Bán Zoltán András: Bevezetésként Grendel Lajos utószavát szeretném felidézni, aki, úgy tudom, egyik felfedezôje volt a nagyon fiatalon, harmincéves korában tavaly elhunyt Talamon Alfonznak. Grendel azt írja, hogy "a könyv a polihisztor, hatalmas erejû és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldrôl megérzô Stofek Tamás, a hôsszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzo, a parlamenti képviselô Pepík Zefstein kegyelmes úr és az ô ismerôseik és barátaik halhatatlan tetteit ôrzi". Tehát ez lenne a könyv anyaga. Még egy mondatot idéznék Grendeltôl. Azt írja, hogy "az író a magyar prózának egy olyan hagyományát élesztette föl, amelyrôl azt hihetnénk, ma már nem alkalmas korszerû mondanivaló hordozására". Ezt a mondatot én közkézre adom, mert azt gondolom, van mit beszélni róla.

Németh Gábor: És talán azt is hozzá kellene tennünk, hogy egy posztumusz könyvrôl van szó. Vagyis nem egy befejezett kéziratnak egy szerkesztô által gondozott és a szerzôvel való dialógus után jóváhagyott változatáról, hanem, ha jól értelmezem, egy javítatlan kézirat kiadásáról van szó.

Radnóti Sándor: Valóban a szöveg a 149. oldalon nagyon megrendítô módon egy szó felénél marad abba: "még a múlt század legendákkal telt vi…" A kézirat itt megszakad, és ezután a hátralevô oldalakon még két részletet találunk, amit Grendel Lajos, a szerkesztô nyilván nem tudott beilleszteni a - mondjuk így - fôszövegbe. Egyébként érdekes, hogy Grendel téved, amikor azt mondja, hogy a parlamenti képviselô, Pepík Zefstein kegyelmes úr, ugyanis ô nem parlamenti képviselô, hanem egy cukorgyárnak a képviselôje.

Angyalosi Gergely: Ez mintha arra utalna, hogy még Grendel Lajos, e próza remek ismerôje is belegabalyodott ezeknek az áttekinthetetlenül indázó mondatszövevényeknek az összefüggéseibe. Meg kell mondani, a végeláthatatlanul hosszú mondatok nem teszik egyszerûvé az olvasást. Bár én is nagy teljesítménynek látom a könyvet poétikai szempontból, de az artistamutatványon túl azt kellene talán megvizsgálnunk, mi az értéke ennek a mai magyar prózaírás közegében vagy szempontjából, ha nem is pontosan azon a csapáson haladva, amelyet itt Grendel kijelölt, hiszen a korszerû mondanivaló és az elavult hagyomány szembeállítása számomra kicsit ügyetlennek látszik.

R. S.: Kétségtelen, hogy ezek a hosszú mondatok bravúrosak, bámulatosak. Nagyon kevesen vannak a magyar prózában, akik ilyen óriás mondatokat tudnak írni. Ez nagy teljesítmény, de remekek a történetek is. A csúcspont, talán megegyezhetünk benne, a tûzeset leírása, ahogy kivonulnak az önkéntes tûzoltókká avanzsált fôhôsök, versengve a kisváros német önkéntes tûzoltóival, és inkább egymást locsolják, mint a tüzet, és ezenközben persze a cukorgyár porig ég. Ez nagyszerû történet, csúcsa az anekdotisztikus prózának, megfejelve sok minden egyébbel. Samuel Borkopfnak, a zsidó kocsmárosnak a barátai ennek a felvidéki kisvárosnak a legkülönbözôbb típusait testesítik meg, és fontos, hogy ezek a típusok bizonyos értelemben burleszk alapkarakterek. A nevek is erre utalnak, van egy nagyevô, van egy nagyivó, a helyi tudós, polihisztor…

A. G.: …aki ugyanakkor mániákus testedzô. A nevek egyébként nagyon jellemzôk, igazi szlovák név, igazi magyar név nincs a szövegben.

B. Z. A.: De mindegyik öszvér név, nem? Mert a név egyik része mondjuk német, a másik magyar. Például Schön Attila.

A. G.: A Béla von Goffa egyik része magyar, a másik német, illetve olasz.

R. S.: Egyszóval burleszkfigurákról van szó, akik talán kevésbé rendelkeznek karakterrel, mint helyzetkomikummal. Én ezt a könyvet nagyon érdekes és nagyon tehetséges dokumentumnak tartom, de nem tartom fômûnek, posztumusz fômûnek. Amit látunk, az a hatásoknak nagyon érdekes elegye. Például nagyon erôsen érzem Bodor Ádám hatását a könyvben, érzem García Márquez befolyását. Valahogy a Sinistra körzet nek egy könnyedebb, tréfásabb, kevésbé mély és kevésbé tragikus változata ez a könyv.

B. Z. A.: Mintha afféle szatírjátéka lenne a Sinistra körzet nek, erre gondolsz?

R. S.: Igen.

N. G.: Grendel Hrabal nevét is behozza, és valószínûleg joggal.

R. S.: A formával kapcsolatban Grendel egy pillanatra tétovázik az utószóban, hogy akkor ez most micsoda, novellaciklus vagy netán regény. Aki csak belelapoz a könyvbe, már az is látja a nagyon tradicionális megoldást, hogy a fejezetek a "melyben" szócskával kezdôdô összefoglalókkal indulnak, ami nagyon-nagyon erôsen megidéz egy régi regényformát. Eközben pedig a könyvre jellemzô egyfajta mozdulatlanság vagy körkörösség. A "melyben" szócskával kezdôdô fejezetek elôre szokták vinni a történéseket a klasszikus regényben, errôl itt nem beszélhetünk. De mintha ez itt nem hiba volna, hanem szándékoltság.

A. G.: E tekintetben van egy emblematikus fejezet, amelyben Talamon Alfonz két figurája egy lavórban valami nagy kalandra indul a Csendes-óceánra vagy hova, de ez a kaland ott zajlik a kocsmában, ki sem lépnek belôle. (Sem a kocsmából, sem a lavórból.)

R. S.: A lábvízbôl, a szó szoros értelmében. Én azt mondanám, hogy azért fölismerhetô egy olyan keret, ami akárhogy is alakította volna késôbb a szerzô a mûvet, megszabja a forma lehetôségeit. Arról van szó, hogy ez a könyv kísértetidézés. Aki beszél, Samuel Borkopf, egyedül van a kocsmájában, és rég halott vagy rég szétszéledt cimboráinak az emlékét, egy talán soha nem volt miliônek az emlékét idézi fel. Ez a felidézés teremti meg a beszédhelyzetet, és a véletlen vagy Grendel szerkesztôi ügyességének jóvoltából a záró oldal is megrendítô, mert az utolsó félmondat így szól: "szemünk az elmúlás kendôjével takarva be." Ez tulajdonképpen nagyon pátoszteli lezárást ad ennek a befejezetlen szövegnek. Egyszóval úgy érzem, hogy a kísértetidézô alaphelyzet akkor is meghatározta volna az egész mûnek a szerkezetét, ha a késôbbiekben maga a regényszerkezet felbomlott volna apró novellák füzérévé.

B. Z. A.: Azt gondolom, hogy a könyv olyan töredék, ami végül is tökéletes, befejezett fragmentum. Tehát újból és újból hozzá lehetne tenni újabb és újabb fejezeteket, de ez végül is nem változtatná meg alapvetôen a formát, nem lenne regény belôle, azt hiszem, hanem megmaradnának az egymás melletti állóképek, amelyekbôl most van mondjuk nyolc, akkor lehetett volna tizenhat. Valami ilyesmi ez a forma. Nem mozdul sehova.

N. G.: Vagy ahogy Gergely mondta, ez a beszédhelyzet valószínûleg eleve lezárja ezt a teret. Onnan nézve, ahonnan beszél, "mindegy", idézôjelek között mondva, majdnem mindegy, hogy meghaltakról vagy végleg eltûntekrôl van szó, hogy ilyen módon csak az emlékezetben vagy egy valóságos asztaltáncoltatásban idézi föl ezeket a figurákat.

R. S.: A gyász motívuma azért ott van a szövegben, amitôl mégsem olyan könnyed, mint ahogy eddig hangsúlyoztuk. Ez a humor egy kicsit csikorgó, nehézkes, valamiképpen nagyon "akart" humor. Annak ellenére, hogy kitûnô történetek vannak benne, és én is önfeledtem kacagtam nem egy részleten, de az egész kötet mégis a gyász jelét viseli.

N. G.: Most szeretném egy kicsit valamiféle kritikai irányba is elvinni a beszélgetést. Azt gondolom, hogy a burleszk halálpontos szó erre a könyvre, a szituációk is rendkívüli módon hasonlítanak a burleszkhelyzetekre, abban is, hogy mindig pontosan tudjuk elôre, mi fog történni. Nem hiszem, hogy bárki bármikor meglepôdne a cselekmény bármilyen fordulatán. Ehhez képest a választott forma, ez a hihetetlenül lelassító, aprólékos és cizellált stílus, amivel leírja az abszolút kitalálható történeteket, számomra olyan mértékig befékezi a befogadást, mintha diafilmként kellene egy burleszket néznem. Ami hihetetlenül abszurd szituáció, hiszen az alapvetôen poénra kijátszott hatásmechanizmus a lassítással mintegy fölszámolja magát. Ez valahogy megbillenti az egész könyvnek a humorát.

B. Z. A.: Még egy mondatot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit Sándor mondott. Arra gondoltam, hogy a könyv mûfaja palinódia, tehát visszaéneklés. Az elsô fejezetben, abban a bizonyos rezümében, amit az elejére biggyeszt, abban meg is mondja, mirôl van szó: "melyben az emlékbeszélyek írója megidézve a nyüzsgést, zsongást, visszavágyakozik egykori baráti körébe, kik árván hagyták korcsmája gyomrában." Itt arra is gondolhatunk, hogy magának Talamon Alfonznak, a szerzônek a jelmondata is a cím. Az, hogy "barátaimnak egy Trianon elôtti kocsmából". Talán van valami nosztalgia ebben a könyvben, van valami visszavágyakozás abba a korszakba, amit megjelenít. És Talamon Alfonz mintha a maga barátainak írta volna ezt a palinódiát. Akár Samuel Borkopf, mintha a maga elveszett barátait is szeretné visszaénekelni. És így talán nem véletlen, hogy a fikció szerint nem Talamon Alfonz, hanem Samuel Borkopf a kötet szerzôje.

R. S.: Igen, ez a Trianon elôtti kocsma mint cím azt a várakozást vagy azt az olvasói elvárást idézi fel, hogy van valami nosztalgikus érzület a kötetben, és én is érzek ilyet. De van valami, ami ellene szól ennek a nosztalgiának. A kérdés: van-e világa ennek a könyvnek?

A. G.: Nincs. Nem idézi föl a Trianon elôtti világot. Ez a látszat ellenére sem tartozik az író céljai közé.

B. Z. A.: Történelmi értelemben bizonyára nem.

N. G.: Éppen a burleszkszerûsége miatt nem tudja felidézni, hiszen azok a reáliák, amiket a szövegek megidéznek, az úgynevezett valóságban elképzelhetetlenek. Nagyon pontosan tudjuk, hogy ezek a történések vagy történésecskék olyan módon és olyan szinten vannak karikírozva, hogy képtelenek egy történeti világot felépíteni. Ezek a karikírozott helyzetek gesztussorozatokként érik az olvasót.

R. S.: Miközben Talamon tudós író, rengeteget tud errôl a régi világról, hihetetlen olvasottság látszik a könyvbôl. A legkülönbözôbb részletekben, a zsidó népélettôl kezdve a technikatörténeten keresztül rengeteg mindent ollózott össze, és mindezt valóban termékeny módon sikerült beépítenie a könyvbe.

B. Z. A.: Valószínûleg a történelmiségben különbözik Krúdytól. A Krúdy-szöveg, legyen bármennyire szürrealisztikus, minden pillanatban történelmi. Számomra Talamon könyve leginkább a Boldogult úrfikoromban címû Krúdy-regényre hasonlított, amiben ugye arról van szó, hogy reggel a szereplôk bemennek a kocsmába villásreggelizni , és aztán estig nem képesek kijönni ebbôl a kocsmából. Mindez háromszáz oldalon van elbeszélve. De már a kocsma neve is történeti Krúdynál: Bécs városához. Ebben a tekintetben tényleg borzasztóan különbözik a két szerzô.

R. S.: Találónak érzem, amit Bán Zoltán András írt az Élet és Irodalom ban megjelent kritikájában, hogy a regénytöredék pikareszk, de egészen sajátos módon az, olyan kalandregény, amelyben senki sem mozdul. Fölöttébb kockázatos ugyanis elhagyni a kocsmát. Ott kinn a világban bármi megtörténhet az emberrel, még a valódi történelem is. Valóban, a kocsmavilág és a valódi történelem két különbözô dolog, és nagyon világosan látjuk a különbségét a kettônek.

N. G: Van egy olyan fejezet, amelyben gyakorlatilag leszámol a történelemmel az író, ez az 1918-as fejezet, az egymást követô bevonulások groteszk kavalkádja. A nosztalgia kérdését, ha van ilyen egyáltalán a könyvben, talán onnan lehetne megközelíteni, hogy megnézzük: vannak-e olyan értékek ennek a könyvnek a középpontjában, amelyek a múltban megvoltak, azonban ma már nincsenek meg.

A. G.: Egyszóval, mire irányul ez a nosztalgia? A gyászt érezzük, hogy aki beszél, az gyászol egy elveszett, képzeletbeli világot, és ô is, aki beszél, aki talán maga is csak egy kitaláció, talán csak a képzelet fura szülötte ez a Samuel Borkopf, a kocsmáros. Valaki elképzel valakit, amint képzeli a múltját, érzésem szerint ilyen bonyolult összefüggésrôl lehet szó. Talán a nosztalgia lehetôségének meggyászolásáról beszélhetnénk - ha ugyan az írónak módja nyílott volna további fejezetek megírására.

R. S.: Igen, ez a kérdés valóban, hogy mire irányul a nosztalgia? Kézenfekvô lenne utalni a népek egymás mellett élésére ebben a kisvárosban. Kétségtelen, élnek itt keresztények, zsidók, vannak magyarok és mindenféle más nációnak a tagjai, de ha az ember jobban megkaparja, akkor ez nem egy olyan nagyon békés egymás mellett élés, hiszen például a német tûzoltók és a magyar tûzoltók egymás ellen küzdenek, ahelyett hogy a tûzzel harcolnának, Schön Attila nem a tüzet veri le, hanem a többieket.

B. Z. A.: Azért gondoljátok meg, mégiscsak egy olyan világról van szó, amelyben a Gelbe Sterne az egy focicsapat neve, tehát itt még a sárga csillag nem azt jelenti, hogy valaki megbélyegzett Aushwitz-lakó.

N. G.: De ennek az öniróniája, burleszksége szerintem kipukkasztja a dolog történetiségét. Nyilván kevés magyarázatot találnánk arra, hogy az úgynevezett valóságban ez a név hogyan születhetne meg, ez kizárólag ebben a regényben lehetséges. Voltaképpen két dolog az, amit talán nem kezd ki semmiféle irónia. Egyrészt a részegségnek a metafizikája, amirôl Zoli is ír a már említett kritikában. Másrészt a nôk, az erotika világa, amely szintén úgynevezett örök értéknek tûnik. Hogy úgy mondjam, történelem feletti vagy alatti vagy azon kívüli értékekre irányul a nosztalgia, ha valamire irányul egyáltalán. Ha viszont valóban rájuk irányul, akkor abszurd is egyben, hiszen ezek az értékek nem szûntek meg, nincsen olyan állítás a könyvben, hogy megszûntek volna bármikor is.

A. G.: Ugyanakkor sosem éltek ilyen formában. Ha már az erotikát említetted: a mû vége felé található egy hosszú fejezet, ahol a kupleráj a maga ordas kurváival ellensúlyozza az álmokat, a kifinomultan erotikus vágyakat. Kitapinthatóan mindig a kupleráj a valóság a maga ordas kurváival, a többi csak álom. Szerintem maga az álmodozás áll az értékvilág tengelyében, s ennek semmi köze sincs szerintem a Trianon-elôttiséghez. Inkább arra utal, hogy olyan korszak volt ez, amelybe bele lehet képzelni valami ilyesmit is.

Van egyfajta verista rétege is a kötetnek, amolyan naturalista-realista irány, ami például Krúdytól teljesen idegen, a kicsit gyomorforgató részletek iránti vonzódás, ami viszont megtalálható Bodor Ádámnál. Tehát lehet rokonítani sok mindenkivel, úgy lehet elhatárolni másoktól, de rám éppen ennek az egész vállalkozásnak a bizarrsága tette a legnagyobb hatást. Ezt a szöveget nem a befejezetlensége miatt nehéz besorolni. Elsô megközelítésre úgy fest, mint amilyennek Grendel utószavában látjuk: a monarchia iránti nosztalgia regénye; Krúdy, Hrabal rokona; végre nemes szórakoztatás; az anekdota megújítása és így tovább. Aztán a végén kiderül, hogy nem is igazán anekdota, ami annak látszik, nem is igazán a trianoni világnak a visszaidézése, szóval valami másról van szó, amit a szerzô korai halála miatt nem tudott már igazán kidolgozni, de amire már lehet következtetni a töredékbôl is. Nagyon fontos lehetett a szerzônek, hogy önnön virtuozitását kipróbálja egy mesterségesen megteremtett regénytérben. Fájdalmas bújócska, ahol ô a hunyó is.

R. S.: És az is világos, hogy itt a történelemnek nem a mitológia az alternatívája, ami ugye nagyon tisztán látható García Márquez Száz év magány ában.

N. G.: Lehet, hogy értelmezésünkbe belejátszik a szörnyû helyzet, hogy aki írta és nem tudta befejezni ezt a könyvet, az már nem él, és ezért az, amit a fiókjában találunk, az föltétlenül megemelt pozícióba kerül. Mintha errefelé akarnánk kutatni az életmûben, holott én meg úgy gondolom, hogy ez a könyv valószínûleg csak egy hihetetlenül jókedvû örömzenélés eredménye lehetett volna. Nagy játék.

TALAMON ALFONZ: SAMUEL BORKOPF: BARáTAIMNAK EGY TRIANON ELôTTI KOCSMáBóL. POZSONY, 1998, KALLIGRAM, 240 OLDAL, 790 FT

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu