1978. augusztus 8-án Szadat egyiptomi elnök és Begin izraeli miniszterelnök nyilvánosan bejelentette, hogy elfogadja Carter amerikai elnök Camp Davidbe szóló meghívását. A korabeli nyugati sajtó szkepticizmussal keveredô várakozással tekintett a nem mindennapi esemény elébe. Szkepticizmussal, mivel az elôzô hónapok – de nyugodtan mondhatunk elôzô éveket is – sokszorosan bizonyították, hogy a szemben álló felekre gyakorolt amerikai nyomás nem feltétlenül vezet eredményre. A két fél nézetkülönbségei szinte áthidalhatatlanok, és az izraeli–egyiptomi tárgyalások többnyire propagandacélzatú monológokba fulladtak. De a várakozás is nagy volt, mert Carter példátlan mértékben tette kockára saját és az Egyesült Államok presztízsét, amikor nagy csinadrattával beharangozott háromoldalú tárgyalásokra hívta meg Szadatot és Begint. Feltételezni lehetett, hogy nem hazardírozik, hanem komolyan bízik benne: tetô alá hozható egy látványos izraeli–egyiptomi egyezmény. Meg aztán mi mást is tehettek volna a jóindulatú kommentátorok – akkor is, azóta is –, mint hogy reménykedtek.
Camp David beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Tizenkét napig tartó tárgyalások után – amelyeket a résztvevôk emlékirataik tanúsága szerint menet közben „kimerítônek” és „bizonytalan kimenetelűnek” éreztek – megszületett két keretegyezmény, melyet Begin és Szadat szeptember 17-én televíziós kamerák elôtt írt alá a Fehér Házban. Másnap a három politikus megjelent az amerikai kongresszus televízió által is közvetített ülésén, ahol Begin és Szadat a szenátorok és képviselôk ujjongása és tapsa közepette megölelte egymást.
A siker akkor is teljesnek látszott, ha Camp Davidben Egyiptom és Izrael tulajdonképpen még nem kötött békét: csak arra vállalt kötelezettséget, hogy ezt záros határidôn belül – a még meglevô nézeteltérések tisztázása után – megteszi. Mindenesetre karnyújtásnyi közelségbe került a diplomáciai kapcsolatok felvétele Izrael és Egyiptom között, ami annál is nagyobb szenzációnak számított, mivel Izraelnek elôször azzal az arab országgal sikerült modus vivendit kialakítania, amely három évtizeden keresztül az Izrael elleni arab küzdelem ideológiai és katonai motorja volt, és amelynek elôzô államfôje, Nasszer, alig több mint egy évtizeddel korábban Izrael puszta létét is agressziónak minôsítette. A nemzetközi – vagy legalábbis a nyugati – közvélemény mély megelégedését tükrözte, hogy novemberben Begin és Szadat megkapta a béke Nobel-díjat. Csaknem elsietetten egyébként, mivel a tényleges békekötésre kis híján mégsem került sor: az apróbb nézeteltérésekrôl, amelyek még tisztázásra vártak, kiderült – a közel-keleti rendezésre tett kísérletek során azóta is gyakran derül ki ilyesmi –, hogy mégsem olyan aprók. (A békeszerzôdést a következô év márciusában végül is aláírták.)
A probléma, amelyre Camp Davidben megoldást találtak, az 1967-es hatnapos háborúban aratott izraeli gyôzelem következménye volt. Ebben a háborúban Izrael területeket foglalt el három arab országtól: Szíriától a Golán-fennsíkot, Jordániától Kelet-Jeruzsálemet és Ciszjordániát, Egyiptomtól a Gázai-övezetet és a Sínai-félszigetet. Igaz, a gyôzelem után Izrael azonnal világossá tette, hogy az 1949-es fegyverszüneti egyezményeket – amelyek Izrael nemzetközileg elismert határait definiálják – nem tekinti szentírásnak, bizonyos területeket – mindenekelôtt Kelet-Jeruzsálemet – meg kíván tartani, de azt is kinyilvánította, hogy az elfoglalt területek túlnyomó részét létének elismeréséért, biztonsági garanciákért, a háborúról való lemondásért cserébe hajlandó visszaadni. A Biztonsági Tanács azóta is sokat emlegetett 242-es számú határozata, amelyet 1967 novemberében egyhangúlag fogadtak el, bizonyos fokig méltányolta az izraeli álláspontot (bár a szándékosan homályosan megfogalmazott dokumentum tág teret hagy az interpretációnak), amennyiben nemcsak Izraelt szólította fel az elfoglalt területekrôl való kivonulásra, hanem a térség minden állama szuverenitásának, területi integritásának és politikai függetlenségének tiszteletben tartását és elismerését is az „igazságos és tartós béke” feltételeként nevezte meg. Izrael tehát telefonhívásra várt az érintett arab fôvárosokból, de egyik arab kormány sem tárcsázott. Egyebek mellett már csak azért sem, mert nem kívántak a gyengeség pozíciójából tárgyalni a gyôzelemittas és ezért arrogáns izraeli kormánnyal.
Tárgyalásos egyezkedés helyett 1973-ban újabb háború tört ki. Október 6-án Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt. A két arab ország az elsô napokban komoly sikereket ért el: az egyiptomi hadseregnek sikerült átkelnie a Szuezi-csatornán, és az sem sokon múlott, hogy Szíria betörjön Észak-Izraelbe. A késôbbiek során Izrael ugyan felülkerekedett, de egyrészt sokkal nagyobb veszteségek árán, mint 1967-ben, másrészt pedig az Egyesült Államok ezúttal nem engedte meg Izraelnek, hogy nagy gyôzelmet arasson. (Tekintettel arra, hogy ezt a háborút az izraeliek és az arabok kis túlzással a szuperhatalmak helyett vívták – mind az amerikaiak, mind az oroszok borzalmas mennyiségű utánpótlást juttattak el légi hídon patronáltjaikhoz –, az Egyesült Államok Izraellel szembeni nyomásgyakorló képessége is tekintélyes volt.)
A megegyezéshez legalább két egyezkedésre hajlandó fél kell, és az 1973-as háborúból kikerült két olyan fél, amelyben a háború lefolyásának, a nemzetközi környezet változásának, a feltörekvô békevágynak, a háborúskodás költségeinek és néhány más körülménynek a hatására mocorogni kezdett némi ilyen irányú hajlandóság. Ahhoz persze, hogy ez a bizonytalan hajlandóság szándékká érlelôdjék, komoly kompromisszumvállalási készséggel is párosuljon, még évek kellettek.
Az emberéletben is jelentékeny veszteségek sokkja mellett a zsidó államnak a növekvô diplomáciai elszigeteltség terhével, valamint a biztonságért folytatott politikai, diplomáciai és katonai küzdelme általános nemzetközi feltételeinek romlásával is szembe kellett néznie. Az arab tengerben Dávidként helytálló kis Izrael képét a világ sok részén kiszorította a fejekbôl az imperialista Izrael képe. Tel-Aviv elveszítette a hatvanas években szerzett afrikai barátait – részben azért, mert a gazdag olajtermelô arab országok megvásárolták ôket az arab ügynek. A nyugat-európai támogatás erodálódása még súlyosabban esett a latba. Az izraeli magatartással szembeni fenntartásokon túl más okai is voltak ennek. Az egyik ok a détente-ért érzett aggodalom. A nyugat-európaiak nem akartak nemzetközi válságokat, még kevésbé akartak nemzetközi válságokba belekeveredni, márpedig Izrael támogatása ennek kockázatával járt. A másik nyomós ok pedig az arab olajembargótól való rettegés. Nyugat-Európa olajszükségletének 85 százalékát a Közel-Keletrôl importálta. Az olaj nyújtotta gazdagság egyébként is az arabok javára módosította a stratégiai erôviszonyokat: a közel-keleti fegyverkezési verseny, amelyet az olajtermelô országok könnyedén finanszíroztak, az amerikai segélyek ellenére is megrokkanással fenyegette Izraelt. (Izrael védelmi kiadásai az 1972-es 21 százalékról 1976-ra a GNP 47 százalékra nôttek.) Egy kis országnak egy baráti szuperhatalom kívánságait mindenképpen figyelembe kell vennie, de Izraelnek ilyen körülmények között még inkább figyelembe kellett vennie az amerikai kívánságokat.
A másik egyezkedésre potenciálisan hajlamos fél Egyiptom volt. Már az 1973-as háború egyiptomi kezdeményezése sem illik bele minden további nélkül a pánarab, szocialista és szovjetbarát Nasszer helyét elfoglaló Szadat új, pragmatikusabb orientációjába. Egyiptomnak békére lett volna szüksége – kisebb katonai költségvetésre, turizmusból származó bevételekre, a Szuezi-csatorna használatából befolyó pénzekre, külföldi beruházásokra –, hogy a nasszerista szocializmus alatt tönkrement gazdaságát talpra tudja állítani. Egyiptomi vélekedés szerint a békéhez az izraelieknek kellett volna hozzáállásukon változtatni, és csak az amerikaiakról tudták elképzelni, hogy erre Izraelt rá tudják bírni. Jobb viszonyt kívánván létesíteni az Egyesült Államokkal, Szadat 1972-ben a 20 ezer fôt számláló szovjet katonai tanácsadó testület túlnyomó többségét kiutasította Egyiptomból. A gesztus idôzítése azonban borzalmasan sikerült, ezért nem is érhette el a kívánt hatást: négy héttel a szovjet tanácsadók hazaküldése után palesztin terroristák gyilkos támadást intéztek Münchenben az izraeli olimpiai csapat ellen. Az arab politika iránt rendkívül megértô William L. Cleveland kanadai történész szerint Szadat csak jobb híján választotta a háborút, mondhatnánk, békediplomáciát folytatott más eszközökkel, amikor megtámadta Izraelt. Tény, ami tény, a háború után elhárult egy pszichológiai akadály az izraeliekkel való egyezkedés elôl, mivel az egyiptomiak az 1973-as háborút a vereség ellenére is az egyiptomi katonai becsület helyreállításaként értékelték. Ezért Szadat szubjektíve már nem érezte úgy, hogy megvert kutyaként kell a tárgyalóasztalhoz ülnie.
Az 1973-as Jom Kippur-i háborútól Camp Davidig mégis több mint öt év telt el. Közben a világ tanúja volt Kissinger ingadiplomáciájának, az ENSZ égisze alatt szovjet részvétellel folyó genfi konferenciának, Nixon bukásának, Ford rövid elnökségének, Carter választási gyôzelmének, a cionizmus ENSZ által való megbélyegzésének, a PFSZ terrorista merényleteinek, Izraelben a Begin vezette jobboldali Likud hatalomra kerülésének, de az egyiptomi–izraeli megegyezés kérdésében nem került sor áttörésre.
Sokan vélték úgy a diplomáciai játszma kulcsfigurái közül is, hogy a keményvonalas, nacionalista Begin 1977-es miniszterelnökké választása (valamint a joggal héjáknak tekintett Dayan, Sharon és Weizman tábornokok kormányzati szerepvállalása) nehezíteni fogja az izraeli–egyiptomi megegyezést. Nem így történt. Begin hivatalba lépésének elsô heteitôl kezdve igyekezett Szadat tudomására hozni (többek között Ceaucescu közvetítésével), hogy ellenszolgáltatás fejében kész a Sínai-félsziget nagy részének visszaadására. Amikor májusban az izraeli titkosszolgálatnak tudomására jutott egy Kadhafi által szponzorált Szadat-ellenes merénylet terve, az izraeliek Begin kezdeményezésére („ez fel fogja melegíteni köztünk a légkört”) figyelmeztették az egyiptomi államfôt.
Szadat fogékony volt az izraeli kezdeményezésre, és nem csak azért, mert hálás volt élete megmentéséért. A Szovjetuniótól idôközben eltávolodott Szadat elônyben részesítette az Izraellel való közvetlen egyezkedést a genfi konferencia felélesztésével szemben, amelyen a Szovjetunió is meghatározó szerepet játszott volna. Ezért a teatralitástól sem idegenkedô egyiptomi politikus az egész világot – beleértve saját külügyminiszterét, valamint Cartert és Begint – meglepve november 9-én bejelentette az egyiptomi Népi Gyűlésben, hogy az izraeli visszavonulást megvitatandó kész ellátogatni egyenesen az izraeli parlamentbe. Begin, miután meglepetésébôl magához tért, hivatalos meghívást küldött Szadatnak, aki november 20-án meg is tartotta történelmi jelentôségű beszédét a jeruzsálemi törvényhozásban. A beszédben azt hangsúlyozta, hogy az általa javasolt tárgyalások célja nem egy izraeli–egyiptomi különegyezmény, hanem az, hogy Izrael minden szomszédjával kiegyezzék. Azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy Izraelnek minden elfoglalt területrôl ki kell vonulnia. Ugyanakkor kimondta azt, amit az izraeliek harminc éven keresztül nem hallottak felelôs arab politikustól: „Tudomására hozom az egész világnak, hogy hajlandók vagyunk veletek igazságosságra alapozott állandó békében élni.”
Szadatnak azonnal fizetnie kellett kezdeményezéséért. Az arab országok elítélték jeruzsálemi útját, és befagyasztották a diplomáciai kapcsolatokat Kairóval. Ennek fejében Szadat nyilván azt remélte, hogy az izraeliek elôzékeny tárgyalópartnereknek mutatkoznak. Nem mutatkoztak annak. A tárgyalások Camp Davidig nehezen haladtak elôre. Márcsak azért is, mert Szadatnak és Beginnek eltérô elképzelései voltak arról, hogy mirôl is kell tárgyalni. Szadat nemcsak bilaterális izraeli–egyiptomi kérdésekkel akart foglalkozni, hanem egy olyan átfogó közel-keleti rendezési tervben akart megegyezni, amely megoldást talál a palesztin problémára is. Beginnek viszont esze ágában sem volt lemondani Ciszjordániáról, ezért igyekezett a tárgyalásokat bilaterális témákra korlátozni.
Camp Davidben az Egyesült Államoknak sikerült megtalálnia a középutat az egyiptomi és az izraeli álláspont között. Született egy olyan egyezmény, amely kizárólag bilaterális kérdésekkel foglalkozik, vagyis javarészt a Sínai-félsziget visszaadásának módozatával. Ebben a vitás kérdéseket az amerikaiak úgy simították el, hogy egyszerűen lekenyerezték a magas szerzôdô feleket. Camp Davidtôl datálódik az a segélyprogram, amely Izraelnek évente három, Egyiptomnak kétmilliárd dollárt juttat. A másik egyezmény, az átfogó rendezési javaslat, nem volt sokkal több jámbor szándéknyilatkozatnál. Az egyiptomiak ennek ellenére elfogadták, de ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenki tegyen úgy, mintha nagy jelentôségű dokumentumról lenne szó. Ezért írták alá az ünnepélyes ceremónián elôször ezt az egyezményt.
A Camp David-i egyezményekkel mind Izrael,
mind Egyiptom jól járt. Izrael elérte, hogy katonailag leghatalmasabb szomszédja
megszűnt ellenség lenni, ezenkívül a Sínai-félszigetért cserébe gyakorlatilag
szabad kezet kapott Ciszjordániában. Egyiptom visszakapta elvesztett területét,
és az Egyesült Államok személyében nyert magának egy pénzes szponzort.
A világ is biztonságosabb hely lett: Egyiptom nem hadviselô féllé válásával
a közel-keleti konfliktus eszkalációjának esélye csökkent. Csak szegény
Szadat járt rosszul: ô végsô soron Camp Davidbe halt bele.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje
el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu