A megállapításban természetesen sok igazság van, de kizárólagossá téve hamis, hiszen a mûvészetben a mennyiségi szemlélet primátusa mindig károsnak bizonyult. Mégis a mennyiség volt akkoriban az elsôdleges szempont: anyagilag is ösztönözték a magyar bemutatókat, s az igazgatók éltek a lehetôséggel. A kiemelt feladatra kapott prémiumból más elôadásokra, más jutalmakra is futotta.
De nem csak idehaza forszírozták a magyar drámák bemutatóit. Az 1978-79-es szezont a magyar dráma évadának nevezték - a Szovjetunióban. A béketáborban évente más-más testvéri ország drámairodalmának népszerûsítése volt a kiemelt feladat, így nálunk is idôrôl idôre megrendezték a szovjet, a lengyel, az NDK-beli stb. drámák ünnepét, dekádját, fesztiválját, akárcsak a Szovjetunióban a magyarét '78-79-ben. Százharminc színház (minden negyedik) tizennyolc nyelven több mint negyven magyar szerzô mûvét játszotta. Csuvas nyelven mutatták be Szigligeti Csikósát, Groznijban csecsen nyelven Petôfi Tigris és hiénáját, oroszul Az ember tragédiáját; ugyancsak Madách mûvét Minszkben, Molnár Ferenc, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes és Ferenc, Gáspár Margit, Csurka, Szakonyi, Sarkadi, Örkény drámáit szerte Oroszországban mûsorra tûzték. A nagy dömping után azonban magyar dráma nemigen tudott a szovjet színházak repertoárjának állandó darabjaivá válni.
Miközben a magyar színházak évrôl évre menetrendszerûen megtartották hazai drámabemutatójukat, voltak színházak, amelyek hosszú távú, koncepciózus dramaturgiai munkával mûsoruk gerincévé tették a kortárs szerzôk mûveit. Ilyen volt - mindenekelôtt - a Vígszínház, ahol Radnóti Zsuzsa dramaturgiai bábáskodásával, Várkonyi Zoltán szellemi-mûvészi irányításával, Horvai István, Kapás Dezsô és Marton László rendezôi közremûködésével minden szezonban két-három új magyar premierre került sor - s ez a tradíció máig él. Itt nem letudták ezeket a bemutatókat, hanem a korszak legfontosabb íróit (Szakonyit, Eörsit, Páskándit, Székely Jánost, Sütôt, Bereményit, Nádast stb.) igyekeztek odavonzani, esetenként háziszerzôvé nevelni-avatni (Örkény, Csurka), s a mûsorra került darabok többsége formailag is, de fôleg gondolatilag újszerû, felkavaró, izgalmas, aktuális volt, széles körû vitákat provokált.
Az 1978-79-es szezonban, illetve a '79-es évben például négy olyan premierre került sor, mint Bereményi Géza Légköbmétere, Csurka István Házmestersiratója és Deficitje (ráadásul két szereposztásban!), valamint Örkény Istvántól a Pisti a vérzivatarban. Mindegyik jó, ma is érvényes alkotás, sôt remekmû is akad köztük, együtt pedig bombaerejük volt.
Bereményi hivatásos színházi berobbanása volt a Légköbméter, amely egy fedél nélküli kiskatona hányattatásának történetében a korszak kádereinek és kisembereinek nem éppen hízelgô tablóját skiccelte fel. Dramaturgiailag érettebbnek bizonyult az egy év múlva Kaposvárott bemutatott Halmi, amely Hamlet-parafrázisnak tekinthetô. De míg Shakespeare-nél a királyfi gondolkodását a kizökkent idô helyretolásának feladata határozza meg, Bereményinél Halmi rájön, hogy nem ô s nem generációjának tagjai hivatottak e tettre. A fölöslegesség drámája a Légköbméter is, a Halmi is. Ekkoriban sok más, úgynevezett fiatal szerzô darabjában, no meg prózában s filmen olvastuk, láttuk ennek az életérzésnek a megtestesülését. A kulcsszó a hiány: a Kiskatona s Halmi - s persze Bereményi - generációja apahiányban, élettérhiányban, feladathiányban, értékhiányban, eligazodási pont hiányában szenved.
Csurkának is két bemutatója volt egy éven belül, mindegyik a Vígben. A Házmestersirató a legfrissebb darabja, ami megírását követôen azonnal színre került, míg a Deficitet csak tizenkét évi betiltás után engedélyezték. A Házmestersirató szereplôi két különbözô társadalmi réteghez tartoznak. Összeütközésük során kiderül, hogy csak a viselkedésük tér el, életmódjuk, életlehetôségük lényegében hasonló. A lumpenlétben élôk számára éppúgy csak álcselekvések lehetségesek, mint a fiatal szociológusok esetében. S mindkét társaságban az alkohol, az öncsalás, a múltba, az álomvilágba menekülés jelent pillanatnyi kiutat. A darab is, az elôadás is a könnyen fogyasztható, a közhelyeket és szellemes aforizmákat sorjáztató, laza dramaturgiájú, kevés cselekményû mûvek sorába illeszkedik, mint ahogy sok más Csurka-darabra is ez jellemzô.
A könnyûkezûség veszélye a Deficitben is érzôdik, de ez a mû még egy erôs indulat, egy megszenvedett gondolat lenyomata, épp ezért a felületesebben kidolgozott részek is hitelessé, igazzá válnak. A Deficitnek legendája volt. Már akkor is sokan tudtak róla, amikor még kiadni sem lehetett, majd amikor már olvasható volt, a bemutatásáért kezdtek kardoskodni. Egyesek irodalmi csúcsteljesítménynek tartották, de akik nem voltak ennyire elragadtatva, azok is elismerték, hogy fontos alkotás. Mi okozta a nagy várakozást? Mindenekelôtt az, hogy a dráma alapszinten egy forradalom, egy magatartás siratója. Ugyanakkor nagyon pontos látlelet a hatvanas évek totálisan kiábrándult értelmiségérôl, akik csak egyéni pótcselekvésbe menekülhettek, mivel társadalmi cselekvési tér nem nyílt számukra, hiszen akiben valami értelmes gondolat, nemes, jobbító szándék munkált, gyanús lett. A darab két házaspárja a permanens ivás mellett szexuális partnercserével próbálja elütni az idôt (már ez kimerítette a szocialista erkölcs mélységes megsértését), de miután kiderül, hogy ez sem oldja meg problémáikat, kapcsolataik válságba kerülnek. S ekkor kerül elô az egyik fôszereplô legendákkal övezett, állandóan emlegetett s csehovi puskaként elôkészített hegedûtokja, amelyet kinyitva még a maradék álmaik is megsemmisülnek. A féltve ôrzött Kommunista Kiáltvány és a gitár (értsd fegyver) ugyanis nincs a tokban. Meglopottakká válnak. Hiába éneklik az Internacionálét (a Házmestersiratóban a Kossuth-nótára gyújtanak rá!), egy generáció hitébôl, ideáljai közül kitöröltetett az a kommunista eszme, amelyet oly sokan vallottak magukénak. Nyilván Csurka is. Maradt a cinikus mának élés.
Az év bemutatói közül a legösszetettebb, legellentmondásosabb s legmegrendítôbb Örkény darabja, a Pisti volt. Ez is egy évtizedet várt a bemutatóra. Az illetékesek ezt sem tartották aktuálisnak, olyannak, amelyre a magyar közönségnek szüksége lehet. Némiképpen érthetô a félelem, hiszen Örkény a magyar történelem utolsó néhány évtizedének történelmét sajátosan, a rá jellemzô keserûséggel és groteszk látásmóddal ábrázolja. S nem elég, hogy a történelem eseményeit - köztük a Rajk-pert és '56-ot is! - jellegzetes stilizációs technikájával, tehát távolról sem a (valamilyen oldalról meghamisított vagy átértékelt) történelemkönyvek szellemében villantja fel, még azt a (más mûveiben is) visszatérô meggyôzôdését is kifejti, hogy "hôsök és gyilkosok, megbélyegzôk és megbélyegzettek, keveset tevôk és nagyokat álmodók, másokat mentôk és magukat pusztítók" vagyunk "egy idôben, egy helyütt és egy személyben, ki merre fordul, aszerint". Az elôadást Várkonyi rendezte, de betegsége miatt már Marton László fejezte be a produkciót. A rendezôváltás nem befolyásolta az elôadás minôségét és sikerét.
Példátlanul nagy vita bontakozott ki a darabról és az elôadásról. Sokan azért támadták az írót, mert úgy látták, a darab csupán egypercesek laza egymásutánja, tehát nem tekinthetô igazi drámának. Mások azt kifogásolták, hogy az író relativizálja az eseményeket s az eszméket, viccet csinál mindenbôl. A legtöbben mégis azt tették szóvá, hogy a híres-hírhedt Duna-parti kivégzésjelenetet nem a valóságnak megfelelôen ábrázolta. Sem a volt áldozatok, sem a tömegsírokba menetelôket közömbösen szemlélôk nem bocsátották meg, hogy Pisti, a kivégzôosztag parancsnoka maga is beáll a kivégzendôk közé, illetve hogy a tarkón lövendôk szinte önként vállalják sorsukat.
Az ÉS hasábjain megszólalt Berend T. Iván, s higgadt, okos érveléssel bizonyította Örkény szemléletének igazságát, s azt, hogy a dráma nem történelmi leckefelmondás, hanem a mûvészi sûrítés és megemelés mintapéldája. Örkény szintén nyílt levélben válaszolt a közgazda-történésznek, s remek esszé-tanulmányban egészítette ki a tudós érvelését. Ezzel egy idôre lezárult a darab körüli polémia, s a mû elôadástörténete újabb színreállításokkal bôvült. Ezek ugyan ismét fel-felélesztették a vitákat, de a visszatérô kérdések taglalása már egyre kisebb vehemenciával történt. Aztán Vincze János pécsi alternatív elôadása a nyolcvanas évek közepén - megszabadulva a mû körüli különbözô irányú elôítéletektôl és sandaságoktól - friss szemmel, egy új generáció szemtelen analizálókedvével a darab új dimenzióit mutatta fel, s talán ettôl számíthatjuk a dráma klasszicizálódását.
1979-ben azonban még az is tettnek számított, ha ezeket a gyanús eszméket megpendítô szerzôket bemutatták, játszották. A Vígszínháznak nagy érdemei voltak - s máig vannak - abban, hogy egy olyan drámatípus és elôadásmód kimunkálásán fáradozott, amelyben a politikai-ideológiai áthallásosság és a groteszk hangvétel egymást termékenyítôen ötvözôdött.
Örkény rég meghalt. Bereményi viszont ma is alkot, most vitte színre legújabb darabját. Csurka megszûnt - mint drámaíró. A Vígszínház sem az, ami volt. S magyar dráma is csak elvétve születik.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu