A kérdés, amelyet annyi erôfeszítés ellenére sem sikerül tökéletesen megvilágítanunk, a következô: Mi az oka az Alain Besançon által megfogalmazott ellentmondásnak, hogy bár a nácizmus és a kommunizmus akár ikreknek is tekinthetôk, az elôbbihez hipermnéziával (az emlékezési funkció felfokozott mûködése - a ford. megj.) viszonyulunk, míg a másikkal kapcsolatban inkább az amnézia a jellemzô. Az imént ikrekrôl beszéltem. Most pontosítok: kétpetéjû ikrekrôl van szó. A nácizmus és kommunizmus ikrek tehát, de nem klónok.
A kommunizmus egyetemes igénye része annak az illúziónak, amely François Furet-nek oly kedves. Ez az illúzió azért is veszélyes, mert nehezen szorítható keretek közé. Az új világrend létrehozásáig a nácizmus nehezen tört ki abból a szûk közegbôl, amelyben egy teljesen egyedi konjunktúrahelyzet idején elterjedt. A kitörésben pedig - gondoljunk csak az 1939. augusztus 23-i paktumra - a bolsevik kommunizmus volt aktív cinkosa.
De mit is jelent az egyetemesség itt? Miben különbözik a társadalmi fogyatékosság kiirtása - amely fogyatékosság továbbörökíthetô, ahogyan azt Liszenko sugallta - az etnikai tisztogatástól? Hiszen a kommunizmus kizárta a jövô társadalmából, így az életben maradás jogából mindazt, ami nem része a proletariátusnak, ennek az értelemmel felruházott fantomképnek, amely ha létezett is, akkor is mindig csak kisebbséget alkotott. A volt uralkodó osztályok, amelyek mellesleg a kultúra hordozói, és akik nélkül nincsen csúcstechnológia és semmilyen jólét, amelynek kisajátításáról az élcsapat álmodozik, mint zsákmányáról a ragadozó, vagy mint a zsidókról a nácizmus, abban különböznek az utóbbiaktól, hogy mérhetetlenül nagyobb létszámúak és sokkal nehezebben körülírhatók, ezért likvidálásuk is csak lépésenként lehetséges. Ez a distinkció tehát nem haladja meg a szóhasználat kereteit. Elég, ha van egy jó szinonímaszótárunk.
Hipermnézia és amnézia
Valójában semmi sem igazán új. Hajlamos vagyok arra, hogy messzire menjek vissza, talán túl messzire is. Ez a hipermnézia-amnézia (az egyik elfedi a másikat) bizonyos mértékben mindenhol dühöng, és nagyon hasonló formákban, Nyugaton, Franciaországban, Németországban és paradox módon az Egyesült Államokban (legalábbis értelmiségi körökben), jóllehet hasonló okokból, de különbözô változatokban.
Németországban nehéz sajnálkozni a hipermnézián, mivel hárító, ezért inkább megnyugtató hatású. Intellektuálisan kétségkívül lehangoló, de Kelet-Németország élményének, valamint a Fal egyáltalán nem mitikus emlékének, a szocializmusban megtévesztettek továbbra is folytatódó elszegényedésének gyógyító hatása van a Keletrôl pénzelt "intellektuálterrorizmussal" szemben, ami csakis a háborodottak csalánkiütése lehet, mint ahogyan ezt a Baader-csoport bizonyítja.
Az élet visszautasítása címû könyvemben, amelyik a termékenység tartós visszaesésének okait elemzi, egyebek mellett volt egy állítás, miszerint ismereteink jelenlegi szintjén megállapíthatjuk, hogy a kommunizmusnak a világon már jóval több mint 40 millió áldozata volt. Már nyomdakész volt a német fordítás, amikor a kiadó visszakozott. Jóval késôbb tudtam meg, hogy a német kiadót a kommunizmusnak tulajdonítható bûntettekre való utalás tántorította el. A végletekig túlhajszolt és a gondolkodást megbénító "politikai korrektségnek" ezen az útján azóta már utolértük Németországot.
A francia forradalom
története
Németország esete egyedi. Franciaország és Amerika esetében viszont a francia forradalom szent történetté hamisítása az alapja a kialakuló normának. A 75 évvel késôbbi Internacionálé ismert mondata - "a múltat végképp eltörölni" - a lelki romlás utolérhetetlen csúcsa. Biztos és igazolt módszer ez arra, hogy igen gyorsan és nagyon nagy távolságra hátrafelé menjünk az idôben.
Ezen a téren a francia forradalom elôfutár volt. Történelmi archetípusa az elszalasztott átmenetnek. Tegyük fel, hogy vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a hirtelen ugrás indokolt és ésszerû. De a körülmények megjósolhatatlan összjátéka folytán olykor nem látható elôre a váltás katasztrófaszerû végbemenetele, bár ez szerencsére ritka eset. Mindebbôl Franciaország és csakis Franciaország számára a szakítás kultúrájának megkülönböztetett szeretete következik, ezt szimbolizálja a forradalmi naptár is.
Ettôl a misztifikált pillanattól kezdve Franciaország története megtört. Soha nem lábalt ki teljesen ebbôl az épp annyira abszurd, mint kegyetlen üldöztetésbôl. Soha nem állt teljesen talpra, mivel kettôs örökséggel kellett megbirkóznia, s mindkettô egyformán nyomasztó teher volt: a forradalom és az ellenforradalom.
A 100. évfordulótól kezdve a már lezajlott és születendô forradalmak alapsémája "a szent történet a fejlôdésrôl és az emberek boldogságáról". Ez a séma fokozatosan terjed a világi oktatásban és a baloldal eszméiben, a francia határokon túl is. A terror és a guillotin, az elsikkasztott Vendée? Mindezt a III. Köztársaság nem vállalta, és amikor már nem lehetett tovább hallgatni róla, a megbocsáthatatlan is megbocsáttatott a szükség nevében.
A szovjet leágazás
A kaotikus forradalom, a szükségszerû szakítás koncepciója a francia mintát követve teret hódít az egész kontinensen.
A kaotikus forradalom persze lefékezi, sôt lassítja a megkezdôdött ipari forradalmat, még Angliában is. Az ipari forradalom, valamint az élet és a megismerés nagy átalakulása feltételezik a megszerzett javak hatékony továbbadását, ami nem fér össze az erôszak tombolásával.
1789-1794 és 1917-1924 alapító pillanatai ádázul rontanak a kultúra és a civilizált élet bárkájára. Alain Besanon állapította meg lakonikusan, hogy valójában egyetlen eredeti technikai vagy tudományos újítás sem került ki a logikája szerint végpontjához elérkezett szocializmusbeli fekete lyukból.
Az elôre nem látható logikája
Ellentétben a marxista értelmezésekkel, melyek mindig tévednek és megtévesztenek, az 1914-es háború nem volt sem tervezett, sem sorsszerû. Olyan volt, mint a helytelenül Amerikának nevezett földrész 1492-es felfedezése, amolyan baleset, amit az elôre nem látható logikájának nevezek. Az 1914. július-augusztusi események, amelyek elindították a 30 évesnél is hosszabb, 1914-tôl 1945-ig, de inkább 1991-ig (!?) tartó háborút, valójában a helyzetmegítélés katasztrofális hibáinak láncolatát alkották. A háború támogatta a rövidlátó, egyenlôtlen módon elnézô magatartást a legnagyobb létszámú táborban, az antantban. Az 1870 után fenyegetô német veszély árnyékában bármi, ami Oroszországban történt, elfogadhatóvá vált: a baloldalon hajlottak arra, hogy megbocsássák a "halhatatlan elvek" nevében elkövetett "jelentéktelen bûnöket", a gyûlölködô jobboldal pedig nem mondott le az oroszokkal való szövetségrôl.
Hitler is, Sztálin is ebbe a csapdába esett bele. Hitler akarja a háborút, a nagyot, de nem idô, azaz 1942 elôtt. Sztálin azonnal akarja, úgy véli, hosszú és véres lesz elemészti nácikat és a meghasonlott demokratákat. A következmény az 1939. augusztus 23-i német-szovjet paktum, az ügyesen nyélbe ütött, de megbocsáthatatlan bûn a béke ellen, az ördögi ikerlét bizonyítéka. A paktumhoz vezetô politika Lenin doktrínájának szó szerinti alkalmazása. A legnagyobb titoktartás mellett kötött megegyezés de facto szövetséget jelent a náci Németországgal, amelynek jutalma Lengyelország.
Sztálin és a kamarilla tévedtek, amikor azt hitték, a francia-angol szövetség és a Reich nagyjából egyenlô erôsek. Ez csak matematikai egyenlôség. Hitler és Sztálin együtt sokat nyertek a meglepetésszerû hatással. Jó pont a galádoknak. Hitler tévedett a francia-angol elhatározást illetôen, Sztálin pedig a háború menetét tekintve. Hitler azt remélte, hogy kiadások nélkül érhet el hasznot, Sztálin számára pedig a Hitlerrel való megegyezésnek egy nyugati irtóhadjárat beindítása volt a célja. A nürnbergi per elsô vádpontjának - a béke elleni bûntett - igazi címzettjei a szovjet vezetôk, és csak másodsorban a náci kormány.
Commentaire, 1998. tavaszi szám,
220-224. o.
A kommunizmus zseniális húzása az volt, hogy a szabadság nevében adott engedélyt a szabadság szétrombolására. Felhatalmazta a szabadság ellenségeit, hogy megsemmisítsék a szabadságot, és hogy igazolják a haladás nevében elkövetett bûnöket. Mihelyst azonban a történészek és politikai filozófusok - akik voltaképpen nem tettek mást, mint elemezték a vezetôk viselkedését és számba vették az áldozatokat -, konstatálták a nácizmus és a kommunizmus strukturális azonosságát és bûnös jellegét, a szabadság és igazság "haladó" ellenfeleinek kibúvója egy csapásra szertefoszlik.
Ezért küzdenek oly erôvel az azonosítás ellen, nem unván rá kínzó intellektuális ínségük szánalmas érveire. Örökösen ismétlôdô érveiknek közös eleme, hogy tagadják a kommunizmus immanensen bûnre ösztönzô természetét, és nagy garral követelik a kapitalizmus fekete könyvének megnyitását. Tagadhatatlan, hogy a kapitalista államok követtek el bûnöket. Minden állam követ el bûnöket. Bár a kapitalista demokráciák által elkövetett bûnöknek sem a töménysége, sem a mennyisége nem mérhetô a náci és kommunista rendszer bûneihez, az alapvetô különbség máshol keresendô. A minôségi különbség az, hogy a kapitalista demokráciáknak önmaguk fenntartásához nincs szükségük arra, hogy bûnöket kövessenek el, míg a totalitárius rendszerek, bármilyenek legyenek is, csak így létezhetnek tovább. Védelmezôi szerint bár igaz, hogy a kommunizmus mindenhol és mindig bûnökre ösztönzött, ez mégsem természetébôl fakadt. Ez elég különös logikájú okfejtés.
A másik védekezési stratégia, ha az emberiség ellen elkövetett kommunista bûnök tovább már nem kendôzhetôk el, abban áll, hogy tagadják a bûnöket elkövetô rendszer kommunista voltát. Így Sztálin és Mao csak a kommunizmus elhajlásai lennének. Különös rendszer az, amely mindig kizárólag csak az elhajlásai által valósul meg. A pálmát ebben Jean Lacouture viszi el, aki A kambodzsai nép továbbélése címû könyvében (…) egész egyszerûen tagadja, hogy Pol Potot és cinkosait a kommunista ideológia vezérelte volna. Lacouture szerint Pol Pot rendszere "trópusi fasizmus" volt. Vagy "rizstermelô szociálfasizmus". Vagyis ha a legtisztább lenini hagyományon nevelkedett marxista ideológus minden kétséget kizáróan úgy viselkedik, mint egy náci, a magyarázat egyszerû: pontosan azért tett így, mert náci volt, nem pedig kommunista.
A küzdelem folytatásának szükségessége
Következésképpen a küzdelem, hogy megakadályozzuk a szabadság ravasz ellenségeinek lankadt erôfeszítéseit a kommunizmus és a nácizmus lényegi azonosságának feltárása ellen, ma fontosabb, mint valaha. Legelôször is azért, mert a kommunizmus, megtévesztô ideológiai köntösébe burkolózva, folytatja a gyilkolást. A kínai megszállás óta legkevesebb 1,2 millió tibeti áldozattal számolhatunk. (…) Tibetben jelenleg nyolcmillió, erôszakkal odatelepített kínai gyarmatos él, szemben a hatmillió tibetivel. A második ok, hogy bár a Szovjetunió összeomlása óta jelentôsen visszahúzódott, a kommunizmus továbbra is a szabadság ellenségeinek reménysugara. (…) Két tekintélyes filozófia- és politológus professzor végtelenül hosszú cikkében a Le Monde 1997. október 15-i számában a következôket olvashatjuk: "Szemben azzal, amit François Furet sugall, a társadalmi felszabadítás története nem jár elkerülhetetlen totalitárius katasztrófákkal. Az elnyomottak küzdelmei nyomán kirajzolódnak az emancipálódási folyamat azon vonásai, amelyek új kontextusokban hatékonnyá válhatnak" (kiemelés tôlem). Példaértékû kijelentés: egyszerre tartalmaz hazugságot és fenyegetést. A hazugság elfedi azt a tényt, hogy a kommunizmusnak semmi köze sincs "a társadalmi felszabadítás történetéhez", amelynek éppen legfôbb ellensége volt. A fenyegetés: nyugtalanító ígéret a gulág általi "emancipálódás" újjáélesztésére, rejtélyes "új kontextusokban".
Semmi nem változott azóta (…), hogy Juan Benet baloldali író 1976-ban ezt mondta egy televíziós vitában: "Erôsen hiszem, hogy egészen addig, amíg Alekszandr Szolzsenyicinhez hasonló emberek léteznek, a koncentrációs táboroknak is létezniük kell. Talán kicsit jobban kellene ôrizni ôket, hogy az olyanok, mint Szolzsenyicin ne kerülhessenek ki belôlük." (Cudernos para el dialogo, 1976. március 27.) A baloldal bizonyos részének, amely nagyobb, mint gondolnánk, szüksége van arra, hogy azt higgye: aki nem szocialista, az náci. Ezért tiltakoznak oly hevesen a voltaképpen magától értetôdô és közhelyszerû megállapítás ellen: a vörös és a fekete fasizmus lényegileg azonosak.
Commentaire, 1998. tavaszi szám,
231-233. o.
Kedves Jean!
Éppen most jöttem vissza Lengyelországból, és némi megdöbbenéssel olvastam e heti vezércikkedet. (…) A kérdés tehát az, milyen módon tárgyaljuk századunk történelmében a kommunizmust és a nácizmust. Senki sem állítja vagy sugallja, hogy a két rezsim azonos lenne. A kérdés az, hogy jogos-e összehasonlítani ôket. Ez ellen a kommunisták mindig hevesen tiltakoztak, sôt amikor erejük teljében voltak, az antifasizmus nevében meg is tiltották. Érthetô az érdek, amely ehhez fûzôdik: a kommunizmust a demokrácia térfelén kívánták látni. Emellett az is érthetô, miért ilyen erôs ez a tabu a francia baloldalon, amelynek két kristályosodási pontja 1936 és 1944-45. De ez a tiltás, amelyet a vigasztalhatatlanok szinte vallási igazságként tettek magukévá, nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy a kommunizmust legmélyebb valóságában elemezzük. Végsô soron elképzelhetô, hogy Párizsban errôl nem vesznek tudomást, mivel a Francia Kommunista Párt soha nem volt hatalmon. De Moszkvában, Bukarestben, Varsóban vagy Havannában? Mikor ér végre véget a francia értelmiség arroganciája, amellyel saját nemzeti tapasztalatát egyetemes történelemmé nyilvánítja? (…)
Jómagam nem kevés idôt töltöttem el annak a bôséges és véleményem szerint kitûnô irodalomnak a tanulmányozásával, amelynek a hitlerizmus és a sztálinizmus összehasonlítása a kiindulópontja. Mérhetetlenül többet magyaráz meg mindabból, ami ebben a században történt, mint a fasizmus-antifasizmus dichotómia. (…)
Teljes valóságában szembesülni a szovjet kommunizmussal vajon gyengíti-e a nácizmus morális elítélésének erejét? Rendkívül szomorúnak tartanám, ha a zsidó népirtás borzalmait arra használnánk, hogy elfelejtsük vagy eltitkoljuk több tízmillió ember halálát, akik a szovjet terror áldozatai voltak. A nürnbergi per kivégzettjeinek bírái között ott ültek a katyni gyilkosok. Katyn az Katyn marad, még ha a nácik fel is használták a propagandájukban. A lengyeleknek is van joguk emlékezni.
Természetesen igaz, hogy a marxizmus-leninizmus, szemben a nácizmussal, demokratikus eredetû. De ez nem jár olyan kizárólagos következményekkel, mint ahogy véled. Elôször is azért, mert a történelem - még a marxisták tanúsága szerint is - nem szándékokból, hanem tettekbôl áll. Nem látom be, miért kéne áldanunk a Szovjetunió tragikus történetét Marx posztumusz védelmében. Továbbá a két mozgalom, amint a történelem tanúsítja, közös szenvedélyeket mozgósít: a polgári individualizmus és a kereszténység gyûlöletét, valamint a nép egységének kultuszát. Végül pedig kijelenthetjük, hogy a kommunista ideológia, mivel tudós forrásból és egyetemes hagyományból származik, veszélyesebb hazugság, mint a náci ideológia, amely sokkal elemibb, tehát kevésbé misztifikál.
Azt sugallod, hogy minden a tiédtôl különbözô elképzelés a fasizmust rehabilitálja. Ez óriási tévedés. A francia értelmiség legsürgôsebb feladata: megcáfolni végre Orwell szörnyû kijelentését: "A baloldal antifasiszta és nem antitotalitárius."
Barátsággal, François Furet
1993. május 31., hétfô
Kedves François!
Nem láttam még leveledet, mikor legutóbbi cikkemet megjelentettem, amiben szükségét éreztem pontosítani, hogy számomra a totalitarizmusnak egy arca van, s nem is lehet több. (…) Tehát "némi döbbenettel" olvastad utolsó elôtti cikkemet. Én a te leveledet elkeseredett megrökönyödéssel, néha pedig bosszús elképedéssel. Nyugtalanítani kezdett, hogyan ismerhettél magadra írásomból. (…)
16 éves koromban, hála Gide-nek, éppen nem a nácizmusban, hanem a kommunizmusban fedeztem fel elôször a totalitarizmust. A spanyolországi háború rejtett arcáról olyan forradalmárok elbeszéléseibôl szereztem tudomást, akik Tripoliszban csatlakoztak a Leclerc-hadosztályhoz. (…) Olyan generációhoz tartozom, amelyet erôsen meghatároz két könyv, az egyik Margarete Buber-Neumanné, aki egy náci koncentrációs táborból egy sztálini táborba ment tovább, és Grossmané, az Élet és sors. Nem tudom, igaz-e, hogy a baloldal, amint ezt Orwell állítja, inkább antifasiszta, mint antitotalitárius. Annyit tudok, hogy engem mint baloldali embert soha nem kísértett meg a szabadságról való lemondás.
Megdöbbenésem mindazonáltal nyugtalanító, mégpedig azért, mert te azonosítani tudtad magadat mindazzal, amirôl beszéltem. Én Thierry Wolton egy mondatára utaltam: "Mindazok, akik azt hitték, választaniuk kell Moszkva és Berlin között, vagy naivságról, vagy árulásról tettek tanúbizonyságot." Ezt a mondatot én elfogadhatatlannak tartom. Úgy érzem, kétségbe vonja az ellenállást a totalitarizmus bármely fajtájával szemben. (…) Amikor magának Thierry Woltonnak fejeztem ki nyugtalanságomat a mondat lehetséges értelmezése miatt, beleveszett a tiltakozásba és a szemrehányásokba, anélkül hogy magyarázatai eloszlatták volna a kétségeket, amelyeket azzal keltett, hogy megkérdôjelezte az Ellenállást, függetlenül attól, mennyire ártalmas is volt közvetlenül a két totalitárius rendszer.
Nem áll szándékomban téged cáfolni. Mindazonáltal ügyeltem rá, hogy megkülönböztessem a Holocaust-tagadók revizionizmusát attól, amit relativizmusnak nevezek. Márpedig tény, hogy ennek a relativizálásnak van létalapja. Másképpen szólva, a relativizálás abban áll, hogy kijelentjük: Hitler ugyanaz, mint Sztálin. Azt mondod, ezt senki nem állítja? Túl sok példával tudom cáfolni. Barátunk, Semprun is ezt állította méltányolható és árnyalt módon. Ez az elsô mondata Bernard-Henry Lévy könyvének, Az emberarcú barbárságnak. Glucksmann sem mond mást, és Jurij Afanaszjev kijelentette, hogy Sztálin rosszabb volt, mint Hitler. Ez engem nem lepett meg. A mostani vitában elgondolkodtat mindaz, ami ebbôl következik. És megijeszt.
Térjünk vissza még arra, mirôl is szól számomra ez a vita. Ha figyelemmel olvastad volna írásaimat, tudhatnád, hogy számomra az egyik legnagyobb kihívás megérteni, miért válik valaki kommunistává. Neked kétségkívül nagyobb a tekintélyed ahhoz, hogy megszabd, mivel kell a történészeknek foglalkozniuk. Szerinted a tettek és nem a szándékok alapján kell ítéletet mondaniuk. Egy ilyen mértékben leszûkített történelem azonban engem már nem érdekel. (…)
Engem tehát az foglalkoztat, hogyan és miért csatlakozik valaki a kommunizmushoz. (…) Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy a bolsevizmus szörnyûségesen totalitárius rendszert eredményezett. De a kommunista álmot nem csak az esszénusoknál vagy az elsô keresztény szektáknál, a paraguayi jezsuitáknál vagy Fourier mûhelyeiben figyelhetjük meg. Rá kell bukkanunk a nyomára és végig kell követnünk annak a fiatalembernek a lelkében is, aki egy napon gondol egyet, és párttagkönyvet vált. A kommunizmushoz való csatlakozás és a bolsevik gyakorlat között kétértelmûségekkel teli szakadék húzódik, és ez a szakadék az, amely minduntalan ámulatba ejt bennünket. Ki az a történész, aki azonosnak tartja egy ifjúkommunista kezdô lépéseit egy fiatal náci indulásával? Ugye te nem? Annál jobb. Akkor nem hozzád intézem ezeket a szavakat.
Az intoleranciával kapcsolatban: az antikommunizmus, ha baloldali emberektôl jön, még mindig gyanús azoknak a szemében, akik gyûlölik a szociáldemokráciát. A dolgok furcsa egybekapcsolódása folytán jobboldalinak kell lenni ahhoz, hogy ne vádoljanak meg a kommunizmus iránti elnézéssel. (…) Hol van tehát az emlegetett intolerancia? Melyik oldalon? A valóságban számos volt kommunista vitte át a jobboldalra a szociáldemokrácia iránti atavisztikus gyûlöletét, amelyet még a Kommunista Párttól (és általában a marxistáktól) tanult. (…)
Jean Daniel
Commentaire, 1998. tavaszi szám,
(A cikkeket Maruszki Judit fordította.)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu