A levélre huszonegyen válaszoltak.1 A válaszokat összeraktam - 268 oldalt tettek ki -, úgy húsz-harminc példányban legépeltettem, és a Marx a negyedik évtizedben címet adtam neki, arra utalva, hogy a válaszadók többsége harmincas éveiben járt, no meg a szovjet rendszer is fennállásának negyedik évtizedébe lépett. Ebbôl a gyûjteménybôl lett a magyar szamizdat elsô nagyobb vállalkozása.
Húsz év múltán különösebb elméleti bonyodalmaskodás nélkül is meg lehet válaszolni, miért is jutott eszembe ez az ötlet. Az a laza kör, amelynek tagjaihoz a levelet írtam, legalább l968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió óta már nem hitt abban, hogy a szovjet rendszer megreformálható. Már évek óta csak "szidtuk a rendszert", okoskodtunk, rosszul éreztük magunkat a bôrünkben, unatkoztunk is - de fogalmunk se volt, mit kellene csinálnunk. Közben l976 nyarán Lengyelországban megalakult a KOR, l977-ben Prágában pedig a Charta '77. Be kellett látnunk: ilyesmire mi nem lettünk volna képesek. De miért? Én mindenesetre azon vettem észre magam, hogy azokkal a fogalmakkal, amelyekben a körülöttünk lévô világról gondolkodom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Pontosabban úgy is lehetne mondani, hogy fogalmam sem volt, milyen a világ, amelyben élek. Tehát valami bajnak kell lennie a fogalmakkal, és ráadásul - merthogy egyre inkább ez volt az érzésem - akadályozzák a kommunikációt olyanokkal, akikkel amúgy nem lennének különösebb politikai nézeteltéréseim. De hát mi a baj velük? Sem erre, sem arra nem tudtam válaszolni, hogy miért is kerülgetjük már jó ideje a kérdést: mik is vagyunk tulajdonképpen? Ha marxisták, akkor mondani kellene valamit arról, hogy hogyan is lehetséges ez egy olyan, önmagát marxistának nevezô politikai rendszerben, amellyel szemben állunk, ha pedig nem vagyunk marxisták, akkor meg miért nem mondjuk meg ezt nyíltan. Azt gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Ma már azt mondhatom, maga az ötlet - mielôtt csinálunk valamit, tisztázzuk az elméleti elôfeltevéseket - szintén a marxista múltból (no meg a tanácstalanságból) eredt. De azért volt egy nagy különbség a korábbiakhoz képest: azáltal, hogy az okoskodás végeredményét nyilvánossá tettük, és vállaltuk az ezzel járó következményeket, úgy érezhettük, nemcsak beszélünk, hanem csinálunk is valamit.
Persze erôteljesebb, politikai szempontból botrányosabb, nagyobb közönséghez szóló felütéssel is el lehetett volna kezdeni a szamizdatfolyamot - mondjuk '56-tal -, és talán nem kellett volna a marxizmussal vacakolni. Meg kell mondanom: akik sosem voltak marxisták, ezt már akkor is sejtették. Míg mi, egykori marxisták, azzal küszködtünk, hogy mi is maradhat meg a marxizmusból (illetve, hogy miért is vesztegettünk rá annyi idôt, ha szinte semmi) - addig a marxizmus sorsáról való legpontosabb elôrelátást a kötetben egy laikus, Donáth Péter, nemrég meghalt festô barátunk tette. Olyan pontosat, hogy egyenesen az ideológiaelhárító elvtársak szíve közepébe talált vele - legalábbis erre utal az, hogy bármily sok okosságot véltünk is összeírni mi, profik, a kötetben, az ellenség aknamunkájáról tartott párttájékoztatók legtöbbjében Donáth szövege bukkant fel. A következôket írta: "Arról, hogy ma hogy látom a marxizmus helyzetét, csak egy viccet tudok elmesélni. Egy ember egy napon észreveszi, hogy rohad a farka. Elmegy a híres orvoshoz, aki nézi, nézi a farkát, majd így szól: - Himbi, limbi, le kell vágni. Emberünk nem nyugszik bele a szörnyû ítéletbe, rohan a még híresebb orvoshoz, aki nézi, nézi a farkát, majd imígyen szól: - Nagyúr, himbi, limbi, le kell vágni. Az ember ragaszkodván az ô farkához, tovább rohan a legnagyobb orvoshoz, aki egy pillantást vet a farkára, és ezt mondja: - Himbi, limbi. A meghajszolt ember felcsillanó szemmel kérdi: - És nem kell levágni? - Nem, uram. Leesik az magától. Nekem is a legutóbbi vélemény az álláspontom."
A Marx a negyedik évtizedben sosem jelent meg teljes egészében nyomtatott formában. Bence György és Kis János, valamint Kenedi János válaszát a körkérdésre a Magyar Füzetek Könyvei sorozatban kiadott kötetük tartalmazza,2 és a párizsi Magyar Füzetekben Endreffy Zoltán, Haraszti Miklós és Bauer Tamás válaszából is jelentek meg részletek.3 Most amikor újra átolvastam a kötetet, hogy a Beszélô évek szerkesztôinek felkérésére kiválogassak belôle néhány részletet, olyan volt, mintha egy teljesen más világban született, ismeretlen szövegeket olvastam volna. Szóval 1977, no meg a marxizmus nagyon messze van, és biztos vagyok benne, hogy saját szövegét olvasván az összes szerzônek ugyanaz az érzése támadt volna, mint nekem - mindebbôl ma már semmi sem érthetô.
Az alább közölt két szöveg közül az egyik részlet a saját válaszomból - olyan leszámolásféle az 1968-as marxizmussal -, a másik az l994-ben elhunyt filozófusnô, Vidrányi Katalin írása, aki megengedhette magának, hogy röviden intézze el a dolgot, hiszen sosem volt marxista.
Kovács András
Tizenöt év Marxszal
Elsô gimnazista koromban, amikor a Kommunista Kiáltványban kitûnô érveket találtam a polgári család szükségszerû felbomlásáról, úgy döntöttem, hogy marxista leszek. Motívumaim köre késôbb tovább bôvült. Rájöttem ugyanis, hogy utált tanáraim nagy részét (joggal) reakciósnak tekinthetem, s így a velük vívott csetepatéban mint marxista szilárd világnézeti alapokra támaszkodhatom. Számomra a hatvanas évek fagyos politikai levegôjében a marxizmus volt a balhé:
A Kölcseyben nem döglött macskával illatosítottuk az osztályterem levegôjét, hanem harsány odaadással Nyikita Szergejevics Hruscsov iránt, és ez dupla élvezetet jelentett - jóllehet megrettent iskolamestereink felháborodása legalább akkora volt, mint az elsô esetben lett volna, de nemhogy megmukkanni, fintorogni sem mertek. A megfélemlített tanári kar ellen a bárgyú hülyéknek tekintett kerületi KISZ-funkcionáriusokat kijátszva kicsiny és nagyon szemtelen csoportocskánk valódi hatalomra tett szert a gimnáziumban, s ezt jócskán élveztük is. A világméretû osztályharc részének tekintett iskolai és otthoni csínytevéseinket a szó szerint bebiflázott A marxista filozófia alapjai címû mûbôl merített érvek tökéletesen igazolták. Kedvenc elméletem volt, hogy a tudatos marxistának az iskolai botrányok során nem szabad "hvosztista" módon viselkednie, hanem az események élére kell állnia, nehogy azok az objektív történelmi fejlôdéssel ellentétes irányt vegyenek. A gimnáziumi évek vége felé szaporodó és a konszolidációt jelzô "utolsó figyelmeztetések", majd a kerületi KISZ-bôl való végleges kitiltás csak cseppet rendítettek meg. Elsôéves, elsô hónapos filozófia szakos hallgatóként megkérdeztem Kis Jánost, hogy mivel is kezdjem szisztematikus filozófiai tanulmányaimat, mire ô - kissé mefisztói módon - azt válaszolta, hogy a legmegfelelôbb lenne, ha elolvasnám Marx és Engels összes mûveit, az elsô kék kötettôl az utolsóig. Kissé megrökönyödve fogadtam a választ. Nemcsak azért, mert valami elegánsabbat vártam (csoporttársaim éppen akkor kezdtek a Heisenberg-féle határozatlansági reláció filozófiai meghaladásába), hanem mert úgy gondoltam, hogy a klasszikusok már a kisujjamban vannak - legalábbis amennyire ezt a gyakorlati-forradalmi tevékenység megköveteli.
De már az elsô kötet a tanácsadót igazolta. Megtaláltam, amit kerestem: Marx cikkei a bürokrácia jellemzôirôl egybevágtak tapasztalataimmal, és kijelölték a "gyakorlati fôirányt". Egycsapásra minden világossá vált: az igazi marxizmus végérvényes diadalának egyetlen akadálya a szocializmus rendszerébe beépült idegen test, az igazi forradalmároknak (nekem) alattomos módon gáncsot vetô bürokratikus apparátus.
Felfedezésemet elmeséltem volt kölcseys barátaimnak. Lesújtó eredménnyel. Az emberiség története osztályharcok története - közölték. Vagy a proletariátus uralkodik, vagy a burzsoázia. Ha úgy találom, hogy nem a proletariátus - és ebben egyetértenének -, akkor a burzsoázia. Ne akarjam magam kivonni a marxista dialektika kényszerítô logikája alól, ne beszéljek mellé valamiféle bürokráciaelmélet örvén, ha úgy vélem, hogy az irányító apparátus nem a proletariátus érdekeit szolgálja, akkor merjem kimondani, hogy a burzsoáziáét, hagyjam a demokratikus ellenôrzésrôl való reformista fecsegést - ha nem tudnám ugyanis, akkor a történelemben még egyetlen osztály sem adta át hatalmát reformok útján legádázabb ellenségének -, és sajátítsam el végre az egyetlen helyes marxista álláspontot, a forradalmi osztályharc álláspontját.
Kínos helyzet volt. Abban biztos voltam, hogy én marxista vagyok. S bár volt harcostársaim levették rólam óvó kezüket, elkönyvelve, hogy a burzsoázia szekértolójává váltam, mégsem tudtam meggyôzni magam, hogy ôk nem azok. No de marxisták vagyunk mindahányan, holott jóformán mindenrôl ellenkezô a véleményünk? Piszkálgatott ez a kényelmetlen ellentmondás, de még jobban, hogy sehol a jól megszokott, igazságos döntôbíró. Hát jó, az ô szemükben én "jobboldali" vagyok, "revizionista", ôk pedig az enyémben "balos" sztálinisták. De mi is az a valami, amitôl egyikünk jobbra, másikunk balra terül el? Meghökkenve vettem észre, hogy az irányjelzôk megbolondultak. Ezt még felfoghattam volna pillanatnyi zavarként. De amikor menteni igyekeztem a gazdasági reform terveit a kapitalizmus restaurálásának vádja alól, konstatálnom kellett, hogy érveim a reform általam ismert hivatalos atyamestereinek körében legalább akkora undort váltanak ki, mint forradalmár barátaim között, mintha valamiféle titkos közmegegyezést sértenék, amely szerint ezt az ügyet a "végsô célokra" hivatkozó érveléssel sem támadni, sem menteni nem ildomos.
Számomra a hivatalos marxizmus jelentette az elrugaszkodási pontot, és most is ehhez képest szerettem volna definiálni álláspontomat. De - jelezvén az idôk változását - ahol kapcsolódást vagy összeütközést kerestem, csak képlékeny, érintésre iszapszerûen besüppedô masszára tapintottam. Az egyre erôtlenebb reakciók, amelyekkel az egyetemi oktatás képviselte hivatalos filozófia és az illegális kommunista mozgalomból kikerült felnôtt ismeretségi kör próbálkozásaimra válaszolt, arról gyôztek meg, hogy amit korábban növekvô toleranciaként tartottam számon (és kedvezô jelenségként értékeltem), voltaképpen az intézményes marxizmus lassú szétmállása csupán.
Furcsa helyzetbe kerültem. Valahogy úgy éreztem, hogy a "jobb" és a "bal" fogalmai értelmüket vesztették, hogy a Pekingre tekintgetô régi barátok valamiben mégis közelebb állnak hozzám, mint sokan azok közül, akiktôl a napi politikai kérdések megítélésében sokkal kevesebb választ el. És hogy ez nem csupán optikai csalódás volt, arról az gyôzött meg, hogy minden tiltakozásom ellenére végsô soron újra és újra egy kalap alá kerültünk. Egy újfajta frontképzôdést kezdtem érzékelni: az egyik oldalon egy elenyészô kisebbség állt, azok, akik az újonnan nyíló politikai alternatívákat fogcsikorgatva a "szocializmus eszményei" felôl igyekeztek végiggondolni, velük szemben pedig az álmatag rezignáltaktól a mozgékony pragmatikusokig húzódó skála valamennyi színárnyalatát egyesítô népes értelmiségi kör, amely a szembenállókat jobb esetben hülyéknek, gyakorta viszont egyszerûen provokátoroknak nyilvánította.
Ma már sajnálom, hogy akkoriban ez a jelenség végül is nem nagyon foglalkoztatott. Túlságosan is kézenfekvô volt a sztereotípia: jó marxisták - rossz marxisták - nem marxisták, kész. Egyszerûen tudomásul vettem a dolgot, elkönyvelve, hogy ismét valamilyen elithez tartozom a rövidlátók, rosszabb esetben a karrieristák széles táborával szemben. S e hitben csak megerôsített, hogy a bürokrácia-elmélet ladikján, hónom alatt a MEM elsô köteteivel ("Vissza Marxhoz!") beevickélhettem a "reneszánsz marxizmus" kikötôjébe.
Teljes odaadással éltem a "marxista reneszánsz" boldogságos korszakát, amely két okból is nagyon kapóra jött. Az irányzatok-argumentáció elsöpörte a gondot, az "egyetlen helyes" marxizmust tradícióvá tágította, amelynek széles köpenyét valamennyien magunkra teríthettük (s titokban gondoltuk csak a többiekrôl, hogy kilóg a lábuk). Másrészt pedig a látszatra igen liberális magyar "reneszánsz marxizmus" tökéletesen igazolta - mondhatni patetizálta - az elitarizmust, amelyre a marxisták - köztük én - az újfajta frontképzôdés hatására amúgy is hajlottak, hiszen a "nembeliség" e világi követeként nem kevesebbre formált igényt, mint hogy megszabja valamennyi társadalomtudomány normáit, segédtudományokká fokozva le az empirikus kutatásokat, hogy ellentmondást nem tûrô döntôbíróként kijelölje a mûvészetben az "emberi nem öntudatát" hordozó alkotásokat, és - a legvadabb ôrjöngésként - hogy egyetlen tárgyalópartnere legyen a politikai vezetésnek, természetesen az Emberiség mandátumával felruházva.
Ma már konstatálnom kell, hogy milyen kevés fáradsággal járt gondolkodásom átprogramozása az Anti-Dühringrôl a Történelem és osztálytudat et Co. gondolatmenetére. Nemcsak ezért, mert egyszerûen a fogalmak masinériáját kellett csak a fejemben kicserélni, ahelyett hogy a valóságról kényszerültem volna gondolkodni. Épp azért nem kényszerültem erre - és ez volt a dologban a legkényelmesebb -, mert a megújított marxizmus mint ideológia nem tekintette problémának azt a helyzetet, amelyet egy hangos kisebbség és egy hallgatag többség szembenállása jellemzett a szocialista perspektívák, a marxizmus stb. kérdéseiben, hanem a kisebbség szempontjából - igazolta. Legszemélyesebb vonatkozásait tekintve mindez igen otthonos állapot volt számomra: egy sokkal szélesebb térben megismételte a gimnáziumi évek szituációját.
Nem áll szándékomban, hogy a "reneszánsz marxizmust" tudatos ködösítéssel vádoljam. A hatvanas évek közepe táján egy pillanatra úgy tûnt, hogy a szocialista célok valóban érintésközelbe kerültek. Úgy tetszett, hogy a nyugati újbaloldali mozgalmak, a kelet-európai reformkísérletek és háttérben a volt gyarmati országok elsô lépései egy autonóm fejlôdés útján olyan tendenciák, amelyek szükségszerûen egy szocialista perspektíva gyújtópontjában metszik majd egymást. Ez a látszólag homogén háttér nagyjában és egészében igazolni látszott a marxizmus történelmi elôrelátásait. A "reneszánsz marxizmus", amikor magától értetôdônek tekintette e - közelebbrôl meg nem határozott vonásaiban - egységes marxista tradíció meglétét, a korszaknak ezt az illúzióját fejezte ki. A szocialista célok napi aktualitásnak látszottak, a "gyakorlat" a marxizmust igazolta, és ezzel evidenciának tûnt, hogy nem kell formális kritériumokat találni a marxizmus meghatározására: az élô tradíció a történelmi mozgásokra reagálva automatikusan meghatározza önmagát, kiveti magából, ami nem marxista vagy avult. A "reneszánsz marxizmus" maga volt a bizonyíték - az "újjászületés" egyszerre két dolgot is jelentett: a marxizmus aktualitásának újjászületését és egyidejûleg a marxizmus tartalmi megújulását.
E koncepció védtelenségét talán mindennél jobban demonstrálta az a gyorsaság, amellyel a '68-at követô években összeomlott. A nyugati újbaloldal kb. olyan gyorsan felejtette el a húszas évek marxizmusát, amilyen hirtelen rátalált. K. Kosik, mint hírlett, két raktári vény bevételezése között egy szubtilis értelmiségi életfilozófiába felejtkezett, s megérkezett Oxfordból L. Kolakowski üzenete is: "Alas, poor idea! This skull will never smile again!" S végül Magyarországon, ha nem is következett be a farce, ami Jugoszláviában, ahol a "praxis"-marxizmus képviselôi maguk szolgáltatták az ideológiát hidegre tételükhöz, kiderült, hogy a reneszánsz marxizmus érvelését nemigen kell megcsonkítani ahhoz, hogy békés és befogadott akadémiai diszciplínává, lágy manierizmussá szelídüljön.
Eddig a pontig a marxizmust mindig egy vélt offenzív szituációban éltem meg. Eleinte egy olyan gondolatrendszerként fogadtam el, amelynek igazsága tudományosságában van, s ez egyértelmûen meghatározza a gyakorlati konzekvenciákat.
Ez volt az a bizonyos "vaslogikájú" marxizmus - és ki, mi szegülhetne szembe egy vaslogikával… A különféle marxizmusok közötti tudatos választás lehetôségével szembeni elsô kételyek nyomására aztán egyre inkább arra hajlottam, hogy ezt az igazságot gyakorlati-történelminek tekintsem, és - valamiféle "maradandó lényeget" feltételezve - a "praxisra" hagyjam, hogy "döntsön" az elméleti kérdésekben, válasszon az egyenértékû alternatívák közül. Végül is tehát mindig úgy éreztem, hogy egyre tökéletesebb világmagyarázatra teszek szert, amelybôl ráadásul radikális gyakorlati következtetések is adódnak, és ezek révén harcostársaim kicsiny csoportjával mi diktáljuk az események logikáját.
A '68 utáni helyzet igazi újdonsága számomra épp a defenzíva volt. Érzékelnem kellett, hogy a marxista tradíció képviselôi az újabb kritikus helyzetre nem az általam megszokott offenzív módon reagálnak, nem új területekre való betörésre törekszenek, hanem azon fáradoznak, hogy minél kevesebbet kelljen feladni, és legfeljebb verbálisan képesek biztosítani a tradíció folytonosságát, s igen nagy elméleti áron. A visszavonulás útjai, melyeken mind a nyugati, mind a keleti, marxistának megmaradó baloldal megindult, túlságosan is ismerôsek voltak, vagy keveset ígértek ahhoz, hogy minden további nélkül követni tudjam ôket. Az újbaloldal gyorsan formálódó neosztálinizmusával szemben a praxismarxizmus újabb produktumaiból egy nagy lélegzetû buzdítást sikerült csupán kiolvasnom, amely kitartásra szólított fel meglehetôsen ködbe veszô értékek nevében. De ezt minden jóakaratom ellenére sem tudtam már az emberiség üzenetének tekinteni. Jóllehet a legtöbb kérdésben meglehetôsen tanácstalan voltam, azt elég világosan láttam, hogy az az alternatíva, melyet a magyar praxismarxizmus kínál, a teljes szellemi és gyakorlati elszigetelôdéshez vezet, semmilyen támpontot sem nyújt az új, kellemetlen tények értelmezéséhez, s visszavonulásának útja nem a kritikus önvizsgálat, hanem mindenfajta tárgyi tartalomról való lemondás néhány steril "végsô érték" fenntartásának nevében.
Zavarba kerültem. Voltaképpen nem az zavart meg, hogy tudomásul kellett vennem: a magyar praxismarxizmus dörgô pátosza nagyon hétköznapi és törékeny reformkísérleteket stilizált világtörténelmi fordulattá, és hogy l968-at követôen, repedezô falait a "nembeli értékek" moralizáló metafizikájával aládúcolva, ugyanazt az üres filozófiai optimizmust, arisztokratikus valóság- és tudományellenességet képviselte, amelytôl a dialmattal együtt megszabadulni véltem. A zavart elsôsorban az okozta, hogy minden kétely, amely eddig egyes marxista tételekkel szemben fogalmazódott meg, most egyetlen kérdésben koncentrálódott: marxista maradhat-e valaki akkor is, ha lemond mindarról, amit a marxista gondolkodásból legjobb tudása alapján utópiának kell minôsítenie? Lehet-e valaki marxista, ha a szocialista perspektívákat illetôen realista akar maradni? Az új helyzet tehát már nem a régi feladatot adta fel - megszabadulni attól, ami a marxizmusból ballaszttá vált, és megkeresni a marxista tradíción belül az újabb "biztos" támpontokat -, hanem egy számomra teljesen szokatlan kérdést: értelmes-e azt mondanom, hogy a marxista tradíción belül gondolkodom? Létezik-e még ilyen tradíció egyáltalán?
Akarva-akaratlanul tudomásul kellett vennem, hogy nem tarthatom magam minden további nélkül ahhoz a feltételezéshez, amely szerint van a marxizmusnak egy "maradandó és idôtálló lényege", melyet csak meg kell tisztítani a története során rátapadt "hamis" értelmezésektôl. Be kellett látnom, hogy ez az elképzelés egyenes következménye gondolkodásom addigi logikájának: a tradíció meglétének feltételezésébôl következtettem a "maradandó lényeg" létezésére, és nem a "lényeg" megállapítása alapján tekintettem létezônek a tradíciót magát. Most azonban, amikor már nem egyes kérdések, hanem általában véve a tradícióhoz való ragaszkodás értelme vált problematikussá, nem lehetett többé megkerülni a "maradandó lényeg" mibenlétére vonatkozó kérdést.
Sokáig azt hittem, hogy a marxista filozófiában valahol az elidegenedéselmélet körül kellene keresni ezt a "lényeget". Elsôsorban az elidegenedéskritika realitása érdekelt, az, hogy az elidegenedésmentesség eszményeinek adható-e konkrét ökönómiai, szociológiai tartalom a modern társadalmakban. Mikor azonban beláttam, hogy Marx radikális elidegenedéskritikai eszményei mögött egy vaskos utópia bujkál, nem térhettem ki a "lényeget" érintô kellemetlen következmény elôl sem: a realitásokhoz idomított ideálokat illetôen nem tekinthettem jogtalannak a kérdést - mitôl specifikusan marxisták ezek?
A társadalomtudományok terén nyilvánvaló, hogy Marx és a marxisták tudományos tevékenysége sok olyan eredményt hozott, amelyek mindmáig tudományos igazságok, sok olyan szemponttal gazdagította a társadalomtudományos kutatást, amelyek bizonyos területeken ma is igen termékenynek bizonyulnak. De ahogy Kolakowski mondta, attól hogy valaki elfogadja Linné rendszerét, még nem lesz "linnéista" a biológiában, és Harvey tételeinek követôi sem képviselnek valamiféle "harveyizmust" a fiziológiai tudományán belül. Marx egyes téziseinek vagy a marxista tradíció egyes szempontjainak akceptálása ugyanígy nem tesz marxistává egyetlen szaktudóst, egyetlen szaktudományt sem. Nem lehet elvi akadálya annak, hogy nem marxista tudósok is megfogalmazhassanak bármilyen kérdést, kutathassanak bármely témát, és megvizsgálhassák bármely gyakorlati cél realitását, ha a tudományos kutatás mindenkire érvényes normái szerint járnak el.
Végezetül a marxizmus mint politikai ideológia alakulása - a hagyományosan marxistának tekintett értékek és a marxizmus mint funkcionáló ideológia divergenciája - demonstrálta talán a legszembetûnôbben a tradíció felbomlását. A marxizmus egyrészt kelendô világcikk lett Pekingtôl Adisz-Abebáig, másrészt viszont épp ott vesztett súlyából, ahonnan szerteáramlott: a radikális mozgalmak körében. Míg a marxizmus egyfelôl egyre gyakrabban válik konzervatív vagy legalábbis tradicionális eszményeitôl idegen célok legitimizálásának eszközévé, elegáns ornamentikává, addig másfelôl jó néhány olyan politikai vagy szubkulturális csoportosulás létezik, amely céljait akár a marxista tradíció fogalmaiban is artikulálhatná - ha különféle okok miatt nem tiltakozna dühödten a marxista minôsítés ellen.
Úgy gondolom, hogy a marxista tradíció törzsét a hetvenes évek véglegesen szétkorhasztották. A lehullott ágakban emlékeztet még valami - a fa neve - a közös eredetre, de ezen kívül legfeljebb csak annyi közös, hogy mindegyik darab többé-kevésbé alkalmas ipari felhasználásra. Mi kötheti össze a marxista Khieu Shampant a marxista Enrico Berlinguerrel, a marxista Rudi Dutschkét a marxista J. Tyazselnyikovval? És nincs-e vajon több közük a radikális marxista nôemancipátoroknak a dühödten anti-marxista feministákhoz, mint valamelyik marxista Nôtanácshoz? (…)
1 Bauer Tamás, Beke László, Bence György-Kis János, Benda Gyula-Hamburger Mihály, Donáth Péter, Endreffy Zoltán, Erdélyi Ágnes, Fehér Márta, Fodor Géza, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kovács András, Krokovay Zsolt, Laki Mihály, Ludassy Mária, Mikó István, Pap Mária, Pór Péter és Vidrányi Katalin.
2 Marc Rakovski (Bence György-Kis János): Marxistának lenni. In: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füzetek Könyvei 5. Párizs, l983, 198-246. old.; Kenedi János: Elhülyülésem története. In: Elhülyülésem története… és egyéb balgaságok. Magyar Füzetek Könyvei 9. Párizs, 1986, 3-53. old.
3 "Mit ér a kéziratos irodalom,
ha - magyar?" Magyar Füzetek, 2. szám, Párizs, 1978,
55-
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu