Mint más félszáz éves történetében annyiszor, 1978-ban is politikai játszmák kiváltója, elszenvedôje és terepe lett a Nemzeti Színház – ezúttal az Aczél György és Pozsgay Imre közötti kötélhúzás (mondhatni: pozícióharc) állt az események hátterében. Mint mindig, most is valós krízishelyzet indokolta a hatalmi beavatkozást, amely azonban politikai-ideológiai szempontok szerint átszínezôdött.
A fôvárosi színházak, a színházi felsôoktatás és a színházi szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt. Egy részük még ’56 elôtt került vezetô pozícióba, másik hányaduk közvetlenül ’56 után. Ugyanakkor vidéken – mindenekelôtt Kecskeméten, Kaposvárott és Szolnokon – felnôtt egy fiatalabb vezetô garnitúra, amely bebizonyította, hogy a fôvárosi és a többi vidéki színházakban honos általános gyakorlattól eltérô szellemben is lehet színházat csinálni. Érdektelenség, szakmai rutin, sztárkultusz egyfelôl és közösségi munka, újat akarás, formai megújulás, gondolati gazdagodás másfelôl. Ez utóbbit olyan elôadások fémjelezték, mint Zsámbéki Gábor Ivanovja és Ascher Tamás Mesél a bécsi erdôje (Kaposvár), Székely Gábor Boldogtalanokja és Athéni Timonja, Csiszár Imre Puntilla ura, valamint Paál István Tangója (Szolnok), Ruszt József Periklésze és Gábor Miklós Oszlopos Simeonja (Kecskemét), Szikora János Óriáscsecsemôje (Pécs), Fodor Tamás Woyzeckje (Stúdió K.), valamint a vendégrendezô Ljubimov Bűn és bűnhôdése (Vígszínház), illetve Harag György nyári bemutatója, a Caligula helytartója (Gyula). A szakma megosztottá kezdett válni, s mindenekelôtt a pesti színházak direktorai néztek ferde szemmel a vidéki radikális „fiatalokra”, Ruszt Józsefre, Székely Gáborra, Zsámbéki Gáborra s mindazokra, akik a három általuk vezetett színház, a kecskeméti, a szolnoki és a kaposvári vonzáskörében éltek, dolgoztak.
Egyre több neuralgikus pont képzôdött a színházi gyakorlatban, ezek orvoslásához átfogó koncepcióra, hosszú távú stratégiára lett volna szükség. Ilyen stratégiai koncepció azonban nem létezett, sôt máig sem létezik. Apróbb-nagyobb reformokkal, strukturális kiigazításokkal, vezetôcserékkel próbálkoztak a fenntartók. Ezek közül kettônek az egész magyar színházi életre kiható következményei lettek.
E kettô: a 25. és az Állami Déryné Színház összevonása, illetve a Nemzeti Színház élén történt vezetôcsere.
A 25. Színház államilag engedélyezett és támogatott avantgárd színházként működött, vezetôje az a Gyurkó László író lett, akinek köztudottan igen jó kapcsolatai voltak a legfelsô pártvezetôkkel, így Aczél Györggyel is. A kis színház programját leginkább eklektikusnak lehet minôsíteni; miközben a közösségi színházi formán belül valóban érdekes formai kísérletekre került sor, az elôadások legtöbbjét tartalmilag és gondolatilag a rafinált átpolitizáltság, a didaktikusság jellemezte. Kétségtelen, hogy ez a színházi műhely kuriózumnak számított, ugyanakkor meglehetôsen mostoha körülmények között dolgozott, s egy idô után működését már erôsen behatárolták azok a technikai s egyéb lehetôségek, amelyeket az Újságíró Szövetség székházában lévô helyiségük biztosított.
Egy másik problematikus intézmény az Állami Déryné Színház volt, amely a maga tizenvalahány kvázi önálló társulatával járta a vidéket, s évente kétezer elôadást tartott többnyire olyan méltatlan viszonyok között, amelyek szinte lehetetlenné tették valós művészi teljesítmény létrehozását. Fáradtság, rutin, kontraszelekció, művészi hanyatlás, végsô soron a népszínházi feladatokra való alkalmatlanság határozta meg a színház működését.
Egy nagy taktikai húzással e két, egymástól igencsak különbözô teátrumot egyesítették, s létrehozták a Népszínházat, amely megkapta a frissen felújított Várszínházat meg a Kulich Gyula (ma Kálvária) téri színházat. Az elképzelésben volt egy másik meggondolás is: Gyurkó László igazgató mellé Ruszt Józsefet nevezték ki művészeti vezetônek, aki természetesen csak kecskeméti társulatának egy részével együtt vállalta el a megbízatást, ami értelemszerűen azt is jelentette, hogy a vidéki város társulata lefejezôdött, s ez egyik oka lett annak, hogy Kecskeméten elindult egy máig tartó művészi visszaesés.
Az összevonás más szempontból is felemás módon valósult meg, hiszen a a Várban fôleg a 25.-esek, illetve az erôsítésként érkezô kecskemétiek székeltek, míg a Kulich Gyula tér a redukált tájolási kötelezettséget teljesítô utazó társulatok fôvárosi bemutatkozóhelye lett. Mindez 1977–78 fordulóján történt, s az évad második fele e mamutintézmény koncentrált művészi bemutatkozásának jegyében zajlott. Már ekkor érezhetô volt, hogy e formációban elôre és tudatosan – s talán cinikusan is – beépített idôzített bombák rejtôznek, ezek közül a leglényegesebb: a két vezetô szinte semmilyen kérdésben nem volt azonos véleményen. Néhány év múlva össze is omlott e mesterségesen létrehozott konstrukció.
A másik nagy döntés a Nemzeti Színház életét határozta meg. Legalábbis egy idôre. E színház volt talán a legnagyobb vesztese a színházi életben tapasztalt elbizonytalanodásnak, presztízsvesztésnek, kiürülésnek, hiszen 1956 elôtt egyértelműen ez számított az ország legjobb, legerôsebb teátrumának, ezt követôen viszont évrôl évre vesztett rangjából, fontosságából. Az általános hanyatlásnak azonban nem csak külsô, mondhatni objektív okai voltak. Az értékcsökkenéshez nagyban hozzájárultak azok a belsô problémák is, amelyek élén a két vezetô személyiség, Major Tamás és Marton Endre áldatlanná váló viszálykodása állt. Végül is l978. április 1-jén e két művész nyugdíjba ment – avagy küldték ôket. Ezzel megnyílt az út ahhoz, hogy megoldást találjanak az ország elsô színházának és egyik nemzeti jelképének megújítására. Április 7-én Pozsgay Imre ünnepi társulati ülésen mutatta be a színház új vezetôit: Nagy Péter akadémikus irodalomtörténész (a hajdani nemzeti színházi színész és színiakadémiai tanár, Nagy Adorján fia) lett az igazgató, Székely Gábor, a szolnoki és Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház volt igazgatója pedig a fô- és a vezetô rendezô. Az elsô, ami feltűnt, az igazgató és a rendezôk közötti korkülönbség, s az, hogy Nagy Péter és a „Gáborok” mind az idáig alig ismerték egymást, s ebbôl következôen nem volt közöttük semmilyen művészi-gondolati kapcsolat. Az idôzített bombát tehát itt is elhelyezték. Hogy mennyire cinikusan? Erre egyrészt a következô négy év eseményei adhattak választ, másrészt kézzelfogható bizonyíték, hogy a Nemzeti megmentését is két kiváló vidéki színház megfojtása, tönkretétele árán képzelték el. Hiszen nem lehetett nem gondolni arra, hogy ha Székely és Zsámbéki a Nemzetibe szerzôdik, akkor korábbi társulatának vezetô művészei is követik ôket, tehát a szolnoki és a kaposvári színház együttese ezáltal jelentôsen meggyöngül, ha úgy tetszik, az ottani új vezetôknek szinte új társulatot kell létrehozniuk. Ez önmagában persze nem katasztrófa, de az már igen, ha ez ilyen koncentráltan és átlátszóan történt, hiszen senki sem hihette, hogy véletlen volt e három vidéki alkotóművész egyidejű Pestre szerzôdtetése. Egy csapással két legyet lehetett ütni: megszüntetni a szakma nagy öregjei által rossz szemmel nézett, az ideológiai felügyelet számára pedig gyakran kellemetlenséget okozó vidéki műhelyeket, valamint olyan helyzetbe kényszeríteni e három alkotóművészt, amelyben – legalábbis hosszú ideig – képtelenség korábbi, vidéki teljesítményüket elérni. S még azt sem lehet állítani, hogy megfontolt szándékkal cselekedtek rosszat, hiszen ki másra lehetne rábízni egy válságban lévô terület menedzselését, mint a legjobbakra. Ördögi csapda. Szerencsére a vidéki teátrumok közül Kaposvárott és Szolnokon a vérveszteség ellenére sem történt krach: Kerényi Imre Szolnokon, Babarczy László Kaposvárott nemcsak továbbvitte elôdje színházát, hanem új színekkel is gazdagította, s kiépítette azt az új társulatot, amely változatlanul magas színvonalat képviselt a magyar színházi életben.
Nyílt titok volt, hogy Székely és Zsámbéki kiválasztásával Pozsgay a Nemzeti vezetésének fiatalítását szorgalmazta, míg Aczél biztosítékot akart beépíteni a rendszerbe, erre kellett a politikailag megbízható s kezelhetô Nagy Péter. Kompromisszum jött tehát létre, amely azonban az elsô perctôl kezdve kínos helyzetet, hosszabb távon működésképtelenséget eredményezett. Nagy Péter Zsöllyére ítélve című kötetében beszámol igazgatói megpróbáltatásairól, s arról is, hogy amikor szóba került a kinevezése, különb s különb neveket ajánlott maga mellé művészeti vezetônek, de érdemben egyikrôl sem tárgyalhatott, mert eleve megszabták, hogy a „Gáborokkal” kell együtt dolgoznia. „Egyiket sem ismertem személyesen, de már jó eredményeik voltak: derűlátásom a jégre vitt. (…) Azt hittem, hogy eleve elfogadnak vezetôjüknek, s hajlandók velem összedolgozni, az irányításom alatt haladni” – írta visszaemlékezésében. Csalódnia kellett, s ennek egyik kiváltó oka már az igazgatói székfoglaló beszédébôl fakadt. Ugyanis kijelentette: „Az utóbbi hónapokban a Hevesi Sándor tér vidékén erôs zúgás hallatszott (…): jönnek az ejtôernyôsök. Ezt a magam személyére vállalom…” Nem vállalta viszont Székely és Zsámbéki. Érthetôen. Hiszen éppen elég fenntartás, mondhatni félelem fogadta ôket, mert a kényelmes munkához szokott sztárok, akik egy sikertelen színházban is megôrizték egyéni sikereiket, tartottak attól, hogy a két rendezôrôl hallott hírek igaznak bizonyulván elvesztik addigi rangjukat, kiváltságaikat, s kénytelenek lesznek egy közösségi színház egyenrangú katonái lenni. S valóban kezdettôl fogva érezhetôek voltak azok a súrlódások, amelyek elsôsorban az eltérô munkamódszerbôl, a szigorúbb követelményekbôl adódtak.
Ezek azonban eltörpültek azon konfliktusok mellett, amelyek az igazgató és a rendezôk eltérô világfelfogása, a színházról és különösen a Nemzetirôl, annak feladatairól vallott nézeteik alapján kialakultak. Nagy Péter szerint a Nemzeti Színháznak „mindig is elsôrendű feladata a nemzeti dráma művelése, a nemzeti drámai hagyomány ápolása”. Ezzel szemben a két vezetô rendezô azt vallotta, hogy a Nemzetinek mindenekelôtt kortárs modern színháznak kell lennie, a társulatot alkalmassá kell tenni, hogy e feladatnak meg tudjon felelni, s ehhez a világirodalom klasszikusai és modern művei éppen olyan alkalmasak lehetnek, mint a magyar irodalom alkotásai, azaz nem a „mindenáron magyar drámát” parancsának kell teljesülnie, hanem annak, hogy a rendezô s az alkotók a választott művekkel érvényes mondandót akarjanak közvetíteni közönségüknek. Ez a konfliktus újra meg újra megfogalmazódott, hiszen az igazgatói expozéban kifejtett érvelésre rögtön reagáltak a rendezôk, s nemcsak szóban, hanem mindenekelôtt a munkáikkal. Az új vezetés bemutatkozó elôadása Székely Gábor rendezésében Büchner Danton halála című drámája volt. Ebben a forradalom természetrajzáról, bukásának törvényszerűségeirôl aktuálisan érvényes válaszlehetôségek fogalmazódtak meg. A színház régi és új tagjainak parádés alakításai emlékezetessé tették a bemutatót. A vád azonban azonnal elhangzott – legerôteljesebben Keresztury Dezsôtôl –, hogy lám, milyen nemzetietlen is ez az új vezetés, hiszen nem magyar drámával mutatkoztak be. Sôt Zsámbéki sem magyar darabot rendezett, hanem az Éjjeli menedékhelyet, amelyben ismét ragyogó alakítások sora született, s egy hatásos és kemény látlelet az emberi elesettségrôl, az abból való kiemelkedés lehetôségérôl és perspektíváiról.
A sajtóban és különbözô ideológiai fórumokon álkérdések körül folyt a vita, miközben a színház rendezôi testülete szívós erôfeszítéseket tett annak érdekében, hogy egységes társulati szellem alakuljon ki, hogy fegyelmezett, rendszeres munkafeltételeket teremtsenek, hogy megszűnjön az anakronisztikus sztárrendszer, hogy a vezetô színészeknek is lehessen nyíltan és személyre szólóan instrukciókat adni, hogy kamaraszínház híján is több helyszínen, különbözô műfajokban meg tudjanak mutatkozni a színészek. Egyre hangosabban szólt a kérdés: mi van a Nemzeti körül? A sértettek támadták a rendezôket, Nagy Péter megfogalmazta a Nemzeti Színház feladatrendszerét, ezt belsô vitára bocsátotta, de társai szinte egyetlen tézisével sem értettek egyet. Levonta tehát a következtetést: 1979. március 1-jén lemondott. A minisztérium június 12-én miniszteri biztost nevezett ki Sziládi János személyében, akit késôbb véglegesítettek is mint igazgatót.
A színház egyre jobb és érdekesebb elôadásokat mutatott be, évadról évadra erôsödött a társulat, a belsô feszültségek egy része is oldódott, de kívülrôl változatlanul szították az ellentéteket. 1981-ben széles körű vita bontakozott ki a Nemzeti feladatairól, amelybôl többek között az derült ki, hogy a színház legfôbb gondjai minden erôfeszítés ellenére továbbra sem oldódtak meg, s hiába születtek jó és kiemelkedô elôadások, a társulat megosztottsága nem szűnt meg. Úgy tűnt, hogy Székely és Zsámbéki sem tudott megbirkózni e színház örökölt és sokasodó bajaival. Ebben a helyzetben persze a magyar és nem magyar repertoár konfliktusa csak részben volt valós problémafelvetésnek tekinthetô, hiszen e vélemények mögött jól definiálható ideológiai-szellemi csoportosulások húzódtak meg, amelyek nézeteiket ily módon próbálták artikulálni. Elég, ha arra utalok, hogy három év alatt bemutatott harminckét darabból tizennégy volt magyar dráma, s a régebbi repertoárból további hat magyar mű maradt műsoron. A Nemzeti-ügy tehát ürügy volt valami másnak a kimondásához. Ez azonban nem változtat azon, hogy ez a polémia végeredményben visszavetette a színház fejlôdését, s máig hat, hiszen a mai Nemzeti új épületének építése körüli vitáknak is visszatérô témája az, hogy a jelzôs szerkezeten belül min legyen a hangsúly: a jelzôn, azaz a nemzetin, avagy a jelzetten, a színházon. Holott rég bebizonyosodott: a színház akkor tudja nemzeti hivatását is maximálisan teljesíteni, ha mindenekelôtt színház, azaz teljesíti önálló művészeti létezésébôl fakadó funkcióit.
De ez akkor mellékes volt. Más szempontok diktálták a megoldásokat. Például az, hogy Pozsgay helyzete idôközben meggyengült, de utolsó intézkedéseinek egyikével 1981-ben még létrehozta az önálló Katona József Színházat, s kinevezte Székely Gábort igazgatónak és Zsámbéki Gábort fôrendezônek.
Ez azonban már egy másik történet,
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje
el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu