beszelo

Jegyzetek

"A nagy vadállat rituális legyilkolásának az eszméje maradványokban tovább élt a középkori idôkig, amikor a derék
lovagok azzal fitogtatták ügyességüket, hogy lóhátról lándzsát szúrtak a bikába. A pápa ezt a gyakorlatot a tizenhatodik században betiltotta, nem azért, mert embertelen látványosság volt, amelyben a lovaknak gyakran kifordult a belük, és a bikák lassú halált szenvedtek, hanem túlságosan sok kiváló nemesember sérült meg súlyosan. A pápa szemében ez volt az elsôdleges."
(Desmond Morris: Az állati jogok szerzôdése.)

Verne egyik kevésbé ismert regényében, a Világfelfordulásban arról ír, hogy a Gun Club illusztris tagjai az ágyút - mai szóhasználattal élve - tulajdonképpen ún. bolygómérnöki célokra kívánják felhasználni. A terv szerint egy megfelelô méretû lövedéknek egy megfelelô méretû ágyúból való kilövésével próbálják megváltoztatni a földtengely dôlésszögét,1 mivel ennek következtében olyan területek válnának lakhatóvá és mûvelhetôvé, sôt kitermelhetôvé, melyeket korábban jég borított.

Eközben persze más, lakott részeket tenger fog elborítani, állapítja meg Verne, szökôárak fognak pusztítani, és millió és millió ember hal majd meg, ám mindez a résztvevôket édeskeveset érdekli - hiszen a vállalkozás hatalmas anyagi haszonnal jár. És ha Verne végsô soron el is ítéli ezt,2 számunkra azért most mégis leginkább az a fontos a Világfelfordulással kapcsolatban, hogy a XIX. század végének gondolkodása számára még kézzelfoghatóan valóságosnak tûnt a tudományos haladás, az általános jólét és a környezet mind nagyobb mérvû átalakítása3 között kimutatható párhuzam.

Amikor például a kor messze legfontosabb tudományos elméletét, a darwinizmust a Marsra vonatkoztatták, akkor a csillagászok számára több mint nyilvánvalónak látszott, hogy mivel a Vörös Bolygó idôsebb a Földnél, ezért a rajta élôknek elôrébb kell tartaniuk a fejlôdésben is,4 és ennek megfelelôen technikai tudásuk is magasabb rendû a miénknél; következôleg nem csupán a Szuezi- vagy a Panama-csatornáéhoz fogható léptékû földmunkákra képesek, hanem annál ötvenszer vagy ötvenezerszer nagyobb léptékûekre is; és szükség esetén képesek lehetnek akár egy teljes bolygó arculatát is kényükre-kedvükre átformálni. Amely tudás nélkül amúgy a mind zordabbá váló körülmények között nem is maradhatnának fent: Percival Lowell, a marsi civilizáció létének legismertebb XIX. század végi, XX. század eleji szószólója szerint az idôben elôrehaladva minden bolygó egyre inkább elsivatagosodik, és a víz fokozatos eltûnése nem csupán egy mindent átfogó csatornarendszer kiépítését teszi szükségessé, de egyfajta, a természet teljes leigázásához vezetô technikai evolúció beindulását is.

Elôbb egy árkot ásunk, hogy miután kiirtottuk a gyomokat, öntözni tudjuk a haszonnövényeket; aztán, amikor ez válik szükségessé, az egész bolygót behálózó csatornarendszert építünk ki, hogy mindenhová eljusson a víz. Lowell valóban úgy gondolta, hogy a marsiak a miénknél mérhetetlenül régebbi (és ezért mérhetetlenül fejlettebb) technikájuknak köszönhetôen gyakorlatilag bármilyen célt meg tudnak valósítani.5 A kornak lineáris és töretlen fejlôdésbe vetett hite alapján6 talán nem is volt olyan nehéz elhinni, hogy az a civilizáció, ami kezdetben éppen csak fent tudott maradni, utoljára majd bolygó méretû átalakítási tevékenységbe kezd.

Elôbb a saját, késôbb az idegen bolygókéba, és éppen ez a bolygó méretû átalakító tevékenység lenne a bolygómérnökség, amire a legjobb példa ismét csak a Marssal kapcsolatos: száz évvel Lowell színrelépése után egy másik amerikai tudós, Robert Zubrin részletes tervet dolgozott ki a Vörös Bolygó terraformációjára, azaz földdé alakítására.7

Elsô lépésben - és ez volna az ún. ecopoiesis - egy oxigén nélküli, ám önfenntartó légköri rendszert kellene kialakítanunk, és rosszabb esetben csak mintegy 80 000 év múlva kerülhetne sor a földinek legalább többé-kevésbé megfelelô körülmények8 létrehozására. Ami persze akár az egész földi civilizáció létéhez képest is rettenetesen hosszú idônek tûnhet - másfelôl viszont elhanyagolható az optimisták szerint az emberi civilizáció elôtt álló évszázezrekhez, ha ugyan nem milliókhoz képest.

Az ezt követô nagyságrend a terraformáció után akár a csillagmérnökség9 is lehet, vagyis az a szint, ahol immár nem csupán bolygókat, de csillagokat és teljes naprendszereket is képesek vagyunk átformálni. Majd pedig, legvégül, esetleg immár tényleg kozmikus léptékben avatkozhatunk bele a világmindenség létébe, és vagy saját univerzumunkat alakítjuk át, vagy pedig afféle "fiókkozmoszokat" tervezünk meg és hozunk létre. Ami persze inkább tûnhet science fictionnek, mint tudománynak, és legfeljebb akkor válhat legalább némiképp hihetôvé, ha tényleg úgy gondoljuk, hogy az emberiségnek - legalábbis a lehetséges környezetátalakítás szintjét illetôen - az idôben elôrehaladva mind nagyobbak és nagyobbak, legutoljára pedig, mondhatni, korlátlanok lesznek a lehetôségei.

Természetesen csak akkor, ha élni is tud vele, és ha addigra a környezetszennyezés révén ki nem irtja magát valamikor a közeli jövôben.

És ezzel el is jutottunk tulajdonképpeni témánkig. Az egyik végsô kérdés ugyanis minden bizonnyal az, hol húzódik a határ a lehetséges és a megengedhetô között: hogy a vitathatatlanul egyre hatékonyabb technológiák birtokában meddig merészkedhetünk el. A másik pedig az, hogy mihez van jogunk: megtehetjük-e, hogy mondjuk belenyúlunk az egész ökoszisztéma mûködésébe. Legalábbis riasztó belegondolni, hogy milyen következményei volnának, ha az élôvilágot próbálnánk meg olyan mértékben átalakítani, mint amit például a Mars számára jelenthet a terraformáció10 - márpedig a szélsôséges környezetvédôk szerint éppen valami hasonló történik mostanában a Földön. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy ebben az esetben még egy átgondolt és koncepciózus terv sincsen az esôerdôk kiirtása vagy a fokozódó mértékû környezetszennyezés és környezetátalakítás mögött.

Józan ésszel most, az 1990-es évek végén persze legalábbis nehéz volna kétségbe vonni a környezetvédelem alapvetô fontosságát - legalábbis jellemzônek kell hát tartanunk, hogy a gondolkodóként nem túlságosan eredeti Verne számára egyáltalán fel sem vetôdik ez a probléma a Világfelfordulás lapjain. És azért kell jellemzônek tartanunk, mert a XIX. század számára a környezet egy a XVII. század elején kialakult karteziánus tudományfelfogás nyomán még nem megvédendô, hanem kiaknázandó értéket jelentett, úgyhogy a természethez való viszonyunkat új alapokra helyezni szándékozó, ún. mély-ökológia valójában az egész újkori tudományfelfogásunkat is megkérdôjelezi. Ahhoz viszont, hogy megérthessük, miért van ez így, célszerû korábbról kezdeni. Legalább a középkortól.11

1386-ban a normandiai Falaise-ben kivégeztek egy disznót, mert halálra harapott egy gyereket: elôbb emberi ruhába öltöztették, és ugyanolyan sebeket ejtettek rajta, mint amilyeneket ô az áldozatán, majd pedig felakasztották - az ítéletet pedig a hivatalos hóhér hajtotta végre rajta.12 Nem ez volt elsô és nem is ez az utolsó az ilyen perek sorában, és mai szemmel nézve valószínûleg nem is a legmeghökkentôbb. Ott van például az, amikor a bázeli magisztrátus 1474-ben egy kakast égetett meg "tojásrakás égbekiáltó és természetellenes bûnéért". A felsorolást hosszan lehetne folytatni a tulajdonosukat halálra rúgó és ezért vérpadra küldött tehenektôl kezdve azokig a szamárkancákig bezárólag, akiket a velük fajtalankodó emberi "bûntárssal" együtt végeztek ki - vagyis a középkoriak számára egyfelôl mintha a bûn az csak bûn maradna, függetlenül attól, hogy ki vagy mi követi el; másfelôl pedig mintha nemcsak a társadalmi (például a gyerekek megölését tiltó) törvények semmibe vétele számítana kárhozatosnak, hanem az is, ha valaki vagy valami a természeti törvényeket sérti meg. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzunk, azt, amit ma természeti törvénynek nevezünk13 - eközben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a természeti törvény mostani fogalma a középkorban egyszerûen nem lett volna értelmezhetô.

Arról van ugyanis szó, hogy minden törvény, legyen az mai szóhasználatunk szerint természeti vagy társadalmi, az akkori felfogás szerint Istentôl származik, és így egyaránt az isteni törvény ellen vét az, aki a fennálló rend ellen lázad, meg az, aki rabol és gyilkol, vagy éppenséggel "nem természetes módon" viselkedik, legyen bár ember vagy állat. Tudjuk például, hogy a szôlôket megdézsmáló vincellérbogarakat a történelem során nem egyszer szabályosan perbe fogták, sôt hivatalból védôt is rendeltek ki melléjük,14 és 1587-ben, Saint Julien városkájában az emberek végül kénytelenek voltak alkuba bocsátkozni velük.15

Amikor ennyire nem a mai szempontok alapján ítélik meg az egyes cselekedetek súlyát és jelentôségét, akkor nyilvánvalóan nincsen értelme a mai értelemben vett természetvédelemrôl sem beszélni, és egy rendelet például azért tilthatja meg mondjuk a szarvasok leölését, hogy az uralkodónak legyen mire vadásznia. Egy ilyen rendeletet azonban ugyanúgy hiba volna a modern természetvédelem elôfutárának tekinteni, mint ahogyan egy a vincellérbogarak javára hozott ítélet sem az.

Még akkor sem, ha az utóbbi évtizedekben ismét felmerült, hogy a vincellérbogaraknak vagy bármely, "természeti teremtménynek" szükség esetén jogi védelmet kellene biztosítani: Christopher D. Stone professzor már 1972-ben amellett érvelt, hogy "adjuk meg a törvényes jogokat az erdôknek, az óceánoknak, a folyóknak és minden >>természetinek<< nevezett tárgynak a környezetünknek, sôt az egész környezetünknek" is. Ezáltal ugyanis lehetôvé válna, hogy egy mamutfenyô vagy egy ipari hasznosításra kiszemelt völgy védelmében is felléphessünk. Korábban, például amikor a Walt Disney Company az addig érintetlen, Mineral King nevû völgyet játékparkká akarta alakítani, akkor a bíróság azzal utasította el a környezetvédôk tiltakozását, hogy ez nem sérti senkinek közvetlenül az érdekeit - olyan felfogás tükrözôdése ez, mely szerint a tövény arra való, hogy emberek vagy embercsoportok érdekeit védje meg.

Még ha egyetértenénk is Stone céljaival, és megengedhetônek tartanánk, hogy egy erdô vagy egy szikla mellé is ügyvédet lehessen fogadni, az még akkor is ostobaságnak tûnne, hogy egy disznót állítsunk bíróság elé. Az újkori tudományfogalom ugyanis a régi, Istentôl származó és ennek megfelelôen egyetlennek számító törvény helyére kétféle törvényt állított: a társadalmit és a természetit, és míg az elôbbi nagymértékben megállapodásokon, szokásokon és hasonló, semmiképpen sem örökkévaló és megmásíthatatlan tényezôkön alapul, addig az utóbbi alól nincsen kibúvó. Azt a törvényt, mely szerint nem szabad lopni, olykor kijátsszák - olyanok viszont nem létezhetnek, akik hasonlóképpen kijátszanák a gravitációt. Úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy az élettelen testek és az értelemmel nem rendelkezô teremtmények a természeti törvények befolyása alatt állnak, az emberre viszont hatással vannak a társadalmiak is, vagyis, a descartes-i különbségtételnek megfelelôen, az egyik oldalon lélekkel rendelkezô teremtmények vannak, a másikon pedig lélek nélküli mechanizmusok.

És mivel a disznónak nincsen lelke, ezért nem is felelôs a cselekedeteiért, és így nem is lehet vádat emelni ellene. A lélek (vagy a szabad akarat vagy az értelem) megléte vagy hiánya olyan súllyal esik latba, hogy a bíróságok is enyhítô körülményként szokták figyelembe venni a "beszámíthatatlanságot".

Ebbôl azonban az is következik, hogy mivel "az állatok [például] természeti és nem szabad lények, egészen egyszerûen esztelenségnek tartjuk ôket jogi személynek tekinteni" - írja Luc Ferry. Egy embertársunkkal szemben kötelezettségeink lehetnek, a descartes-i felfogás szerint azonban sem az állatokkal, sem a természettel szemben nincsenek - hiszen egy késsel vagy egy autóval szemben sincsenek. Azaz a minket körülvevô különbözô dolgokat: egy patakot, egy állatot vagy egy völgyet ugyanilyen nyugodtan használhatunk a céljaink elérésére, a természet16 pedig hatalmas anyagraktár, semmi több. Nem véletlen, hogy egészen a XX. század közepéig17 a különbözô törvények sem az állatok védelmére irányultak, hanem arra, hogy az állatokkal való kegyetlenkedés ne sértse mások érzékenységét.18 Egyértelmûen az ember érdekei álltak a középpontban.

Tulajdonképpen az ún. sekély-ökológusok sem állítanak mást. A természetre szerintük nem azért kell vigyázni, mintha az önmagában képviselne valamiféle értéket, hanem azért, mert a szennyezett környezet, a trópusi esôerdôk kiirtása és a különbözô fajok kihalása stb. elôbb-utóbb számunkra is végzetes következményekkel fog járni. A környezetvédelem szempontjai ezek szerint olyanok, mint a munkabiztonsági elôírások a gyárban: közvetlenül talán csökkentik a hatékonyságot, hosszú távon viszont mindenképpen célszerû betartani ôket. Vagy hogy egy másik hasonlattal éljünk: a környezetvédô Paul és Anne Erlich arról ír, hogy egy-egy földi faj kihalása (legyen az a simabálna vagy a csigaevô sügér) olyan, mintha csak egy-egy szegecset húznánk ki annak a repülôgépnek a szárnyából, amivel utazunk: az ökoszisztéma felborulásával19 elôbb-utóbb biztosan katasztrófába fog torkollni a dolog.

Ez az érvelés tehát megmarad a hagyományos keretek között - nem úgy viszont a mély-ökológiáé. Stone például azt mondja, hogy "személyekké tettük a gyermekeket, jogi tekintetben nem voltak mindig azok. Ugyanezt cselekedtük… a bebörtönzöttekkel, az idegenekkel, a nôkkel (különösen persze a férjezettekkel), az ôrültekkel, a feketékkel, az embriókkal és az indiánokkal", és újabb száz év múlva feltehetôen még többekre fognak vonatkozni a "mindenkit megilletô jogok": immár nem csupán minden emberi lény, de a fák, a sziklák, sôt maga az egész természet érdekeit is lehet majd a bíróságokon képviselni. Ezek is ugyanolyan jogi személyek lesznek, mint mondjuk egy nagyvállalat. Aki pedig arra hivatkozna, hogy egy gyár ellen irányuló döntés közvetlenül sértheti egyes emberek érdekeit, tehát valóban indokolt lehet, hogy ügyvédek álljanak ki mellette, addig a természet esetében ez nem szolgálhat alapul, az - a mély-ökológia hívei szerint - éppen a legfontosabbról nem vesz tudomást. Nevezetesen arról, hogy a rasszizmus és a szexizmus eltörlése után itt az ideje a "specizmust" is felszámolni, vagyis azt a szemléletet, mely szerint az emberi faj érdekei elsôdlegesek a többi teremtmény (és általában véve a természet) érdekeihez képest.

Amennyiben a mély-ökológia gyôzedelmeskedne, úgy elképzelhetô, hogy egy "hivatalból kirendelt" védô megnyeri a pert a Marsot átalakítani és az ember számára lakhatóvá tenni kívánó vállalkozásokkal szemben, sôt ezt a gondolatmenetet egészen az abszurdumig továbbvíve, egyszer talán majd arra is sor kerülhet, hogy valaki az egész Univerzum jogi képviseletében lépjen fel. Ami jelenleg legalább ugyanolyan képtelennek tetszô ötlet, mint a disznókat, a maláriaszúnyogokat vagy a hepatitisz-A vírust beperelni - ám mégsem ez az alapvetô gond.

Amikor a sekély-ökológia képviselôi a csigaevô sügér védelmében tiltakoznak egy vízierômû megépítése ellen, akkor ki nem mondva bár, de arra hivatkoznak, hogy az emberiség jobban jár, ha az újabb energiaforrás helyett a meglévô faj védelmét választja. Amennyiben egyetértenénk is velük, nincs az a számítás, ami képes volna közvetlenül bebizonyítani, hogy igazuk van, és hogy éppen a csigaevô sügér olyan fontos láncszem, amit nem áldozhatunk fel a jólétért. Vagyis elhinni elhihetjük ugyan, de ennél többet nem tehetünk, és ez meglehetôsen nagy gyengeség egy a XX. század végi tudományosság kritériumait kielégíteni kívánó elmélet esetében. A "repülôgép és szegecs" hasonlat persze mintha a csigaevô sügér mindenáron való megóvását sugallná, ám ezzel az erôvel bármilyen lehetséges változtatás ellen tiltakozhatunk, hiszen a kolera és a pestis kórokozóinak kiirtása is egy-egy szegecs kihúzásának feleltethetô meg.

Mindent egybevetve tehát állíthatjuk ugyan a sekély-ökológusokkal együtt, hogy az emberiség érdekében kívánunk fellépni, de legfeljebb sejtéseink és reményeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy egy faj megóvásával vagy éppen ellenkezôleg, a Föld felszínérôl való eltörlésével tényleg helyesen járunk-e el. Hiszen elvileg még az is elképzelhetô volna, hogy hosszú távon éppen ezen kórokozók eltûnése vezet katasztrófához. Ám azért még ez sem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a környezetvédelemre, és ne volnának olyan, nyilvánvalóan az emberi faj számára káros tevékenységek, melyeket mielôbb le kell állítani. Eljátszhatunk ugyan a gondolattal, hogy valamilyen nagyon áttételes módon a tengert szennyezô olaj vagy a légkört szennyezô kipufogógázok is hasznosak volnának a számunkra, de a józan ész és a kézzelfogható tapasztalat nagyon is nyilvánvalóan ez ellen szól.

A sekély-ökológiához képest a mély-ökológia alapvetôen mást akar: az ember érdekeinek figyelembevétele helyett a környezô élôvilág érdekeinek legalább egyenrangú figyelembevételét, és ennek megfelelôen a vele kapcsolatos gondok is mások.

A mély-ökológusok szeretnek arra hivatkozni, hogy "a természet igent mond az életre", tehát nekünk is tisztelnünk kell az élet minden megjelenési formáját, ám ez esetben joggal kérdezhetjük , hogy miért is lenne ez így. Ezzel az erôvel hivatkozhatnánk arra is, hogy a természetben20 sehol nem találunk példát arra, hogy egy élôlény tisztelné a másik életét.

Méghozzá két okból sem. Elôször is, az evolúcióbiológia szerint az emberi értelemmel nem rendelkezô hímek még azt sem tudják megtenni, hogy amennyiben a kihalás szélére sodródik a fajuk, akkor legalább egy idôre felhagyjanak a nôstényekért folytatott öngyilkos versengéssel. És persze mitôl is volnának erre képesek: mondhatjuk ugyan, hogy minden létezôt tisztelnünk kell, ám az értelemmel nem rendelkezô teremtmények ettôl nem viselkedhetnek elôrelátóan, és nem lehetnek képesek akár a mások, akár a saját maguk érdekeit figyelembe venni - tiszteletet érezni pedig különösen nem. Itt valójában durva antropomorfizációról van szó: miközben a mély-ökológia képviselôi egy nem emberközpontú megközelítést hirdetnek, aközben olyan tulajdonságokat és képességeket tulajdonítanak a különbözô élôlényeknek, illetve magának a természetnek is, melyekkel kizárólag értelmes teremtmények rendelkezhetnek, vagyis egyedül az ember.

A mély-ökológia ellenzôi gúnyosan szokták megkérdezni, hogy a Mineral Kingnek például miért is volna ellentétes az érdekeivel az, hogy vidámparkot építsenek rá, illetve ha egyszer védôt rendelnénk ki a Mars mellé, akkor az vajon mire hivatkozva akarná meggátolni a Vörös Bolygó átalakítását? És hogy vajon mit mondana az az ügyvéd, akinek az egész Világmindenséget kellene képviselnie egy emberi bíróság elôtt?21

Ráadásul miközben egészen biztosak lehetünk benne, hogy sem a simabálnák, sem a csigaevô sügérek nem fogják feláldozni magukat értünk, aközben egyes mély-ökológusok odáig mennek, hogy az embert semmibevevô egyenlôség nevében majdhogynem mindenre hajlandók volnának. James Lovelock, a Gaia-hipotézis kidolgozója a "nem emberi lények szükségletei" alapján úgy vélte, legfeljebb 500 millióan lehetnénk, a környezetvédô William Aiken pedig egyenesen azt jelentette ki, hogy az emberiség nagy tömegének villámcsapásszerû kihalása igen üdvös fejlemény volna. A mi kötelességünk ezt kiváltani. Ez fajunk kötelessége a környezetünkkel szemben: 90 százalékkal csökkentenünk kell állományunkat!22

Ha ezek után arra gondolunk, hogy egyedül az ember lehet képes nem csupán figyelembe venni, de az önmagáé elé helyezni más fajok érdekeit, akkor azt kell mondanunk, hogy a mély-ökológia legszélsôségesebb következetességgel végigvitt elvei nem csupán mélységesen emberiek, de mélységesen riasztóak is. Én akkor már inkább a Mars terraformációját választanám.

1 Egészen pontosan a földtengelynek a Föld keringési síkjához viszonyított dôlésszögét.

2 A számításokba pedig egy villámcsapásnak köszönhetôen hiba csúszik, és a gigantikus ágyú elsülése legfeljebb helyi, de semmiképpen sem bolygószintû katasztrófát okoz.

4 Samuel Phelps Leland, az iowai Charles City különben nem éppen csapongó fantáziájáról híres csillagászprofesszora az 1800-as évek végén például azt remélte, hogy az éppen épülôben lévô, új amerikai óriástávcsôvel "látni lehet majd a marsi városokat, meg lehet majd figyelni a marsi hajórajokat a [marsi csatornák] kikötôiben és a marsi gyárvárosok meg az ipartelepek füstjét", vagyis számára a dolog már majdhogynem kézzelfogható valóság volt.

5 Amely feltételezés, mint egyébként már némely szkeptikusabb - és logikusabban gondolkodó - kortársak is rámutattak, szükségszerûen bizonyíthatatlan, hiszen amennyiben egy gyakorlatilag bármire képes technológia tevékenykedik a Mars felszínén, úgy egyszerûen bármit ennek tulajdoníthatunk, és nem következhet be olyan esemény, amire azt mondanánk, hogy ez nem lehet a marsiak tevékenykedésének eredménye.

6 Noha mindenképpen a darwinizmus félreértelmezése lenne azt állítani, hogy a fejlôdés bármerre is tart, feltétlenül és jól meghatározható tökéletesedéssel jár együtt. Éppenséggel nem: minden létrejön, aminek létrejötte nem ütközik akadályba. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evolúció nem az életképes mellett, hanem az életképtelen ellen van - és ez tényleg alapvetô különbség.

7 A pontosabb részletekrôl Robert Zubrin (with Richard Wagner): The Case for Mars. The Plan to Settle the Red Planet and Why We Must címû könyvében (A Touchstone Book, 1996) olvashatunk.

10 Amire egyfelôl azt lehetne mondani, hogy persze, csak éppen a Marson nincsen mûködô ökoszisztéma, másfelôl viszont legalábbis ökoszisztéma kiépítésérôl van szó. És az sem mellékes, hogy, mint a késôbbiekben látni fogjuk, egyes irányzatok szerint a környezetvédelem nem csupán az élô környezet védelmét jelenti.

11 Kezdhetnénk persze korábbról is: John D. Barrow, a világhírû fizikus tudományról szóló könyvében azt fejtegeti, hogy "a Nap csillagászati vizsgálata veszélyes módszertani problémákba ütközik, ha a társadalom a napistent imádja. Az állattenyésztést nehéz összeegyeztetni a szent tehenek tiszteletével", vagyis az európai értelemben vett tudomány nem minden gondolatrendszer keretein belül fejlôdhetett volna ki.

12 A kivégzett állatok tetemét rendszerint a kivégzett emberi bûnösök mellé temették. Amikor pedig 1408-ban egy kötél általi halálra ítélt disznót tartottak a Pont de Larche-i királyi börtönben, akkor a börtönôr ugyanannyit kért az ellátásáért, mint amennyit egy emberért kért volna.

13 És ami nem olyan, mint a társadalmi törvények, hogy valamiképpen ki lehetne játszani.

14 Ugyanígy történt más kártevôkkel, például patkányokkal vagy piócákkal is.

15 Az egyes esetek, vagyis a különbözô kártevések megítélése persze nem mindig volt azonos. "Az ítélet aszerint változott - írja Luc Ferry, az ökológia filozófiájának egyik szaktekintélye -, hogy az állatokat [az adott esetben] isten teremtményeinek tekintették-e, akik csak a természeti törvényt követték, vagy az emberekre büntetésbôl mért csapásnak, avagy az egyház tekintélyével szembeszálló ördög eszközeinek… a harmadik esetben kiátkozták vagy megátkozták ôket."

Túl azon, hogy Ferry nyilvánvalóan hibásan használja a természeti törvény fogalmát, érdemes eltöprengeni rajta, hogy eszerint a mai gondolkodás számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan gondolkodás szerint a boszorkányok már csak azért is bûnösnek számíthattak, mert - állítólag - különbözô, "természetellenes" dolgokat hajtottak végre.

16 És az ember kivételével az összes élôlény is ennek az anyagraktárnak a része.

21 További kérdés, hogy ez azt jelentené-e, hogy akár az állatoknak, akár a Marsnak, akár pedig az egész Világegyetemnek is vannak kötelességei velünk szemben.

22 Az 1990-es évek elején egy volt CIA-ügynök azt terjesztette, hogy környezetvédô tudósok egy újfajta vírus segítségével ki akarják irtani az emberiséget. Úgy látszik, nem egészen alaptalanul.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu

Galántai Zoltán

Kivégzett disznók, mély-ökológusok