Jean-Pierre Le Goff: Milyen kitérôk
és kanyarok során történhetett, hogy '68 májusa,
ami mindazok szemében, akik átélték, radikális
szakítást jelentett a "régi világgal", végül
egy újkonformizmushoz jutott el? (…)
François Géze: Hadd térjek vissza az eredeti problémakörre: a gyászmunka hiányára. A 60-as, 70-es éveket valóban nagy ideológiai hullámzás jellemzi, az értelmiség nagyobb részét erôsen befolyásolták a marxista és a forradalmi elméletek. Márpedig azoknak az embereknek, akik az elsô idôszak szereplôi és legfontosabb irányítói voltak, közös vonásuk, hogy önmagukat is megtagadva néha átadták magukat a kor szellemének, szinte mindig anélkül, hogy egy pillanatra is visszanéztek volna az általuk korábban képviselt és védett elképzelés politikai kudarcára. Ez a kudarc 1974-ben vagy '75-ben vált véglegessé, de azóta sem elemezték. Én magam, mint annyian mások is, ezt a jelenséget a forradalmi szervezetekben éltem meg. Egymás után lábujjhegyen tûntek el az emberek, anélkül hogy visszafordultak volna a múlt felé. Mi az oka az általad említett politikai nehézségeknek? Miért viselkedtek közülünk olyan sokan úgy, mintha nem lett volna más választás, mint az új idôszak értékeihez való kritikátlan csatlakozás, a nem tudatosan vállalt amnézia?
J.-P. L. G.: Számos érzelmi oka is van annak, hogy félnek szembenézni korábbi önmagukkal. Nem olyan könnyû vállalni a kudarcot, fôképp, ha az ember nem érti pontosan, miért kötelezôdött el olyan erôsen egy politikai és egzisztenciális zsákutcának bizonyult irányzat mellett. Ami a legszélsôségesebbeket illeti, a törvényszegés tapasztalatától nehéz elszakadni. A '68-asoknak gyakran nehezükre esik megszabadulni szubjektivitásuktól. S fôképpen: nem olvashatják újra a múltjukat, mivel valójában nem szakítottak korábbi gondolkodásuk kereteivel. Sem a megtagadás eredeti erkölcsi indíttatása, sem az a tény, hogy ez a társadalom, amelynek nélkülözhetetlen elemei az uralkodás és kizsákmányolás új formái, felkínálja számukra a beolvadást, nem teszi lehetôvé a történtek megértését. Ami a 80-as évek rehabilitálását illeti: az ôket mozgató szenvedélyek ellenpólusán idomították ôket az új kor szelleméhez.
Beszélhetünk-e ingadozásról a 70-es évek végén? Igen is, nem is. Vannak természetesen látványosan diszkontinuus elemek, ugyanakkor azonban megtalálhatjuk azokat is, amelyek a folytonosságot biztosítják. Ezekben a vitatható években új mentális struktúrák formálódtak, oly módon, hogy a valóság, a társadalom, az emberi kapcsolatok kérdései kerültek középpontba. Nézzék csak meg azokat, akiket "új filozófusoknak" neveznek: felégetik mindazt, amiért nemrég még rajongtak. Beszédeik ellenkezô irányt vesznek, de gondolkodásmódjuk ugyanaz, ugyanazok a sematikus szövegek, ugyanaz az átkozódás, mint egykor a baloldalon, amely megváltónak tekintette magát.
Vagy nézzék meg a másik oldalon a politikai ökológia fejlôdését ugyanebben az idôszakban: hiába szakított a baloldaliság erôszakos vonásaival, hiába hangsúlyozza a példamutatás és a nevelés kiemelkedô szerepét: ugyanúgy megôrizte a kulturális forradalom, a mentalitás és a mindennapi viselkedés gyökeres megváltoztatásának eszméjét, és ugyanazon a moralizáló alapon és módon támadja az "átlagfranciát", mint a baloldali radikalizmus.
F. G.: De pontosan hogyan illeszkedik egymáshoz a politikai és a kulturális baloldaliság? Belülrôl, a mozgalomból, az 1968 utáni idôszakból szemlélve nem látszott a kettô közötti különbség. Bármelyik szervezethez tartoztak is, a szereplôknek az volt a meggyôzôdésük, hogy politikai, kizárólag politikai terv mozgatja ôket. A politikai baloldaliság május után öt évig uralja a színteret, miközben a kulturális baloldaliságot megjelenítô szervezetek, a szituacionisták, a Március 22-e igen hamar eltûnnek. Az alkalmi szervezetek, mint például az Éljen a forradalom! vagy a Tout! igen kevés ideig maradnak színen. Van némi paradoxon abban, amikor azt állítod, hogy azok maradtak meg hosszú távon, akik akkor nem voltak elôtérben.
J.-P. L. G.: Május egy csillagközi felhô. Nem tartozik senkihez. Minden egyidejûleg és egymástól függetlenül létezik. A május utáni idôszak világít majd rá arra, hogy ami egésznek látszott, az egymásnak ellentmondó alkotóelemekbôl tevôdik össze, még ha ezek olykor vegyülnek is egymással. A legszektásabb leninista szervezetekben is találhatunk olykor anarchista elemeket. Ami új, az pontosan a keveredés a politikai követelések és a játékosság, az ünnepélyesség, a kereteket áthágó magatartás között - ez utóbbiak az igenlô oldal: azé a fiatalságé, amelyik néha beéri saját magával. Még a szituacionisták is benne vannak ebben a keveredésben: munkástanácsok az egyik oldalon, szexuális és pszichológiai nyomor a másikon. A leninista csoportocskák léteznek, de nem függenek össze május leginkább újító törekvéseivel, hiszen az ô törekvéseikben nyoma sem volt az újításnak.
Az újat hozók, mint például a Március 22-e mozgalom és a szituacionisták hullócsillagok. A Szituacionista Internacionálé mindössze néhány tucat tagot számlál. Egymástól igencsak eltérô egyéniségekbôl álló arisztokratikus szervezôdés, amely ráadásul folyamatosan kizárja önmagát, és osztódik. Ennek ellenére igen erôsek és széles körben hódítanak a május utáni periódusban. Ekkoriban leginkább a nem leninista forradalmi szervezetek vannak szem elôtt, bár itt jelentkezik az a meglepô anomália, a "mao-spontex" - vagyis az egzisztenciális forradalom beleinjekciózása a maoizmusba - , amelynek nem erôs oldala a politikai koherencia, de a leginkább elôtérben lévô csoportban található meg. Mintegy tíz év alatt a kulturális baloldaliság - amelyet én a vágyfelszabadítás áramlatának nevezek - fogja felrobbantani a politikai baloldaliságot.
Általában véve azt hiszem, együtt kell tekintenünk a két szélsôséget, azaz a politikai és a kulturális baloldaliságot, hogy megérthessük a létrejött mutációt. Harcukban forr majd ki az újfajta kulturális összetétel. A politikai baloldal május után az új történelmi helyzetben egy forradalmi örökséget állít színpadra a karikatúrájával együtt. A színpad szó itt kulcsfontosságú. Színielôadás folyik, és dramatizálás, amely a szélsôségesek tetszését akarja elnyerni, és tragikusba vált Pierre Overney halálával 1972-ben, anélkül azonban, hogy ennél véresebb mészárlássá fajulna. A szélsôbaloldali csoportok s különösen a maoisták szövegei egész sereg hivatkozást és képet sûrítenek össze, amelyeknek már semmi közük Leninhez vagy Maóhoz. Találhatunk bennük sans-culotte-okat, kommünárokat, spanyol háborút, ellenállást… A végletekig viszik a forradalmi szakítás és az új ember vízióját. Ez a karikatúraszerû dramatizálás is hozzájárul ahhoz, hogy a baloldaliság belülrôl bomlik fel.
Ugyanakkor a kulturális baloldaliság, nem törôdve a politikai forradalommal, másképpen akar élni, új értékeket és új viselkedésformákat vezet be, legyen szó szexualitásról, kapcsolatokról, a munkához vagy a természethez fûzôdô viszonyról - ezek az értékek és viselkedésformák a felszín alatt egy másfajta baloldaliság kiforrásához vezetnek. Ez a fajta kulturális balosság meghaladja a politikai balosságot. Beköszönt a 70-es évek második felének antitotalitárius hulláma, és ezzel vége az újleninizmusnak. A baloldal ilyetén fejlôdése azt jelenti: egy történelmi korszaknak vége, s megjelenik az új.
De a kulturális baloldaliságnak ezért a gyôzelemért súlyos árat kellett fizetnie: ez pedig a társadalom depolitizálódása és az individualitás megjelenése: ezek nemcsak az elkötelezôdés hagyományos formáival szakítanak, de a polgári társadalom hagyományos kötôdéseivel is.
F. G.: Nagy hangsúlyt fektetsz a "vad" elemre, a kulturális baloldaliság egyes jellegzetes, sötét és démoni megnyilvánulásaira. A feminizmusról szóló fejezetek talán túlzottan szigorúnak tûnhetnek, akárcsak a summerwilli szabad gyermekekrôl szóló elemzésed. Nem tulajdonítasz túlzottan nagy jelentôséget szélsôséges irányzatoknak, a határátlépés példáinak azokhoz a mozgalmakhoz képest, amelyeknek a szerepét a nemek egyenlôsítésében vagy egy kevésbé tekintélyelvû pedagógia térhódításában ma is teljes joggal méltatják? Hasonlóképpen nagyon kritikus elemzést adsz a korszak gondolkodásáról, pontosabban nem is a gondolkodókról magukról, hanem Foucault, Althusser, Deleuze és Guattari fogadtatásáról. Itt újból felmerül a kérdés: nem a karikatúrákat részesíted-e kitüntetett figyelemben?
J.-P. L. G.: Teljesen igaz: azt a megoldást választottam, hogy a legszélsôségesebb csoportokra figyelek. Miért? Mert úgy mûködnek, mint a nagyítóüveg. Az én szememben ugyanazt a szerepet töltik be, mint az esztétikában az avantgárdok: szélsôségeiknek hála, igen éles képet adnak a mélyben húzódó tendenciákról. Vegytiszta állapotban mutatják meg ôket. Mindez korántsem jelenti azt, hogy elôtörésük a társadalomban ugyanolyan mértékû radikalizmussal megy végbe. Épp ellenkezôleg. Ezután a baloldal kissé lecsendesül, békésebbé válik, és témái integrálódnak. Egyes '68-asok ma azzal védik korábbi radikalizmusukat, hogy "üdvös, termékeny szélsôségekrôl" beszélnek. De világosan kell látnunk, hogy ezek az üdvös szélsôségek olyan társadalmat feltételeznek, amely képes a csapások elviselésére és a továbbfejlôdésre. Miközben a könyvet írtam, meglepôdve tapasztaltam, milyen nagymértékben képes magába olvasztani ezeket az elemeket a francia társadalom és a köztársasági modell. A kulturális baloldaliság csendesülésének fordulópontja 1973-ban jön el. Két esemény jelzi és gyorsítja fel a radikalizmus kudarcát, a szélsôségek zsákutcába jutását: Lip és Larzac. Hozzájárultak ahhoz, hogy békésebbé váljanak és integrálódjanak a baloldal által felvetett témák. Ebben a tekintetben még hátravan egy általam nem tárgyalt fontos pont megvilágítása: a második baloldal szerepe. Ez az, ami a CFDT-n keresztül a májusi eszméket közvetítette a szélesebb középrétegek számára. Külön története van ennek az irányzatnak, amely a kapcsot jelentette a kommün témái és a társadalom között.
Lényegében tehát, azt hiszem, nem kell visszamenôleg olyan elnézônek lenni. Amit ma kedves kis szabadelvû hedonizmusnak látunk, egyáltalán nem ebben a formában jelent meg. 1969 és 1973 között a legszélsôségesebbek valódi pusztító vihart képzeltek el, az autonómia szélsôséges megvalósítását, amely áthág minden korlátot. Radikális autonómiakeresés volt ez, és tragikus zsákutcába vezetett. Ezt a dimenziót akartam reflektorfénybe helyezni.
Úgy hiszem, hagyni kell, hogy a politikai és a kulturális baloldaliság legszélsôségesebb irányzatainak pusztító és démoni oldalával leszámoljon a történelem. A pusztítás vadsága abból fakad, hogy kirekesztik magukat minden elképzelhetô kulturális és politikai mezôbôl, megtagadják történelmünk kétértelmûségeinek feldolgozását. Még mindig jócskán rabjai vagyunk ennek a helyzetnek.
F. G.: Véleményed szerint köthetô-e ez a démoni oldal a korszak valamely szerzôjéhez, akinek a mûvei, mint afféle kanonizált szövegek, legitimálták ezeket a törekvéseket?
J.-P. L. G.: Idézted már a legfontosabbakat: Althusser a marxista-leninista oldalon, Foucault és Deleuze-Guattari a vágyódók oldalán. E szerzôk és a baloldaliság két irányzata közötti kapcsolat valójában egy félreértés története: összetévesztették a mûveket a tettekkel. A könyvek már pusztán létezésükkel is azt jelzik, hogy tartalmukat lehetetlen cselekedetekbe átfordítani. Ezeknek a mûveknek a léte, legyenek bármilyen felforgatók, önmagában egyúttal terveik tagadása. De ha betûrôl betûre követjük ezeknek a szerzôknek némelyikét, egész egyszerûen magát a kultúrát tagadjuk. Ezzel próbálkozott meg a baloldal, amikor a végletekig komolyan akarta venni ezeket a mûveket. Az értelmiség és a legszélsôségesebb baloldal tudattalan módon szinte flörtöltek egymással, amikor ez az értelmiség a fiatalsághoz fordult, amely szavaiknak valóságértéket tulajdonított, jóllehet ôk maguk ezt sohasem tették.
F. G.: Miközben téged hallgatlak, nem tehetem meg, hogy ne gondoljak arra a meglepô jelenségre, ami François Maspero könyvesboltjában történt, a szervezett lopásra:
Az olvasás örömére, ami aztán lebuktatta saját magát. Általam felelôtlennek tartott emberek a lopást úgy állították be mint forradalmi tettet. Miközben könyveket lopnak, a mûveket tagadják - egyébként lopták ugyan a könyveket, de alig olvasták ôket. Ezzel megtagadják, hogy annak tekintsék a mûveket, amik: egyszerre intellektuális tárgyaknak és ugyanakkor termékeknek is, amelyekbe munkát fektettek. Ily módon pusztán a cselekvésre redukálják ôket.
J.-P. L. G.: Az ôrület, a korlátok széttörése iránti lelkesültség nem Foucault-nál vagy Deleuze-nál és Guattarinál kezdôdik. Náluk ugyan markánsan megjelenik, de ôk maguk tartózkodnak attól, hogy a gyakorlatba ültessék. Az írás és a könyv emberei maradnak. De baloldali olvasóközönségüket pontosan az érdekli, hogyan ültethetik a gyakorlatba mindazt, ami eddig csak elmélet volt. Már a szürrealisták bejelentették, hogy lerombolják a mûvészet és az élet közötti korlátokat. Elbuktak ugyan, de mûveik e kísérlet relikviáiként fennmaradtak. A szituacionisták újraélesztik a szürrealista tervet. Ott veszik fel a fonalat, ahol még nem jutott el a végletekig. Hatékonnyá akarják tenni a mûvészetet az életben, és itt kezdôdik a nihilizmus.
De ez aktív nihilizmus. A vele szembeni ellenállás jelöli ki a támadás célpontjait. Mihelyst azonban sikeres lesz, mihelyst sikerül aláásnia a vele szembenálló érveket, az összeomlás nihilizmusához jutunk. Pontosan ez történik velünk.
F. G.: Ha hivatkozhatom saját élményeimre, az az elmélet, mely a leginkább dezorientáló hatást gyakorolja a korszakban, a hatalom víziója, Foucault írásaiból táplálkozva: az a tézise, miszerint az "erôs állam" és az "újfasizmus" között folyik ma politikai harc, oda vezetett, hogy valójában már tagadta magának az államnak a szükségességét. Képtelenné váltunk arra, hogy megértsük az állam helyét és szerepét, az államét, amely a polgári lét és a kultúrával való társadalmi kapcsolat garanciája. Ez a tagadás átnyúlik a következô periódusba, és - logikus módon - az anarcho-liberális mozgalmakat táplálja.
J.-P. L. G.: A hatalom démonizálása lényegi összetevôje a baloldali gondolkodásnak. Nemcsak Foucault-nál jelenik meg, hanem például Althussernél, az "állam ideológiai apparátusával". Ez lényegi eleme ennek a lehetetlen örökségnek. Az autonómia radikális koncepciója, amely lerombolja a hatalom és az autoritás fogódzóit, nem tételezheti magát tovább autonómiaként. Mivel autonómia csak valamilyen szembenállásban és azonosulásban fogalmazódhat meg. Szüksége van a másik oldalra. Ellenzék nélkül az autonómiakövetelés rombolóvá lesz. Ez a gyökere a mai lanyha barbarizmusok különbözô formáinak.
A világ legjobb szándékával, a szabad kibontakozásukra és jólétükre hivatkozva olyan helyzetbe hozzuk a gyerekeket, ahol a felnôttek és a hatalmi fórumok rájuk hárítják feladataikat és felelôsségüket. Ez az oka nyugtalanságuknak és a stresszes állapotuknak. Azon az úton járunk, hogy olyan egyedeket állítunk elô, akik egész életükben tévelyegnek majd.
Ma leigázottak, megalázottak
és a félelemtôl betegek vagyunk… Mindennap meghátrálunk
az összetûzés elôl, de bizonyosak lehetünk
benne, hogy nem fogjuk elkerülni: nekik, a gyilkosoknak szükségük
van rá; megkopasztanak minket, és szétütnek köztünk.
Véget ért tehát a boszorkányok és a
bálványok ideje, s választásra kényszerülnek
majd: vagy verekednek, vagy elrothadnak a koncentrációs táborokban.
Ez a dialektika utolsó mozzanata…
(Jean-Paul Sartre: Elôszó
Fanon könyvéhez, 1961)
*
A harcnak ez a formája lehetôséget
ad arra, hogy az emberi faj legmagasabb fokára jutva forradalmárokká
legyünk, és azt is lehetôvé teszi, hogy emberi
mivoltunkban is egy fölsôbb szintre jussunk. Aki e két
cél egyikét sem képes elérni, az jobb, ha szól,
és feladja a harcot.
(Che Guevara: Napló, 1967)
*
"Nem akarják eltörölni
az állam hatalmát?" Dehogynem, csak nem most rögtön…
(Mao Ce-tung: A nép demokratikus
diktatúrájáról, 1949)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu