Magyarországon a csehszlovákiai vértelen forradalom hatására újabb értelmiségi pártellenzéki irányzat szakadt le a hatalomról, igaz nem a hatalmi centrumról, mint 1967 végén Csehszlovákiában, hanem csak az elméletalkotó értelmiségi elitrôl. Ezt az ellenzéket az 1976-os második lengyelországi munkásmegmozdulás (Radom, Ursius traktorgyár) megerôsítette abban a meggyôzôdésében, hogy a Hruscsov bukása utáni megújulási törekvés nem pillanatnyi fellángolás volt. A munkásmegmozdulással való szolidaritás értelmiségi bizottsága, a KOR, majd Csehszlovákiában a Charta '77 polgárjogi mozgalma példát is adott a magyar ellenzéknek a lehetséges mozgalmi formákra. 1979-ben a letartóztatott "chartások" mellett kiálló szolidaritási nyilatkozat mintegy próbája volt az új harci formának. A aláírások háromszázat megközelítô száma megmutatta, hogy múlófélben van az '56 utáni megfélemlítés bénító hatása. A '68-asok után most csatlakoztak elôször '56-osok az újkeletû és új arcú ellenzékhez.
Döbbenetes és máig elgondolkoztató, hogy a tiltakozó ívet aláíró, a kényszerû, "amnesztiás" belsô emigrációból kilépô '56-osok egyik legjelentôsebb alakja, a Petôfi Kör egykori legendás titkára, Tánczos Gábor nem sokkal ezután önkezével véget vetett életének. Nincs jogunk arra, hogy kételkedjünk abban, ami búcsúlevelében áll, hogy öngyilkosságának személyes és nem politikai oka van. Mégis fájdalmas volt számunkra, akik a közös aláírással harcostársai lettünk, hogy az új ellenzékiség nem adott neki olyan mértékû reményt és biztatást, ami visszatartotta volna a haláltól. Akaratlanul is közös történeti sorsunk problémáit keressük tettének indítékai között. Tánczos azzal a kérdéssel szembesített bennünket, amely az "amnesztia" után újraéledezô ellenzékiséget kezdetektôl megterhelte. A nagy múltú és rossz jelenû "népi-urbánus" állóháborúról van szó, amely az írók 1957 utáni megszólalásakor rögtön megjelent. Már nem hatott a sztálinizmussal való szembenállás egybekovácsoló ereje, amely a forradalom napjaiban egységbe fogta a "bukott rendszerrel" szembenálló erôket. Az "urbánusok" - akik Molnár Erik kezdeményezésére a történelem újraértelmezésérôl, illetve Horváth Zoltán könyve kapcsán a polgári radikális, század eleji "második reformnemzedékrôl" indítottak vitát - feladták a nemzeti függetlenség '56-os hazafias követelését, azért, hogy ennek fejében Jászi-idézetekkel álcázva becsempészhessenek egy kis demokratizmust. A népiek pedig lemondtak a demokrácia sorok közötti követelésérôl is a nemzetközösség istállómelegéért, ami diktatúrában is lehetséges. Egyik irányzat sem szívbôl tette. Horváth Zoltán is független Magyarországot szeretett volna, Illyés is demokráciát. Ha azonban a közös ellenséggel szembeni oppozíciót ennyire el kell rejteni, mint 1960 táján kellett, akkor a közönség csak az egymásnak adott bokán rúgásokat veszi észre. A viszony ugyanis ilyesmivé fajult. A népiek nemzetiekké váltak, és közösségépítô eszmeként a dicsô múlt nemzeti büszkeséget adó hagyományára támaszkodtak, miközben az urbánusok ezt a dicsô múltat deheroizálták azért, hogy áthallásosan deheroizálják a dicsô kádári jelent is. Az 1979-ben megélénkülô ellenzékiséget már megterhelték ezek az ellentétek. Tánczos Donáth Ferenc, Kardos László és Bibó István mellett ama nagy '56-osok egyike, akik mintegy személyükben szimbolizálták az '56-os ellenzéki egységet, közülük pedig Donáth és Tánczos legfontosabb személyes feladatuknak tekintették ennek újrateremtését.
Gyôrffy Sándor temetési beszédében helyesen minôsítette Tánczost Sütô András szavaival "népi urbánusnak".
A bajai zsidó kereskedô gyermeke eltökélten magyar akart lenni. Korai gyermekkorában katolizálni akart, 1945-ben pedig ô is a kommunista pártban látta annak a lehetôségét, hogy a nép oldalára álló zsidó elvtársként önfeladás nélkül az új magyar nemzet senkitôl meg nem különböztethetô tagja legyen. Logikusan vezetett útja a NÉKOSZ-ba, amely meghatározó élménye lett. Az 1968 utáni új ellenzékiségbe is be akarta építeni a kollégista mozgalom hagyományát. Szemléletét a kommunista narodnyikság történetképe határozta meg, amely a magyarságot a falusi szegénységgel azonosította, és a magyar szocialista forradalomban nemzeti forradalmat is látott, amely az urak nemzetbitorlását megdöntve nemzetté teszi a népet. Magával ragadta ôt a kollégista mozgalom atmoszférája, amely megôrizte a forradalmi pillanat karneváli örömét. Tánczosnak Petôfi Kör-ös mûködése során különösen szívügye volt a NÉKOSZ rehabilitációja. Börtönbôl való szabadulása után a leendô új ellenállást Donáthtal és a NÉKOSZ vezetôjével, Kardos Lászlóval a népi írók mozgalomszerû utóélete és az újjáéledô ötvenhatosság stratégiai szövetségére kívánta felépíteni. Mindhármuk számára axióma volt, hogy Illyés nélkül nem lehetséges magyar ellenzékiség. Tánczos felismerte, hogy a népiek számára az aktuális nemzeti sorskérdés Erdély, és ô is rávetette magát a témára. Számára ez az egykori plebejus népi mozgalom folytatása volt. Harc egyfajta elnyomás ellen. Számára a magyar kisebbségek hidat jelentettek a Duna-völgyi népek között.
A népek közötti kapcsolatok erôsödésének vágya mögött legvégsô mozgatóként ott volt az ötvenhatosság legnagyobb távlatú víziója: mind '56, mind '68 nagy tanulsága az, hogy a felszabadulást nem hozhatja meg egy-egy elnyomott ország elszigetelt felkelése, hanem az ellenzékek összehangolt fellépése a blokk összes elnyomott országában, amely egyesített erôt szegez szembe az intervenció fenyegetô rémével. Az összefogás történelmi dimenziót is kap. Ha 1848-ban felszabadítjuk a forradalmi Bécset, ha a magyar helytállás eredményeként talpon marad Lombardia, akkor felkel Lengyelország, és a cár örül, ha megmarad a trónja, nem gondolhat intervencióra. Ha 1918-ban egymásra találtunk volna az antant gyarmatosítás ellen, 1938-ban a németekkel szemben… Tánczos nem vette észre a nemzetibe váltott népiek Erdély-reneszánszában az 1938-1941 közötti reconquista retorikájának újjáéledését. Talán mert nem akarta. Azt sem akarta tudomásul venni, hogy a Ceausescu-rezsim szovjetellenes önállóskodását látva a hazai és a kisebbségi magyar körök egy része titkon arra spekulált, hogy a "Szojuz", megdühödve a bocskoros kuruckodástól, egyszer majd kijátssza Ceausescuék ellen a "magyar kártyát". Tánczos a nemzeti gondolatot plebejus eszmének tartotta, és elhárította magától azokat a jelzéseket, amelyek arra figyelmeztettek, hogy az úri reakció hatása 1919 után nem maradt hatástalanul a néptömegekre. Jancsó Égi bárány filmjével kapcsolatban idegesen reagál erre a problémára egy írásában, amelyet le sem közöltek. Görcsösen ragaszkodik ahhoz a plebejus-patrióta hithez, hogy a fehér, majd zöld reakciósság az úri világ mûve volt, idegen maradt a nép alapvetô érzelmeitôl és vonzalmaitól. Rémülten utasítja el, hogy a Sátán magyar népdallal csábítja az áldozatául esett népet a gyehenna tüzébe. Nehezen néz szembe azzal a lehetôséggel, hogy az újkori fejlôdésben a magyar alkat valóban eltorzult, hogy esetleg "valahol utat tévesztettünk". A Lukács György magyarságával kapcsolatos vitacikkben ugyanilyen idegességgel hárítja el azt az urbánus elôítéletet, amely nemzetiszonyától vezettetve minden nemzeti sajátosságban eleve afféle torzulást sejt. Abban igaza van Petrivel szemben, hogy a hegelianus-marxista Lukács valóban historicista és szociologista volt, aki számára az általános tendenciák mindig sajátos történelmi és társadalmi körülmények között, tehát sajátosan nemzetiként jelennek meg: esztétikájában is a konkrét-sajátoson keresztül és nem közvetlen elvontságában tartotta esztétikailag értékesnek az általános problémák ábrázolását. Azt viszont nem akarta észrevenni, hogy Lukács a sajátosan magyart reakciósan provinciálisnak tekintette. Ez pregnánsan jelent meg nála Madách megítélésében. Lukács számára a magyar "Sonderweg" a "reakciós poroszság" magyar változata volt, azzal a nemzeti sajátossággal, hogy a porosznál is provinciálisabb. Tánczos a magyar alkat torzultságai mögött egy torzulatlan plebejus magyarságot akart látni, amelyre, ha felszabadul, fel lehet építeni a valódi magyar nemzetet. Mivel Illyés és tábora sem gondolkodott ilyesmiben, nem gondolt arra, hogy egy új magyar forradalomnak abban az értelemben kell nemzeti forradalomnak is lennie, hogy új magyar alkatot kell teremtenie.
Az alakuló új nacionalizmussal való szövetségben gondolkodva nem maradhatott észrevétlen Tánczos számára, hogy a népiek utódai számára az ellenségképet az urbánusok jelentik. (A régiek elsôdleges ellenségképe az úri volt, és csak azután az urbánus.) Látta az ellenzék új helyzetét meghatározó feszültségeket. A tiszteletére kiadott emlékkönyv bevezetôjében Ember Mária finoman elemzi, hogy 1848-cal kapcsolatosan áthallásosan polemizál azzal a felfogással, mely szerint jobb lett volna, ha az 1956-os forradalomra nem kerül sor, mivel ebben az esetben a Kádár-rendszer még puhább diktatúra volna. Tánczos igyekszik érvekkel bizonyítani, hogy a levert forradalom megleckézteti a gyôztes elnyomót is, és engedményekre készteti. A forradalom, ha leverik is, távlatot irányt ad az ellenzéki cselekvés számára. A probléma nem könnyû. Az 1815 utáni francia restauráció és Magyarországon a Bach-korszak nem csinálhatta vissza a forradalom legfontosabb eredményeit. Nem állíthatta vissza a jobbágyságot. Afelôl nem lehetett kétség, hogy a jobbágyrendszert 1848 döntötte meg. Ellentétes eredményre vezetnek az elsô világháborút követô magyar forradalmak tapasztalatai. A fehérterror és a rákövetkezô konszolidáció semmit nem ôrzött meg a forradalmak eredményeibôl, sôt a politikai viszonyok antidemokratikusabbak lettek, mint 1918 elôtt voltak. 1956 után a rendszer lényegileg diktatúra maradt.
A forradalom eredményeibôl nem maradt meg más, mint a begyûjtés eltörlése. A diktatúra puhábbá válását: a Nyugatra utazás lehetôségét és a származási kategóriák eltörlését az egyetemi felvételnél a társadalom nem tekintette olyan engedményeknek, amelyeket a forradalom kényszerített ki, hiszen ezeket maga a forradalom nem léptette életbe, és csak évekkel a forradalom leverése után került sor rájuk. Csak a következetes és határozott ellenzéki gondolkodás tekintette ezeket a puha diktatúrás fejleményeket a forradalom által kiharcolt engedményeknek.
Mindez szerepet játszhatott abban, hogy az ötvenhatos forradalom élô és újra aktívvá váló vezetôje nem érezte olyan ívûnek és olyan jövôt ígérônek az ellenzéki fellendülést, amely feloldotta volna elhatalmasodó kedvetlenségét. Talán jó érzékkel látta, hogy ami az alakulóban levô nemzeti és demokratikus ellenzék között akkor még csak feszültség volt, az éppen az ellenzékiség felerôsödésével szakadékká mélyülhet. A nagy társ, Donáth bízott az ellentét áthidalhatóságában, Tánczos talán nem. Mivel a nemzeti megszûnt népi lenni, a "népi urbánus" is elvesztette népiségét, s ezzel bizonytalanná vált, hogy a nemzetihez való viszonya, amit népisége alapozott meg, érvényes-e még.
Önkéntes halála, bármi váltotta is ki, ijesztô mementó volt egy kicsiny, de ígéretes diadal pillanatában.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu