogy személyesen jelölje ki a szovjet zene "fô irányvonalát".15 A második világháború után Nyugaton maradt muzsikus-író, Jurij Jelagin kivételes értékû memoárjából tudjuk, hogy ezt követôen a Vahtangov Színház fodrásza, Ványa Baranov, a színházi pártszervezet titkára összehívta a fôleg párton kívüli mûvészekbôl álló kollektívát, és a Mûvészeti Kérdések Bizottsága küldötte elôtt órákon át, ordítva gyalázta a színházi körökben nagyra becsült Dmitrij Sosztakovicsot. Hiába követelte azonban a jelenlévôk hozzászólását, a néma csendet senki nem törte meg. Néhány hasonló kísérlet, mindenekelôtt a Meyerholddal való leszámolás teljes kudarca után a Mûvészeti Ügyek Össz-szövetségi Bizottsága Ványa fodrászt visszazavarta a parókafésüléshez, és a Vahtangov Színház pártszervezetének élére egy tapasztalt párthivatalnokot küldött.16

A mûvészeti dolgozók szövetségének ülésén elhangzott, hogy Sztálin "személyesen érdeklôdik a mûvészeti kérdések iránt"17 is: a Pravda 1936. február 20-i, majd március 1-jei száma (az utóbbi egyenesen vezércikkben!) a párizsi világkiállítás szovjet pavilonjának tervezôje, Melnyikov és "általában a formalizmussal rokonszenvezôk" ellen támadt, a képzômûvészeti szövetség sebtiben összehívott tanácskozásán pedig óva intették a testület tagjait "a német formalista esztétikától".18

Ezután került sorra az irodalmi élet. De a Szovjet Írók Szövetségének 1936. február 10-ére Minszkbe összehívott elnökségi plénuma még nem "kapcsolt", bár a Sosztakovics elleni támadás egyértelmû jelzés volt, s mint az ekkor Moszkvában élô Sinkó Ervin naplófeljegyzéseibôl tudjuk, a kortársak, köztük az írók, pontosan meg is értették. "A hivatalos Pravdában ez a cikk (a január 28-i - G. Á.) errôl a mûrôl, ez ellen a mû ellen olyan vehemenciával beszél, ahogy eddig itt csak a legrosszabb politikai ellenségekrôl szoktak írni. A cikk! Csak a külsô formája cikk. Valójában egyetlen barbár dühroham, melyben azonban az affektus igen tudatosan alkalmazott, de cseppet se rafinált, sôt átlátszó demagógiával párosult. (…) A legmegdöbbentôbb azonban, hogy a mûvészi értékek megítélésében és a mûvészettel szemben támasztott követelmények megformulázásában kifejezésre jut valami, ami majdnem úgy hat, mint érthetetlen kontamináció - igen, mint a mai német nemzetiszocialisták >>mûvészeti nézeteinek<< idáig elérô befolyása."19

Az írók mégsem reagáltak a Pravda cikkére. Részben talán azért, mert a minszki tanácskozást eredetileg éppen a kortárs alkotások ünnepének szánták, és nem szerepelt céljai között az írók szidalmazása. Ráadásul Minszkban az egykor Majakovszkij vezette LEF-csoport tagjai, Oszip Brik, Nyikolaj Aszejev és mások megpróbálták szétfeszíteni a hivatalos Majakovszkij-értékelés kereteit.20 1936 tavaszán azonban vége szakadt a hatalom és az irodalom között 1934 augusztusában, a Szovjet Írók Szövetsége megalakításával létrejött status quónak.21 Hogy miért éppen akkor, az meggyôzôen levezethetô a Kirov-gyilkosság utáni belsô szovjet politikai folyamatokból. Lazar Fleishman, a korszak mûvészetének egyik legjobb mai kutatója azonban a formalizmus-vitát már 1984-ben a náci párt 1935. szeptemberi nürnbergi kongresszusán elhangzott A nemzetiszocializmus és a mûvészet címû Hitler-beszédre vezette vissza.22 "A szovjet propaganda Hitler elôadásához hasonlóan ezután azt a célt állította a (szovjet - G. Á.) mûvészet elé, hogy múlja felül a világ addigi kultúrájának minden addigi eredményét. Ehhez pedig az avantgárd mûvészek - Hitler meghatározása szerint >>bûnös<< - munkásságának likvidálásán át vezetett az út."23

MOSZKVAI íRóTANáCSKOZáS:
A SZíNJáTéK MEGKEZDôDIK

Az irodalomban az új irányvonal látványos meghirdetése Vlagyimir Sztavszkij feladata lett. Az egykori rosztovi rakodómunkás, aki 18 évesen, 1918-ban lett a bolsevik párt tagja, elôbb az észak-kaukázusi, majd - 1928-ban, az irodalmi életben a trockisták félreállítása után keletkezett vákuumban - a moszkvai proletárírók szervezetének titkára; méghozzá úgy, hogy ifjútörök társaival együtt ideológiailag "balról elôzte" a csoport mégoly radikális "alapító atyáit". 1926-ban, majd 1930-ban két dicsôítô könyvet is írt a mezôgazdaság kollektivizálásáról. Röviddel ezután pedig a párt megbízásából részt vett a Szovjet Írók Szövetsége megalakításában; a létrejött szervezet vezetésében - Fagyejevet és más, nála kétségtelenül tehetségesebb alkotókat háttérbe szorítva - ô volt a párt egyik megbízottja; e minôségében lépett fel a "mûvészetben tapasztalható formalizmus" ellen a hasonló akciók addigra kialakult forgatókönyve szerint.

Nemrég jelentek meg Oroszországban, egy nagy példányszámú országos napilapban24 az Oroszországi Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának Levéltárában - a volt KGB-archívumban - ôrzött jelentések, amelyekbôl az derül ki, hogy az írók kelletlenül elutasították a kampányt. "…A mûvészetben jelentkezô formalizmus kérdéseirôl a moszkvai írószervezet által rendezett vita lagymatagon zajlott. A gyûlést rosszul készítették elô, a vitában az emberek kényszeredetten, csak a szovjet írószövetség elnökségi tagjainak és a gyûlés levezetôinek hosszú rábeszélésére szólaltak fel. (…) Az írószövetségi apparátus dolgozói között az a nyomatékos vélemény alakult ki, hogy a gyûlés kudarcának az elôadó Sztavszkij et., az írószövetség elnökségi titkára az oka, aki nem használta fel eléggé az apparátusi dolgozókat a szervezô munkában, és nem élt a jelentôs illusztrációs anyaggal, amelyet az irodalomban megmutatkozó formalizmusról elôkészíthettek volna számára az elnökség különbözô szekciói."
A politikai rendôrség jelentése rendre ismerteti az írók hozzászólását, köztük elsôként az 1920-as évek elején az új formák tehetséges kísérletezôjének indult Leonyid Leonovét. Az 1920-as években néhány nagy sikerû regényt közreadott, pártonkívüli "útitárs"-író 1929-ben tért meg végképp a pártirányítású irodalom aklába azzal, hogy elvállalta az Összoroszországi Írószövetség elnöki tisztét, majd 1930-ban és 1932-ben egymás után két gyenge regényt írt az ötéves terv megvalósításáról. A szovjet vezetés értékelte ôt, mint tehetséges, megvásárolható embert. Ez érzékelhetô Alekszandr Scserbakov Sztálinhoz írt feljegyzésébôl, amelyben az irodalompolitikus dicséri Leonov Út az óceánhoz címû regényét. Igaz, tette hozzá, vannak hibái: nem ábrázolja bolsevik hôsét harcban, a tettek mezején. "A hiányosságokért meg kell bírálni Leonovot", így a javaslat, "mindenekelôtt azonban buzdítanunk és támogatnunk kell, amiért szovjet íróvá nôtte ki magát, (…) és nem menekül a kiélezett, mai tematika elôl."25

Az 1936. március 10-i írógyûlésen Leonov azért volt különösen ingerült, mert egy Stejnman nevû leningrádi kritikus akkor néhány napja recenzió címén durva ledorongolást tett közzé a Scserbakov által dicsért regényrôl. "Ez a gyûlés, ahogy az összes többi, nagy létszámú összejövetel", mondta Leonov a felszólalásában, "semmit nem ad az íróknak és a pártnak sem. Meg kellene végre érteni, hogy amikor az író nagy auditórium elôtt beszél, képtelen megfeledkezni szavai politikai visszhangjáról. Következésképp nem arról szól, ami neki igazán fontos, ami igazán az övé. Bármit is mondjon az elôadó, amikor erre a gyûlésre igyekeztünk, valamennyiünknek az járt a fejében, hogy fogják-e ôt ütni vagy nem. (…) Persze hogy attól fél az ember, ütni fogják, és inkább hallgat, meghúzza magát, nem publikál.26 Babel okos taktikát választott: egy és ugyanazon, már elfogadott kötetét adja ki, új kéziratot nem publikál.26 Ha még egy olyan recenzió megjelenik, mint Stejnmané, én bezárom a boltot, és abbahagyom az írást. A párt meg döntse el, ki a fontosabb neki, én, a mûvész, vagy Stejnman, a kritikus… Mit tud nekünk mondani Sztavszkij vagy akárki más? Bármit írok, semmi nem fog megfelelni. Sztavszkij azt mondja, hogy nem tudtam megfogni az anyagot. De hát azt elôre lehet tudni, hogy én nem írhatok jobbat Fagyejevnél vagy Solohovnál!"

A titkosrendôrségi jelentés szerint Sztavszkij "elôadássá terebélyesedô bevezetôje" hasonlóan ingerült kifakadásra késztette az Odesszából elszármazott írók mindig összetartó csoportjának oszlopos tagját, Lev Szlavint, akinek az Intervenció címû színmûvét több százszor játszották a szovjet színházak; a forradalom elôtti értelmiségi létrôl szóló regénye, az Örökös pedig 1936-ban már negyedik kiadásban látott napvilágot - hogy azután 1957-ig eltûnjön a szovjet olvasók elôl.27 "…Az ilyen ülések", mondta Szlavin a tanácskozáson, "csak ártanak az irodalomnak, mert arra késztetik az írókat, hogy visszahúzódjanak az odúikba, és már elkészült mûveiket se adják ki."

Makszim Rilszkij, a korszak legismertebb ukrán költôje, még tovább ment. "Én mindent értek, csak azt az egyet nem, hogy mivégre ez az egész. Sztavszkij úgy beszélt, mintha elemi alapigazságok letéteményese volna, de közben maga se tudja, mi a formalizmus. Paszternaknál, Aszejevnél is van formalizmus, bôségesen van Majakovszkijnál - Sztavszkij azonban ôket meg se említette. Unalmas ezeket a direktíva-szónoklatokat hallgatni, hiszen azok se hisznek bennük, akik mondják. (…) A formalizmus az irodalmi élet alapja. A mi irodalmi életünket viszont formálisan olyan emberek irányítják, akik nem ismerik és nem szeretik az irodalmat."

Feltûnô, milyen gyakran felmerült a tanácskozáson Majakovszkij neve. A két évvel az itt lezajlott események után a sztálini önkény áldozatául esett Pjotr Oresin "parasztköltô", több mint ötven verseskötet szerzôje egyenesen azt vágta oda Sztavszkijnak, hogy Majakovszkij a kultúrcsinovnyik által elítélt szovjet formalizmus vezére, s ez akár hivatalos álláspont is lehetett - bármily lázadónak tûnt -, hiszen Sztálin röviddel az írók tanácskozása elôtt, 1935 decemberében jelentette ki Majakovszkijról, méghozzá "direktívaként", egyenesen az NKVD egyes számú vezetôjének, Nyikolaj Jezsovnak: "Jezsov et.! (…) Majakovszkij volt és marad a mi szovjet korszakunk legjobb, legtehetségesebb költôje."28

1936 márciusában tehát a szovjet írótársadalom - a politikai rendôrség nyomása ellenére29 - a dokumentumok tanúsága szerint viszonylag egységesen ellenállt a hatalom kényszerének. Pedig ezek az emberek 1936 márciusára morálisan, egzisztenciálisan már nemegyszer az önkény eszközeivé süllyedtek. Nyikolaj Erdman, az 1920-as évek világszerte sikeres színmûírója, 34 éves korára teljesen megtörten már visszatérôben volt hároméves számûzetése színhelyérôl (a kedvesének onnan írt és a csodával határos módon fennmaradt több száz levele szintén nemrégiben jelent meg Moszkvában30). Mihail Bulgakov ezekben a hónapokban a tankönyvírás gondolatával foglalkozott, és rászánta magát egy Sztálinról szóló színmû megírására.31 Már napvilágot látott a Fehér-tengeri-csatornára küldött, 120 tagú "íróbrigád" kollektív alkotása, 35 szovjet író - köztük Makszim Gorkij, Mihail Zoscsenko, Vszevolod Ivanov, Alekszej Tolsztoj, Viktor Sklovszkij és mások - mûve, a kényszermunka dicsérete, amely rokonszenvvel szól a proletár- és parasztszármazású köztörvényes bûnözôkrôl, és sötét színekben ábrázolja a "reakciós" mûszaki értelmiségieket meg a többi politikai foglyot, akiknek életét a láger parancsnoka olcsó fogyóeszköznek tartja a drága, megóvandó gépekkel szemben.32

Ezzel az eredménnyel azonban a kampány elindítói korántsem voltak elégedettek. Alekszandr Gatov költô-mûfordító például így fakadt ki Marietta Saginyjannak, a moszkvai irodalmi élet népszerû alakjának az említett tanácskozáson elhangzott felszólalására hivatkozva: "…ha egyszer a Pravda minden ok nélkül gyalázni kezdett egy ilyen tehetséges zeneszerzôt (Sosztakovicsot - G. Á.), akkor gyalázni kell a költôket is. De még gyalázkodni se tudnak rendesen." Az írónô ugyanis leplezetlen irigységgel beszélt arról, hogy míg például a szobafestôk kedvükre meszelik a falat, az írók reszketô kézzel dolgoznak: "ökölbe szorítják a lelküket".

Saginyjan lett az "új irányvonal" elsô áldozata. Két héttel a tanácskozás elôtt a Pravda megírta, hogy az írónô "demonstratívan odavágta az asztalra írószövetségi tagkönyvét. Szakítani akart a kollektívával, amelyet a párt a szovjet irodalom számára teremtett, hogy segítsen az íróknak, és új írókádereket növesszen (sic!).33 Ugyanaznap a Komszomolszkaja Pravda, másnap pedig a Lityeraturnaja gazeta a formalizmus elleni harc miatti tiltakozásként értékelte Saginyjan tettét.34 Alig másfél évvel a Szovjet Írók Szövetségének létrehozása után az elsô ismert kísérletet a testület elhagyására. Mindenki tudta, hogy a külvilágtól nagyothallása miatt szinte teljesen elszigetelt asszony egyszerûen idegrohamot kapott, és elveszítette önuralmát - de példát kellett statuálni. Egy 1936. február 23-án kelt, Gorkijnak címzett levélben így ír Alekszandr Scserbakov: "Tisztelt Alekszej Makszimovics! Szükségesnek tartom, hogy közöljem Önnel a következôket. Február 22-én M. Saginyjantól bejelentést kaptam, hogy kilép az írószövetségbôl. Mivel a bejelentésbôl mégiscsak nehéz volt megérteni, miféle darázs csípte meg Saginyjant, megbíztam Pavlenko et.-at,35 hogy beszéljen vele. Ebbôl a beszélgetésbôl kiderült, hogy Saginyjan mindig is ellenezte az írószövetséget, kételyekkel telve lépett be, és most végérvényesen meggyôzôdött a haszontalanságáról. Mellékesen kiderült az is, hogy ellenzi a Pravda zenei, építészeti és irodalmi formalizmus elleni irányvonalát. Ezután behívattam Saginyjant az (írószövetségi) titkárságra, hogy hivatalos magyarázatot kérjek tôle. Hívásomra nem jelent meg, telefonon közölte, hogy kimerítô magyarázatot adott az A. A. Andrejev et.36 címére írt levelében, és ehhez semmit nem tud hozzátenni. Mi szovjetellenesnek minôsítettük Saginyjan kirohanását, és úgy döntöttünk, hogy keményen odasózunk neki, hogy ezzel a többieknek elvegyük a kedvét az ilyesmitôl. Az írószövetség elnökségi titkársága ülést tartott, és egyhangúan elítélte Saginyjan bejelentését. Ezen az ülésen Saginyjan megjelent, és ha nem is azonnal, végül fokozatosan elismerte, hogy kirohanása durva politikai hiba volt. Azt hiszem, Ön jóváhagyja az írószövetségi titkárság magatartását."37

Saginyjan - akinek távolról sem ez volt az elsô lázadása a hivatalos szovjet irodalompolitika ellen38 - szinte azonnal látványosan megbánta vétkét, "vezekelt". Férje ezen a tanácskozáson is mentegetni igyekezett ôt, az írónô rossz idegállapotára - még Saginyjan velük együtt élô elmebeteg húgának öngyilkossági kísérleteire is - hivatkozva, no meg arra, hogy "17 év alatt egyetlen hibát se követett el, és európai hírneve van".

KöZJáTéK:
PASZTERNAK KéT LáZADáSA

A vita tartalmával és hangvételével a hatalom olyannyira elégedetlen volt, hogy alig négy nappal késôbb újra összehívta a moszkvai írókat. "1936. március 13-án megtartották második tanácskozásukat a formalizmusnak a mûvészetben játszott szerepérôl" - jelentette az NKVD embere. A megjelent írók körében heves indulatokat kavart Borisz Paszternak beszéde. A politikai rendôrség iratai részletes magyarázatot adnak, hogy Paszternak vajon miért vállalkozott arra, hogy - mint késôbb Olga Freidenbergnek írta - "elég ostoba legyen", és elmenjen a találkozóra:39 "Elôször is a Pravdában megjelenés elôtt áll egy Paszternak-ellenes, ledorongoló cikk, amelyet állítólag I. Lezsnyev egy másik, szintén Paszternakról szóló és mérsékeltebb hangvételû írása helyett akartak megjelentetni." Amikor Paszternak ezt megtudta, úgy döntött, a támadással megelôzi a csapást. "Másodszor pedig", folytatja a jelentés, "Paszternak agresszivitása csak nôtt, miután találkozott Malraux-val,40 aki állítólag nagyon negatívan viszonyul a formalizmussal vívott harchoz." "Harmadszor, Paszternak abban a biztos tudatban lépett fel, hogy semmit nem kockáztat, mivel a Foroszból néhány napja visszatért Babeltôl tudta, hogy Gorkij állítólag nagyon elégedetlen a formalisták elleni harc megkezdése miatt."

De hát mi okozott ekkora felindulást? A most nyilvánosságra került jegyzôkönyvbôl pontosan megtudjuk, mit is mondott Paszternak (lásd keretben41).

A pártközpont megbízottja Paszternak felszólalása után érezhetô jóakarattal, de összevissza beszélt, válaszait többször is "de hát nem értetted, mirôl van szó?" felkiáltásokkal szakították félbe a megjelent írók. Igaz, Paszternak szavai közben is felhangzott a tiltakozás a teremben: "Ez szovjetellenes, reakciós felszólalás!" kiáltotta a kor népszerû publicistája, a ma már teljesen ismeretlen Szuszanna Mar. A költônek indult, militánsan baloldali "proletáríró" és lapszerkesztô Szemjon Rodov42 pedig még ennél is súlyosabb váddal illette a költôt: "Paszternak felszólalása nyilván úgy készült, hogy egyeztette Pilnyakkal meg ezzel az egész társasággal." Az NKVD jelentésírói megemlítették azt is, hogy amikor Alekszej Szurkov ("az OK(b)P tagja") elkezdte válaszát Paszternak felszólalására, akkor "az elnökségben ülô Borisz Pilnyak (…) demonstratívan felállt, és elhagyta a gyûlést".43

A beszédnek alighanem inkább a ténye, mintsem a tartalma váltott ki mindkét részrôl heves indulatokat. A költô végsô soron ugyanazt mondta, mint a formalizmust elítélô kampány többi ellenzôje - s talán a beszéd szövegébôl fel-felsejlô ravaszkodás ("…engem egyelôre békén hagynak…") ellenére ôszintén is. Hozzá hasonlóan beszélt többek között az akkor még kezdô Vaszilij Grosszmann (Sztálin halála után az orosz próza írói-erkölcsi megújításának sokat szenvedett képviselôje): "idióta felszólalásoknak" nevezte egy bizonyos Karabelnyikov és - a párt aktuális vonalát mindenkor lelkesen követô, mindazonáltal 1936 ôszén férje után szintén letartóztatott - Galina Szerebjakova44 Paszternak-ellenes beszédeit: "Most már mindenki láthatja, hogy Szerebjakova és Karabelnyikov nemcsak rossz írók, de közönséges tökfilkók is." A már említett Gatov pedig így fakadt ki: "Paszternak nem mondott el mindent. Súlyos gondjai vannak, pedig ôt mindenütt közlik és dicsôítik. De nekünk, akikbe minden gazember beletörölheti a csizmáját - az olyanok, mint Jermilov,45 Nakorjakov vagy Konju46 -, nekünk alakoskodni kell, hogy valahogy fenntartsuk magunkat. Ha pedig valami szívünk szerint valót írunk, kénytelenek vagyunk az íróasztalfiókban tartani." A Paszternakkal hagyományosan szemben álló Nyikolaj Aszejev a jelentés szerint helyeselte a költôtárs felszólalását: "…bennem is mind világosabban kialakul a vágy, hogy néhány évre teljesen felhagyjak az írással. A régi nem jó, s hogy új módon miként kell írni, nem tudom. Mindenesetre jó belegondolni, hogy még van egy Paszternak, aki hangosan kimondja, amire mi titokban gondolunk" - mondta felszólalásában az 1937-ben elhurcolt és a Gulágról csak 1957-ben visszatért kispróza- és tárcaíró Vlagyimir Kantorovics. "Minszk után nem is vártam tôle ilyen felszólalást" - tette hozzá.47 Jurij Olesa48 a maga félelmeit is megfogalmazta, amikor így beszélt: "…Vajon lesújtanak-e most Paszternakra, szovjetellenesnek minôsítik-e a felszólalását? Én inkább amondó vagyok, hogy a hivatalos jelentésben ez lesz: Paszternak a szokásos zavaros nézetekkel hozakodott elô beszédében."

A jóslat nem vált be: a költôt - aki maga is kínosan érezte magát beszéde után, és "elkedvetlenítette a kudarc"49 - március 15-i számában megtámadta a Lityeraturnaja gazeta: "Paszternaknak nem ártana elgondolkodni azon, hová vezet az ô individualizmusa, mesterségbeli fölényeskedése és mesterkélt rátartisága."50 A másnap, március 16-án megrendezett újabb tanácskozáson a költô kénytelen volt írótársai elôtt nyilvánosan "vezekelni": "Szerintem a mi mûvészetünk egy kicsit lélektelen, mert alaposan eltúloztuk a társadalmiság idealizálását. Valahogy túlságosan idillikusan fogunk fel mindent. Azokhoz a fotográfusokhoz válunk hasonlatossá, akiknek a legfontosabb, hogy egy szép arcocskát rögzítsenek. Nem lakkozásról beszélek és nem a tények szépítésérôl, hanem a legbelsô lényegrôl, a mûvészet kovászáról. (…) Szerintem kár, hogy a mûvészetbôl elhagytuk a tragikus elemet. Úgy hiszem, tragikum nélkül a mûvészet értelmetlen."

KUDARC éS úJRAKEZDéS

A tanácskozássorozat és a "formalizmus" ellen meghirdetett kampány azonban ennek ellenére sem érte el tervezett célját.51 Még a hatalom kiszolgálásában évek óta élenjáró Gorkij is hallgatott - a formalizmus-vita ügyében április 9-én a Pravdában közölt cikke nem tartalmazott értékelhetô állásfoglalást. Igaz, nem is nagyon sürgették: miután létrehozta a írószövetséget, nem volt már rá szüksége a hatalomnak.
A Kirov-gyilkosság, az ukrajnai éhínség, a kollektivizálás, illetve a Nagy Terror kora között így jött létre egy lélegzetvételnyi szünet. Pedig 1920 decemberétôl, a Proletkultról hozott állásfoglalástól kezdve egymás után - 1925-ben, 1928-ban, 1929-ben, 1932-ben - sorjáztak a mûvészetrôl hozott párthatározatok.52 A formalizmus-kampány, majd az 1939-ben Babel, Kolcov és Meyerhold letartóztatásával elindított íróper kudarca miatt a következô ilyen dokumentum csak 1940-ben született.

Néhány héttel késôbb, június 18-án meghalt Gorkij, aki "aranykalitkájában" a szovjet megtorló rendszert dicsôítô mûvei, a politikai rendôrség lelkesült támogatása ellenére is kegyvesztett lett: Sztálin már 1935 elejétôl nem volt hajlandó találkozni vele, a telefonjait se fogadta. Helyét a szovjet irodalom egyes számú vezetôjének szerepében nyomban a Gorkijjal szemben évek óta ellenséges Sztavszkij - kisebbrészt pedig Alekszej Tolsztoj, a "szocialista gróf" - vette át, háttérbe szorítva az írószövetség élén Fagyejevet is. 1936 augusztusában megkezdôdött a Zinovjev-Kamenyev-per, majd életbe lépett a totális állam princípiumait törvényerôre emelô "sztálini alkotmány". Alig telt el egy hónap a korábbiaknál liberálisabbnak minôsített alaptörvény 1936. decemberi elfogadása után, az újabb kirakatperben Pjatakov, Radek, Szerebrjakov, Szokolnyikov és a régi bolsevik gárda más tagjai álltak bíráik elé. Megkezdôdött a Nagy Terror felfelé ívelô korszaka.

Alig egy hónappal az 1936. márciusi írótanácskozások után rendezték Moszkvában a Komszomol kongresszusát. Az egyik meghívott vendég, Kornyej Csukovszkij, az írótársadalom köztiszteletben álló, szuverén egyénisége így írta le naplójában53 a történteket: "…a hatodik vagy hetedik sorban ültem. Hátranéztem, és megpillantottam Borisz Paszternakot. Odamentem hozzá, elôrevittem (mellettem még volt egy szabad hely). Ekkor hirtelen megjelent a teremben Kaganovics, Vorosilov, Andrejev, Zsdanov és Sztálin. Hogy mi volt a teremben! És Ô csak állt, kicsit elgyötörten, elgondolkodva, méltóságteljesen. Érzôdött, milyen hallatlanul hozzászokott a hatalomhoz, milyen erôs, mégis valahogy nôies és lágy. Körülnéztem. Mindenki szerelmes, gyengéd, átszellemült, nevetô arccal nézte. Mindenki számára boldogság volt, hogy láthatja. (…) Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen érzésekre. Miközben tapsoltunk, elôvette ezüstóráját, és elragadó mosollyal felmutatta a közönségnek. Valamennyien összesúgtunk: Az óra! Az óra! Megmutatta az óráját! És amikor szétszéledtünk, még a ruhatárban is emlegettük az órát. Paszternak végig lelkesült szavakat sugdosott nekem róla, én is neki. (…) Paszternakkal együtt mentünk hazafelé, és mindketten megittasodtunk az örömünktôl…"

JEGYZETEK

1 Pervij vszjerosszijszkij szjezd szovjetszkih piszatyelej. Sztyenograficseszkij otcsot. Moszkva, 1934.

2 Ivan Gronszkij 1938-ban szintén a Gulágra került, de túlélte, és 1954-ben visszatért Moszkvába. Az 1985-ben, 91 éves korában meghalt politikus élete utolsó éveiben megírta a szovjet irodalmi életrôl is számos apró, fontos mozzanatot megörökítô memoárját, amely azonban a kiadásának évét meghatározó, valóban történelmi változások miatt szinte észrevétlen maradt. Ivan Gronszkij: Iz proslogo. Moszkva, 1991. Sztálinnak az irodalmi életben történt aktivizálódásáról az 1930-as években l. 152-155. Itt tesz említést arról is, hogy 1937-ben a Kreml kórházának orvosától hallott Sztálin diagnosztizált skizofréniájáról.

3 Az eredeti orosz szó, a "peregyelka" a magyar megfelelôjénél erôszakosabb folyamatot jelöl.

4 A szovjet írószövetség 1972-es alapszabályzatában (a sztálinizmus bûntetteinek leleplezése, majd az azt feledtetni igyekvô visszarendezôdés nyomán!) már ez a suta, értelmetlen változat olvasható: "A szovjet irodalom kipróbált alkotói módszere a szocialista realizmus, a valóságnak a maga forradalmi fejlôdésében való, igaz, történelmileg konkrét ábrázolása, a pártosság és a népiség elve alapján. A szocialista realizmus kiemelkedô vívmányokat biztosított a szovjet irodalom számára; a mûvészi eszközök és stílusok kimeríthetetlen gazdagságával rendelkezvén az irodalmi alkotó munka bármely mûfajában minden lehetôséget feltár az újítási készség és a tehetség individuális sajátosságainak felszínre hozása elôtt." L. Wolfgang Kasack: Enciklopegyicseszkij szlovar russzkoj lityeraturi sz 1917 goda. London, 1988, 732-735. A szocialista realizmus szerencsétlen, efemer fogalma idôközben Keleten és Nyugaton egyaránt hatalmas szakirodalmat teremtett. L. errôl The Genesis of Socialist Realism. Berkeley, 1963, és A. Terc (A. Szinyavszkij): Sto takoje szocialisztyicseszkij realizm, in: Fantasztyicseszkije povesztyi. New York, 1968 címû, immár klasszikus mûveit, valamint C. V. James: Origins and Theory. London, 1973 címû írását.

5 A. Sz. Scserbakov (1901-1945) 1934-tôl 1936-ig az írószövetség szervezôtitkára volt. 1941-tôl a bolsevik párt központi bizottsági titkára, a politikai bizottság póttagja, Moszkva pártszervezetének elsô titkára, a háború kitörése után helyettes honvédelmi népbiztos, majd a hivatalos politika és ideológia (elsôsorban külföldi) érvényesítésére létrehozott propagandaszervezet, a háború kitörése után alakult Szovinformbüro parancsnoka. Egyike volt azoknak, akiknek halálát késôbb az országos sajtóban - a "zsidóper" elôkészületei során - az 1953 januárjában letartóztatott szovjet orvosoknak hánytorgatták fel.

6 RCHIDNI, f. 88., op. 1. 473. l., 2.

7 Uo. f. 88., op. l. d. 474., 1., 3., 5. Sztálinnak írt levelében Scserbakov idézi a RAPP köréhez tartozó Jermilov kijelentését annak hallatán, hogy a neves irodalomtörténész, Anatolij Vinogradov, a Rumjancev, majd Lenin Könyvtár volt igazgatója öngyilkossági terveket forgat a fejében. "Mérgezze csak meg magát, nem kár az ilyenért." Uo. 4.

8 Majakovszkij egykori körének tagjai.

9 RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 473. 2.

10 RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 474. 6.

11 Baletnaja fals. Pravda, 1936. február 6., 3. o.

12 Szolomon Volkov (szerk.): Testimony: The Memoirs of Dmitri Shostakovich. London, 1981, 85-86.

13 Jurij Jelagin: Ukroscsenyije iszkussztv. New Jersey, 1988, 185.
A korszak egy tekintélyes mai amerikai kutatója is határozottan állítja, hogy a cikket Andrej Zsdanov írta. Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. New York, 1992, 187.; Sosztakovics életrajzírója viszont tudni véli, hogy a szerzô a politikai rendôrség feladatait végrehajtó David Zaszlavszkij volt. Elisabeth Wilson: A Life Remembered. London-Boston, 1994, 109. Egy francia zenetörténész Pavel Kerzsencevnek, a szovjet "mûvészeti minisztérium" irányítójának kezét fedezte fel a szövegben. Frans Lemaire: La musique du XXe siécle en Russies et dans les anciennes Républiques soviétiques. Párizs, 1994, 85. A szovjet mûvészetpolitika változásai szempontjából kulcsontosságú ügy megítélésében az azóta feltárt dokumentumok alapján vele ért egyet a kérdésnek könyvében külön fejezetet szentelô orosz kollégája. Leonyid Makszimov: Szunbur vmeszto muziki. Sztalinszkaja kulturnaja revoljucija 1936-1938. Moszkva, 1997. L. "A >>Zûrzavar zene helyett<< szerzôjének problémái" címû fejezetet. 88-112.

14 Pravda, 1936. február 10., 3. o.

15 L. "Rabocsij is tyeatr", 1936/2. 4. o.

16 J. Jelagin: i. m. 185-186., 194-198.

17 L. M. Zak: Sztroityelsztvo szocialiszticseszkoj kulturi v SZSZSZR, 1933-1937. Doktori disszertáció. Moszkva, 1966, 899. Idézi A. Kemp-Welch: Stalin and the Literary Intelligentsia, 1928-39. London, 1991, 199.

18 L. Zak: i. m. 904-905.

19 Az újra csak elgondolkodtató folytatás: "Valamennyi Moszkvában megjelenô újság ma újra közölte a tegnapi Pravdának ezt a cikkét, és a német elvtársak, akik a Deutsche Zentral Zeitungban németre fordították, furcsán érezhették magukat, mikor e moszkvai német újságban az orosz szöveget pontosan Göbbels német szavával, göbbelsi terminológiával fordították le: Entartete Kunst. Göbbels terminológiája eredeti nyelven még hátborzongatóbban hat a szovjet sajtóban." Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek. Újvidék-Budapest, 1985, 373-376.

20 Antony Kemp-Welch ezt "bátor kísérletnek" nevezi, és összefüggésbe hozza a rövidesen elkezdôdött formalizmus-vita hangnemével. I. m. 200.

21 Ezt az orosz irodalom eseményeit a messzi távolból figyelô mensevik publicista, Vera Alekszandrova napokkal az itt leírt változások után is pontosan látta. "A >>fô irányvonalat<< hivatalosan nem változtatták meg, az eredményeivel a jelek szerint a szovjet társadalmi elit, többek között a >>vezetô írók<< is elégedettek. Ugyanakkor azonban az egész ideológiai fronton jól láthatóan, s ami a legfontosabb, hivatalos hirdetôi aktív részvételével, rendkívül jelentôs revízió folyik, a mûvészet erkölcsiségének, hétköznapi létének revíziója." Vera Alekszandrova: Lityeratura is zsizny. Ocserki szovjetszkogo obscsestztvennogo razvityija. New York, 1969. 190. Ez a cikk eredetileg 1936. április 8-án látott napvilágot az emigráns Szocialisztyicseszkij vesztnyik lapjain.

22 Ahogy mások a "hosszú kések éjszakája" és a Kirov-gyilkosság közötti, valóban megdöbbentô idôbeli egybeesésre hívják fel a figyelmet, s ahogy Sinkó Ervint is az imént idézett Göbbels-analógiára késztette a "formalizmus-vita" nyitánya.

23 Lazar Fleishman: Borisz Paszternak v tridcatije godi. Jeruzsálem, 1984, 298-299.

24 Grigorij Fajman: Ljugyi i polozsenyija. K. sesztyigyeszjatyiletyiju gyiszkusszii o formalizme v iszkussztve. Nyezaviszimaja gazeta, 1996. március 14., 1996. március 27.

25 RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 474. 5. A hivatalos irodalompolitika ekkor már közel egy évtizede követelte az alkotóktól, hogy a szovjet valóságtól való menekülésnek tekintett történelmi témák, útirajzok, tájleírások helyett a szocialista építésrôl írjanak. Erre utal a feljegyzés készítôje is.

26 Iszaak Babel már a Szovjet Írók Szövetsége elsô kongresszusán, 1934 augusztusában "a hallgatás nagy mesterének" aposztrofálta magát, és a Lovashadsereg frenetikus sikere után 1939. májusi letartóztatásáig valóban mindössze néhány nyúlfarknyi elbeszélést adott ki a kezébôl. Leonovnak igaza van abban is, hogy Babel ezt azért tette, mert nem tudott az ideológiai-politikai elôírásoknak megfelelôen dolgozni. Errôl az író ôszintén beszélt moszkvai szomszédjának, Sinkó Ervinnek. Sinkó: i. m. 395-397.

27 A kulturált és szorgalmas Szlavin terjedelmes írói és újságírói életmûvet hozott létre. Noha személyesen nem érintették a megtorlások, élete nagy eseménye volt a sztálinizmus bûneinek mégoly óvatos leleplezése a szovjet kommunista párt 1956. februári XX. kongresszusán. A túlélôk felelôssége arra késztette, hogy 1966-ban aláírja a Szinyavszkij és Danyiel letartóztatása elleni tiltakozó nyilatkozatot. Szlavin 88 éves korában, 1984-ben halt meg.

28 Pamjaty. Isztoricseszkij szbornyik, I. Moszkva, 1976. (New York, 1979), 308-310.

29 Nagyezsda Mandelstam igen sok példát hoz erre magyarul is megjelent könyvében: Emlékeim. Budapest, 1990.

30 Nyikolaj Erdman-Angelina Sztyepanova: Piszma. Moszkva, 1995. Az asszony késôbb Alekszandr Fagyejev felesége lett.

31 Dnyevnyik Jeleni Bulgakovoj. Moszkva, 1990, 116-124.

32 Belomorszko-Baltyijszkij kanal imenyi Sztalina: Isztorija sztroityelsztva. Moszkva, 1934. A rövid hruscsovi "olvadás"-korszakban a sok ezer rab élete árán megépített, de soha nem használt Fehér-tengeri-csatorna egykori írólátogatói néhány részigazságot megírhattak a morbid tanulmányútról. De a rabok emlékezése Gothár Péter Haggyállógva Vászka címû filmjében is megjelenik.

33 D. Oszipov: Mecsti i zvuki Marietti Saginyan. Pravda, 1936. február 28. 4.

34 Ob advokatah formalizma. Komszomolszkaja Pravda, 1936. február 28. 2.; Bolse otvetsztvennosztyi! Lityeraturnaja gazeta, 1936. február 29. 1. (vezércikk)

35 Pjotr Pavlenko (1899-1951) a polgárháború alatt a Vörös Hadsereg komisszárja volt, 1924-tôl szovjet külképviseleteken dolgozott Törökországban, majd Nyugat-Európában. 1927-ben visszatért a Szovjetunióba, és az egyik legaktívabb irodalmi funkcionárius lett. Boldogság címû termelési regényéért 1947-ben Sztálin-díjat kapott; propagandafilmjeiért ezt még újabb három Sztálin-díj követte. Az 1930-as években kivette részét az írók üldözésébôl, több kortársa egymástól függetlenül tanúsította, hogy a Lubjankán jelen volt a kihallgatásokon. Köztiszteletben álló polgárként és mûvészként halt meg, akirôl Szovjetunió-szerte utcákat neveztek el; Borisz Paszternak például élete végéig a Pavlenko utcában lakott a peregyelkinói írófaluban.

36 Andrej Andrejev (1895-1971) 1932-tôl 1952-ig a bolsevik párt politikai bizottságának tagja, egy ideig ideológiai ügyekben "illetékes" KB-titkára, a szovjet vezetés sokéves, külföldön alig ismert szürke eminenciása.

37 Közli L. Babicsenko: Lityeraturnij front. Isztorija polityicseszkoj cenzuri 1932-1946. Moszkva, 1994, 14. Nem érdektelen a levél folytatása sem, különösen a cinikus hangvétel: "Fegyinnek feltétlenül adunk lakást Moszkvában, amint a ház elkészül. Nyaralót is adunk neki. Csak az okoz nehézséget, hogy [a hatalomra került forradalmárok közötti leszámolás híres regénye, az 1930-as években Magyarországon baloldali körökben rendkívül népszerû Csokoládé miatt addigra kegyvesztetté vált] Taraszov-Rogyionov nyaralójában még folyik a renoválás." Uo. 14-15.

38 Máig publikálatlan leveleiben Marietta Saginyjan 1935-ben például heves kirohanásokat intézett a párt irodalmi komisszárjai ellen a peregyelkinói írófalu építése során észlelt anomáliák miatt, és "parazitáknak, ingyenélôknek, piszkos kezû kufároknak" nevezte a párt (és tegyük hozzá: a politikai rendôrség) által Gorkij mellé parancsolt, nagyhatalmú csinovnyikokat, akik az írópátriárka helyett a lakások kiutalásáról döntöttek. RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 479. 9.

39 The Correspondence of Boris Pasternak and Olga Freidenberg. 1914-1954. London, 58-59.

40 Malraux-nak, mint egyébként a francia szellemi élet néhány más kiválóságának is, egészen különleges szerepe volt a szovjet irodalmi, sôt politikai elitben. A vele való kapcsolat, amely nem kis részben a politikai rendôrség késztetésére és irányítása alatt formálódott, néhány évvel az itt tárgyalt események után központi kérdéssé vált a Lubjanka vallatószobáiban, Vszevolod Meyerhold, Iszaak Babel, Mihail Kolcov kihallgatásain, egy tervezett, ám sokban a törékeny foglyok ellenállásán meghiúsult monstre értelmiségi per elôkészületei során. A kihallgatási jegyzôkönyv Malraux-ra vonatkozó részeit és az NKVD ezzel kapcsolatos torzításait idézem Babel a Lubjankán címû tanulmányomban (Holmi, 1997/10.).

41 Vera Alekszandrova, az emigráció irodalomtörténet-írója még 1936-ban méltatlankodva jegyezte meg, hogy "miközben Paszternakkal vitatkoznak, ôt gyalázzák, tôle határolják el magukat, és ezeket az iskolás fogalmazványokat teljes terjedelemben közzétették", addig a költô szavait csak ellenfeleinek beszédébôl lehet úgy ahogy rekonstruálni. Vera Alekszandrova: i. m. 193. Ugyanerre panaszkodik Paszternak monográfusa is: L. Fleishman: i. m. 193.

42 Rodov a sztálini terror éveiben álnéven bujkálni kényszerült, és elvbarátai közül ritka kivételként életben maradt: 1968-ban, 73 éves korában halt meg. Ebbôl a körbôl egyedül az 1920-as évek végén Moszkvából Nyugatra menekült lengyel Vaclav Solski élte túl a megpróbáltatásokat: vele 1984-ben még találkozhattam New Yorkban. Az idôs ember azonban nyilvánvalóan félt velem megosztani emlékeit; mert több mint fél évszázaddal korábbi szökése óta minden "odaátról" érkezettben a bosszú végrehajtóját látta.

43 A tehetséges író - aki már 1926-ban kihívta maga ellen a szovjet vezetés haragját a Történet a soha ki nem hunyó Holdról címû kisregényével, a Sztálin által ráerôszakolt mûtétbe belehalt Mihail Frunze hadvezér átlátszó példázatban megjelenített históriájával - az 1920-as évek elejétôl folyamatos politikai támadások célpontja volt. 1929-ben agresszív hajsza indult ellene. Leváltották az Összorosz Írószövetség élérôl, és csak Makszim Gorkij közbelépése mentette meg a további retorzióktól. Pilnyak nem ok nélkül feltételezte, hogy az újabb "tisztogatásoknak" ô az egyik kiszemelt áldozata. Annak ellenére is, hogy 1936-ra már régen, nyilvánosan megbánta bûneit. 1930-ban A Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik címen pedig cinikus dicsôítô regényt írt az ötéves tervrôl, sôt - erre a történetünk kezdetén említett emigráns történész, Borisz Nyikolajevszkij hatalmas hagyatékában, a kaliforniai Hoover Intézetben rengeteg adalék van - külföldi útjain Pilnyak zokszó nélkül teljesítette az NKVD megbízatásait. Az 1936. március 14-i tanácskozáson készült politikai rendôrségi feljegyzés szerint Paszternak beszéde közben mindazonáltal "Pilnyak gyakori helyesléssel, közbekiabálással, tapssal" támogatta a felszólalót.

44 Az írónô húsz évvel késôbb visszatérvén a lágerekbôl, Moszkvában újra a militánsan dogmatikus írók számát gyarapította, 1963-ban Hruscsov és az értelmiség találkozóján hevesen kikelt Ilja Ehrenburg ellen.

45 Az 1970-es évekig a magyar olvasóközönség is ennek a mûveletlen, szemellenzôs kritikusnak, a proletáríró-szervezet egyik vezéralakjának a Dosztojevszkij- és Csehov-monográfiájából ismerkedhetett meg a két nagy orosz író életmûvével.

46 Akkor a Goszizdat, illetve a Szovjetszkij piszatyel nevû kiadó vezetôi.

47 A minszki írószövetségi plénumon Paszternak - mint késôbb, 1957-ben megírta: Nyikolaj Buharin kérésére - egyik versében jelzôk nélkül ugyan, de megemlítette Lenint és Sztálint, ami csakugyan lesújtóan hatott a régi orosz értelmiségi közegre. B. Paszternak: Szobranyije szocsrinyenyij 2. Moszkva, 1989, 142., 619., 620. L. errôl L. K. Csukovszkij: Dnyevnik 1930-1969. Moszkva, 1995, 131.

48 Olesa Szigorú ifjú címû filmforgatókönyvében a hivatalos kritika 1935-ben "a fasiszta ideológia nyomait" vélte felfedezni.

49 Je. Paszternak-M. Fejnberg (szerk.): Voszpominanyija o Borisze Paszternake. Moszkva, 1993, 164-165.

50 Idézi Je. Paszternak: Borisz Paszternak. Matyeriali dlja biografii. Moszkva, 1989, 518.

51 A Sosztakovics-ellenes Pravda-cikkben az elsôk között megtámadott Meyerhold a sajtóban és leningrádi körútján szabályos hadjáratot folytatott, amelyben látszólag örömmel üdvözölve a formalizmus ostorozását, valójában a tehetségtelenséget kárhoztatta. A. Fevralszkij (szerk.): V. Je. Meyerhold: Sztati, piszma, recsi, beszedi. Moszkva, 1968. 2. köt., 331., 248-349., 372.

52 1925. június 18-án "A párt politikájáról a szépirodalomban", 1928. december 28-án "A tömeges olvasóközönség könyvvel történô kiszolgálása" ügyében, 1929. december 25-én "A szibériai írók és irodalmi szervezetek egy részének Makszim Gorkij elleni fellépése" kérdésében. 1932. április 23-án "Az irodalmi-mûvészeti szervezetek átalakítása" (az eredetiben: peresztrojka) volt a téma.

53 K. Csukovszkij: i. m. 141.

"HA MáR MUSZáJ ORDIBáLNI,
NEM LEHETNE MINDENKINEK MáS HANGON üVöLTENI?"

RéSZLET PASZTERNAK 1936-OS BESZéDéBôL

"…Szörnyû sors jut ezeknek a beszélgetéseknek, hiszen kétségtelenül valamiféle nagyon komoly, parancsoló meggyôzôdésbôl fakadnak, ugyanakkor azonban ez a vita eredeti céljához képest miniatûr jellegû, sôt egyszerûen nyomasztóan fojtogató. Ellentmondásos helyzetbe kerülünk. Itt ül mellettem Sztavszkij elvtárs, akinek mint barátunknak, mint az írószövetség egyik vezetôjének, felelôs embernek és kommunistának, mint gondolkodó lénynek kell részt vennie ebben a vitában. Kénytelen rá, hogy ha tompított formában is, az itt felszólalókhoz képest józanabbul, de mégiscsak valami olyasmivel foglalkozzon, amiben mint író, nem hihet. Találomra kiemel egy-egy verssort, mint a formalizmus állítólagos példáját. És most már rátérek a formalizmusról folytatott beszélgetésekre. (…) Gondolják meg, mi lenne, ha valaki holnap azt mondaná: >>Vajon nem formalista-e a nép? Nézzetek csak utána…<< És mi elmerülnénk a közmondásokban, keresnénk-kutatnánk. >>Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.<< >>Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra!<< >>Minden lében kanál vagy!<< és a többi. Ettôl szép a nyelv! De vajon miért kell ilyen bonyolultan kifejezni magunkat? - kérdezhetné valaki. Miért kell azt mondani, hogy akinek vaj van a fején, ne menjen a napra, amikor sokkal egyszerûbben is beszélhetünk: ha már egyszer loptál, ne reméld, hogy elbújhatsz. (Nevetés, taps.)

Vajon mi marad - nem hogy belôlünk, de az emberiségbôl, ha ilyen kutatásokba fogunk?! (Nevetés, taps.)

Mégiscsak komolyabban kellene ezt venni. Végig kellene gondolni. Meglehet, valahol az >>illetékes hatóságok<< valami ilyesmit mondtak. Ezt nem tudhatjuk. Rábízták valakire. És az illetô képtelen megbirkózni a feladattal. Ez, persze, csak találgatás. Ha elkezdek spekulálni, mi is a formalizmus, egyszerûen önmagamra emlékezem, egész múltunkra.

Szóval mi is a formalizmus? A formalizmus egyszerûen a 45-50 éves fiatalok történelmi pozíciója. (Nevetés.) És ha ez a negatív jelenség egyáltalán létezik még, akkor csupán ennek az iskolának epigonizmusaként jelentkezik. Az epigonizmus, persze, kártékony, de sokkal szélesebb körû jelenség. Mivégre minden egyes cikkben újra és újra a formalizmus, naturalizmus, naturalizmus, formalizmus szavakat emlegetni? Az utóbbi idôben a recenziókból eltûntek az olyan szavak, mint >>rossz<<, >>gyenge<<, >>sikertelen<<. Csak azt szajkózzák: >>formalista<<. Vagy >>naturalista<<. (…)

Azután meg egy-egy ilyen kampány célszerûségét is szem elôtt kellene tartani. Nagyon helyes, ha a talajvíz mosta utakat kiszárítják. De ha a folyókat szárítják ki, az már ostobaság. (Nevetés.)

Mellesleg minálunk közösségérzet tapasztalható. Megmondom egyenesen: lehet, hogy én pesszimista vagyok, hisztérikus ember. Talán túlságosan erôs bennem az összetartozás érzése, de - noha engem egyelôre békén hagynak - dezorientálnak, terméketlenné tesznek ezek a cikkek, az ilyen tanácskozások.

Nem az elégedetlenség ténye, nem a valahonnan elindult áradat és nem is maga az irány, hanem éppen ezek az errôl szóló, harmadik kézbôl származó beszédek dezorientálnak. Nem hiszem, hogy ilyen torz ember lennék. A mi közegünkben nyilvánvalóan vannak olyanok, akik egyszerûen kétségbe esnek, amikor mindennap olvassák (az ilyen ledorongoló cikkeket - G. Á.), és azt lesik, ki dôl ki a sorból legközelebb. Mi haszna ennek? Gondolják el a kritikusok, hogy ha valamennyien kritikusokká válunk, és elkezdjük a levegôt bírálni - mi lesz abból?

Mondhatjuk-e vajon egy agyonhajszolt, vajúdástól elgyötört asszonynak, hogy mert lányt szülni, amikor fiút kellett volna neki a világra hoznia? Nem, nem lehet. De mondhatjuk-e az orvosnak, hogy merte mosdatlan kézzel levezetni a szülést, amely ezért vérmérgezéssel végzôdött? Ezt bizony mondhatjuk.

Én amondó vagyok: ha már muszáj ordibálni a cikkekben, nem lehetne mindenkinek más hangon üvölteni? (Taps, nevetés.) Akkor mégiscsak érthetôbb lesz. Mert amíg egy hangon ordítanak, addig semmit nem lehet kivenni belôle. De talán egyáltalán nem kellene ordibálni - ez nagyszerû lenne, kivált, ha ezeknek a cikkeknek a szerzôi még gondolkodnának is. Akkor talán valamit meg is érthetnénk.

Maguk nemcsak azt követelik az íróktól, hogy mindent pontosan megjelenítsenek, feltárjanak, de még azt is, hogy ne írjanak cikornyásan. Hát akkor nekünk, e cikkek szerencsétlen olvasóinak miért nincs jogunk megkövetelni, hogy érthetôen beszéljenek velünk? Aztán meg - és ez már nagyon feltûnô - itt ez a formalizmus, naturalizmus, naturalizmus, formalizmus. Nem hiszem, hogy eszénél van, aki ilyesmit ír. Vagy hogy otthon, családi körben így beszél. Ez nem igaz." (Taps.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu