Fónagy Zoltán

A "csudák évének" hétköznapjai

Változó társadalom 1848-1849-ben (2.rész)

Jegyzet


A nagy történelmi folyamatokat - ahogyan azok a történelemkönyvekben megjelennek - és az egyén által megélt történeteket gyakran szakadékok választják el egymástól. A "nagy történelem" kiemelkedô fordulópontjai esetleg kevés lenyomatot hagynak a mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt - ami az azt átélô nemzedék számára alapvetô jelentôségû élmény lehetett - figyelemre is alig méltat a hagyományos, politikaorientált történetírás. A német Alltagsgeschichte (a "hétköznapok története") kutatói például kimutatták, hogy a II. világháborút átélt nemzedék kollektív emlékezetében nem 1945 májusa él nagy korszakhatárként. A túlnyomó többség számára 1948 júniusában, az új márka bevezetésével ért véget a háború és az azzal összefüggô nyomorúság.

Természetesen ugyanazt a történelmi szituációt is egészen különbözôképpen élhetnek meg az abban részt vevôk. Illyés Gyula két gyökeresen különbözô '48-élményt örökített meg A puszták népében. "Anyám apja '48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülôfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot.

A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is."

Illyés apai nagyapja 17 éves volt 1848-ban. "Azt az idôt a tamási erdôben töltötte. >>Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is - mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekrôl hallani akartam -, mink meg elmentünk az erdôbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.<<

Az egész szabadságharcot s a rákövetkezô zavaros idôket az erdôben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. [] A vitézi élettôl féltek? Nem. Nagyapa csak >>idegen országba<< nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ô is; sajnos, késôn érkezett, visszafordult.1 Két telet húzott ki az erdôben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. [] Mindezt igen egykedvûen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében - amikor Kossuthék verbuváltak - gyáva volt, a másik felében pedig - amikor a császáriak soroztak - hôs. [] Nagyapa az erdôben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat."

A társadalomtörténet sokáig csak a nagy struktúrákkal - pl. rend, osztály, nemzet - és a nagy folyamatokkal - modernizáció, iparosodás, polgárosodás, nemzetté válás, urbanizáció stb. - foglalkozott. Az 1848-49-es eseményeket számtalan emlékirat, napló, levél, egykorú hírlapi cikk örökítette meg. Ezek kiváló lehetôséget nyújtanának a szabadságharc hétköznapjainak rekonstruálásához. Ilyen szempontból azonban alig aknázták még ki a negyvennyolcas forrásokat: a "nagy történelem" alatti szint, a mindennapi tapasztalatok története még megírásra vár. A következôkben mi is csak arra vállalkozhatunk, hogy ízelítôt adjunk ebbôl a másik történelembôl, a negyvennyolcas szabadságharc megélt történetébôl.

Gazdasági válság, ínség, pénzzavarok

A személyes történeteket megörökítô negyvennyolcas forrásokban meglehetôsen gyakran fordulnak elô a gazdasági viszonyokra, drágaságra, a pénzrendszer zavaraira vonatkozó megjegyzések. A gazdasági válságjelenségeket a forradalom kirobbanásának elôzményeit vizsgálva sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Az 1845-47 közötti sorozatos rossz termések miatt Európa számos vidéke éhezett 1847 telén. Ezek közé tartozott Észak-Magyarország is: a kialakulatlan belsô piac és a kezdetleges szállítási viszonyok folytán nem érkezett élelmiszer az ország szerencsésebb vidékeirôl. A lakosság ínségeledeleken tengôdött (ôrölt gyökerek és fakéreg, szalma- és pelyvalepény, forrázott füvek). A megyei hatóságok és a földesurak közmunkák szervezésével és ínségkonyhák felállításával igyekeztek segítséget nyújtani a rászorulóknak, de ez csak csepp volt a tengerben. A fenyegetô éhhalál elôl valóságos népvándorlás indult az Alföld és Pest felé. Pesten a szokásos évi 2-3 ezer bevándorló helyett 1847-ben 12 ezren jelentkeztek be, de a menekülôk valós száma a húszezret is elérhette. Helyzetüket kilátástalanná tette, hogy az Angliából kiindult gazdasági válság mélypontján érkeztek Pestre: munkát nem találtak, a mesterek legfeljebb ellátást adtak meglevô legényeiknek is, hogy ne kelljen elbocsátani ôket. 1845-46-ban 7000 munka nélküli jövevényt toloncoltak ki a városból; akinek nem volt jártányi ereje sem, azt szekéren vitték. Az utcákon csoportokba verôdve kéregettek a szállás és kereset nélkül tengôdôk. A legyengült, beteg embereket szekérszám hordták a Rókus kórházba, sôt szükségkórházat is fel kellett állítani. Naponta legalább 2-3 éhenhaltat találtak az utcán. Különösen szomorú volt a továbbvándorló szülôk által elhagyott, sôt eladott gyerekek sorsa: utcákon át kísérik "kunyorálásaikkal, nyöszörgô panaszaikkal" a polgárokat.

Az éhhalál közvetlen fenyegetése ugyan az 1847-es bô aratás után elmúlt, de az élet csak viszonylagosan és csak rövid idôre tért vissza a normális kerékvágásba. Az Angliából 1845-ben kiindult, Pestet is sujtó pénzügyi és gazdasági válság hatását 1848 tavaszán tovább mélyítette, hogy a forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek elveszítették bizalmukat a birodalom bankjegyei iránt. Március-április folyamán megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be.

(A banknak az egész birodalomra érvényes bankjegykibocsátási monopóliuma következtében Magyarországon is a bécsi bankjegyek voltak forgalomban.) Az ezüstpénz eltûnt a forgalomból, a papírpénzt nem vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. A valutaválság elmélyülésének megakadályozása érdekében megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre (Ausztria és Magyarország között szabad volt a nemesfémforgalom). A kiviteli tilalom újabb problémával mélyítette a válságot: megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.

A hitelélet szinte teljesen megbénult, a takarékpénztárakat és a Kereskedelmi Bankot megrohanták a betétesek (egy idôre fel is kellett függeszteni a betétek kifizetését). A kereskedôk és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevôk. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem: a hengermalom, a cukorgyár, a gépgyár kisebb kormánysegélyekkel vegetált, a fél kapacitással dolgozó hajógyár százával bocsátotta el a munkásokat. A kézmûiparban hasonló volt a helyzet: a mesterlegények tömegei kerültek utcára. A kereskedôknek májusban a kormány közbenjárására egymilliós kölcsönt folyósított ugyan az osztrák Nemzeti Bank, ez azonban inkább csak jelképes gesztusnak számított a tényleges szükséglethez képest.

A gazdasági pangást csak a nyár folyamán megindult háborús készülôdés szüntette meg. Az önálló pénzjegykibocsátással fedezett fegyverkezés munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.

A pénzét féltô kisemberre azonban még számos izgalom várt 1848-49-ben: a különbözô bankjegyek értékének alakulása a hadihelyzet barométereként mûködött. Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya. A legkisebb osztrák bankjegy az ötforintos volt (kb. egy napszámos egyheti bére), így az aprópénz hiányán gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. A váltópénz, az ezüst húszkrajcáros teljesen eltûnt a forgalomból; az aprópénz hiánya miatt döntött úgy a pénzügyminiszter, hogy az elsô magyar bankjegyek az egy- és kétforintosok lesznek. Késôbb azonban a növekvô állami pénzszükséglet kielégítésére egyre inkább a nagy címletû Kossuth-bankókat készítette a bankjegynyomda: 5, 10 és 100 forintosokat, így ezeket a pénzeket is kisebb részekre tépték a forgalomban.

Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848-49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntô szerepe volt a lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta. 1848 végére az új magyar pénzek (a bankjegyek és az államjegyek) olyan szervesen beépültek az ország, sôt kisebb mértékben a birodalom gazdasági vérkeringésébe, hogy azt 1849 elsô hónapjaiban a Windisch-Grätz csapatai által megszállt területeken is érvényes fizetési eszköznek tekintették, olyannyira, hogy még a császári csapatok is kaptak zsoldot Kossuth-bankókban. Érvénytelenítésük komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett volna, amit a megszálló hatóságok bizonytalan helyzetükben nem vállaltak. Csak márciusban kezdték el korlátozni a magyar pénzjegyek forgalmát, ami meg is ingatta értéküket. A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ô egyik elsô feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentô papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.

A felszabadult parasztság mozgalmai

Ha 1848-49 konfliktusairól beszélünk, általában a Magyarország és a Habsburg-birodalom másik fele, illetve az azt megtestesítô bécsi kormány között kirobbant fegyveres küzdelemre, illetve a szerbekkel, horvátokkal, románokkal vívott polgárháborúra szoktunk gondolni. A forradalom és szabadságharc hónapjaiban azonban számos más törésvonal mentén is ütköztek a társadalom ellentétes érdekû rétegei. Ezeket a konfrontációkat részben a fent leírt gazdasági válság idézte elô, részben az áprilisi törvények által elindított, de még le nem zárt társadalomátalakító változások törvényszerû velejárói voltak. Az utóbbiak közé tartoztak a jobbágyviszonyok felszámolása során kirobbant összeütközések, az elôbbibe pedig az ipari munkások mozgalmai (elsôsorban Pest-Budán); az antiszemita zavargások kialakulásában mindkét mozzanat szerepet kapott.

A márciusi forradalom legjelentôsebb társadalmi vívmánya kétségkívül a jobbágyfelszabadítás volt. Ennek híre, amely még a jogerôre emelés elôtt végigfutott az országon, osztatlan örömet keltett. Igaz, az örömbe szinte azonnal disszonáns hangok is vegyültek. Fôleg a románok és szlovákok által lakott vidékeken (ahol még inkább hiányzott a nemesség és parasztság közti kommunikáció) terjedt el a meggyôzôdés, hogy a császár már évekkel ezelôtt eltörölte terheiket, csak a földesurak eltitkolták a törvényt. (Valószínûleg az 1836-ban, illetve 1840-ben hozott úrbéri törvényekhez kapcsolták az állítólagos jobbágyfelszabadítás tényét.)

Az öröm elsô kitörései után a parasztokat hamarosan egyre inkább a részletek, a "hogyan tovább" kérdése kezdte foglalkoztatni. Tanulmányunk elsô részében már összefoglaltuk, hogy a jobbágyfelszabadítás számos részletkérdését nem oldották meg az áprilisi törvények. A dolgok természetébôl adódóan a történeti források elsôsorban nem a normálisról, nem az általánosról születtek elsôsorban, hanem éppen a normától eltérô, azzal ütközô esetekrôl, a konfliktushelyzetekrôl. Igaz ez a jobbágyfelszabadítás, illetve a parasztság reagálása esetében is: nem az általános öröm, hanem a megoldatlan kérdések, érdekütközések, parasztmozgalmak és konfliktusok termeltek történeti forrásokat.

A "nagy történetírás" is megemlékezik róla, hogy a majorsági vagy kuriális birtokok népe csalódottan fogadta a jobbágyfelszabadítást, amely ôket nem érintette. A mindennapi történelem szintjén érzékelteti a hangulatváltozást a következô, önmagában tulajdonképpen jelentéktelen, a tavaszi és nyári hónapokban számos változatban megismétlôdött epizód. 1848. március 28-án este, alig két héttel a pesti forradalom után, a Veszprém megyei Tótvázsonyban, Altstätter Ignác izraelita kocsmárosnál összegyûltek a helybeli német ajkú curialista zsellérek. Borital közben elhatározták, hogy a közel lakó cigányokat felfogadják, és zenekíséret mellett ôk is ünnepelni fognak az éjjel. A kisbíróval, aki pedig azért jelent meg a kocsmában, hogy a borivókat hazaküldje, felköltették a cigányokat, és velük együtt megindultak az alvó falu utcáin. A kezdeményezôkhöz az utcákon számos zsellér csatlakozott, s a polgári szabadságot éljenzô rivalgások közt az ittas tömeg végiglátogatta a helyben lakó közbirtokosokat, illetve haszonbérlôket, és megvendégeltette magát. Az éjjeli menet hangulatát nem egyértelmûen az újonnan nyert szabadság feletti öröm uralta. A csalódottságot néhány nemesi lak betört ablakai és a keserû kifakadások jelezték, hogy "róluk hát senkisem gondoskodnék". A tüntetôk végül reggeli 5 órakor elálmosodván, minden egyéb kitörések nélkül hazatértek. Az esetet kivizsgáló szolgabíró elégségesnek látta, hogy az éjszakai menet vezetôit, Pechl Fülöpöt, Auerpach Ferencet, Mandli Jánost, Henn Józsefet és a többi német zsellért megdorgálja, és határozottan eltiltsa a hasonló kicsapongásoktól. Jelentésében megjegyezte még, hogy nevezett zsellérek már 25-én, a jobbágyfelszabadítást kimondó törvénytervezet ismertetésekor sem voltak hajlandók örömöt mutatni többszöri kapacitálás után sem.

A parasztmozgalmak egy része régi, vélt vagy tényleges igazságtalanságok jóvátételéért indult. Tipikus konfliktusforrásnak számítottak pl. a forradalmat megelôzôen lebonyolított birtokrendezések és legelôelkülönítések. Így volt ez a Békés megyei Mezôberény esetében is, ahol a magyar, német és szlovák parasztok a számukra hátrányos legelôfelosztás felülvizsgálatát követelték. Nem várták ki a hivatalos elintézést, tettlegesen elfoglalták a vitatott határrészt, pálinkát kezdtek fôzni, bort mérni (tehát épségben maradt földesúri jogokat vettek birtokba), kirabolták, majd lerombolták az uradalom gazdasági épületeit. A mozgalom vezetôje Frey Ádám német paraszt volt, akit a rögtönítélô bíróság halálra ítélt és kivégeztetett. A Sopron megyei Nagymarton mezôváros parasztpolgárai a vasútépítés miatt kisajátított földjüket követelték vissza. A fent említett Tótvázsony szomszédságában fekvô Nagyhidegkút parasztjai a közös legelôrôl kiverték az uraság, az Esterházy grófok birkáit.

A feudális közös birtoklás felszámolása során éles küzdelem folyt az erdôkért is. A volt jobbágyok pl. sokhelyütt a vadászat jogát is az újonnan nyert szabadságjogok közé tartozónak hitték. A szabadság és a szabálynélküliség ilyetén összekeverése zavargásokhoz vezetett többek között a Vas megyei Goberfalván. Más vasi falvakban az erdôk egyéb hasznosításán, például. a gubacsszedés vagy a legeltetés jogán vesztek össze a volt jobbágyok a földesúrral.

A hírlapi tudósítások azt mutatják, hogy a volt földesurak és egykori úrbéreseik viszonya sokféleképpen alakulhatott, nyilván az elôzményektôl nem függetlenül. A Magyar Gazda szerint Zólyom környékén a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sôt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor "készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak".

A nemesség és a változások

Az elôzô részben szóltunk már a nemesség életviszonyainak sokféleségérôl; ugyanez a változatosság jellemezte reagálását is az 1848-as változásokra. A forradalom utáni napok elkeseredését mutatja Berényi János grófnak a fôrendi táblán elhangzott kifakadása, aki inkább kivándorolna, mint belenyugodjon a "megaláztatásba". (Igaz, paradox módon éppen a polgári mintaállamba, az Egyesült Államokba akart menni.) A Magyar Gazda májusi tudósítása szerint vannak, akik "nem tudják a múltat felejteni, s az új viszonyok által részint megszokott jövedelmeikben, részint ôsi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket". Megint másokat magával ragadott a forradalmi idôk lendülete, a közigazgatásban szolgálták a polgári átalakulás ügyét, vagy a nemzetôrség, majd a honvédség tisztjeként harcoltak a márciusi vívmányok (elsôsorban a nemzeti önrendelkezés) védelmében. Az új idôk egyik apró, de jellemzô jeleként számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re, mint pl. a honvédsereg késôbbi fôvezére, Görgei Artúr.

A reformellenzék programja az érdekek kiegyenlítését a jogok kiterjesztése és nem jogok elvétele útján akarta megvalósítani. Így a polgári jogegyenlôség megvalósítása során a nemesi, fônemesi címeket nem törölték el, de a törvény elôtt mindenki egyenlô lett: a nemesség számára eddig is érvényesülô gyülekezési és szólásszabadságot most már általánosan érvényesnek tekintették. A jogszûkítést elkerülendô, a választójogi törvény is tartalmazott egy megkülönböztetést a nemesség javára: meghagyta az 1848 elôtt élvezett szavazati jogát azoknak is, akik nem rendelkeztek az elôírt vagyoni vagy jövedelmi minimummal. (Még a dualizmus elsô évtizedeiben is jelentôs volt a "régi jogon" választók száma.)

Megmaradt a felsôház is, igaz, a gyakorlatban a döntés joga teljesen a képviselôház kezében volt. Tagjai változatlanul a legfôbb világi méltóságok (fôispánok és zászlósurak), a püspökök és érsekek, valamint az arisztokrata családok felnôtt férfi tagjai voltak.

A forradalom utáni elsô napokban a nemességet általában a szabaddá vált néptôl való szorongás jellemezte. Voltak, akik menekülésszerûen hagyták el kúriáikat, és úgy gondolták, hosszabb ideig vissza sem térhetnek. (Mint 1789 nyarán Franciaországban, a "nagy félelem" hónapjaiban.) Különösen súlyos félelmek gyötörték a román jobbágyság tengerében élô erdélyi földesurakat; mint a késôbbi "atrocitások" mutatták, nem alaptalanul. Az ország túlnyomó részén azonban alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Ha némileg idealizált is Kemény Zsigmond leírása, a valóságmagvat nem vitathatjuk el tôle. Forradalom után címû röpirata szerint a volt úrbéres "gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetôül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselôvé majdnem kivétel nélkül nemest választott. () A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzôvé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövô érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt."

Hogy mennyire nem lehet 1848-49-ben (sem) a politikai állásfoglalást társadalmi struktúrákhoz kötni, azt a kisszámú, de igen nagy befolyással bíró arisztokrácia példájával szemléltethetjük. Egyes marxista mûvek az arisztokráciát kizárólag az ellenforradalom vezetôjeként vagy szálláscsinálójaként mutatták be. A valóságban a nemzet és a birodalom küzdelmében mindkét oldalon nagy számban vonultak fel mágnások is. Az elsô független magyar kormányban 4 arisztokrata miniszter foglalt helyet, a képviselôházba pedig kéttucatnyi mágnást választottak be. A honvédsereg törzstisztjeinek és tábornokainak névsorában közel 100 grófi és bárói címmel találkozunk. Igaz, kétötödük a nyílt szakítás után, 1848 végén hátat fordított a szabadságharcnak, egyötödük pedig külföldi (lengyel vagy német) volt. A végig kitartó 35 tiszt között feltûnôen magas az erdélyiek aránya. 1849-ben legalább ugyanennyi arisztokrata szolgált a magyar hadseregben alacsonyabb rangban.

Ugyanakkor tény, hogy a császári hadseregben körülbelül hasonló számú mágnás harcolt, mint hivatásos katonatiszt. A konzervatív fôurak már 1848 ôszén beadványokban adtak kéretlenül is tanácsokat a császári kormányzatnak, hogyan "pacifikálják" az országot a remélt közeli gyôzelem után. A forradalom okozóit "minden további nélkül fel kell akasztatni... A halottak nem térnek vissza, nem nyerhetnek amnesztiát és nem emigrálhatnak idegen országokba." Dessewffy Emil gróf tanácsaihoz mindjárt a kivégzendôk listáját is mellékelte. A Windisch-Grätz által elfoglalt terület igazgatásának megszervezésében császári biztosként vezetô szerepet vállaltak a nyugat-magyarországi arisztokraták és birtokos nemesek.

A mérleg másik oldalán állnak azok a fôurak, akik a szabadságharc bukását követôen osztoztak a többi résztvevô sorsában. Kivégzések (a politikusok közül Batthyány Lajos gróf, Perényi Zsigmond báró, Jeszenák János báró, a katonák közül Leiningen-Westerburg Károly gróf, Vécsey Károly gróf, Mednyánszky László báró esett áldozatul), várfogság, kényszersorozás, emigráció várt azokra, akik a nemzeti célokkal azonosultak.

Munkásmozgalmak

Az áprilisi törvények érintetlenül hagyták a céhrendszert.

A céhek elzárkózása, a mesterré válás útjának szinte teljes eltorlaszolása a negyvenes években többször vezetett iparági méretû demonstrációkhoz Pest-Budán. A legények általában nem a céhek eltörlését követelték, hanem a bejutás megkönnyítését, illetve élet- és munkakörülményeik javítását és magasabb bért. Csalódással fogadták, hogy a forradalom ezen a téren semmilyen elôrelépést nem hozott. Ehhez járult, hogy a súlyos gazdasági válság miatt tömegesen vesztették el munkájukat, az erôteljesen emelkedô élelmiszerárak és lakbérek mellett pedig az alkalmazásban állók is ellehetetlenültek. Április-májusi megmozdulásaik során (gyûlések, sztrájkok, petíciók) nemcsak béremelést és a mesterré válás megkönnyítését követelték, hanem a konkurencia hatalmi szóval történô korlátozását: a külföldi legények kiutasítását, a zsidó kontárok eltiltását, sôt a 10 évnél nem régebben érkezettek kiûzését a városból. (Hasonló idegenellenes reakciókat váltottak ki az elbocsátások az óbudai hajógyár munkásaiból is.) A kormány határozottan ellenállt a polgári jogegyenlôség korlátozását követelôknek. A június 9-én megszületett céhrendelet ugyan a céheket nem törölte el, de kiváltságaikat drasztikusan megnyirbálta. Teljes jogú képviseletet biztosított a legényeknek a céhgyûléseken és a mesterremekek elbírálásánál, maximálta a munkaidôt (legényeknél 11, inasoknál 9 órában), a béreket viszont szabad egyezkedés tárgyává tette. Minden korlátozás nélkül megengedte a céhbe belépni nem szándékozó legényeknek a mûhelynyitást. A rendeletet megnyugvással fogadták az érdekeltek. A szociális békéhez azután lényegesen hozzájárult a kibontakozó hadi konjunktúra.

Antiszemita zavargások

A zsidókhoz való viszonyt a negyvenes években nem csak a liberális reformellenzék emancipációs és asszimilációs törekvései jellemezték. A pesti sajtó és irodalom a születô kapitalizmus könyörtelenségét gyakran zsidó karakterjegyként ábrázolta. Az antiszemitizmusban a vallási alapú elutasítás mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az anyagi érdekek ütközése: a kontár zsidó mester veszedelmes konkurenciát támasztott a céhes mesternek, az áruforgalom területén pedig a legnagyobb vagyonokat a terménykereskedelmet szinte monopolizáló zsidó kereskedôk gyûjtötték.

A gazdasági válság következtében romló életkörülményekre a tömegek magyarázatot kerestek. A demagóg népvezér (zugügyvéd, tönkrement céhmester) ezt nyújtotta, amikor minden bajért a zsidókra hárította a felelôsséget: a zsidó spekuláns veri fel a gabona árát, a zsidó szabó olcsó árai miatt nem tudja jobban megfizetni legényét a céhes mester stb.

A társadalom hagyományos hierarchikus rendjét összetartó kötelékeket a márciusi forradalom alaposan megtépázta. A hirtelen "kitört" szabadságot némelyek úgy értelmezték, hogy minden önzô érdeket szabadon érvényesíthetnek, még egyszerûbben: "szabad a zsidót verni". Az elsô zavargásokra már március 20-án sor került Pozsonyban. A csôcselék, a (fôleg német) polgárságtól buzdítva a zsidók kiûzését követelte, feldúlta az általuk lakott utcákat, sokakat megvert, lakásokat, üzleteket rabolt ki. A pogromnak az országgyûlési ifjúság határozott fellépése vetett véget. Noha az országgyûlés egy emberként háborodott fel a történteken, a városi törvényjavaslatot ennek hatása alatt mégis úgy módosították, hogy a választójogot csak a "törvényesen bevett vallások" tagjaira terjesztették ki, attól tartva, hogy ellenkezô esetben még tovább erôsítik a polgárság antiszemitizmusát.

Hogy a jogegyenlôség ilyen korlátozása nem csitította el az ellenséges érzületet, jelezték a további zavargások. Április elején Székesfehérváron a városi tanács kényszerítette távozásra a zsidókat. A Közcsendi Bizottmány nevében intézkedô Pulszky Ferenc ezt a konfliktust határozott fellépésével még erôszak alkalmazása nélkül megoldotta. Gyôrött a diákság védte meg a zsidók házait a felperzseléstôl. Több városban azonban nem sikerült megakadályozni az erôszak elszabadulását. Az országgyûlés feloszlása után, április 23-án Pozsonyban ismét fellángolt a zsidóüldözés. A felbujtott iparossegédek, tanoncok fosztogató csoportjára a katonaság tüzet nyitott, mire a felbôszült tömeg lerombolta és kifosztotta a zsidók házait és boltjait. Május 3-án ugyanerre a sorsra jutott a vágújhelyi zsidó közösség 600 háza is. Itt a trencséni nemzetôrség vetett véget a pogromnak. Különösen az északnyugati megyékben öltött kiterjedt méreteket a zavargás, Pozsony megyében rögtönítélô bíráskodást kellett elrendelni megfékezésére. Ennek ellenére május 7-én a lendületbe jött csôcselék a zsidók kifosztása után a kárörvendô német polgárokat is kirabolta. Történtek zavargások Kassán, Vácott és a Bács megyei Adán is.

A forradalom fôvárosát sem kerülték el hullámai. Már a nemzetôrség szervezésekor ki akarta rekeszteni a zsidókat a polgárság - de a diákok és fiatal értelmiségiek alakulatai befogadták ôket. Áprilisban viszont a céhlegények mozgalmát mestereiknek, illetve zugügyvédeknek sikerült antiszemita zavargássá változtatni. A nemzetôrség és a katonaság (bár némileg késlekedô) fellépésének köszönhetôen az események nem fajultak odáig, mint Pozsonyban, de a márciusi fiatalok és a liberálisok egyaránt beszennyezve látták a forradalom tisztaságát. A zavargások után Batthyány, hogy csökkentse a feszültséget, egyelôre felmentette a zsidókat a nemzetôri szolgálat alól, vezetôiket pedig rávette, hogy önként lépjenek ki. A nyomásnak engedve, az "erkölcsi kifogás alá" esôk kiutasítását elôkészítendô, összeírták a pesti zsidóságot. Gyakorlati következménye ugyan ennek nem lett, de a pesti zsidók egy csoportja elkeseredésében a tömeges amerikai kivándorlást szervezô-elôkészítô bizottságot alapított (ugyancsak gyakorlati következmények nélkül).

Az emberi életre leselkedô veszélyek

1848-49 folyamán nem csak, sôt az ország nagyobb részén egyáltalán nem a háborús cselekmények jelentettek veszélyt az emberi életre. Az egészségügy éppen modernizálás alatt álló szervezetét a növekvô számú sebesült ellátása mellett elsôsorban a kolerajárvány pusztítása és a nemi betegségek robbanásszerû terjedése állította megoldhatatlan feladat elé.

A kolera (nem váratlanul) 1848. július 20-a körül jelentkezett elôször Erdélyben. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, októberben pedig a fôvárost is elérte, de eljutott a Felvidékre is. A korabeli orvostudomány gyakorlatilag tehetetlen volt a betegséggel szemben, egyedül terjedését próbálhatta megakadályozni. A Honvédelmi Bizottmány októberben koleraügyi bizottságot hozott létre. Ez folytatta a kolerakórházak felállítását (a betegek elkülönítése céljából), higiéniai és táplálkozási tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot (a papok közvetítésével), és figyelemmel kísérte a járvány terjedését. A pánik elkerülése érdekében vesztegzárakat nem állítottak fel, azok 1831-ben amúgy is hatástalanoknak bizonyultak. A tél beálltával a járvány megszûnni látszott, hogy aztán 1849 nyarán annál hevesebben törjön ki újra. A kolera júliusban az ország egész területén pusztított, csak szeptembertôl kezdett csendesülni.

A fertôzés természetesen nem kímélte a hadseregeket sem. Június végén, július elején három hét alatt 15 000 orosz katona esett áldozatul a járványnak. Haynau seregének több ezer katonája betegedett meg a komáromi csata idején. Kossuth július 14-i szegedi kiáltványa ugyan a kolerát a "magyarok istenének" mennyei eszközeként írta le, amit a szabadság ellenségeire bocsátott, de e fegyver legalábbis kétélû volt. Áldozatainak pontos számát nem ismerjük, de pusztításának arányait jelzi, hogy 1848-ban 30, 1849-ben 75 százalékkal magasabb volt a halálesetek száma, mint az elôzô öt év átlaga.

A másik súlyos problémát a nemi betegségek járványszerû terjedése jelentette. A harcok kirobbanása után a hadra kelt férfiak körében olyan méreteket öltött, hogy egyes adatok szerint a tábori kórházakban megfordult betegek 2/3-a fertôzött volt. 1848 novemberében az ellene folytatott küzdelem vezetésére külön állást létesítettek: Hrabovszky Jánost nevezték ki "bujasenyv-fôorvosnak". Ugyanakkor elrendelték a pest-budai prostituáltak heti kétszeri ellenôrzését. Ezt azonban a táborok körül ôgyelgô nôkre nem lehetett kiterjeszteni, így a rendelet jelentôs javulást aligha hozott.

Egyháziak a forradalomban

Végezetül egy speciális társadalmi réteg, az egyháziak negyvennyolcas szereplésének bemutatásával szeretnénk érzékeltetni a hagyományos politikatörténet és a mikrotörténelem eltérô megközelítési módját.

Kétségtelen, hogy a tavaszi forradalmi hullám, a szabadságeszme hódítása nem hagyta érintetlenül a katolikus papságot sem. Az állam alkotmányos átalakulásának mintájára az egyházmegyei, esperesi gyûléseken követelték az egyházszervezet demokratikus átalakítását, a magyar nyelvû liturgia bevezetését. A leghevesebb viták a cölibátus (papi nôtlenség) eltörlése körül zajlottak. 1848-49-ben sokan tettleg rázták le azt, és akadtak papok, akik össze is eskették kollégáikat. Némelyek tudatos politikai állásfoglalásuk következtében vállaltak tábori lelkészi, sôt egyes fiatalok katonai szolgálatot is.

Az egyháziak sorsában azonban megfigyelhetünk számos politika- és felekezetsemleges elemet is. A kor kommunikációs rendszerében a lelkész központi szerepet töltött be. Az egész lakosságot érintô rendeleteket neki kellett felolvasni a szószékrôl, értelmét megmagyarázni az egyszerû embereknek. A szabadságharc idején ez a hagyományos funkció veszélyessé vált, néha tragikus következményekkel járt. A helyükön maradt lelkészeknek mind a forradalmi kormány, mind a megszálló császáriak rendeleteit, kiáltványait közhírré kellett tenni, ami a hadihelyzet változása után könnyen a forradalmi, illetve császári propaganda vádját vonta maga után. Mindkét harcoló fél számos egyházit tartóztatott le ilyen vádakkal, sôt néhányukat ki is végezték. Haynau rémuralma idején különösen súlyosan esett latba a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése, az elrendelt hálaadó istentisztelet celebrálása. Az ellenséggel való cimborálás vádját vonhatta a lelkészekre az a szokás, hogy a hadseregek parancsnokai, ha úri kastélyt nem találtak a környéken, a falu egyetlen tûrhetô házában, a paplakban szálltak meg, itt vendégeltették meg magukat. Nem egy esetben megfigyelhetô, hogy a tábornokok leplezetlen élvezettel alkalmazták a rögtönbíráskodást papokkal szemben, a tabutörés kíváncsi izgalmával végig is nézték a megalázó testi büntetés vagy halálos ítélet végrehajtását.

*

Negyvennyolc mindennapjainak történetének egyik fô fejezetét alkothatná annak a vizsgálata, hogy a szabadságeszme terjedése milyen (néha groteszk) következményekkel járt a hétköznapokra nézve. Szólni kellene a kommunikáció jelentôségérôl: a téves információk, vagy éppen az információ hiánya a kiélezett szituációkban történelemformáló erôként jelentkezhetett. A szabadságharc mikrotörténete azonban még megírásra vár.

Jegyzet

1 Jelacÿic' utóvédjének üldözésekor, illetve elfogásakor, 1848 októberének elsô hetében kerülhetett a hadiesemények közelébe a nagyapa.

A tanulmány I. részét a Beszélô 1998. márciusi számában közöltük. 1848-as sorozatunkat a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/