1977 júniusában VI. Pál
fogadja Kádár Jánost a Vatikánban, és
a pápa közbenjárására Magyarországon
szabadon bocsátják az utolsó fogságban lévô
katolikus papokat és szerzeteseket. Közöttük Lénárd
Ödön (ma kilencvenedik életévéhez közeledô,
akkor hatvanhét esztendôs) piarista szerzetest, aki a leghosszabb
idôt töltötte börtönben, 1948 januárja
és 1977 júliusa között három szakaszban
összesen 19 évet és három hónapot. (L.
A magyar katolikusok szenvedései 1944-1989, Havasy Gyula dokumentumgyûjteménye.)
Szabadulása után írt trilógiája a keresztény
magatartásról (Só és mécs) elôször
szamizdat kiadásban jelent meg 1982-84-ben. A szerzô munkáját
bizonyára politikai okokból nem terjeszt(h)ette az illetékes
egyházi fórumok elé, de minden állítását
abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek
a római katolikus anyaszentegyház tanításaival.
A külsô erôszak, pl. egy lágerlét sok szenvedést okozhat, végsô fokon megfoszthat valakit az életétôl is, de épp ezzel a krisztusi, belsô, erkölcsi szabadsággal szemben tehetetlen. Századunk nem egy börtönlakója szögezte le nagyon határozottan, hogy egész életében soha olyan szabad nem volt, mint a börtönben! Hisz azok között a körülmények között minden külsô kötelességtôl, felelôsségtôl, társadalmi sodrástól és csábítástól mentesen csak belsô életet élt, a maga hozzáférhetetlen belsô világában, amihez szabadon sokkal kevésbé jutott hozzá! Igaz, hogy ez elképzelhetetlen a bensô önzéstôl, egocentrizmustól való mentesség nélkül, de aki ahhoz ragaszkodik, az az elsô lapok után már rég letette ezt az írást.
Ez a bensô erkölcsi szabadság menti meg a lelket családi vagy társadalmi zsarnokságok béklyói elôl is. Visszaélni mindennel lehet, ettôl még semmi nem lesz bûnös, romlott vagy elvetendô. A rabszolgaságban pedig nemcsak a rabszolgatartó, de maga a rabszolga is bûnös: hisz vállalja a szolgaságot, inkább, mint az élete kockáztatását!
Nagyon világosan vessünk számot azzal, hogy a keresztény ember végsô ereje mindig transzcendens, az Istenbe való kapaszkodás. A földi hatalom viszont legtöbbször pusztán immanens: az éhes ösztönök nyugtalan, egocentrikus, terjeszkedô szervezôdése. Azért köztünk bár igen sokszor a Rosszé a hatalom, de a Jóé az erô!
(Só és mécs, Márton Áron Kiadó, 1997, 85. o.)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu