A Nagy Összeomlás kivételesen szerencsés pillanatban következett be. A létezô szocializmus bírálóinak a neokonzervatív gazdasági praktikákon és a modern liberalizmus néhány fontos eszméjén kívül nemigen volt mit átvenniük a Nyugattól. Egészen más lett volna a helyzet, ha a kommunizmus húsz évvel korábban roskad össze. Húsz évvel azelôtt ugyanis igen intenzív párbeszéd folyt a nyugati újbaloldal és a Keleten feltûnô demokratikus kritikai gondolkodás között. Ekkor virágzik a Praxis folyóirat körüli csoport és a Lukács-iskola. Ekkor fedezik fel újra Langet-t, Kaleckit, Karl Korschot és Lucien Goldmannt. Ekkor támad fel a kritikai szociológia, ebben az idôben áll össze a lengyel revizionisták tábora: Kolakowski, Pomian, Baczko és Bauman. Ebben az idôben publikálja a cseh Karel Kosik A konkrét dialektikája címû munkáját. Ekkortájt jelenik meg Barrington Moore nevezetes könyve, a Diktatúra és a demokrácia társadalmi gyökerei, és ekkoriban publikálja ugyanô nagyívû esszéjét a New York Review of Booksban, Forradalom Amerikában? címmel. Ez az a korszak, amikor Andre Gunder Frank és Samir Amin függôségi elmélete hódít, megjelenik Frantz Fanon híres könyve, A föld rabjai, Althusser Pour Marxa. Ez a frankfurti iskola késôi korszaka, és ekkor lát napvilágot Abbey Hoffmann yippi manifesztuma, a Fuck The System, Régis Debré Forradalom a forradalomban? címû mûve, Herbert Marcuse Egydimenziós embere (1966-ban puhafedelû változatban is!) és Marshall Sahlins tanulmánya, Az elsô fogyasztói társadalom. Párizsban Cohn-Bendité, Nyugat-Berlinben Rudi Dutchkéé az utca, Che Guevara képe lóg minden valamirevaló albérlet falán, akinek korai írásában, a Motorbiciklis naplóban a londoni Times szerint a "Szelíd motorosok és A Tôke szelleme adnak egymásnak randevút". Ebben a korszakban meglehetôsen nehéz lett volna gyorsan egyetértésre jutni a varsói vagy a budapesti kerekasztal-tárgyalásokon. És talán még ennél is nehezebb lett volna az asztal egyik oldalára egymás mellé ültetni az ellenzék eltérô meggyôzôdésû csoportjait, hogy közösen nézzenek farkasszemet a szemközt helyet foglaló kommunisták hitetlen tekintetével.
A kritikai gondolkodás elsivatagosodása döntô elôfeltétele volt annak, hogy a kelet-európai ellenzék csoportjai hamar megegyezzenek egymással, és erôiket a kommunizmus ellen legyen képesek összpontosítani. Nem volt többé rendelkezésre álló, hihetô eutópia a jövôrôl. (Az u- elôtagot a jó, eszményi jelentésû görög eu- elôtaggal helyettesítve az utópia, azaz nem létezô hely helyett eutópiát, azaz eszményi helyet kapunk.1) Nem volt többé komolyan vehetô "sem-ez-sem-az" harmadik út, mindössze az volt elfogadott, hogy van jövô a kommunizmus után is. Ez a jövôbe vetett hit annál figyelemre méltóbb, mivel "most a történelmi fejlôdés iránya a szocializmusból a kapitalizmus felé, azaz hátrafelé mutatott. A válság megmutatkozott abban is, hogy széthullott a történelmi haladás lépcsôfokairól szóló általánosan elfogadott elmélet."2 Ez annál is meghökkentôbb, hiszen alig néhány évvel 1989 elôtt nemcsak a termelési módok fejlôdésérôl szóló ötlépcsôs sztálini teória volt szerves része az egyetemi szöveggyûjteményeknek, hanem W. W. Rostow nagyszabású mûve is, A gazdasági növekedés lépcsôfokai (The Stages of Economic Growth), amely a legfelvilágosultabb szocialista gazdaságtörténeti és reformközgazdaságtani monográfiák - például Ránki György és Berend T. Iván mûveinek - ihletôje volt (persze anélkül, hogy valaha is említést tettek volna az eredeti mû alcímérôl, ami történetesen úgy hangzott: Antikommunista kiáltvány).
Mind maga a létezô szocializmus, mind pedig kelet-európai újbaloldali kritikusai már akkor lassan mélyülô, de végzetes kátyúba jutottak, amikor Hruscsov meghirdette az "utolérni és túlszárnyalni" elhíresült jelszavát. A hatvanas évek elsô harmadában a modernizációs elméletek bírálatai a meglehetôsen tágan definiált nyugati, antikapitalista újbaloldal felôl érkeztek. Ezek egyként irányultak a kapitalista Nyugat (az önszabályozó piac, a jóléti állam, az imperializmus, az egyenlôtlenség, a perifériát kizsákmányoló centrum) ellen, és - amolyan anti-antikommunista módon3 - ítélték el a szocialista Kelet bizonyos vonásait, a központosítást, a totalitárius vonásokat, a bürokratikus kizsákmányolást. Ennél is fontosabb volt, hogy az újbaloldal társadalomkritikai szemlélete szembefordult a technikai haladás és a modernizáció két évszázados kultuszával. Már az antropológia térhódítása láttán észlelni lehetett: az eutópiát felváltotta Marshall Sahlins "kôkorszaki gazdasága", és (Pierre Clastres könyvének tanúsága szerint) a társadalom az állammal szemben igyekezett meghatározni önmagát.
A halálos seb
A hidegháborút két párhuzamos ideológiával vívták, amelyek egymás tükörképei voltak: egyik oldalon a tudományos kommunizmus, a másikon a modernizációs elméletek. Mindkettô egyetemes igényû volt, gyakorlatában pedig expanzionista. Mindkettô szilárdan hitt a technikai haladásban, amely meghatározza a társadalmi, politikai és kulturális folyamatok kimenetelét. A kommunizmus a jóléti társadalom biztos eljövetelét - önmaga beteljesülését -, a modernizációs elmélet a fogyasztói társadalom megérkezését hitte és hirdette. (Kenneth Galbraith A fogyasztói társadalom címû könyve 1958-ban jelent meg.) A hidegháborús diskurzusban a jelent a jövôbeni várakozások igazolták; annak a meggyôzôdésnek az alapján, hogy az uralja a jelent, aki a jövôrôl alkotott képet formálja.
A hagyományos kommunista ideológia abból indult ki, hogy a kapitalizmusban elôbb vagy talán utóbb bekövetkezik a munkásosztály elnyomorodása. Ezzel szemben a kommunizmus úgy látta önmagát, mint amely megszünteti a technikai fejlôdés korlátait, hogy beköszöntsön a határtalan bôség korszaka. A hatvanas évek elsô harmadáig a baloldal azzal érvelt, hogy az ex ante, azaz elôzetes szabályozással, vagyis a tervezéssel - amely a piaci erôk által gyakorolt, vagyis ex post szabályozás ellentéte -, megvalósítható a korlátlan technikai fejlôdés, és egyben felszámolhatók a társadalmi igazságtalanságok. A szocializmus úgy értette, hogy önmaga az út, az eszköz önmaga beteljesítésére. (Ezért is nem lehetett a rendszert felelôssé tenni sem a terrorért, sem az áruhiányért, sem pedig a kudarcokért, hiszen még nem volt önmaga: csak mindannak az eszköze, amelynek révén majd önmagává leend.)
A hatvanas évek közepéig tehát a baloldali utópia fô árama szilárdan hitt a fejlôdésben, a technikai haladásban és a modernizációban. "A szocialista társadalom nem ismer többé határokat a termelés fejlôdése elôtt, és minden korlát csak ideiglenes, amelyet ilyennek éreznek is: vagyis magában hordja leküzdésének elôfeltételeit. Ezek a korlátok nem szent korlátok többé, amelyeket a hagyomány, vallás stb. szentesít és megrögzít, hanem olyan korlátok, amelyeket át kell és át lehet hágni, amelyek nem igazi korlátok többé" - írta Rudas László 1947-ben a Társadalmi Szemlében.4 Eric Hobsbawm erôs hittel írta a következô sorokat: "…senki sem kételkedhet abban, hogy az elmúlt 1000 évben, az 1800-as évek elôtt a gazdasági evolúció alapvetôen egy irányba mutatott… A kapitalizmus, bár mindenütt megteremtette a gazdasági átalakulás feltételeit, megnehezítette a növekedést azokban az országokban, amelyek nem tartoztak a kapitalista gazdaság eredeti központjához. Egyedül az 1917 utáni Szovjetunió kínált eszközöket és modellt minden ember számára a világméretû és kiegyensúlyozott gazdasági növekedéshez." 5
Az Utópia szelleme szerzôje, Ernst Bloch szerint az emberiség alapvetôen utópiaorientált: hisz a tökéletes világban, és elpusztíthatatlan reménnyel tekint a jövôbe. "A marxizmus kizárólag a jövôben él. Csak annyiban ismeri fel a múltat, amennyiben az még mindig élô, ilyenformán része a jövônek… E filozófia szerint a létezés jelentôsége csupán a jövô felé mutató cselekedetekben tárul föl.6 (Bloch még a sztálini tisztogatás alatt is hû maradt a kommunista párthoz. Csak azért kötött ki végül 1961-ben Nyugaton, mert éppen a nyugati zónában tartózkodott, amikor a berlini falat fölhúzták, és úgy vélte, egyszerûbb, ha ott is marad, igazolva, hogy a hollét határozza meg a tudatot.) A filozófus mintha már behatóan ismerte volna Rudas írását, amikor 1959-ben ezt vetette papírra: "Az Ember az, amivé a jövôben lesz… Minduntalan újabb és újabb határokhoz ér, amelyek immáron nem határok többé. Amint észleli ôket, már túl is lépett rajtuk."7
A hatvanas évek radikális mozgalmainak antimodernista kritikája elsôsorban a nyugati demokráciák általuk észlelt irracionalizmusát vette célba, amely szerintük a piac irracionalizmusának volt betudható. A piac ebbôl a perspektívából álságos intézmény, ahol "az ésszerûségre való hivatkozás pusztán stratégiai fogás, amely a hatalom gyarapítására szolgál… Az ész csele valójában sosem volt más, mint az uralom megszerzésére irányuló stratégia."8 A baloldal feladta a haladás utópiáját, és romantikus közösségi utópiáját a modern kor elôtti társadalmakban vélte fölfedezni - a Trobriand-szigeteken, a Tûzföldön, Tierra del Fuegóban, Tikópiában, Felsô-Xinguban, az ajándékozásra és reciprocitásra épülô indián közösségekben -, így azután minden radikalizmusa ellenére védekezésre kényszerült, súlyosan sebezhetôvé vált, és végül reménytelen helyzetbe sodorta önmagát, bár ez sokáig még nem volt látható. "Az a térkép, amelyen nem található meg Utópia, arra sem érdemes, hogy egyetlen pillantást is vessünk rá… A haladás maga az Utópia megvalósulása" - írta egykoron Oscar Wilde A szocialista ember lelkivilágában. A Tikópia utáni vágyakozás ellenére azonban ezek még mindig a második világháború utáni baloldal napjai voltak: a társadalomkritikai elmélet újjászületése, a diáktüntetések kora, az amerikai polgárjogi mozgalom történetének fényes lapjai, a gyarmati elnyomás elleni nemzeti felszabadító mozgalmak és a függetlenségi háborúk idôszaka. Ekkor születik meg a harmadik világ, a latin-amerikai radikalizmus mítosza, és ebben a lelkes korban nehéz volt belátni a baloldal antropológiai fordulatának tragikus és végzetes következményeit. Visszatekintve azonban már felismerhetô, hogy a XX. századi baloldali társadalomkritikai gondolkodás pontosan ebben a történeti pillanatban ejtett halálos sebet önmagán.
Arccal a vidék felé
A hatvanas évek nemcsak általában a periféria, a vidék, de a parasztság erényeit is újra felfedezte. Az anyagi jólétre aspiráló, mind nagyobb számban fehérgalléros munkásság forradalmi ambícióiban csalódott nyugati baloldali értelmiség másfelé keresett alanyt radikális reményeihez. A fogyatkozó erejû és nehezen felrázható proletariátussal szemben felértékelôdtek a nagyvárosi gettók lakói, a feketék, a fekete párducok, a városból kivonuló tiltakozók, a hippik, a yippik és valamivel távolabb a perifériák népe, a harmadik világ bennszülöttei, a neokolonializmus otthontalanjai.
A város és a vidék között húzódó szakadék áthidalásának egyik lehetséges módja a kertvárosok 1945 után meginduló fejlôdése volt. Az ötvenes években az Egyesült Államokban az új házak 80 százalékát a városközpontokon kívül építették.
James Petras szociológus azonban egy másik utat javasolt (majdnem) ugyanennek a célnak az elérésére: a demodernizációt, ami közvetlen leszármazottja az antimodernizációs elméletnek. Petras demodernizáció alatt nagyjából azt értette, hogy a városokat meg kell tisztítani a "gyarmati harmadik szektortól", és mindazoktól, akik ebben a tercier szektorban tevékenykednek, vagyis a cipôpucolóktól, kábítószerdílerektôl, lakájoktól és prostituáltaktól. Ezeket az embereket átnevelô táborokba kell irányítani, és a megtisztított városokban azután hozzá lehet kezdeni az termékeny, termelékeny, a valóságos modernizációhoz. Khieu Sampan - aki Petras tanítványa volt Párizsban, és akit a történelmi balszerencse a vörös khmerek fôideológusává emelt - és néhány ázsiai kollégája kissé túl komolyan vették ezt az útmutatást, melynek jövôbeni sorsa azt is megmutatta, miként válhat a gondolat közvetlen termelôerôvé. 1975-ben még a dél-vietnami lakosság 45 százaléka élt városokban. Ez az arány 1979-re 25 százalékra csökkent. Alig négy év alatt Saigon lakossága 800 000 emberrel lett kevesebb.9 Részben ezt a programot akarta véghezvinni a kínai kulturális forradalom is, noha ez nem bizonyult annyira alaposnak és sikeresnek, mint a kambodzsai antimodernisták erôfeszítései. Ezek az ázsiai programok és a mögöttük húzódó kritika, egyszerre irányult a nyugati fogyasztói társadalom és a keleti revizionizmus, a gyanús és veszedelmes urbánus kultúra kapitalista és szocialista kiadása ellen egyaránt.
A háború utáni modernizációs teóriák és a klasszikus kommunista ideológia által egyaránt pusztulásra ítélt parasztság újbóli felfedezését a kommunista Keleten mûködô marxista kritikai értelmiség örömmel üdvözölte. A modernizáció, a modernizációs elméletek és a szövevényes bürokráciák alternatíváját vélték felfedezni az antropológiai indíttatású bírálat mögött. A kritikai marxizmus a kommunizmus évtizedeiben is szívesen flörtölt fû alatt a romantikus, államellenes, bürokráciaellenes és antikapitalista populizmus szellemével. Az erôsen parasztpárti baloldaliságnak számos közép-európai országban volt a század elejéig visszanyúló hagyománya. Dimitrie Gusti, a 20-as és 30-as évek román falukutató mozgalmának vezetôje nagy hatást gyakorolt az 50-es és 60-as évek román értelmiségére is. Egyik legnevesebb tanítványa, Henri H. Stahl, marxista meggyôzôdése ellenére, vagy tán éppen azért, élete végéig a paraszti önkormányzat, a faluközösség és a közös javak rendíthetetlen híve maradt. 1958 és '65 között adta közre háromkötetes szintézisét a hagyományos faluközösségekrôl, amely, sok új hívet szerezve a falusi önszervezôdés eszméjének, rövidesen franciául és angolul is napvilágot látott.10
A hatvanas-hetvenes évek szovjet történettudományában is megújult az érdeklôdés az orosz faluközösség, az obscsina iránt. A viták egyrészt mintha folytatták volna Csicserin és Beljajev múlt századi polémiáját arról, vajon a faluközösség felülrôl szervezett földesúri-állami intézmény vagy spontán létrejött társulás volt-e, másfelôl azt feszegették szaktudományos mezben, hogy tovább élt-e a faluközösség intézménye az 1917-es forradalom után is. "Hosszú ideig vagy elhallgatták, vagy csak félve emlegették az obscsina létezését a szovjethatalom elsô évtizedeiben. Az 1950-es évek második felében nyílt lehetôség az obscsinával (is!) kapcsolatos történeti valóság helyreállítására a szakirodalomban. Az ekkor megfogalmazódó nézetek egyformán elismerték az obscsina újjászületését 1917 után… Az obscsinát épp társadalmi beágyazottsága miatt valójában nem sikerült pusztán földközösséggé degradálni [a húszas évek közepe után sem]. Belsô ügyeinek intézésében alapvetô önkormányzati intézmény maradt, s a társadalmi egyenlôsítést is az adott szerkezeten belül volt képes újratermelni."11
A 60-as évek elsô felében, amikor a szociológia mûvelését több kelet-európai kormány is dekriminalizálta, a népi, parasztpárti hagyományokhoz ezer szállal kötôdô, újratermelôdô empirikus kelet-európai szociológusok lelkesedéssel és megértéssel fogadták Csajanov híres mûvének, A paraszti gazdálkodás elméletének újbóli felfedezését és újrakiadását (szerkesztette: D. Thorney, B. Kerblay és R. E. Smith). Hasonló érdeklôdés övezte Theodor Sanyin tanulmányait az orosz és szovjet paraszti gazdálkodásról, amelyek a nyugati romantikus antikapitalista baloldali körökre is mély benyomást tettek ugyanebben az idôben. Ezeknek a könyveknek és a hasonló szellemben íródott számtalan egyéb publikációnak nyomán feltámadt az idôközben már elparentált társadalmi formációk, a német Mark, az orosz mir, az obscsina és a zadruga iránti kíváncsiság. (Az obscsináról fentebb idézett tanulmány is ennek a megújult érdeklôdésnek volt egyik terméke.) A hatvanas, hetvenes évek kritikai gondolkodása már nem úgy tekintett rájuk, mint pusztán történeti képzôdményekre: ezek a formációk a modern ipari társadalommal és a piaci szervezôdéssel szemben megfogalmazható alternatív közösségi társadalom modelljei, illetve az alternatív történeti út lehetôségének bizonyítékai voltak. (A mexikói ejidónak is fontos szerep jutott ebben, részben Eric Wolf 1969-ben megjelent könyvének,
A XX. század parasztháborúinak a hatására. Habsburg Miksa császár ideje óta nem volt olyan közel egymáshoz Mexikó és Közép-Európa, mint ebben a történelmi pillanatban.)
A modernizációval szembeforduló nyugati radikálisok új kritikai hagyományt teremtettek, újra felfedezett szent szövegek alapján. Az új panteon egykor ismert, majd elfeledett figurákkal népesült be, Rosa Luxemburggal (aki állítólag még hitt abban, hogy Latin-Amerika szûz területei a bürokrácia nélküli szocializmus kísérleti terepévé válhatnak), Trockijjal, Maóval és Lukács Györggyel, mindenekelôtt az 1970-ben kiadott Történelem és osztálytudattal. Mintha közeli és természetes kapcsolat jött volna létre a harmadik világ elképzelt vagy vágyott társadalmi folyamatai és a fôképp Keletrôl származó eretnek vagy ortodox kommunista értelmiségiek gondolatai között. Miközben a nyugati kritikai értelmiség a hatvanas években ezt a hidat építgette, fôként a századelô Kelet-Európájának, a forradalmak korának baloldali radikális hagyományából kiindulva, magától értetôdô módon alakult ki a párbeszéd a kelet-európai kritikai értelmiség és nyugati kortársaik között. A dialógus azonban nem volt teljesen szimmetrikus: Nyugaton a múlt szent keleti szövegeit olvasták, míg Keleten - ugyanezen szövegek mellett - elsôsorban a kortárs nyugati szerzôkbôl merítettek ihletet.
Jólét vagy forradalom
Bár a kritikai gondolkodás (és a világ néhány kevésbé szerencsés szegletében a gyakorlati megvalósulásuk) alapvetôen a haszonelvû nyugati kapitalizmust akarta aláásni, leleplezve a fogyasztói kultúrát és a képviseleti demokrácia képmutató voltát, a kritika hamarosan, az eredeti szándékoktól eltérôen, a szocializmus ellen fordult. Nem pusztán a létezô szocialista rezsimekkel fordult szembe, ahogyan azt e rezsimek baloldali-radikális vagy demokratikus belsô ellenzéke szándékolta, hanem egészen váratlanul kirántotta a szônyeget a kritika és a kritikusok alól.
Nem meglepô, hogy a szocialista nómenklatúrát meglehetôsen kényelmetlenül érintették az újbaloldal eszméi, és mindent megtettek azért, hogy ezeket távol tartsák, démonizálják vagy elhallgattassák. A radikális program valóságos veszélyt jelentett a hatalmukat a törvény és rend nevében beásó vagy éppen megszilárdítani igyekvô létezô szocialisták számára. Semmire sem volt kevésbé szükségük, mint arra a zavarra, zavarodottságra és felfordulásra, amit a nyugati újbaloldal hirdetett. A hatvanas évek antimodernista retorikája éles ellentétben állt a létezô szocializmus kánonjával, amely bár kimondatlanul, de továbbra is feltételezte, hogy a történelem lassan a végéhez közeledik: már csak a termelési mutatókon kell néhány százalékot javítani, és elérkezik a Nagy Bôség kora. Az új felforgató eszmék romboló erôvel és kiszámíthatatlan következményekkel fenyegettek, hiszen az új panteon tele volt veszedelmes eretnekekkel, Luxemburgokkal, Trockijjal, Langéval, sôt bekerült Bakunyin, Kropotkin, Kollontaj, a bolsevik feminista, Emma Goldman és Alexander Berkman is. A fiatal Marx Gazdasági-filozófiai kéziratainak felfedezése, fôképp annak lehetséges antropológiai értelmezése olyan ideológiai kihívást jelentett, amelyre a szocialista rendszerek nem voltak felkészülve. Ugyanakkor a radikális újbaloldal antikapitalista, intézményellenes, antidemokratikus, piac-, profit-, fogyasztás-, Amerika- és Nyugat-ellenes retorikája, a vietnami háború elleni tiltakozása, anti-imperializmusa, a kubai forradalom melletti kiállása, sôt Guevara-kultusza - nos mindez túlságosan csábító volt. A felelôs hivatalnokok minden erôfeszítése ellenére ezek a jelszavak és nyelvhasználat, az érvrendszer lassan beszivárogtak a szocialista országok hivatalos propagandájába is.
A hivatalos szocialista diskurzus megváltozása, a technológiai haladásba, a megállíthatatlan fejlôdésbe vetett hit elvetése, amit a fogyasztói retorikával - vagy inkább ideológiával - való szembefordulás diktált, mégsem elsôsorban annak tudható be, hogy a Kelet nem volt képes túlszárnyalni, de még csak utolérni sem a fejlett Nyugatot. Valójában mind a keményvonalas sztálinisták, mind az emberarcú szocializmus romantikus, bürokráciaellenes és antietatista hívei attól rettegtek, hogy éppenséggel túl közel van az anyagi jólét Kánaánja. Az 50-es évek végéig a hivatalos propaganda óvakodott attól, hogy rögzítse a kommunizmus elérkezésének pontos idôpontját, amikor mindenki korlátlanul kielégítheti végre minden irányú igényét. A pontos évszám ismerete felelôssé tehette volna a rendszert a képtelen ígéret be nem teljesítéséért. A jólét várható beköszöntének viszonylag közel kellett lennie, máskülönben a kommunista állam polgárait nehéz lett volna a folyamatos mozgósítás állapotában tartani, de elég távolinak is, hogy a fölösleges és kényelmetlen számonkérés elkerülhetô legyen. A Párt mindig újabb lépcsôfokok meghágásáról tudósított: megteremtették a szocializmus alapjai lerakásának elôfeltételeit, majd lerakták a nehéz, stabil és elmozdíthatatlan alapokat, ezután megkezdôdött magának a szocializmusnak az építése, hogy ez átadja helyét a fejlett szocializmus alapjai megteremtésének, stb. Ám az 50-es évek végére a szocializmus, az állítólagos jólét végzetes és konkrét közelségbe került.
A "nagy ugrás" kínai politikájának meghirdetésére reagálva (amely ironikus, bár nem érthetetlen módon a fejlesztendô vidéki törpeiparra, az ún. "népi kohókra" és az ott munkálkodó falusi népesség erôfeszítéseire épülô modernizációs program akart lenni - ezért is lelkesedett érte a primitív, a falu, a margó, a periféria, a Trobriand-szigetek vonzásában élô újbaloldal) az SZKP XXI. Kongresszusa hétéves tervet fogadott el. A terv ambíciója és elôrejelzése szerint 1965-re a Szovjetunió egy fôre jutó nemzeti jövedelme túlszárnyalja az Egyesült Államokét. 1958 novemberében Csehszlovákiában is elhatározták, hogy rövidesen túlszárnyalják a legfejlettebb országok életszínvonalát, az NDK pedig értelemszerûen az NSZK-t kívánta maga mögé utasítani két-három éven belül. A szocialista mezôgazdaság fejlôdésérôl szóló, 1960 februárjában rendezett moszkvai tanácskozáson a résztvevôk megállapították, hogy "a szocialista országokban minden feltétel adott ahhoz, hogy néhány éven belül elérjék a legmagasabb szintû életszínvonalat a világon".12
Az Országos Tervhivatal Magyarországon 1960-ban 20 éves tervet dolgozott ki, amelynek preambulumában a következô olvasható: a termelés fejlôdése "nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitûzések megvalósítását teszi lehetôvé, amelyek a tudomány mai álláspontja szerint elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez… A javasolt fogyasztási szintek mai ismereteink szerint társadalmi mértékben a telítettség színvonala körül mozognak." Az MSZMP VIII. Kongresszusán bejelentették, hogy 1980-ra Magyarországon "az egy fôre jutó fogyasztás magasabb lesz, mint a fejlett tôkés országokban".13 1961 szeptemberében a rendszer hivatalos költôje, Váci Mihály a szovjet párt meghirdetett programját kommentálva vitacikket tett közzé az Új Írásban. A hivatásos mûvész, a párt Központi Bizottságának tagja megjósolta "az anyagi világ végleges legyûrését", "végsô hadmozdulatokról" vizionált, majd feltette azt a korántsem költôi kérdést, hogy vajon mit tehetünk, ha "a szükségletek és a kielégítés közötti távolság teljesen megszûnik majd". A központi költô megoldást keresett arra a problémára, miként lehet majd munkára serkenteni a dolgozókat, ha a "kommunizmus pihentetô, derûs partjaira lépve" már nem lesz más dolguk, mint hogy "szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain".14 A cikk vitát szított, amely késôbb a "fridzsiderszocializmus-vita" néven került a hazai eszmetörténet kopott fényû lapjaira. A vitába bekapcsolódó mintegy 130 hozzászóló többsége az elidegenedés, a kispolgári önzés, a víkendház borzalmai, a piac terrorja, a kapitalizmus visszatérése, a közösségi értékek elhalása miatt érzett aggodalmának adott hangot.
A Szovjetunióban nagyjából akkor állították le a gazdasági reformokat, amikor a hétéves terv szerint éppen túl kellett volna szárnyalni Amerikát. 1968-ban, amikor az új gazdasági mechanizmusnak nevezett reform elindult Magyarországon, a bevezetéssel egy idôben valójában véget is vetettek neki, hiszen ekkora már - különösen 1968 augusztusa után - a reformok meg is haltak a Keleti Blokk többi országában is. Pontosan abban a pillanatban, amikor Nyugaton véget ért az 1945 utáni nagy fellendülés, a béketábor feladta, hogy gazdasági téren túlszárnyalja a Nyugatot. Hajlok arra, hogy a kommunista pártok nem csak azért hagytak föl a reformmal, mert meg akarták óvni a központi tervezés intézményét. Nemcsak a piactól féltek, mint többé-kevésbé önszabályozó intézménytôl, amely fölöslegessé teszi a gondosan tervezô államot, de féltek a fogyasztói mentalitás feltörésétôl, fellazító hatásától is. Attól, hogy a proletár álarca mögül hirtelen elôbújik a burzsoá (de legalábbis a kispolgár). A termelési módokról szóló marxista teória, a sztálini elmélet a társadalmi formációk véges számáról, az emberi fejlôdés csúcsán a kommunizmussal, veszélyesen merev keretnek bizonyult. Azok a pártvezérek, akik a szputnyik 1957-es fellövésével beigazolódni látták, hogy a termelôerôk fejlôdése megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul elvezet az emberi történelem végsô fokára, a kommunizmusba, a hatvanas évek végére búcsút mondtak a baloldali utópia legutolsó ígéretének, amely, szinte már egyedüli (bár mind kevesebb naiva számára hihetô) legitimációs alapul szolgált: a tervezés segítségével megteremtett korlátlan technikai fejlôdés bázisán a szûkösség igazságos módon felszámolható. Mindaz, amire a rendszer legitimációja épült, amire hivatkozva igazolták a terrort, az áldozatokat, az egypártrendszert és a központosítást, vagyis hogy a termelôerôk fejlôdése nyomán elfelejthetô lesz az egyenlôtlenség és a társadalmi igazságtalanság, végleg szertefoszlott. Talán nem túl merész az a feltételezés, hogy ebben az értelemben az újbaloldal közvetve és post mortem szerepet játszott a kommunizmus lerombolásában. (Nem kell feltétlenül mosolyogni azon, aki azt állítja, hogy a kommunizmus sírját nem a chicagói közgazdasági tanszéken, hanem valahol Pápua-Új-Guineában ásták.)
A fusi mint utópia
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hatvanas években elôször a piaccal szembeni ellenérzéseikrôl értekezô antropológusokat - elsôsorban gazdaság-antropológusokat - fordították le lengyelre, oroszra és magyarra. Sahlins, Eric Wolf, Service, Dalton, Bohannan, Godelier és Malinowski munkái felszabadító hatással voltak az egyre tevékenyebb, sokszínûbb és (az antropológia értelmében) primitívebb régióbeli társadalomtudományi gondolkodásra. Marcel Mauss ajándékról szóló esszéje nemcsak széles körben olvasott volt, de mintha modellt is kínált volna a kritikai szociológusok számára, akik egy nem központosító gazdaság és társadalmi integráció lehetôségeit kutatták. Az ajándék, a reciprocitáson alapuló csere felfedezése éppen jó idôben jött: ekkor kezdett szemet szúrni a második gazdaság, a háztáji, a házépítô kaláka jelensége; olyan együttmûködési formák, amelyek a központ hatókörén kívül, sôt annak ellenében alakultak ki. A reciprocitás modellt kínált mindannak leírására, ami a spontán, önkéntes és öntevékeny civil szolidaritás megnyilvánulásának látszott, amely maga lehetett volna a kommunista civil társadalom. Ezek a körök és hálózatok látszottak a központ látókörén kívül mûködô sikeres és sokra hivatott önvédelmi enklávéknak, szemben és szembeszállva a központosítás individualizáló, elidegenítô világával.
A hatvanas évek elején, az elsô szocialista lakótelepek építésekor a nagy építkezéseket még mindig a haladás és a modernizáció aurája övezte. Még mindig volt valami hitele annak a szemléletnek, hogy az olcsó, széles körben hozzáférhetô, modern lakások megépítésére a házgyári technológia megoldást kínál; a lakás, ez a legszûkösebben rendelkezésre álló jószág, idôvel mindenki számára elérhetôvé válik. Ha tekintetbe vesszük a mûvészettörténeti elôzményeket, a hatvanas évek közepének nagy lakásépítkezéseiben nemcsak a hivatalos propaganda hatására lehetett esztétikai értéket felfedezni. A házak szigorú vonalai Mondrian képeit idézték, felismerhetô volt bennük a Bauhaus baloldali elkötelezettségû puritanizmusa, a 10-es és 20-as évek fôleg szovjet-orosz konstruktivista törekvései és a 60-as évek minimalista mûvészeti programja.
Az évtized végére a helyzet drámaian megváltozott. Bár Radovan Richta 1966-ban még megírta haladást ünneplô bestsellerét az úgynevezett "tudományos-technikai forradalomról", Csehszlovákia '68. augusztusi lerohanása után a létezô szocializmus elvesztette minden esélyét arra, hogy valamikor is emberi arcot öltsön. A lakótelepek is hirtelen, rohamos tempóban elveszítették minden esztétikai vonzerejüket, már ha volt ilyenjük valaha egyáltalán. Megszûntek a remény és a bizakodás, a mindenki számára egyenlôséget és igazságosságot ígérô jövô jelképei lenni. Ellenkezôleg: Konrád és Szelényi kutatásai bizonyították, hogy a lakások elosztását vezérlô állami redisztribúció azokat preferálja, akik már amúgy is jobb helyzetben vannak. Világossá vált, hogy önmagában az újraelosztásban nincsen semmi, ami alapvetôen az egyenlôséget és az igazságosságot garantálná. A redisztribúciót az újraelosztó érdeke, méghozzá közvetlen politikai, illetve anyagi érdeke motiválja.15
A kelet-európai szociológia a háború elôtti szociográfia és a kritikai értelmiségi e tájon régóta hagyományosan megfigyelhetô küldetéstudata jegyében született újjá. "A metaforikus nyelvezet és a mûfajok körülhatárolatlansága olyan diskurzust eredményezett, amelyben keveredtek a költészet, a prózairodalom, a társadalomtudomány, a pamfletirodalom, a politikai agitáció és a szemlélôdô esszé eszközei és motívumai. De nemcsak maga a diskurzus volt differenciálatlan, hanem az abban részt vevôk szerepe is: az a történetileg kialakult értelmiségi küldetéstudat és szerepvállalás, ami mindenki számára kötelezôvé vált, aki részt akart venni ebben a diskurzusban."16
Romániában 1934 és '38 között kétezernél is több kutató 114 falut járt végig, hogy felleljék a román vidék továbbélô hagyományait. A már említett Stahl, Vrancea körzetében a XX. század közepén olyan elzárt világra bukkant, ahol még mindig éltek a szabad és közös tulajdonra épülô faluközösségek. Stahl ezt nem archaikus és anakronisztikus jelenségnek látta, hanem egy alternatív társdalomszervezési formáció továbbélésének, illetve lehetôségének.17 Az archaikusnak, a primitívnek az igézete hosszú életûnek bizonyult: a 80-as években a "globalizáció kontra helyi válasz" témakörében folyó divatos elemzések még mindig a kelet-európai parasztságnak a nemzeti identitástudat alakításában és megôrzésében betöltött döntô szerepét méltatták.18
A kritikai társadalomtudósok Keleten az antropológia hatása alá került nyugati irányzatokat vegyítették saját hagyományos, a vidék és a parasztság iránt érzett romantikus küldetéstudatukkal. A hatvanas évek végén fedezték föl, hogy a falusi családi szervezetek újraleltek és alkalmaztak olyan archaikus és idôtakarékos építkezési technikákat, amelyek segítségével befejezhetô a ház építése, mielôtt az árgus szemekkel figyelô központi hatóságok közbeléphettek volna, és megtagadhatták volna az építési engedélyt. A családiház-építkezéseken látszódtak a második, sôt a harmadik gazdaság karakteres jegyei, amelyek élôsködôként függtek ugyan a szocialista tervgazdaság rendszerétôl, de alapvetôen mégis a helyi szolidaritásra, kölcsönös segítségre, a "szükségbôl erényt kovácsolni" bölcsességére alapultak. Hiba lenne elfelejteni, hogy ez "a kicsi szép" (small is beautiful), sôt "a ronda is gyönyörködtetô" korszaka a fejlett világban.19 A szocialista vidék jellegzetes és lehangoló kockaházait ellenutópiának lehetett látni. Egyesek a közösségi lét olyan létezô és szívós utópiáját vélték felfedezni bennük, amely szöges ellentéte a szocialista tervgazdaság üres szólamokat hangoztató, gigantomán, megtévesztô, embertelen és elidegenítô valóságának.20 A kritikai szociológia számára a kockaház társadalmi, sôt erkölcsi metaforává vált.
1981-ben Szelényi Iván átfogó tanulmányban összegezte a szocialista urbanizációról és a vele szemben megnyilvánuló ellenállásról szóló tapasztalatait. A tanulmány egyik fejezetének címe: Az új munkásosztály visszavág - A kelet-európai parasztmunkások "csendes" forradalma a szocialista redisztributív területgazdálkodás kizsákmányoló politikájával szemben.21 A tanulmány - és annak beszédes címe - nemcsak Szelényi új elméleti rendszerérôl adott képet, hanem mindazokról a hatásokról is, amelyeket a hatvanas évek közepétôl az antimodernista munkák gyakoroltak a kelet-európai kritikai társadalomtudományra. A régió társadalomtudományának elôzményei már idejekorán elôkészítették a terepet ahhoz, hogy a hatvanas évek kritikus értelmisége fogékony legyen a visszafelé tekintô, önmagából kifordult utópia, a retrotópia iránt. A magvak termékeny talajra hullottak. "A legtöbb közép-európai országban a szociográfia elutasította az akadémikus társadalomtudományi leírás szabályait. A szerzôk egyszerre akartak költôk és politikusok, társadalomfilozófusok és újságírók, kutatók és reformerek lenni. Úgy tekintettek önmagukra, mint akik résztvevôi egy fontos társadalmi mozgalomnak. Különös módon Révai József, a kommunista párt nagy hatalmú ideológusa ragadta meg leginkább a szociográfiai mozgalom lényegét: a falukutatók sokkal pontosabb és érzékletesebb képet tudtak adni a magyar társadalom alapvetô problémáiról, mint amire bármely, merev szabályokhoz igazodó tudományos leírás képes lett volna. A parasztság nyugati típusú polgárosodása lehetetlennek látszott, és az elmaradottság leírására ezek a szociográfusok a metaforikus nyelvet látták egyedül alkalmasnak. Beteges folyamatokról, féloldalas, megrekedt polgári fejlôdésrôl írtak. Menekülésrôl és néma forradalomról."22
Szelényi "csendes" forradalma egyértelmû visszautalás Kovács Imre híres háború elôtti szociográfiájának címére, a Néma forradalomra. 1989-ben, már Nagy Imre újratemetése után, összegyûjtött esszéi utószavában Szelényi a "Kert-Magyarország" megteremtését, a "minôség forradalmát" szorgalmazta.23 Ezeket az ideákat és fogalmakat a szerzô nyilvánvalóan Németh Lászlótól, a nagy hatású, piac- és modernizációellenes népi álmodozótól kölcsönözte. Szelényi szerint "az akkor [1943, Szárszó] utópistának bélyegzett Németh László volt az egyetlen igazi reálpolitikus, az ô jövôképe sokkal járhatóbb utat vázol a magyarság számára [1989-ben], mint a kommunisták látszólagos >>reálpolitikája<<. Ez a kispolgári fejlôdés, a második gazdaság kísérleti laboratóriumában létrejött és megedzett új vállalkozói rétegre építô stratégia társadalmi ára kisebb, ugyanis hitelt érdemlôen tud ígérni elfogadhatóan alacsony munkanélküliségi szintet. Ezért ez az egyetlen stratégia, mely a magyar politikai fejlôdést a demokratikus útra tudja téríteni, azon tudja tartani, és el tudja kerülni azt a veszélyt, hogy a kommunista totalitarizmusból a hazai politika harmadik világbeli autoritarizmusba csússzon át."24
A magyar és kelet-európai társadalomtudósok a hatvanas évek elején érthetô örömmel és büszkeséggel fedezték föl a magyar származású Polányi Károlyt. Magyar nyelven elôször a Dahomey és a rabszolgakereskedelem címû könyvét adták ki 1972-ben, Szentes Tamás kivételesen rosszindulatú elôszavával (akit viszont merô félreértésbôl Nyugaton a függôségi elmélet kevés számú keleti-európai híve egyikeként tartottak számon). Ezt a kiadást még két Polányi-mû követte, de a Nagy átalakulás, leszámítva egy szûk körben terjesztett szöveggyûjteményt, amelyben olvasható volt a könyv néhány fejezete, csak 1997-ben jelent meg magyarul. Polányi volt az, aki a szociológusok figyelmét az antipepontosz fogalmára irányította. A fogalmat Arisztotelész Nikomakhoszi etikájában találta Polányi. Az antipepontosz Polányi valószínûleg egyszerûsítô és meglehetôsen félreértett olvasatában a közösség késztetése, elhatározása, elôzetes megegyezése a terhek megosztására.25 Ez hozzávetôlegesen az, amit az antropológiában reciprocitásnak neveznek, és ami Polányi szerint az antik közösség fenntartásában és fennmaradásában döntô szerepet játszott.26 Arisztotelész szerint (legalábbis ahogyan Polányi olvasta ôt) a reciprocitás éppoly természetes, mint az autarkheia, azaz az autarchia, az önellátó gazdálkodás, amit a kelet-európai empirikus szociológusok a kisparaszti gazdaságokban és a téesz-parasztok háztáji gazdaságaiban újra megtaláltak.
Polányi a Nagy átalakulásban a gazdasági életet integráló alapelvekrôl ír. A harmadik alapelv a háztartás, a görög oeconomia, az ökonómia etymonja, maga a gazdaság. Polányi azt találta, hogy Arisztotelész különbséget tesz a háztartási és a haszonelvû piaci gazdálkodás között. "Egy világot átfogó piacgazdaság gyorsan zsugorodó magaslatairól visszatekintve el kell ismernünk, hogy az a nevezetes megkülönböztetés, amelyet a Politika bevezetô fejezetében tett a tulajdonképpeni önellátás és a pénzkeresés között, valószínûleg a legprófetikusabb figyelmeztetés, amely valaha elhangzott a társadalomtudományok területén… Arisztotelész a nyereségre való termeléssel szemben a felhasználásra való termelést tartja a tulajdonképpeni önellátás lényegének. A piac számára történô pótlólagos termelésnek - mondja - mindaddig nem kell tönkretennie a háztartási önellátást, amíg a hasznot hozó terméket… amúgy is megtermelnék a létfenntartást szolgáló gazdaságban. A fölösleg eladásának nem kell tönkretennie az önellátás alapját… Arisztotelész, amikor határtalan és korlátlan, "az ember számára nem természetes elvként kárhoztatta a nyereségért való termelést, a legfontosabb problémát vette célba, nevezetesen a gazdasági indíték elválását minden konkrét gazdasági kapcsolattól, amely pusztán természeténél fogva korlátozná ezt az indítékot".27
Polányi kissé szabados olvasatából Kelet-Európában azt a tanulságot szûrték le, hogy a háztáji gazdálkodás, a reciprocitással együtt, képes a piaccal párhuzamosan létezni. És mindaddig, amíg ez a koegzisztencia fennáll, az emberek ellenôrzésük alatt tarthatják a gazdaságot. A családi birtok, a háztáji nem egyszerûen az önfenntartás eszköze, nem csupán a gazdálkodás színtere - hangoztatták a közép- és kelet-európai kritikai gondolkodók -, hanem a központi újraelosztással és a központi bürokráciával szembeni alternatív gazdasági és társadalmi létezés kerete és szervezôje.
Csajanov, az obscsina, a háztáji, Polányi, gazdasági antropológia, szociográfiai hagyomány, reciprocitás: mindezek kövezték ki az utat, amely végül elvezetett a parasztság túlélési technikái és a szocialista második gazdaság iránti érdeklôdés felcsigázásához, és ahhoz a reményhez, hogy a szocializmusból kivezetô rögös út visszafelé vezet. (Akik hittek ebben, azok persze azt hitték, hogy a visszafelé az elôre mutat.) A hetvenes években a második gazdaság vált a régió egyik legtermékenyebb kutatási témájává. Úgy tûnt, éppen a második gazdaság hasadékaiban zajlik az igazi élet, rejtve a központ figyelô tekintete elôl, amely azonban továbbra is azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy mindent lát és mindenütt jelen képes lenni.
Talán nem túlzás - legalább utólag - azt állítani, hogy a marxista történeti eszkatológián (vagy rosszabb esetben a sztálini fejlôdésmodellen) nevelkedett nyugati és keleti kritikai értelmiség logikai zsákutcába jutott. Sem a rostowi "magasan fejlett fogyasztói társadalom"28, sem a létezô szocializmus központosított állama - amelynek nézôpontjából maga a kapitalizmus is csak átmeneti jelenség lett volna - nem mutathatott többé irányt. A technológiai fejlôdés dogmáján alapuló történeti vízió széthulltával úgy tûnt, hogy a társadalomkritika ösvénye, történetében elôször, nem a jövôbe vezet. Amikor a kommunizmus és a technológiai utópia végleg elvált egymástól, lehetetlenné vált, hogy a radikális társadalombírálat a modernitás fogalmaival éljen. Ebben a logikában nem volt menekülés elôre. Más irányt kellett keresni.
A retrotópia visszavág
A 70-es években olybá tûnt, hogy a vidék az, amely a szocializmussal vagy legalábbis annak Sztálin utáni válfajával szemben más utat kínál. A parasztság, amely visszahúzódott a legalitás határait súroló és feszegetô háztáji gazdálkodásba, váratlanul életképesnek bizonyult. Nemcsak a túlélésben és az ellenállásban volt meglepôen sikeres és találékony, hanem számos elemzô szerint képes volt a polgárosodás sajátos és sokak által oly régóta remélt útjára lépni. Magyarországon a parasztság leleményességének tulajdonították az 1956 utáni viszonylagos jólétet, a gulyásban fôvô kommunizmus áldásait. Néhány nyugati társadalomtudós és újságíró egyenesen arról beszélt, hogy a parasztság, és bizonyos mértékig a társadalom, méghozzá ezzel a kapitalizmuson is túlmutató stratégiával az 1956-os forradalom után amolyan retroaktív gyôzelmet aratott az rendszer fölött. Rákényszerítette a rezsimet arra, hogy eltûrje az egyéni autonómia növekedését, a piac térhódítását, a második gazdaság kialakulását, a redisztribúciót ellensúlyozó reciprocitást. A parasztság szerény gyarapodását, összehasonlítva a sztálinista korszak nyomorúságával, a többé-kevésbé tudatos ellenállás eredményeként, a társadalom szabadságharcának sikereként értékelték. Úgy látszott, mintha az atomizált egyének menekülési technikái a kollektív önvédelem megnyilvánulási formái lettek volna, amelyben az egyéni túlélési stratégiák tudatosan keveredtek a reciprocitás, a szolidaritás, az archaikusnak vélt közösségi létformák stratégiáival.29
A szociológusok, közülük is elsôsorban a szociográfiai hagyomány örökösei, ezeket a jelenségeket a "késô-parasztság" vagy "utóparasztság" fogalmával írták le. Mások "új munkásosztályról" beszéltek, amely kétlaki életmódot folytat.30 Megint mások úgy látták, hogy ezek azt a búvópatakként folyamatosan jelen lévô, zajló polgárosodási folyamatot jelzik, amelyet mesterségesen megakasztott a kommunista hatalomátvétel.31 Ez utóbbi elméletek szerint a magánszféra fejlôdése a mezôgazdaságban a piac, a kisvállalkozások, de mellette egyúttal a helyi szolidaritás térhódításához vezetnek el, és megszületik az új, eddig sosem volt szocialista vállalkozó (The Socialist Entrepreneur!). Bíztak abban, hogy ezek a fejlemények hosszú távon még az államilag ellenôrzött szocialista nagyiparban is változásokat idéznek elô. A vállalati gmk-k megjelenése a 80-as évek elején újabb romantikus töltetû reményeket ébresztett.32
A feltételezés az volt, hogy a második gazdaság expanziója automatikusan a piac megerôsödéséhez vezet majd, és ezzel párhuzamosan a szocialista tervgazdaság eresztékeinek lazulásához, a központi hatalom gyengüléséhez és a központi újraelosztás fokozatos visszaszorulásához. Az elemzôk lassú és békés átalakulásra számítottak, amely rövid távon nem fenyegeti a rendszer alapjait. Szelényi még 1989-ben is azt jósolta, hogy a szocialista redisztribúció legalább 15-20 évig tovább fog élni, mivel senki sem tud vagy mer elôállni olyan nagy léptékû privatizációs programmal, amely aláásná a szocialista nagyipart. Ehelyett Szelényi úgy látta, hogy az állam kötelessége a szocialista vegyes gazdaság keretein belül elôsegíteni a tôkefelhalmozást, amelynek nyomán erôs kis- és középvállalkozói réteg jöhet létre. A feltételezés szerint a két szektor egymás mellett és egymást kiegészítve létezett volna még hosszú ideig. A reformközgazdászok - Szelényi szerint - abban tévedtek a 70-es és a 80-as években, hogy egyoldalúan a szocialista szektor átalakítására összpontosítottak, és a központi tervezésbe próbálták becsempészni a piaci mechanizmusokat, ahelyett hogy a jövô társadalmi és gazdasági berendezkedésének reménybeli szülôhelyét, a második gazdaságot erôsítették volna.33
Számos kelet- és közép-európai kutatót, beleértve magamat is, a parasztság és a klasszikus kommunista rendszer viszonyának romantizált történetében nem is annyira a gazdasági, mint inkább a politikaelméleti vetület ragadott meg. E. P. Thompson, James Scott, John Gaventa, Eric Hobsbawm34 mûveinek hatása alatt ez az irányzat a szocializmussal szembeni titkos, rejtett, mindennapi ellenállás történetét és lehetôségeit igyekezett feltárni. 1985-ben én is írtam egy tanulmányt az Atomizáltság elônyei címmel,35 amelyben azt próbáltam bizonyítani, hogy éppen a rendszer szélsôséges központosítási törekvése tette viszonylag könnyûvé és sokak számára hozzáférhetôvé a rendszerrel szembeni ellenállást.
A milliónyi egyéni menekülési stratégiában tömegmozgalmat láttam, és kiterjedt levéltári forrásanyag alapján olyan következtetésekre jutottam, mint James Scott A gyengék fegyverei címû könyvében, anélkül hogy magát a könyvet ismertem volna. Úgy véltem, hogy a sztálini korszak utáni változásokat éppen a vidék folyamatos ellenállása csikarta ki, és hogy az 1956-os forradalmat nem lehet megérteni anélkül, hogy számba vennénk a falu rejtett és kitartó szabadságharcát a rendszer ellen.
Csak 1994-ben, az eredeti tanulmányhoz fûzött utóirat írásakor ismertem föl ennek a tudományos és kritikai programnak az igazi veszélyeit: "1985 táján nem volt látható, hogy ezek a gondolatok a rendszer bukása körüli idôkben az eredeti intencióktól gyökeresen eltérô politikai program legitimálására szolgálhatnak: a népre és így természetesen a parasztságra hivatkozó politikai igények a parasztság természetes, folyamatos és minden elnyomó rendszerrel szemben álló szabadságharcára mutathatnak. A nép romlatlan, hiszen a legsötétebb zsarnokság idején is, a kommunista uralom alatt is töretlenül ellenállt. A magyar parasztember tiszta maradt - gyakran egyedül ô -, mert képes volt szembeszegülni az állammal, a központosító hatalommal… A kommunista rendszer munkája akkor vált teljessé, amikor mások is, a parasztok vagy a parasztok életét elemzô történész vagy az ötvenes évek parasztjait felhasználni igyekvô kilencvenes évekbeli politikus is az egykori hatóság fejével kezd gondolkodni, annak nyelvét kezdi használni, amikor valódi, tudatos politikai ellenállást tételez föl ott, ahol csak reflektálatlan mindennapi élet zajlott. A történész, amikor utólag, a kommunizmus összeomlásának magaslati (vagy mély-?) pontjáról milliók tudatos antikommunista ellenállásáról, a romlatlan parasztság szabadságharcáról beszél, akkor teljessé teszi a kommunizmus befejezetlen nagy mûvét. Amire a kommunista rendszer önmagában nem volt képes - mert nem tudta meggyôzni a népességet arról, hogy a puszta evés egyértelmû, színtiszta politizálás -, azt most az utókor segítségével teszi meg. Ha a történész szabadságharcról, nemzeti ellenállásról beszél, akkor post mortem gyôzelemhez segíti azt a rendszert, amelyik életében csak vágyta ezt a sikert. Aki a klasszikus szocializmus korának magyar parasztságát mint politikai ellenállókat akarja a múlttal, a kommunizmussal szemben történelmi érvként szembeszegezni, az visszamenôleg a kommunizmus malmára hajtja a vizet."36
De a retrotópia a rendszerváltással nem enyészett el. Nemcsak a posztkommunizmus nacionalista-populista politikusai dagonyáznak benne, de komoly történészek is ragaszkodnak néha a retrotópia kereteihez.37 Lehet, hogy a kommunizmusnak - legalább egy idôre - már vége, de a primitív (abban az értelemben, ahogy egykor az antropológusok használták) utópia rendületlenül él tovább.
A kettôs bukás
A hatvanas évek végétôl az újbaloldal antimodernista kritikája és a keleti szociográfiai gyökerû társadalomkutatás bizonyos pontokon, mintha egymásra rímelt volna.
A primitív utópia és a szociológiai terepmunka során leszûrt tapasztalatok között nyilvánvaló átfedés volt. A szociológusok úgy látták, hogy a létezô szocializmus méhében fogan meg az a társadalmi forma, amely se nem szocialista, se nem kapitalista, hanem valami olyasmi, amelyet a nyugati újbaloldal hiábavalóan keresett a hatvanas években. Azt remélték, hogy a létezô szocializmus keretei között zajló alig látható, de megállíthatatlan folyamat lassan átformálja a szocializmust, és a második, valamint a harmadik gazdaság szférája fokozatosan maga alá gyûri a rendszert. Hittek abban, hogy ez a folyamat helyreállítja az élet és a munka méltóságát, újraéleszti az helyi közösségeket és az önkéntes szolidaritás szellemét, és végsô soron a civil társadalom újjászületéséhez és a liberális demokrácia formális keretein túlmutató, valódi demokratikus létformák kialakulásához vezet. Ilyen intencióval, ilyesféle gondolatokat fogalmazott Konrád György az Antipolitikában és Vacláv Havel A hatalom nélküliek hatalma címû nagy hatású és naiv esszéjében. "Úgy tûnik, hogy a hagyományos parlamenti demokrácia valójában nem kínál valódi alternatívát a technológiai civilizáció és az ipari-fogyasztói társadalom automatizmusával szemben… Egy demokráciában az emberek biztosan rendelkeznek az egyéni szabadságjogok és biztosítékok olyan rendszerével, amely számunkra talán ismeretlen, de végsô soron ez nem segíti ôket abban, hogy ne essenek ôk is áldozatul ugyanannak az automatizmusnak. Számomra meglehetôsen rövidlátónak tûnik a hagyományos parlamenti demokrácia eszméjéhez való ragaszkodás, hogy az önmagában elegendô garanciát nyújt az emberi méltóság és a személyes önállóság biztosítására. A hús-vér emberek érdekeit valóban szem elôtt tartó politikának sokkal alapvetôbb szinten kell megújulnia: nem elég, ha egyszerûen visszatér a nyugati demokráciák mindennapos rutinja. Vajon nem éppen ezek az informális, nem bürokratikusan szervezôdô, nyitott és dinamikus közösségek, a >>párhuzamos polisz<< még nyers és kialakulatlan formái képezhetik a jövô jobb társadalmának alapjait?"38
Havel szerint a "párhuzamos polisz" (Vacláv Bendától átvett eszméje) a "technológiai civilizáció automatizmusának", a hagyományos parlamentarizmusnak, a piacnak és a kiteljesedô konzumerizmusnak, a mind magasabb szintû fogyasztásnak az ellentéte. Vagyis mindannak, ami a modern nyugati gondolkodásban a haladás képzetéhez kapcsolódik. Mivel senki sem hitt abban, hogy a valódi változások a politika színterén mennek majd végbe, az egyetlen reménysugarat a falvak rejtett zugai, a "szabadság kis körei" jelentették. A kritikai szociológusok és elvbarátaik úgy vélték, ha egyáltalán lehetséges a változás, az csak az állami beavatkozás visszaszorításával, sôt a politika uralmának megszûnésével mehet végbe.
Az összeomlás pillanatában egy rövid idôre úgy tûnt, hogy a nagyobb szabadság, a jogi korlátok megszûnése a korábbi második gazdaság szereplôit, az addig sikeres önvédelmi harcot folytató enklávék hôseit hozza elônyös helyzetbe, és Kelet- és Közép-Európa ismét, még egyszer utoljára egy nagy társadalmi kísérlet színtere lehet. Nem volt könnyû észrevenni, hogy a második gazdaság minden ízében a szocialista tervgazdaság függvénye volt: valójában addig lehetett sikeres, ameddig az utóbbi kudarcain élôsködött. A második gazdaság "piaca" a valódi piac kiépülésével villámgyorsan összeomlott. Ha a második gazdaság a szolidaritás, a reciprok kapcsolatok színtere lett is volna (ami nem volt), akkor sem adatott meg neki, hogy az új, szocializmus utáni társadalom bölcsôjét ringassa.
Ezenközben különösebb elôzetes és elmélyült megfontolások nélkül egymásra talált a nómenklatúra technokrata szárnya és a nyugati irányultságú monetarista, neokonzervatív gazdasági reformerek tábora, akik ügyet sem vetettek a kritikai gondolkodók hagymázos vágyképeire. Ehelyett liberalizálták a gazdaságot, monetáris szigort vezettek be, és nekiláttak a nemzeti vagyon privatizálásának. A társadalom nem tanúsított ellenállást. A második gazdaság szorgos és elfoglalt szereplôi észre sem vették, hogy ezek a reformok hamarosan kihúzzák a lábuk alól a (háztáji) talajt. Miközben azon fáradoztak, hogy valahogyan túléljék a kommunizmust, elmulasztották a rendszer bukásának pillanatát.
A népesség többsége semmilyen módon nem járult hozzá és nem is tudott volna hozzájárulni az új rendszer kialakításához. A társadalomtudósok is azzal voltak elfoglalva, hogy az új idôk szelleméhez igazítsák kutatási programjaikat. A változás nemcsak ideológiai, hanem szakmai, sôt egzisztenciális kudarc is volt a számukra. Nem ezért dolgoztak, akár reformerként, akár csak kutatóként. A valóságos folyamatok falszifikálták azt a programot, amelybe oly sok munkát fektettek, eszmeileg, szakmailag és intellektuálisan. Lemondóan konstatálták, hogy odalett a baloldali alternatíva, amely valójában éppen abban a pillanatban vált semmivé, amikor annak idején felfedezték. A kezdet a hatvanas évek közepén valójában a vég kezdete volt.
Csönd
Nem szerencsés, hogy a társadalomtudomány kevés figyelmet szentel azoknak a jelenségeknek, amelyek éppen azért következnek be, mert nem látjuk ôket elôre. Az uralkodó felfogás szerint a elôre nem látott eseményeken nincs mit magyarázni. A kocsi mindennap egy másik kutyát üt el, és nem lehet biztonsággal megjósolni, melyik lesz majd a következô áldozat. Ritkán meri valaki kimondani, hogy valami éppen azért történt, mert elôre hallgattak róla. A társadalomtudósok ritkán fedeznek fel összefüggést egy esemény és a róla való elôzetes hallgatás között. Elismerem: elég nehéz bizonyítani, hogy valami éppen azért következett be, mert nem volt elôre megjósolható. 1990 februárjában Németországban közvélemény-kutatást végeztek a keleti oldalon lakók körében.39 Arra voltak kíváncsiak, hogy a keletnémet polgárok vajon sejtették-e, hogy mi fog történni. A megkérdezettek 68 százaléka még utólag visszatekintve is azt válaszolta, hogy fogalma sem volt róla, mi jön, hogy hamarosan omlik a Fal. Ha tudták volna, hogy közel a rendszer bukása, bizonyára otthon várták volna az esemény bekövetkeztét, és nem menekültek volna Magyarországra, hogy ott Habsburg Ottó majd a páneurópai piknik keretében megnyissa nekik a vasfüggönyt, és nem kerestek volna menedéket az NSZK nagykövetségein, Szófiában és egyéb kevésbé kellemes helyeken. Ám ha tudták volna, hogy mi jön, ha így azután békésen otthon maradtak volna, talán a berlini fal sem omlik le. De mivel nem tudták, hogy közel a vég, tömegesen menekülni kezdtek, és ez megadta a kegyelemdöfést a rezsimnek. Az elôrelátás hiánya tehát hozzájárult a kommunizmus bukásához. A kremlinológusok, reformközgazdászok, társadalomkutatók tanácstalansága, a közeli végrôl való hallgatása történelemformáló erônek bizonyult. Az önmagán halálos sebet ejtô kritikai társadalomtudomány, amikor elfordult az utópiától, és föladta a haladás eszméjét, amikor felfedezte magának és a jövônek a primitívet - ma már talán mondhatjuk ezt - fontos szerepet játszott a rendszer összeomlásában. Nincs miért szégyenkezni: vannak idôszakok, amikor a félreértés, a tudatlanság okozta hallgatás a legtöbb, amivel a társadalomtudós hozzájárulhat a dolgok átalakításához. Néha a csönd teheti a legnagyobb szolgálatot.
Most, amikor a dolgok szinte a maguk útján haladnak, amikor se u-, se retrotópiának helye nincs, amikor a társadalom kutatója hiába várja a megváltó ötletet, amikor a haladás eszméjét és naiv képzeteinket már mintha magunk mögött hagytuk volna, talán mégis van mit tanulni Polányitól. A nagy átalakulásban, amikor a Tudor- és Stuart-korabeli államférfiak konzisztens és bölcs politikájáról ír, amivel a hanyatlásnak próbáltak gátat szabni, Polányi a következô kérdést teszi fel: "Miért kellene egy trend végsô gyôzelmében annak bizonyítékát látni, hogy az elôretörésének lassítására tett erôfeszítések hatástalanok voltak?" Önmagának feltett kérdésére Polányi irigylésre méltón szerény választ ad: "A változás sebessége gyakran nem kevésbé fontos, mint a változás iránya, de míg az utóbbi gyakran nem függ akaratunktól, az a sebesség, amellyel hagyjuk a változást lezajlani, nagyon is függhet tôlünk… Mert nagyrészt ettôl a sebességtôl függött, hogy a kisemmizettek alkalmazkodni tudnak-e a megváltozott körülményekhez, anélkül hogy végzetesen károsodnának emberi és gazdasági, fizikai és morális mivoltukban; hogy tudnak-e új foglalkozást találni a változással közvetetten összefüggô lehetôség-térben… A válasz minden esetben a változás és az alkalmazkodás viszonylagos sebességétôl függött… A gazdasági elmélet szokásos >>hosszú távú megfontolásai<< elfogadhatatlanok. [A piaci rendszer] feltételezése nélkül… értelmetlenek. Ha egy változás közvetlen hatása káros, akkor, amíg nincs bizonyítva az ellenkezôje, a végsô hatás is káros."40
A változásokat talán nem lehet, talán ha lehetne is, nem lenne bölcs dolog erôszakkal eltéríteni a maguk útjától. De a folyamatok tempóját befolyásolni - amiként a Tudorok tették - érdemes, értelmes lehet; felkészülni, felkészíteni a társadalmat a gyökeres változások, a megpróbáltatások könnyebb elviselésére, az alkalmazkodásra - a magunk meg a mások érdekében is. (Mert a "hosszú távú megfontolás az égvilágon semmit sem jelent". "In the long run - ahogyan Keynes mondta volt - we'll all be dead.") A brit korona minimalista programja - Polányi olvasatában - okulásul szolgálhat az utópiák és retrotópiák után. Biztosan nem könnyû beismerni, hogy ha ma, a XX. század végén tanulhatunk még valamit, azt a Tudoroktól és a korai Stuartoktól lehet. Azoktól, akiknek a politikája éppúgy az elôrelátás hiányából és a tudatlanságból eredt, mint a kommunizmuskori társadalomtudósok hallgatása.
A fenti írás eredetileg a Current Sociology Vol. 46 No. 2-es (1998. áprilisi) számában jelent meg, Retrotopia. Critical Reason Turns Primitive címmel. Az itt közölt szöveg az eredeti tanulmány rövidített és szerkesztett változata.
1 Finley, Moses: Utopianism Ancient and Modern. The Use and Abuse of History. London, Hogarth, 1990, p. 178. A tanulmányt eredetileg és talán nem meglepô módon a Wolf és Moore szerkesztette, The Critical Spirit: Essays in Honor of Herbert Marcuse címû gyûjteményükben publikálták. Boston, MA, Beacon Press, 1967.
2 L. Alexander, Jeffrey: Fin de Siécle Social Theory. London, Verso, 1995, p. 48. Az idézet eredetileg Itshisuka 1994-es könyvébôl való.
3 Gitlin, Todd: The Sixties. New York, Bantam, 1989, p. 109-216.
4 In: Rudas László: Elmélet és gyakorlat. Összegyûjtött tanulmányok. Budapest, Szikra, p. 69-70.
5 Hobsbawm Eric: From Feudalism to Capitalism. In: R. Hilton et al. (eds) The Transition from Feudalism to Capitalism. London, Verso, 1978, p. 162-164. (Eredetileg a Marxism Today címû folyóiratban jelent meg, 1962-ben!)
6 Idézi Kolakowski, Leszek: Main Currents of Marxism, III. The Breakdown. London, Oxford University Press, 1981, p. 429., 431.
7 Bloch, Ernst: Das Prinzip Hoffnung. Frankfurt, Suhrkamp, 1959, p. 284-5.
8 Alexander, im. p. 3.
9 Szelényi Iván és Pearse Murray: A város a szocializmusba való átmenet idôszakában. In: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 356.
10 Stahl, Henri H.: Traditional Romanian Village Communities. Cambridge, Cambridge University Press, 1980.
11 Kövér György: Az orosz obscsina történetéhez. Történelmi Szemle 21. 1978/2., p. 341., 354.
12 Társadalmi Szemle, 1962/2., p. 10.
13 Idézi Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés, 1957-65. Budapest, Gondolat, 1983, p. 194-5.
14 Váci Mihály: Se az atombomba, se az isten! Új Írás, 1961/9., 579-80. Idézi Berend, im. p. 196.
15 Konrád György-Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest, Akadémiai, 1969.
16 Wessely Anna: The Cognitive Change of Sociology. Replika, Special Issue, 1996, p. 16-7.
17 Stahl, Henri H.: A román falu öröksége. Szerk.: Miskolczy Ambrus. Budapest, ELTE, 1992.
18 Verdery, Katherine: Transylvanian Village. Berkeley, University of California Press, p. 11. Máramarosról l. még: Kligman, Gail: The Weeding of the Dead. Berkeley, University of California Press, 1988.
19 A szocialista lakáspolitika és a vele kapcsolatos "elégedetlenség" kérdésére l. Hegedüs József-Tosics Iván: Lakáspolitika és lakáspiac. Valóság, 1981/7.; Tosics Iván: Dilemmas of Reducing State Control. Az IRCHP konferenciáján tartott elôadás. Gavle, Svédország, 1986; Dávid János: A magánlakásépítés formái és feltételei. Valóság, 1980/10.; Kenedi János: Do It Yourself: Hungary's Self-Help Economy. London, Pluto, 1981. A munkacserérôl pedig: Sík Endre: The Survival of an Institution of Survival: The Reciprocal Exchange of Labour in Modern Times. A Trends and Challenges in Urban Restructuring konferencián tartott elôadás, Rio de
Janeiro, 1988.
20 Rajk László: A kockaházak ellenutópiája. Kézirat, 1976.
21 Szelényi Iván: Városfejlôdés és területgazdálkodás Kelet-Európában. In: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 345.
22 Wessely Anna im. p. 16-17. A szerzô hivatkozása: Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Budapest, Kossuth, 1955, p. 300-303.
23 Jegyzetek egy szellemi önéletrajzhoz. In: Szelényi: Új osztály, állam, politika. 1990.
24 Szelényi, im. p. 468-9.
25 A fogalom valószínû jelentésérôl lásd: Finley, Moses: Aristotle and Economic Analyses, Past and Present, 1979/47., p. 3-25. Finley szerint Polányi félreértette a Nikomakhoszi etika V. könyvét és a Politika I. könyvét is.
26 Polányi, Károly: Arisztotelész felfedezi a gazdaságot. In: Archaikus társadalom és gazdasági szemlélet. Budapest, Gondolat, 1976, p. 170.
27 Polányi Karl: The Great Transformation. Boston, MA. Beacon Press, 1957, p. 53-4. Magyarul: Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Ford. Pap Mária. Mészáros G. Kiadása, Budapest, 1997, p. 70-1.
28 Rostow fejlôdéselmélete sokat merített Friedrich Listtôl. L. List, Friedrich: Das nationale System der politischen Ökonomie. Stuttgart, Cotta, 1841.
29 Az ellenállás és a túlélés technikáinak legjobb elemzése: Juhász Pál: Adalékok a háztáji kisegítô gazdaság elméletéhez. Budapest, A Szövetkezeti Kutatóintézet Évkönyve, 1985.
30 L. Márkus György: Az utóparasztság arcképéhez. Szociológia, 1973/1., p. 56-67.
31 L. Szelényi et al.: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisment in Rural Hungary. Cambridge, Polity Press, 1987. A késôbbi magyar kiadásban a cím megváltozik: Harmadik út? Polgárosodás falun.
32 Stark, David: Markets inside the Socialist Firm: Internal Subcontracting in Hungarian Enterprises. Az Amerikai Szociológiai Társaság éves konferenciáján tartott elôadás. 1985. Továbbá úô: Rethinking Internal Labour Markets: New Insights from Comparative Perspective. American Sociological Review, 1986/51., p. 492-504.
33 L. Szelényi Iván: Kelet-Európa az átmenet korszakában - úton a szocialista vegyes gazdaság felé?; valamint: Jegyzetek egy szellemi önéletrajzhoz. In: Szelényi: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990, p. 401-32. és 464-9.
34 Thompson: The Moral Economy of the English Crowd in the Eighteenth Century (in Past and Present); James Scott: The Moral Economy of the Peasant (1985); John Gaventa: The Power and Powerlesness; E. Hobsbawm: Primitive Rebels.
35 Rév István: The Advantages of Being Atomized. Dissent, Summer, 1987.
36 Rév István: Az atomizáltság elônyei, post scriptum. Replika, 1996/23-24., p. 157.
37 L. pl. Rittersporn, Gábor Tamás: Das kollektivierte Dorf in der bauerlichen Gegenkultur. Elôadás a Stalinismus vor dem Zweiten Weltkrieg címû müncheni konferencián, 1996.
38 Havel, Vacláv: The Power of Powerless. John Keane (ed.) New York, M. E. Sharpe, 1985, p. 91-2., 95.
39 A vizsgálatot az Institut für Demoskopie Allensbach végezte 1990 márciusában.
40 Polányi, Karl: The Great Transformation. Boston, MA. Beacon Press, 1957, p. 38-38. A magyar kiadásban: Polányi, im. p. 49-51.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu