Mohammed Reza sah, a nagy modernizátor, aki két évtized alatt ígéretesen iparosodó, szélesedô, européer gondolkodású középrétegekkel rendelkezô országot csinált Iránból, már két hete külföldön volt, és aligha tudták sokan, hogy soha többé nem fog hazatérni. Sôt kilenc hónappal késôbb nem lehetett egészen biztos ô maga sem abban, hogy nem kényszerítik-e erôvel haza, ahol akkor már csak a halálos ítélet és a - minden bizonnyal nyilvános - kivégzés várt volna rá.
*
Iránban 1979-ben igen széles bázisú, de alapvetôen iszlám forradalom zajlott le, amelynek a tradicionalista külsô jegyei és fundamentalista szófûzése mögött teológiai szempontból is újító jellegû megfontolások húzódtak meg. Ezeknek az ismertetéséhez iszlamista elôképzettség híján és felületes olvasmányok alapján még csak hozzákezdeni sincs értelme, annyi azonban világos, hogy Khomeini az iszlám síita irányzatát követô irániak többsége számára meggyôzôen bizonyítani tudta, hogy Allahnak tetszô cselekedet, amikor a világi ügyek, a politika intézésében vezetô szerepet vállal. A síita hagyomány megengedi ugyanis, hogy a karizmatikus vallási vezetôk módosítsák, "korszerûsítsék" a külsô szemlélô számára egyértelmûen, de feltehetôen a hívôk szemében is megcsontosodottnak tûnô rítusokon, törvényeken. A síita klérus egyáltalán nem volt egységes ebben a kérdésben, de a terület szakértôi szerint Khomeini egyértelmûen megújító, haladó szellemet képviselt a nézetei, funkciói és társadalmi kötôdései vonatkozásában is többrétegû egyházon belül - mondanánk, ha volna síita egyház, nem pedig vallási kötöttségû intézmények - iskolák, jótékonysági szervezetek, kölcsönpénztárak - sokasága létezne egymás mellett, egymással változatos, laza kapcsolatban. A vallási vonatkozások közül talán még kettô érdemel említést: az egyik az, hogy az iszlám kiemelten kezeli a szociális igazságosság kérdését, a másik pedig az, hogy - legalábbis a Khomeini-féle gondolatmenet szerint - a vallási és politikai hatalom, vagyis a földi és az örökkévalósággal összefüggô dolgok különválasztása istentelen elképzelés.
De egyszerûbb, ha nem az iszlám, hanem a társadalmi okok felôl nézzük, hogy miért volt hitelvû az iráni forradalom. Irán helyzete földrajzi szempontból elég szerencsétlen, belsô területén az ország nagy részét kitevô, többezer méter magas, nehezen átjárható hegyvonulatokkal, lényegében belsô víziutak nélkül, délen rosszul védhetô kikötôkkel. Ráadásul a középsô részen élô, éppen hogy többségi, fárszi nyelvet beszélô perzsa lakosságot nemzeti kisebbségek veszik körül: kurdok, azerik, türkmének és beludzsok az északnyugattól délkelet felé húzódó ív mentén, délnyugaton pedig arabok. Az országnak elvileg elmaradott és ingatag államalakulatnak kellene lennie, amelybôl az évtizedek során hatalmas darabokat kellett volna kiharapnia a Szovjetuniónak. Csakhogy ott van, a Kaszpi-tengertôl a Perzsa-öbölig, a határszéleken és az ország belsejében az olaj meg a földgáz. És ehhez jön még a stratégiai pozíció, amelyet ugyanez a két vízi kijárat jelöl ki. A századelôn még megosztott brit és orosz fennhatóság alatt állt az ország, ahonnan a britek 1921-ben bírták távozásra a szorult helyzetû Szovjetuniót.
Irán II. világháború utáni történetét már az olaj határozza meg, amely ekkor még brit kitermelôket gazdagított. Az ötvenes években aztán államosították a kutakat, megindult az iparosodás, az olajüzlet, majd az általános fellendülés tüzének közelében ülôk mesés gazdagodása. Ezt az igazán gazdagok esetében rögtön a tôke kimenekítése követte: történetünk idejére az iráni felsô tízezer Párizsban a szó szoros értelmében felvásárolta a Szajna-part egy szakaszát, nem is beszélve a délnyugati külvárosok villáiról és az Azúrpartról. (Az egyik ilyen villában töltötte Khomeini diadalmas hazatérése elôtti utolsó hónapjait, s egy hasonlóban kezdte meg - immár második - emigrációját 1981-ben az a Bani-Szadr, aki Khomeinivel egy gépen tért haza, majd az Iráni Iszlám Köztársaság elsô elnöke lett, hogy nem sokkal késôbb kalandos körülmények között kelljen elmenekülnie egykori mentora haragja elôl.)
*
Dúsgazdagok természetesen kevesen lettek, a változások által egyáltalán érintettek egyik nagy csoportjából formálódott a polgárság, a másikat a földtôl, családjától, tradicionális életformájától elszakadt, városokba özönlô szegény rétegek alkották, amelyeknek a gazdagságból már alig jutott, bár egyfajta ígéretes reszocializáció útja elôttük is nyitva állt. Akik falun maradtak, azoknak alapjában és összességében javult a helyzetük, hiszen az uralkodó és környezete az ötvenes évektôl kezdve folyamatosan földosztási programokat hajtott végre. Reza sah 1963-ra a korona összes birtokát kiosztotta, létrehozta a Pahlavi Alapítványt, amely éppen a legszegényebbek jólétének elômozdítására, az oktatás, az egészségügy fejlesztésére volt hivatott. Mindezt az írástudatlanság felszámolására, a nôk egyenjogúságának megteremtésére és más reformokra vonatkozó terveivel együtt hat pontba foglalta, és 1963 januárjában népszavazásra bocsátotta. Az irániak nagy többsége egyetértett a késôbb hivatalosan A Sah és a Nép Forradalmának, berzenkedô ellenérzésekkel Fehér Forradalomnak nevezett reformcsomaggal.
Mégis, mire elérkezett 1971, a Perzsa Birodalom fennállásának 2500. évfordulója - az uralkodónak nem voltak aggályai a kontinuitás értelmezésében -, a felszín alatt halmozódó, a napi politika hullámveréseiben hol feltörô, hol visszahúzódó elégedetlenségen már nem lehetett keresztülnézni. A lakosság ellenérzéseit az évfordulós ünnepségek pompája, a kíméletlenül közszemlére tett biztonsági óvintézkedések robbanáspontig fokozták. A sah a hetvenes évek közepén betiltotta a pártok mûködését, egypártrendszert alakított ki, és hathatós politikai rendôrséget mûködtetett, a CIA segítségével kiépített Savakot, amelynek tevékenysége bôven biztosított tiltakoznivalót az Amnesty Internationalnek. 1977-ben a sah arról biztosította az emberjogi szervezet vezetôjét, hogy most már nem kínozzák a börtönökben a politikai foglyokat, de a kiszivárgó hírek még 1978 decemberében is cáfolták ezt az állítást.
Az ellenállás természetesen igen sokrétû volt, a szélsôbaloldali terrorizmustól a Tudeh párt Moszkva-barát kommunistáin és a nemzeti liberálisokon keresztül a nyugatosodáson elborzadó vallási fanatikusokig, a nemzetiségi mozgalmakról nem is beszélve. Ezen a színes táboron belül egyedül a vallási intézmények köré szervezôdô ellenzéknek voltak legális önkifejezési lehetôségei. A százszámra épülô új mecseteknek már kötelezô tartozéka volt a nyilvános könyvtár és a tanácsterem; a jótékonysági egyesületek komoly munkát végeztek azok megsegítésére, akiket nem emelt magasra sem a gazdasági fellendülés, sem a reformok folyamata. A papság körül csoportosuló szegény rétegek egyre inkább merítettek a modernizáció-, Amerika-, sahellenesség baloldali gazdaságszervezési víziókkal színezett ideológiai keverékébôl. Ez így együtt 1978-ban már állandósuló tüntetések, utcai összecsapások, gyújtogatások, a gazdaság egészét megbénító sztrájkok hatalmas örvényébe sodorta Iránt. A több mint egy évtizede Irakban, emigrációban élô Khomeini ajatollah kazettákon terjesztett buzdító beszédei az ország legtávolabbi pontjaira is eljutottak, egyre csak gerjesztve a rendszer megdöntésére törô elégedetlenséget.
Az utcai öszecsapásokhoz természetesen két fél kell. A rendfenntartó erôk sok esetben sortüzekkel kényszerítették meghátrálásra a mindenre elszánt tüntetôket, akik viszont egyre nagyobb tömegekben, egyre fenyegetôbb számbeli fölényben álltak szemben a kivezényelt egységekkel. Az uralkodó nem tudott dönteni a mézesmadzag és a korbács között, így a legrosszabb megoldást választotta, hol az egyikhez, hol a másikhoz nyúlt, mintegy önnön sorsát pecsételve meg. Valószínû, hogy amúgy sem lett volna már kiút a mély válságból, tény azonban, hogy Mohammed Reza bizonytalankodása mögött ott rejlik az amerikai külpolitika bizonytalansága is.
*
Irán az Egyesült Államok legfontosabb közel-keleti partnere volt több tekintetben is. Az amerikai-szovjet viszony vonatkozásában - amely ebben az idôben már a hadászati fegyverek mennyiségét korlátozó második SALT-szerzôdés tárgyalásainak fázisában tartott - hírszerzési szempontból volt fontos Irán. A Kaszpi-tenger mentén álltak azok a berendezések, amelyekkel a CIA meg tudta figyelni a kazahsztáni fegyverkísérleti övezeteket, követve a hadászati rakéták kísérleti repüléseit és információkat gyûjtve a teljesítményükrôl. Ez biztosította Washington számára, hogy meggyôzôdhessen róla, betartja-e Moszkva azokat a kötelezettségeket, amelyeket az elsô SALT-szerzôdésben vállalt. Nyilvánvaló, hogy az így szerzett adatok döntôen befolyásolhatták a haderôcsökkentési tárgyalásokat.
Irán tagja volt a CENTO védelmi szövetségnek, amelyet ekkor rajta kívül Törökország, Pakisztán, Nagy-Britannia és - hivatalosan csak megfigyelôként - az Egyesült Államok alkotott. A NATO-hoz hasonló jellegû szervezet egyfajta védernyôt képezett a Közel-Kelet fölött - nyilvánvalóan a Szovjetunióval szemben is, de nem kizárólag: legalább ekkora súlya volt a térség belsô stabilitásának biztosításában is, amit viszont gyengített, hogy az egyik egykori alapító a 70-es években már rég nem volt a szervezet tagja. Irán pár hónappal a forradalom után mondta fel a szerzôdést, és ezután a CENTO hamarosan meg is szûnt, utólag is igazolva a perzsa állam kulcsszerepét.
Az arab-izraeli konfliktus, illetve Camp David összefüggésében Iránnak a regionális egyensúly fontos elemeként lehetett szerepe. Ha a készülô megállapodást közvetlenül talán nem is befolyásolta, hogy a térség - Törökország után - legütôképesebb hadserege majdhogynem közvetlen washingtoni parancsnokság alatt állt (több ezer amerikai tanácsadó mûködött az iráni haderô mellett), a majdani status quo biztonsági peremfeltételeként ennek is jelentôsége kellett hogy legyen.
Végül a Perzsa-öbölbôl kivezetô Hormuzi-szoros szabad hajózhatóságának, általában véve az Öböl, az olajkincs biztonságának is Irán volt a letéteményese. Teheránnak folyamatos, fel-fellobbanó konfliktusai, határvitái eddig is voltak (s majd a forradalom második évétôl nyolc háborús esztendôn keresztül lesznek) Irakkal, azonkívül vitatta több öbölbeli sziget felségjogát, sôt 1971-ig (majd 1979-ben egy rövid idôre ismét) igényt tartott Bahrein olajsejkségre is. Ezeknek a konfliktusoknak a kézben tartása az erôteljes amerikai katonai jelenléttel nagymértékben leegyszerûsödött.
*
Hatalmas jelentôsége volt tehát Iránnak Washington szempontjából. És ezzel is összefügg, hogy az amerikai diplomácia valósággal magához láncolta a sah rendszerét, és stratégiai érdekeinek oltárán a demokratikus elveket sem habozott föláldozni. Irán éveken át szinte étlapról rendelte az amerikai fegyvereket. Ez a külpolitikai egyirányúság, amelyet az iráni átlagember - tévesen - egyoldalú kiszolgáltatottságként élt át, csak fokozta a rendszerrel szembeni elkeseredett dühöt, és részben az Amerika-ellenességet is magyarázza. Ez még a Fehér Forradalom idejébôl ered, amelyet hónapokon belül egy síita felkelés követett a nyugati értékrend importja ellen. A felkelést leverték, és ekkor távozott Khomeini Irakba. A hazatérô Khomeini viszont politikai szempontból - az elterjedt vélekedéssel ellentétben - nem fordult szembe azonnal az Egyesült Államokkal (értékeit tekintve persze mindig is távol állt tôle). Nacionalista volt, harmadikutas, de mégis elég gyorsan Washington lett számára a Nagy Sátán. A forradalmi lendületet korbácsoló mozgósító erôként volt erre szükség, a Moszkva-barát kommunisták pedig a történelmi sérelmek ébrentartásával el akarták érni, hogy hozzon bármit is a jövô, Irán semmiképpen se omolhasson vissza Washington karjaiba. Márpedig a Tudeh ekkor még rendelkezett erôteljes propagandaeszközökkel. (Nem sokáig).
Jimmy Carter külpolitikai alapállása (támogatást csak demokráciáért) 1978-ban Iránnal szemben nem az elv hibás volta miatt vallott kudarcot. Ennek a külpolitikának a szétesettsége volt az, ami vereséget szenvedett, amikor Khomeini iráni földre lépett. A washingtoni diplomáciai mûhelyek - Brzezin'ski nemzetbiztonsági tanácsadó és Vance külügyminiszter - közti versengés végül is megakadályozta, hogy Carter valóságos alternatívák között választhasson. Nem egyszerûen arról van szó, hogy kettejük viaskodása kizárta bármilyen, washingtoni szempontból kedvezôbb megoldás lehetôségét. A sah bukását az Egyesült Államok aligha akadályozhatta meg. A problémát inkább az jelentette, hogy a Brzezin'ski-Vance-küzdelem - amelyben az elôbbi kemény odacsapásra, átmeneti katonai kormányzásra biztatta volna a sahot, az utóbbi inkább további engedményekre -, lehetetlenné tette a sah bukása esetén kínálkozó opciók vizsgálatát.
Nehezítette a helyzetet, hogy a CIA még 1978 augusztusában is azt jelentette az elnöknek: nemhogy forradalmi, de még forradalomközeli helyzet sincs Iránban. (A CIA persze nevelt gyermeke, a Savak szûrt információira támaszkodott.) Carternek ekkor fontosabb volt Camp David, a SALT és a kínai kapcsolat, mint a veszélytelennek ítélt iráni kérdés. A washingtoni adminisztráció szentül hitte, hogy a sah szabad választásokat ígérô augusztusi bejelentése messzebb ment az ellenzék legmerészebb álmainál. A sah, hiába várva világos amerikai javaslatokra, teljes mértékben elbizonytalanodott - letargiáját súlyosbodó betegsége is fokozta.
'78 decemberének közepén Mohammed Reza felvetette az amerikai nagykövetnek esetleges távozását, mint a megoldás egyik lehetôségét. A javaslatot Washingtonban megvitató tanácskozó testület, amelynek Brzezin'ski is, Vance is tagja volt, elvetette ezt a megoldást. Egy Khomeinit is magában foglaló, de sah nélküli kormányzat elfogadásának elvi lehetôsége is nagyjából ekkor vetôdött fel az amerikai politika csúcsain: a javaslatért a teheráni nagykövet majdnem a posztjával fizetett. A monarchia végül úgy futott zátonyra, hogy Washingtonnak nem volt használható koncepciója a további lépésekre nézve.
*
Az Egyesült Államok végzetesen alábecsülte a forradalmi erôket, és nem látta át, hogy lehetetlenség trónon tartani a sahot, akit egy értékorientált vallási mozgalom, egy szociális okokkal magyarázható lázadás, egy Amerika-ellenes nacionalista elégedetlenség és egy diktatúraellenes politikai felkelés egyszerre fenyeget.
Mohammed Reza távozott, Khomeini érkezett. Napokon belül megkezdôdtek a személycserék, Iszlám Forradalmi Tanács alakult, heteken belül átállt a hadsereg, az új hatalom hozzákezdett a kivégzésekhez.
Március végén már népszavazást tartottak az új államformáról, és napra pontosan két hónappal a hazatérése után Khomeini kikiáltotta az iszlám köztársaságot. Megkezdôdött a hatalmon belüli, vérre menô frakcióharcok idôszaka, amelyet tábornokok és miniszterek kinevezése, menesztése, olykor kivégzése kísért, a háttérben pedig a kormányzattal és a vallási fôhatalommal is szembehelyezkedô kisebb-nagyobb felkelô csoportok fegyveres akciói, robbantásai festettek alá. Az elsô iráni elnök elmenekült, a második bombamerénylet áldozata lett. Amikor 1979 novemberében fundamentalista diákok megrohamozták az amerikai nagykövetséget, majd túszul ejtették a személyzetet, hogy így zsarolják ki Mohammed Reza hazahozatalát és elítélését, a frakciók küzdelmében nem lehetett átlátni, kik álltak valójában az akció mögött. És amikor elkezdôdött a túszügynek a sikertelen szabadító akció miatt csak még jobban elhúzódó rendezése, továbbra is tisztázatlan maradt, mi indította a vallási vezetésen belül szélsôségesnek semmiképpen sem mondható Khomeinit arra, hogy végsô soron a túszejtôk mögé álljon.
A forradalom politikai káoszának nem a hatalmi terror, hanem az ennél is véresebb háború vetett véget, még ha nem is egy csapásra. 1980. szeptember 22-én Szaddám Huszein Irakja megtámadta Iránt. A kezdeti iraki sikerek után állóháború alakult ki, két év múlva pedig már az iráni haderô volt eredményesebb - pedig eközben még fel kellett számolnia a baloldali Mudzsaheddin fegyveres mozgalmát is. A hosszú háború kényszerei végett vetettek Irán önként vállalt elszigeteltségének is. A harcoknak - kedvezô iráni pozícióból, de realista gazdasági megfontolásokból - Khomeini vetett véget 1988 nyarán. A békét már csak egy évvel élte túl. Ekkorra a forradalom hátborzongató idealizmusa már régen kifulladt.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu