(Paul Davies: Az utolsó három perc)
Eléggé pontosan tudjuk, hogy mi lenne például akkor, ha az ember az egyik napról a másikra eltûnne a Föld felszínérôl, mert kipusztítaná magát. Eléggé pontosan ismerjük a választ arra a kérdésre is, milyen esélyei volnának a bolygónkra látogató és a valahai emberi civilizáció nyomai után kozmikus léptékkel mérve elhanyagolhatóan rövid idô, néhány millió év múlva kutató földönkívülieknek.
Tudjuk, hogy gyakorlatilag semmi.
Igaz ugyan, hogy miként a földtudományokkal foglalkozó dr. Sue Bowler1 fogalmaz, a mai városokat jellemzô "csiszolt kövek, fémek és szénhidrogének szokatlan koncentrációja" ha nem is éppen a jövô régészei, de a jövô geológusai számára mindenképpen felfedezhetô lesz még jó idô múltán is, de az is igaz, hogy egy magára hagyott települést néhány éven belül megszállnak a növények.2 A viharok okozta tüzek meg az áradások pedig lerombolják, ami még megmaradt,3 és a következô lépésben ismét kiépül a teljes tápláléklánc is. A növények után megjelennek a lepkék, a méhek és az egyéb rovarok, a madarak és végül az emlôsök is.
Ezek persze már nem a környezetünket eddig benépesítô állatok lesznek: a városi léthez leginkább alkalmazkodott városi galambok és a patkányok például kipusztulnak.4 Mire az utolsó épület maradványai is eltûnnek a föld színérôl úgy tízezer év múlva, addigra egy gyökeresen új élôvilág alakulna ki. Kilencvenezer év múlva pedig, amikorra az utolsó rádioaktívhulladék-temetôk is veszélytelenné válnak, addigra csupán pattintott kôeszközök meg néhány fosszilizálódott csont marad utánunk. Illetve a a Tejútrendszer középpontja irányába indított Voyager ûrszonda, ami szerencsés esetben akár tízmilliárd (!) évig is fennmaradhat.5
Konrád Lorenz és az atombomba
Ha egyszerre csak eltûnne az ember, akkor az utánunk kialakuló élôvilág persze nem volna a korábbi pontos mása: soha nem állna vissza az "eredeti", ember elôtti állapotba. A véletlen változásokkal dolgozó evolúció ugyanis nem csupán az "elôrelátásra" képtelen,6 de képtelen arra is, hogy újból létrehozzon egy korábbi állapotot, szervet vagy fajt. Mivel az idôben elôrehaladva minden változás újabb változások kiindulópontja lesz, és mivel bár mindig a legjobb megoldás él tovább, az viszont egyedül a véletlenen múlik, hogy éppen mely megoldások közül lehet választani, ezért több mint valószínûtlen, hogy ismét az egyszer már megtett úton végighaladva újból ugyanaz a konstrukció jöjjön létre.
Ami számunkra két szempontból is fontos. Egyfelôl azért, mert mint Paul Davies, a világhírû kozmológus fogalmaz, amennyiben ez tényleg így van, úgy "az élet sajátosságai, például az értelem teljességgel véletlenszerûek, és így rendkívül csekély a valószínûsége, hogy a földi élettôl függetlenül másutt is kifejlôdik". Vagyis egyfelôl semmi esélyünk sincsen arra, hogy valamikor majd tényleg felbukkanjanak extragalaktikus archeológusok. Másfelôl ugyanígy annak sincsen igazi valószínûsége, hogy amennyiben az ember ilyen vagy olyan módon kipusztítaná magát, akkor egyszer majd valamikor, a távoli jövôben egy másik értelmes faj bukkanjon fel a Föld felszínén. Elvégre a gondolkodás meg az ennek következtében létrejövô, "a változatosságra való specializálódás"7 bármilyen jó evolúciós stratégiának látszik is, csupán egy a számtalan lehetséges megoldás közül.
Innen nézve majdhogynem kozmikus perspektívába helyezôdik az, hogy az emberiség jövôbeni kilátásai az atombomba megjelenésével, ahogy a Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz fogalmaz, "rendkívül borússá" váltak.
Amennyiben pedig mégsem kerülne sor egy atom-holocaustra, úgy az emberiséget "lassú halál fenyegeti, mert megmérgezi, mellesleg pedig megsemmisíti a környezetet, amelyben s amelybôl él… A környezet pusztítása és a kultúra hanyatlása kéz a kézben járnak."
A csodakereséstôl a történelem végéig
A fajunk jövôjével foglalkozó elképzeléseket alapvetôen két nagy csoportra oszthatjuk. Számos csillagász gondolja úgy, hogy az ember esetében az eddigi evolúció helyét egy másfajta fejlôdés veheti át, és elôbb-utóbb megjelenhetnek a mesterséges, értelmes és öntökéletesedésre képes, inantropomorf életformák, amik egy "új, az elôzôektôl minôségileg eltérô szakaszát alkotják majd az anyag fejlôdésének", írja Sklovszkij, a téma elsô kutatójának számító szovjet csillagász, és az ezen teremtmények által alkotott civilizációk életkora immár kozmológiai léptékû, a világegyetem élettartamával összemérhetô lehet. Elvégre miért is ne - amennyiben a technikai és a tudományos fejlôdés akár csak megközelítôen ugyanilyen ütemû marad, mint az utóbbi pár száz évben,8 akkor hamarosan beláthatatlan távlatok nyílnak meg elôttünk. Ezt a logikát alkalmazva gondolták a 60-70-es évek csillagászai,9 hogy amennyiben léteznek földönkívüli civilizációk, úgy az utánuk való nyomozás során az egyik legegyszerûbb megoldás az ún. "csodakeresés", vagyis az, hogy teljesen valószínûtlen jelenségek után kutatunk a világmindenségben, majd pedig feltételezzük, hogy ezek egy a miénknél mérhetetlenül fejlettebb civilizáció kozmosz- vagy csillagmérnöki tevékenységének nyomai. Stanislaw Lem, a neves lengyel science-fiction író egy elbeszélésében meglehetôsen gúnyosan kocka alakú bolygókról beszélt.
Számunkra persze nem is annyira a "csodakeresés" mögött meghúzódó, alkalmasint megoldhatatlan ismeretelméleti problémák az érdekesek,10 hanem az, hogy ezek a Sklovszkij által elképzelt, öntökéletesedésre és "autoevolúcióra" képes teremtmények mintha függetlenednének a "hagyományos", darwini evolúciótól. Látszólag meghökkentôen bátor feltételezés ez.
Amire viszont azt lehetne felelni, hogy ennek a nézetnek a képviselôi valójában nem tesznek mást, mint olyan folyamatokat vetítenek elôre a jövôbe, ami a másik véglet, az emberiség közeli kipusztulását prédikálók álláspontja szerint már be is következett. Lorenznek például az a véleménye, hogy "az emberi szellem… megtalálta a módját, hogy az ôt megteremtô tényezôk legfontosabbikát, a romlástól kegyetlen módon megóvó [természetes] szelekciót kikapcsolja… Helyére az intraspecifikus kiválasztódás lépett, amelyrôl nagyon pontosan tudjuk, hogy a fajok átalakulásának miféle tévútjait nyithatja meg."
Ezek szerint Sklovszkij és Lorenz álláspontja között lényegében annyi lenne a különbség, hogy míg az elôbbi úgy gondolja, hogy az evolúción való "túllépés" a fejlôdés egy következô, alkalmasint elképzelhetetlen magasságokba vezetô lépcsôfoka, addig a Nobel-díjas etológus a pusztulás kezdetét látja benne, és úgy véli, hogy a különbözô "torzulások és zavarok jól meghatározott, eredetileg igencsak fajfenntartó értéket fejlesztô viselkedési mechanizmusok voltak", és ezért is indokolt most "az emberi faj betegségérôl" meg ennek a betegségnek a patologikus tüneteirôl beszélni.
Tünetek, okok, agancsok
A kép, amit Lorenz rosszabb esetben az ember kihalásához vezetô hanyatlásról fest, cseppet sem szívderítô. Eszerint a XX. század emberei mindinkább elzárkóznak a személyes kapcsolatoktól, mivel így képesek csak a "szociális kapcsolatok túlzsúfoltságból adódó túlkínálatával" szemben védekezni; ezzel párhuzamosan nô az erôszak, ráadásul "minden mély érzelem és indulat eltûnik az elpuhulás, a technológia és a farmakológia elôrehaladása következtében".
És közben végképp eltávolodtunk a természettôl is: néhány nemzedékkel ezelôtt az emberek összhangban éltek a környezetükkel, ahelyett hogy kiirtották volna a trópusi esôerdôket; vendégszeretôk és barátságosak voltak, ma viszont egyáltalán nem azok, stb. A mind jellemzôbbé váló nagyvárosi létforma már önmagában is végtelenül káros, és ami még rosszabb, Lorenz szerint akár még annak a lehetôsége is felmerül, hogy "az az infantilizmus, ami a >>lázadó<< ifjúság egy részét szociális parazitává teszi, genetikai (sic!) eredetû", miként esetleg genetikai okokra vezethetô vissza a növekvô mértékû bûnözés is.Továbbá: a kultúra változásaira és "romlására" is találhatunk biológiai analógiákat.
Ott van például az intraspecifikus kiválasztódás, mondja Lorenz. Ekkor a szelekciós nyomást nem a környezet és az élôlény környezetében élô más fajok hozzák létre, hanem saját fajtársai - például a nôstények párválasztási szokásai.
A szarvasoknál a bika hatalmas agancsa azért fontos csupán, mert "a szarvashölgyek igénylik, választási mechanizmusaik kioldójaként". Másfelôl azonban színtiszta energiapazarlás az egész, hiszen a szarvasbikának évente újra kell növesztenie egy olyan több kilogrammos csontkonstrukciót, amit kezdetben érzékeny és szôrös bôr borít, és ami nagyban megnehezíti az erdôben való mozgást. Tehát, vonja le a következtetést Lorenz, az agancs olyan "tévút", amire a fajon belüli szelekció csalta a szarvasokat. És azért tévút, mert az agancsból a faj fennmaradását tekintve a szarvasoknak nem elônyük, hanem sokkal inkább káruk származik.
Példálózhatnánk persze a szarvas helyett az árgusfácánnal is, ahol a tojóknak imponáló, hatalmas és díszes, az udvarláshoz kifejlesztett szárnytollak már-már lehetetlenné teszik a repülést - vagy talán még jobb példa volna az az egyetemessé váló emberi civilizáció, ahol ma "egyetlen >>kultúra<< a hangadó: a Föld valamennyi magas civilizációjának a népei ugyanazokkal a fegyverekkel harcolnak… ugyanazon a világpiacon kereskednek, és ugyanazokkal az eszközökkel próbálnak elônyösebb helyzetbe kerülni egymással szemben."
Egyszóval: a kultúránk továbbfejlôdését illetô kilátásaink szinte egy olyan állatfajéval analógok, amelynél a fajon belüli kiválasztódás mûködik. "E kilátások rendkívül komorak", jelenti ki Lorenz. Elvégre a párhuzam kézenfekvô.
A szarvasbika vagy az árgusfácán nem a természetes szelekció követelményrendszeréhez, vagyis nem egy olyan követelményrendszerhez igazodik, ami a faj túlélését segíti elô, hanem a nôstényeknek az idôk folyamán és az evolúció szeszélyeinek köszönhetôen kialakuló igényeihez. Az a szarvas, aki a legnagyobb agancsot fejleszti ki, egyáltalán nem biztos, hogy minden más szempontból is a legrátermettebb (sôt11), és ha az agancs a faj továbbélése szempontjából elônytelen tulajdonságra szelektál, akkor már kész is a katasztrófa.
Ami elsôre tényleg meggyôzônek tûnhet. Ha azonban kissé alaposabban is utánagondolunk, akkor legalább két alapvetô kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon tényleg lehet-e ilyen direkt módon párhuzamot vonnunk a fajok és a kultúrák között; illetve, hogy valójában pontosan mit is kellene értenünk "a kultúrákra ható természetes szelekció" fogalma alatt. Mert állítani ugyan állíthatjuk, hogy a különbözô kultúrák egymással szemben "a túlélésért küzdenek", de az azért több mint kérdéses, hogy nem egyszerûen a biológiai evolúcióelmélet fogalmi apparátusának sietôs és elkapkodott kiterjesztésérôl van-e szó. Az igazi kérdés az, hogy valójában van-e értelme a kultúra fogalmát nem csupán hasonlítani a biológiai fajéhoz, de ténylegesen úgy is kezelni, mintha a kultúra végsô soron biológiai faj volna.
És ez még csak a kisebbik probléma.
A nagyobbik az, hogy az evolúcióelmélet szempontjából az egész érvelés is megkérdôjelezhetô. Lorenz ugyanis azt mondja, hogy szembeállítható egymással a fajon belüli és a fajok közötti, az intra- és az interspecifikus szelekció, és míg az elôbbi "káros" és haszontalan, addig az utóbbi "hasznos" abban az értelemben, hogy hozzásegíti az adott faj egyedeit a jobb alkalmazkodáshoz. A saját génjeinek továbbadására törekvô szarvas szempontjából azonban egyaránt kudarchoz vezet az is, ha nem elég gyors, és ezért nem képes a farkasok elôl elmenekülni; illetve az is, ha ô a lehetô leggyorsabb ugyan, de olyan satnya az agancsa, hogy a szarvastehenek ügyet sem vetnek rá.
A szürkeludak felsôbbrendûsége
meg a genetikailag felsôbbrendû ember
Lorenzet az intraspecifikus szelekció esetében valószínûleg az vezette félre, hogy a hatalmas agancs vagy a szímpompás szárny olyan szemmel láthatóan "ésszerûtlen".12 Pedig mint tudjuk, a valóságban nem csupán az intraspecifikus kiválogatódás lehet végzetes egy fajra nézve. Az élôvilág története kihalt fajok története, hiszen semmiféle garancia nincsen rá, hogy ami elônyös az egyed szaporodása, az elônyös lesz a faj fennmaradása szempontjából is. A nôstények megszerzéséért és így saját génjeik továbbörökítéséért kíméletlen harcot folytató hímek nem fogják megváltoztatni a viselkedésüket, ha a többi hím létszáma hirtelen katasztrofálisan lecsökken, és már mindenkinek juthatna elegendô szaporodási lehetôség: egyszerûen nincsen olyan mechanizmus, ami efféle "belátásra" késztetné ôket. A helyzet mérlegelésére egyedül az ember képes - Lorenz szerint azonban legalábbis kétséges, hogy hajlandó-e rá. A kételkedésre szerinte nyomós okunk lehet.
Már csak azért is, mert az ember még soha nem élt ilyen kevéssé összhangban a környezetével, mint most, és azt "egyetlen ésszerûen gondolkodó ember sem vonhatja kétségbe, hogy a mi nyugati civilizációnk olyan rendszer, ami kibillent egyensúlyából".
Amibôl viszont annak kellene következnie, hogy a civilizáció valamikor egyensúlyban lett volna, és valóban: Lorenz említi is azokat a Dél-Amerika ôserdeiben élô indiánokat, akik gyûjtögetésbôl tartják fenn magukat - és hasonlóképpen nem károsítja a környezetét néhány óceániai törzs sem. Ugyanez "vonatkozik azokra a parasztkultúrákra is, melyekben az ember generációkon keresztül ugyanazon a földön marad", és el kell ismernünk, hogy állítólagos normáival együtt elsôre valóban vonzó magunk elé képzelnünk a múlt "környezetbarát" társadalmát.
Csak éppen nem árt arra is emlékeztetnünk magunkat, hogy miközben ezért a "környezetkímélô" életmódért az általános életszínvonalban a csecsemôhalandóságon és a fertôzô betegségeken meg az éhínségeken keresztül az általános higiéniáig bezárólag mindenben számunkra elfogadhatatlanul nagy árat kellett fizetnie elôdeinknek, aközben nem azért nem tettek (nagyobb) kárt az élôvilágban, és nem azért nem próbálták DDT-vel kiirtani a rovarokat, mert mondjuk ösztönösen törekedtek volna a biocönózis fenntartására, hanem azért, mert nem voltak meg hozzá a megfelelô eszközeik. Azok a spanyolok, akik egész indián törzseket söpörtek el a föld színérôl Amerikában, nyilvánvalóan semmivel sem jobbak például a XX. század végének bálnavadászainál13 (sôt alkalmasint rosszabbak is), és ha ezen eltöprengünk, akkor végképp nyilvánvaló lesz, hogy miért is tarthatatlanok Lorenznek az emberiség "hanyatlásával" kapcsolatos állításai.
A következô lépésben pedig az is, hogy valójában veszélyesek.
Lorenz ugyanis "értékvesztô evolúcióra" is hivatkozik, és példaként azt hozza fel, hogy a háziállatok (az egyik ritka ellenpélda, a ló kivételével) sokkal kevésbé gyorsak, ügyesek, ravaszak és szépek stb., mint a vadon élô, a domesztikáció alapjául szolgáló fajok. "Esztétikai érzékünk a legtöbb domesztikációs jelenséget negatívként értékeli", mondja. Vagy például nézzük csak meg, hogy míg a szabadon élô szürkeludak monogámok, és egy életre választanak párt, addig a baromfiudvar lúdjaira a promiszkuitás jellemzô, tehát a "züllés" nyilvánvaló. Aztán a gondolatmenetet továbbvíve Lorenz azt is hozzáteszi, hogy nyilvánvalóan ugyanez a domesztikációs, illetve "öndomesztikációs"14 folyamat játszódott le az embernél is akár fizikai, akár erkölcsi tulajdonságait (például a bûnös szexuális szabadosság térnyerését) tekintve.15 Izmaink is egyre petyhüdtebbek lesznek, egyre rosszabbul látunk, és ma már rosszabbak a reflexeink is, mint a természettel szoros kölcsönhatásban élô ôseinknek voltak.16
Ettôl a megállapítástól már egyetlen lépésre van csak az a Lorenz könyveiben egyébként nyíltan ki nem mondott végkövetkeztetés, mely szerint valaha léteznie kellett egyfajta "ideális" embernek, és ez ugyanannyival volt felsôbbrendû nálunk, mint amennyivel a szürkeludak felsôbbrendûek háziasított leszármazottaiknál. Nem csupán viselkedését: akár fáradságtûrését, akár vendégszeretô magatartását és a környezetével való harmóniáját tekintve volt tökéletesebb, hanem az eddigiek értelmében testfelépítésében.17 Sôt genetikailag is, hiszen az utóbbi idôben "leépítô evolúció" folyt, és ez nem hagyhatta érintetlenül genetikai állományunkat sem.
Nem egy felsôbbrendû rasszal van ugyan dolgunk, de mindenképpen egy olyan felsôbbrendû emberrel, amelyhez mint abszolút mércéhez bátran hozzáigazíthatjuk majd az elvárásainkat és a többiek megítélését.
Mindennek mércéje az ember
Lorenz a fentebbiek értelmében nem csupán azt tételezi fel, hogy "a növekvô ifjúsági bûnözés valóban… genetikai leépülési tüneteken alapszik", hanem azt is: "Kézenfekvônek tûnik, hogy igazságérzetünk ugyancsak a törzsfejlôdés során >>programozódott<< be, és az a funkciója, hogy megakadályozza aszociális fajtársainknak a közösségbe való beszivárgását." Tehát mintha ezzel sikerülne odáig jutnunk, hogy már genetikai alapokra vezetjük vissza a jogot is, és mostantól kezdve az evolúcióra, illetve arra a bizonyos genetikailag is felsôbbrendû emberre hivatkozva ítélhetjük el valaki viselkedését.
Az embernek óhatatlanul az emberi faj nemesítésére és egy "tökéletesebb ember" megteremtésére törekvô eugenika meg persze azok az ideológiák jutnak az eszébe, amik a "vér tisztaságának megôrzésére" és hasonlókra hivatkozva léptek fel nem is olyan régen. A Harmadik Birodalom például "orvosi", illetve "genetikai" megfontolásokra hivatkozva látott neki a "lebensunwertes Leben" (az élet, ami nem méltó arra, hogy éljen) jelszavával a betegek és bûnözôk sterilizálásától kiindulva és az elmebeteg gyermekek orvosi eszközökkel történô kiirtásán keresztül a haláltáborok felállításáig eljutva egy olyan "biológiai program" végigvitelének, ami végsô soron mintha nem is állna olyan nagyon messze Lorenz elképzeléseitôl. Ugyanis mind a két esetben kimondva vagy kimondatlanul bár, de az az alapgondolat, hogy léteznie kell egy olyan genetikai "tisztaságnak" vagy genetikai "etalonnak", amit meg kell ôrizni, illetve vissza kell állítani (az egyik esetben egy nép, a másikban az egész emberiség nevében); és mind a két esetben azért volna olyan fontos ennek az állítólagos genetikai tisztaságnak a megôrzése (illetve helyreállítása), mert a Harmadik Birodalom vezetôinek és a Nobel-díjas etológusnak egyaránt meggyôzôdése, hogy az ember genetikailag igen nagy mértékben (ha ugyan nem teljesen) determinált teremtmény.
Lorenz egy helyütt azt írja: "A liberális demokrácia mai torzképét egy kilengés kulminációs pontja jelenti. Az ellentétes oldalt… Eichmann és Auschwitz, eutanázia, fajgyûlölet, népgyilkosság és lincsbíráskodás adják. Tisztában kell lennünk azonban azzal is, hogy annak a pontnak mindkét oldalán, melyre a mutató… állna be… valódi értékek vannak: a >>bal<< oldalon a szabad egyéni kibontakozás, a >>jobb<< oldalon a társadalmi és kulturális egészség (sic!)." Meg, gondolom én, az a minden bizonnyal betarthatatlan ígéret, hogy egy ilyen "egészséges" társadalmat nem fogja fenyegetni a "leépítô evolúció", és így az emberi faj története nem fejezôdik be hamarosan, és nem tûnnek el a Föld felszínérôl néhány évezreden belül létezésünknek még a nyomai is.
Akár Lorenz, akár mások rámondhatják ugyan egy testfelépítésre, egy viselkedési mintára vagy egy genetikai készletre, hogy az a tökéletes, de attól még szó sem lesz ilyesmirôl. Hacsak nem hisszük el azt, hogy Konrad Lorenz valamikor a XX. század második felében eljutott az abszolút tudás birtokába, akkor érdemes eljátszanunk a gondolattal,18 hogy különbözö korok "leépítô evolúció" miatt aggódó "társadalomgenetikusai" mennyire másként határozták volna meg a tökéletes embertôl elvárt megjelenést, viselkedési mintákat stb. Azokat a tulajdonságokat, amik állítólag fajunk fennmaradásáról gondoskodnának majd.
És különben is. Ha csupán a faj- vagy emberiségnemesítés meg egy másik forgatókönyv között lehet választani, akkor én személy szerint inkább a másikat választanám.
1 University of Leeds' School.
2 Miként ez a Csernobil miatt elhagyott Pripjaty esetében is történt, ahol 12 év alatt az összes szabad felületet elborította a zöld, és az utcaköveket úgy összeforgatták és szétzúzták a gyökerek, mintha csak földrengés pusztította volna el az utcákat.
3 Miközben az elégô anyagok nitrogénja csak tovább segíti a növények elôrenyomulását.
4 Az elvadult kutyák és macskák viszont nem.
5 Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy maga a Föld is el fog pusztulni négymilliárd év múlva: a vörös óriássá váló Nap pusztítja el.
6 Képtelen olyan problémákat megoldani, amelyek a számunkra kézenfekvôk. Hogy egyetlen példát említsünk: az embernél a herevezeték át van vetve a húgyvezetéken, mivel a heregolyók az evolúció során folyamatosan változtatták a helyzetüket. Számunkra mi sem lenne logikusab, mint a hosszú és a húgyvezetéket megkerülô herevezeték helyett egy rövid, ilyen felesleges kitérôket nem tevô megoldás.
7 Ahogyan egy helyütt az evolúcióbiológus Theodosius Dobzhansky fogalmazott. Ezzel a megfogalmazással nyilvánvalóan azt akarta sugallni, hogy miközben az adott környezethez való minél tökéletesebb (és ennek megfelelôen: minél specializáltabb) alkalmazkodás magában hordja azt a veszélyt, hogy a környezet hirtelen megváltozása katasztrofális következményekkel fog járni az adott faj számára, eközben az ember - nyilvánvalóan értelmének köszönhetôen - nem ilyen vagy olyan körülményekhez alkalmazkodott, hanem magához a körülmények változatos voltához.
8 Ami persze legalábbis támadható feltételezés.
9 Kissé egyszerûsítve a dolgot akár azt is mondhatjuk, hogy a földönkívüli értelmes élet kérdésében a csillagászok gyakorlatilag meg vannak arról gyôzôdve, hogy nem vagyunk egyedül, a biológusok viszont (evolúcióelméleti megfontolásokból kiindulva) úgy gondolják, hogy az ember az egyetlen értelmes faj.
10 Számos esetben több mint kérdéses, hogy elôzetes ismeretek nélkül el tudjuk-e dönteni valamirôl, hogy mesterséges vagy természetes úton jött-e létre, és ennek megfelelôen értelmes lények tevékenységének vagy természeti folyamatok mûködésének a végeredményével van-e dolgunk.
11 Márpedig, miként Lorenz is említi, az intraspecifikus szelekció a természetes szelekcióhoz hasonlóan teljességgel nélkülöz mindenféle célszerûséget: "A. Bubenik bebizonyította, hogy egy mesterséges és túlméretezett aganccsal a legerôsebb törzsbika háreme is elcsábítható."
12 Elképzelhetô olyan szarvas is, amelyik hatalmas fejdíszével éppen csak elvergôdik a génjei továbbadásának pillanatáig, és a szokványos szóhasználat szerint egyáltalán nem életképesebb a többinél. Ám mivel a végcél egyedül a szaporodás, ha egyszer az sikeres, akkor az összes többi mellékes kérdéssé válik.
13 Akiknek a tevékenysége természetesen végtelenül felháborító. Az egy másik történet persze, hogy magát a "környezetvédelem" fogalmát sem lehetett volna akár a középkorban sem értelmezni.
14 Julian Huxley kifejezése.
15 Lorenz eközben nyilvánvalóan elfelejtkezik róla, hogy a monogámia még az emberek között sem mindenütt számít követendô példának.
16 Hirohito néhai japán császár a fecskendôféregrôl mutatta ki, hogy az ivaréretlen lárvaként a tengerben szabadon úszkál, és eközben primitív agy segíti életben maradását. Amikor azonban ivaréretté válik, és egy sziklához tapadva letelepedett életmódot kezd folytatni, és a táplálékot a vízbôl kiszûrve él, akkor "meglepô dolgot visz véghez - írja az agykutató Susan A. Greenfield -, elfogyasztja a saját agyát… Ez a kis mese mintha azt mondaná, hogy csak akkor van szükség agyra, ha mozgunk; a letelepedett életformák számára az agy többé már nem szükséges." Ami elsôre talán mintha Lorenz nézeteit támasztaná alá; valójában azonban csupán annyi derül ki belôle, hogy az csak egyike a lehetséges evolúciós stratégiáknak, és egyáltalán nem minden körülmények között szükséges. És hasonlóképpen: a házi kutya szaglása is azért rosszabb, mint vadon élô ôseié volt, mert ma már nincsen rá szüksége. Az pedig, hogy rosszabb, nem értékítélet, hanem egyszerû megállapítás.
17 Széles vállak, boltozatos mellkas, duzzadó izmok, keskeny csípô stb.
18 Ami persze vitathatatlanul történelmietlen gondolat, hiszen maga a genetika fogalma is újkeletû.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu