Bizonyos idôközönként a mi kontinentális éghajlati viszonyaink között elôfordulnak kemény telek sok-sok csapadékkal. Így történt ez 1978-79 telén, amely alapjaiban megbénította a közlekedést és a gazdaságot Lengyelországban. Újév napján, 1979. január 1-jén összeült a lengyel minisztertanács, hogy megvitassa, miként lehet úrrá lenni a kialakult helyzeten. A következô évben megismétlôdött a kemény tél, és felszínre hozta a lengyel gazdaság összes gyengeségét. Elfogyott a szén, az elektromos mûvek idôrôl idôre kikapcsolta az áramot, és komoly nehézségekbe ütközött az ellátás biztosítása a legalapvetôbb élelmiszerekbôl.
Természetesen nem a tél okozta Lengyelország gazdasági összeomlását, de a szeszélyes idôjárás különösen érzékelhetôvé tette az átlagpolgár számára. Edward Gierek ígéretei egy "virágzó Lengyelország" felépítésérôl már csak sajnálkozó mosolyt váltottak ki az emberekbôl. Pedig a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának elsô titkára addig viszonylag népszerû volt (persze ahhoz képest, mennyire kedvelték a térségünkbeli kommunista pártvezetôket saját országaikban). 1980-ra azonban már bukott politikusnak számított, csak ezzel természetesen még nem volt tisztában. 1970 végén került hatalomra, amikor leváltották a méltán meggyûlölt Wladysl'aw Gomul'kát, aki véres sortüzet vezényelt a tengermelléken az áremelések ellen tüntetô fegyvertelen és békés munkásokkal szemben. Gierek saját pártja hitbizományaként kezelte az országot, miközben pragmatikus, ráadásul nagyvilági kommunista lévén az életszínvonal mindenáron való emelését tûzte ki célul, azt gondolván, hogy ha az embereknek tele a gyomruk, akkor lázadni sem fognak a rendszer ellen. Ezért Gierek nyakló nélkül vette fel a nyugati hiteleket, amelyeket egyrészt a fogyasztásra, másrészt pedig az egyébként rendkívül ésszerûtlen és teljesen gazdaságtalan nehézipari nagyberuházásokra költöttek.
A gazdaság totális csôdjének közeledô veszélyére elôször 1976-ban a radomi és az ursusi megmozdulások figyelmeztettek. A munkások akkor a tervezett nagymértékû áremelések ellen tiltakoztak. Bár tüntetéseiket kegyetlenül elfojtották, Gierek és csapata a továbbiakban úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. 1976 egyben a szervezett lengyel ellenzék megszületésének dátuma is. Ekkor alakult meg a Jacek Kuron vezette Munkásvédô Bizottság (lengyelül: KOR), amely a levert munkásmegmozdulás perbe fogott vádlottai és azok családjai megsegítésére jött létre. Ugyanekkor hirdette meg Adam Michnik, a mind erôteljesebb lengyel ellenzék egyik vezéralakja azt az eszmei programot, amely az új evolucionizmus nevet kapta. Az új evolucionizmus azt jelentette, hogy az ellenzékiek leszámoltak addigi tévhitükkel, hogy majd a LEMP-en belüli ún. revizionisták kényszerítik arra a pártvezetést, hogy látványosan finomítson hatalomgyakorlási módszerein, s majd az ellenzék ezeken a revizionistákon keresztül próbál ez irányban nyomást gyakorolni. Az új elmélet szerint az építô munkát a társadalomban kell folytatni (nem pedig a LEMP-ben), és az értelmiségnek alkalomadtán össze kell fognia a munkássággal.
1980 februárjában Gierek leváltotta a népszerûtlen Piotr Jaroszewicz miniszterelnököt (a közhiedelem szerint ô volt Moszkva abszolút bizalmi embere a LEMP vezetésében), akit a színtelen-szagtalan Edward Babiuch követett. Mivel az 1970-es és 1976-os tapasztalatok miatt a hatalom erôsen tartott a húsárak emelésétôl, ezért a LEMP 1980. februári VIII. kongresszusán - ami egyébként maga volt a megtestesült sikerpropaganda - kitalálták a "forgalmi árakat", amelyeket a "kereskedelmi boltokban" érvényesítenek. Ezekben az üzletekben a húst és a felvágottat sokkal drágábban árusították, mint a "normál" boltokban. Ez irritálta az embereket, akik úgy vélték, hogy a hatalom ily módon a "hátsó ajtón" keresztül hajt végre áremelést. A robbanás akkor következett be, amikor a hatóságok megpróbálták a forgalmi árakat bevezetni a munkahelyi étkezdékben és büfékben. A különbözô üzemekben sztrájkok törtek ki, amelyeket gyorsan felszámoltak, mégpedig olyképpen, hogy beleegyeztek a munkások fizetésemelés-követeléseibe, ami teljes zsákutcának bizonyult. A sztrájkok ugyanis futótûzként terjedtek, mivel a munkások megértették, hogy ez a fizetésemelés egyetlen módja. A hatalom félt, tehát fizetett - ez pedig növelte az inflációt, és még jobban elmélyítette a gazdasági válságot.
1980. július 10-én Lublinban is kezdetét vette a sztrájk, ami a következô napokban egyre több üzemre kiterjedt, és megbénította - többek között - a lublini vasúti csomópontot, amelyen keresztül a Szovjetunióval folytatott kétoldalú kereskedelem zajlott. A helyzet annyira súlyos volt, hogy párt- és kormányküldöttség érkezett a városba Mieczysl'aw Jagielski miniszterelnök-helyettessel az élen. Ô megígérte a béremelést, és a sztrájkok véget értek.
De a helyzeten továbbra sem lettek úrrá. Augusztus 11-én sztrájkba lépett a varsói tömegközlekedés. Három nappal késôbb követte a példát a Lenin nevét viselô gdan'ski hajógyár, amely politikai követeléseket fogalmazott meg, legfôképpen azt, hogy vegyék vissza az állásukból az ún. Szabad Szakszervezetek szervezése miatt elbocsátott két dolgozót, Anna Walentynowiczot és Lech Walesát, hogy emeljenek emlékmûvet az 1970. decemberi véres sortûz áldozatai emlékére, s mellesleg emeljék a fizetéseket is. A hajógyárhoz más helyi üzemek is csatlakoztak. Augusztus 16-án a hajógyár igazgatósága beleegyezett a sztrájkolók követeléseibe, Walesa a sztrájkbizottság vezetôjeként visszatért munkahelyére, és lefújta a sztrájkot. Ezt rendkívül rossz néven vették a többi sztrájkoló üzem képviselôi, akik tudták, hogy nem rendelkeznek olyan erôvel, mint a hajógyáriak.
A tiltakozások hatására Walesa visszavonta a sztrájk lefújását. Létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot. Ez alakulásakor 21, a következô napon, augusztus 18-án már 156 üzemet képviselt. Szintén augusztus 18-án Szczecinben is kitört a sztrájk, és ott is megalakították az Üzemközi Sztrájkbizottságot. A gdan'ski Üzemközi Sztrájkbizottság 21 pontos követelést állított össze. Az elsô pont a szabad - értsd: a kommunista hatalomtól független - szakszervezetek megalakítására és tevékenységük biztosítására vonatkozott. Ez volt a legfontosabb és a hatalom számára a legnehezebben elfogadható követelés. Ez ugyanis egyet jelentett azzal, hogy olyan struktúra jön létre, amelyet a LEMP nem tud ellenôrzése alatt tartani.
Augusztus 15-én, tehát még a 21 pont megfogalmazása elôtt, Babiuch miniszterelnök fellépett a televízióban. Beszélni nem tudott, mondanivalója pedig nem volt. Tíz nappal késôbb kizárták a LEMP Politikai Bizottságából, és leváltották miniszterelnöki tisztségébôl. Utóda a legalább annyira jellegtelen Józef Pinkowski lett. Gierek egyelôre a helyén maradt, de leváltása már csak idô kérdése volt.
A LEMP KB elsô titkára lebecsülte a lublini sztrájkokat, és nem látott okot arra, hogy megszakítsa a Krímben töltött rendes évi szabadságát. A hajógyári sztrájk kirobbanása azonban már hazatérésre késztette ôt. Teljesen más helyzetbe csöppent, mint 1970-ben. A munkások jól szervezettek voltak, és nem vonultak ki az utcára, ami mindig provokációval és káosszal fenyeget. Kivonulás helyett Gdan'skhoz és Szczecinhez hasonlóan az összes sztrájkoló üzemet képviselô sztrájkbizottságokat hoztak létre. A pártvezetés szempontjából ez volt a legveszélyesebb, mert ezek a bizottságok jelentôs erôket sorakoztattak fel maguk mögött.
Így kezdetben a hatóságok nem ismerték el ezeket a bizottságokat, és igyekeztek az egyes üzemekkel megegyezésre jutni. Ezzel kísérletezett Gdan'skban Tadeusz Pyka miniszterelnök-helyettes. Küldetése teljes kudarccal végzôdött, mégpedig két okból. Egyrészt már kevésnek bizonyultak az anyagi engedmények, mert a sztrájkolók lényeges politikai követeléseket is elôterjesztettek. Másrészt Pyka intellektuálisan alacsonyabb szinten állt, mint a munkások képviselôi, akikkel tárgyalt. Ez ékes bizonyítéka annak, milyen színvonalú volt a káderpolitika a párt- és kormányapparátusban.
Augusztus 20-án megérkezett a gdan'ski hajógyárba Tadeusz Mazowiecki (1989-ben az elsô nem kommunista miniszterelnök) és Bronisl'aw Geremek (jelenleg külügyminiszter), akik egy levelet hoztak magukkal, amelyben 64 értelmiségi aláírásával biztosította támogatásáról a sztrájkolókat. Mazowiecki és Geremek szakértô bizottságot szerveztek, amely nagyon fontos szerepet játszott a tárgyalások folyamán. Megérkeztek Gdan'skba a Munkásvédô Bizottság aktivistái is, hogy segítséget nyújtsanak az Üzemközi Sztrájkbizottságnak, többek között a nyomtatott sajtótermékek elôállítási bázisának megszervezésében. (Jelenlétüket nem verték nagydobra, nehogy ürügyet szolgáltassanak arra a propagandára, miszerint a munkások az értelmiségi ellenzékkel összefogva összeesküvést terveznek.)
A gdan'ski Üzemközi Sztrájkbizottság villámgyorsan növekedett. Augusztus 20-ra már több mint 300 üzem csatlakozott hozzá. Három nappal késôbb megérkezett Gdan'skba a szczecini Üzemközi Sztrájkbizottság küldöttsége. Megállapodtak abban, hogy a követelések közül a szabad szakszervezetek létrehozása a legfontosabb.
A munkások ugyanis csak egy saját érdekvédelmi szervezet megalakítása esetén láttak garanciát arra, hogy a kommunista hatalom 1956, 1970 és 1976 után nem csapja be ismét ôket. Egyébként Gdan'sk - Szczecinhez hasonlóan - az információáramlást tekintve el volt vágva a külvilágtól. A hatóságok megszakították a telefon- és telexösszeköttetést, s ellenôrizték a városokba érkezô személyeket. Mindez azonban csekély eredménnyel járt.
A sztrájk minden egyes napja gyengítette a hatalmat, és az egész országra kiterjedô sztrájkhullámmal fenyegetett. Ezért döntött úgy a LEMP vezetése, hogy komoly tárgyalásokba kezd, és igyekszik a lehetô leggyorsabban megegyezésre jutni. A Szczecinbe utazó küldöttséget Kazimierz Barcikowski miniszterelnök-helyettes, a gdan'skit Mieczysl'aw Jagielski, a másik miniszterelnök-helyettes vezette. Az elôbbi ráadásul a Politikai Bizottság póttagja, míg utóbbi rendes tagja volt, ami erôs tárgyalási pozíciót jelentett számukra.
Augusztus 25-én Marian Krzak pénzügyminiszter az esti tévéhíradóban bejelentette, hogy Lengyelország adósságállománya elérte a 20 milliárd dollárt. Addig minden, az eladósodással kapcsolatos adatot a lehetô legszigorúbb titokban tartottak. Azért hozták ezeket nyilvánosságra, hogy lejárassák Giereket és csapatát, valamint visszafogják a tömegek fizetésemelés-követelését. A következmény azonban eltért a feltételezettôl. Az adatok ugyanis megerôsítették a lengyel társadalom azon meggyôzôdését, hogy nem az 1970 utáni kormányzó csapat a rossz, hanem maga a létezô szocializmus rendszere.
Másnap, augusztus 26-án Stefan Wyszyn'ski prímás, a lengyel katolikus egyház feje - aki rugalmas, ugyanakkor határozott és következetes politikájával megôrizte egyháza függetlenségét, és elérte azt, hogy 1948-tól kezdve a lengyel katolicizmus mindvégig komoly erô maradt a kommunista párttal szemben -, burkoltan bár, de a sztrájkok beszüntetésére hívott fel. A püspöki kar a prímással az élen attól tartott, hogy ha egész Lengyelországot elönti a sztrájk, akkor az szovjet katonai beavatkozást fog kiváltani. Igyekeztek tehát inkább csökkenteni a feszültséget. Az egyház emellett teljes lelkipásztori gondoskodást biztosított a sztrájkolóknak: a papok miséket tartottak, gyóntattak, a sztrájkoló üzemeket kereszttel, valamint a szentek - s természetesen az 1978-ban II. János Pál néven pápává választott Karol Wojtyla - képeivel díszítették. Wyszyn'ski beszédének napján a sztrájkok átterjedtek több lengyel nagyvárosra (például Wrocl'aw, Krakkó és Poznan'), azután a következô néhány napban elérték Varsót, Lódz'ot és Katowicét is. Ez utóbbi jelentette a Gierek-csapat igazi hitelvesztését. A lengyel pártvezetô ugyanis 1957-tôl 1970-ig a katowicei vajdasági pártbizottság - a legnagyobb súllyal és befolyással rendelkezô vidéki pártszervezet - elsô titkára volt, és a nehézipari központnak számító Felsô-Szilézia képezte az ô valódi hátországát és támaszát. Most már ez is szembefordult vele. Megvolt tehát a kellô nyomaték a szczecini és a gdan'ski tárgyalásokhoz. Egyértelmûvé vált, hogy vagy megegyeznek, vagy a helyzet teljesen kicsúszik a párt- és kormányvezetés ellenôrzése alól.
Ezek után augusztus 30-án megszületett a szczecini, másnap pedig a gdan'ski megállapodás (ez utóbbit a munkások részérôl Lech Walesa írta alá). A kormány vállalta, hogy a sztrájkolók összes követelését - beleértve a szabad szakszervezetek megalapítását is - teljesíti. Megállapodtak abban is, hogy vasárnaponként a rádió szentmisét közvetít majd. A sztrájkbizottságok átalakulhattak az új szakszervezetek alapító bizottságaivá. A 21 pontból álló követelés némelyike teljesen általános jellegû kívánságokat tartalmazott - 19. pont: "Csökkentsék a lakásra való várakozás idejét" -, amelyeket az akkori körülmények között nem lehetett teljesíteni. A vezetés azonban hajlandó volt aláírni mindent, csak hogy abbamaradjanak a sztrájkok. Másrészrôl az Üzemközi Sztrájkbizottságok képviselôi is készek voltak bármilyen nyilatkozatot tenni, csak hogy megszerezzék a hatalom beleegyezését a szabad szakszervezetek alapításába. Így mindkét fél - jóllehet más-más okból - aláírta a megállapodást, amelynek kötelezettségeit nem szándékoztak feltétlenül betartani. Walesa kijelentette, hogy "szót értettünk egymással, mint lengyel a lengyellel", Jagielski pedig, hogy "nincs sem vesztes, sem gyôztes". Mindkét kijelentést a következô hetekben-hónapokban számos alkalommal idézték.
A lengyel társadalom örömmel fogadta a megállapodásokat. Mindenekelôtt azért, mert elôször fordult elô, hogy egy ilyen komoly konfliktus erôszak alkalmazása nélkül, civilizált módon ért véget. Többen tartottak egy esetleges szovjet beavatkozástól, s ezért nagyon vigyáztak arra, hogy szovjetellenes jelszavak ne hangozzanak el a sztrájkok idején. Az emberek minden bizalmukat a leendô új szakszervezetekbe vetették. Ugyanakkor a pártvezetés és az apparátus tagjai elégedetlenkedtek, mindazonáltal ezt jól titkolták. Tudatában voltak annak, hogy a megállapodások aláírását a kialakult helyzet kényszerítette ki, és rögvest vissza kell lépni, amikor csak alkalom kínálkozik erre. A szabad szakszervezetek létrejötte ugyanis erôteljesen megingatta a rendszer egyik tartóoszlopát: a kommunista párt vezetô szerepét. Tisztában voltak azzal is, hogy ha ez a tartóoszlop végérvényesen kidôl, akkor az egész rendszer szétesik. A párttagok tömegei viszont nem osztották ezeket a félelmeket, és tömegesen csatlakoztak a szabad szakszervezetekhez.
1980. szeptember 5-én és 6-án tartotta soron következô ülését a LEMP KB plénuma. Mindenekelôtt Giereket leváltották elsô titkári funkciójából, és kizárták a Politikai Bizottságból. Mindezt betegségével indokolták - ami mellesleg igaz is volt, mert éppen kórházban kezelték ôt szívrohammal, de mindenki tudta, hogy ez csak kényelmes ürügy. Giereknek mennie kellett, mert politikusként leszerepelt, s ezzel egyidejûleg politikai és gazdasági csôdbe vitte az országot. Utóda Stanisl'aw Kania lett, egy igazi apparátcsik, aki egymást követôen a KB legfontosabb osztályait vezette. A plénum a vezetés alapfeladatának a "párt és a munkásosztály közötti kapcsolat helyreállítását, a párt megerôsítését és tekintélyének újjáépítését" jelölte meg a társadalom körében.
Szeptember 17-én Gdan'skban az ország minden pontjából érkezett küldöttek úgy döntöttek: a Szabad Szakszervezetekbôl létrehozzák a Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezetet. Ez nem ment vita nélkül, mert többen ellenezték egy egységes és centralizált szakszervezeti struktúra életre hívását, attól félve, hogy ez kevésbé tud majd ellenállni a kommunista hatalom nyomásának. A Szolidaritás alapját az egyes üzemekben mûködô szakszervezeti bizottságok jelentették, amelyek régiókat alkottak, s ez utóbbiak választották meg a legfôbb vezetô szervet: az Országos Egyeztetô Bizottságot. Ez a struktúra, amely nem ágazati alapon épült ki, megerôsítette a Szolidaritást, és a kisebb üzemi bizottságok számára lehetôvé tette, hogy a regionális szintre támaszkodva elérjék céljaikat. Az Országos Egyeztetô Bizottság vezetôjévé Lech Walesát választották. 37 éves volt, az augusztusi gyôzelem legendás alakja. Igazi munkás (villanyszerelô), aki 1970 decemberétôl különbözô eszközökkel küzdött a kommunista rendszer ellen. Karizmatikus személyiség, aki magával tudta ragadni a tömegeket, és emellett rendkívül ügyes politikusnak is bizonyult.
Szeptember 24-én - az elôírásoknak megfelelôen - a varsói Vajdasági Bíróságon a Szolidaritás képviselôi benyújtották hivatalos kérelmüket szakszervezetük nyilvántartásba vételérôl. Ez váltotta ki az elsô súlyos konfliktust. A bíróság ugyanis a szakszervezet alapszabályából törölte a sztrájkjogot, viszont kiegészítette azt a párt vezetô szerepének elismerésével. Ez hatalmas felháborodást váltott ki, a szakszervezet általános sztrájkkal fenyegetôzött. Végül a Legfelsôbb Bíróság - a fellebbezések után - november 10-én az eredeti alapszabállyal nyilvántartásba vette a Szolidaritást.
A küldöttek, akik szeptember 17-én Gdan'skban összegyûltek, körülbelül hárommillió tagot képviseltek. De ez csak a kezdet volt. A Szolidaritás lavinaszerûen növekedett, és saját adatai szerint taglétszáma 1981 ôszére elérte a tízmilliót. A hatalom kétségbe vonta ezeket a számokat, azt állította, hogy ezek túlzottak. De ennek nincs semmi jelentôsége. Ha - tételezzük fel - egy- vagy kétmillió taggal kevesebb is lett volna a Szolidaritás tagsága, az a szám is imponáló lenne. A Szolidaritás mindenekelôtt a fiatalok mozgalma volt. Számukra a lengyel 1956 - Gomul'ka hatalomra kerülése, a szabadság rövid pillanata - még legjobb esetben is csak a gyermekkor távoli emléke, de leggyakrabban a családi hagyományból eredezô tudás volt. Az 1970-es tengermelléki vérfürdôre már emlékeztek, és ez kétségtelenül hatással volt a Lengyel Népköztársaság iránti viszonyukra. A legfôbb ok azonban nem ez volt. Hanem az, hogy saját maguk és országuk számára semmilyen perspektívát nem láttak a létezô szocializmus rendszerében. Ezt tehát meg akarták dönteni, de tisztában voltak azzal is, hogy ez tragikus következményekkel járhat: egy szovjet fegyveres beavatkozással. A Szolidaritáshoz egyaránt csatlakoztak antikommunista "fundamentalisták" és a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagjai. Jelen voltak a konfrontáció és a hatalommal való dialógus hívei. A Szolidaritás igazi tömegszervezet volt, az ezt jellemzô ideológiai és magatartásbeli sokszínûséggel.
A LEMP ugyanakkor messze állt egy kommunista párt idealizált lenini modelljétôl, annak ellenére, hogy lépten-nyomon Leninre hivatkoztak. A LEMP ideológiai gerincét Gomul'ka bukása után vesztette el véglegesen és visszavonhatatlanul. Maga a folyamat az 1950-es évek közepén indult meg, amikor nyilvánosságra hozták a sztálinizmus gaztetteit. Ez azonban még sokak szemében csupán az eszmétôl való "elhajlást" jelentette, s általában nem kérdôjelezték meg a szocializmus felsôbbrendûségét. Még hittek abban, hogy a hibákat és a "torzulásokat" ki lehet javítani. 1968 márciusa, az egyetemista megmozdulások elfojtása és az ebbôl kinövô gyalázatos antiszemita kampány, majd az év augusztusában a Varsói Szerzôdés inváziója Csehszlovákia ellen eloszlatták a reményt az "emberarcú szocializmus" iránt. 1970 decembere a maradék illúziókat számolta fel. Az akkor frissen megválasztott Gierek már nem is hivatkozott az ideológiára, noha fellépéseiben természetesen használta ezt a típusú frazeológiát. De például a revizionizmus bélyege mint vád azok ellen, akik eltérnek az eszmei princípiumoktól, szinte egyszer sem hangzott el 1970 után. Gierek és csapata mindenekelôtt hazafias szeretett volna lenni. A kommunista ideológia megszûnt mindennap használt ruhadarabnak lenni. A fô cél az volt, hogy a lengyel emberek jobban éljenek. Lengyelországnak - Gierek elképzelése szerint - gyarapodnia kellett volna, és ez vette át az ideológia helyét. A pártapparátus ezer szállal fonódott össze az államapparátussal, és egyre nehezebb volt meghatározni, mi a "párté", s mi az "államé". Míg Gomul'kával bezárólag az államot "pártosították", addig Gierek idején a pártot "államosították". Ez tette a LEMP-et képtelenné arra, hogy megfeleljen azoknak a kihívásoknak, amelyeket a Szolidaritás létrejötte támasztott vele szemben.
Halvány próbálkozásnak számított a "horizontális struktúrák" létrehozásának kísérlete. Ennek lényege az volt, hogy a pártalapszervek vegyék fel egymással a kapcsolatot, és egységesen jelenjenek meg a LEMP központi vezetése és apparátusa elôtt. Ezzel - némileg tudtukon kívül - megkérdôjelezték a kommunista párt mûködésének egyik, egyébként lenini alapelvét: a demokratikus centralizmust, illetve az ebbôl következô rendkívül szigorú hierarchiát.
A helyi pártszervek - amelyek általában nem rugaszkodtak el annyira a valós élettôl, mint a központi apparátus Varsóban - a horizontális struktúrák létrehozásával egyrészt kikapcsolták a központi apparátust, másrészt egyfajta nyomásgyakorló csoportot hoztak létre a pártvezetésben, gyengítve egyúttal annak hatékonyságát. Éppen ezért a pártalapszervezetek eme bátortalan önállósodási kísérletét hamar felszámolták, párttagok tucatjait zárva ki büntetésül a LEMP-bôl.
1980 augusztusát 1956 októberével mindenekelôtt a munkások és az értelmiség közös fellépése kötötte össze. Úgy tûnt, hogy a két dátumot elválasztó közel negyedszázad alatt a hatalomnak sikerült ezt a két társadalmi osztályt hermetikusan elszigetelnie egymástól. A munkások semmiféle szervezett támogatást nem nyújtottak 1957 ôszén azoknak az egyetemistáknak, akik az ellen tiltakoztak, hogy Gomul'ka bezáratta a revizionisták szócsövének tartott, rendkívül népszerû hetilapot, a Po prostut. Ugyanez ismétlôdött meg 1964-ben, amikor 34 neves lengyel értelmiségi tiltakozott az egyre szigorúbbá váló cenzúra, a kulturális szabadság egyre nyilvánvalóbb erôteljes korlátozása ellen, s a hatalom többségüket meghurcolta; s ez történt 1968 márciusában is, az egyetemi megmozdulások idején, amikor is meglehetôsen kegyetlenül oszlatták fel a tiltakozó megmozdulásokat, és nagyszámú hallgatót és oktatót rúgtak ki az egyetemekrôl. Ennek következtében az egyetemisták vagy általában véve az értelmiség passzívan szemlélte az 1970-es tengermelléki gyilkos sortüzeket a tüntetô munkások ellen, vagy azt, amikor 1976-ban a radomi és az ursusi munkásokat ütötték-verték, s torolták meg kegyetlenül, hogy hangot adtak elégedetlenségüknek. (Való igaz, hogy éppen ezután alakult meg a Munkásvédô Bizottság, de erre csak az események után - post factum - került sor.) 1980-ban azonban az újságírók, az írók, az értelmiségiek, az egyetemi ifjúság, a disszidensek egyöntetûen támogatták a sztrájkoló munkásokat, és egységesen léptek fel a kommunista hatalommal szemben.
Éppen ezek a csoportok élvezték elsôkként 1980 augusztusának "gyümölcseit", abban az értelemben legalábbis, hogy az 1945-tôl létezô cenzúra jelentôsen meggyengült, noha nem szûnt meg. Ennél kevesebbet nyertek a sztrájkoló munkások. A Szolidaritást megalakíthatták, és a rádióban ezentúl közvetítettek misét, de a megállapodásban foglalt egyéb pontok elsikkadtak vagy teljesíthetetleneknek bizonyultak. Még az inflációt követô béremelést sem kapták meg. A hatalom egyáltalán nem törekedett a megállapodások teljesítésére, ez világosan megmutatkozott a szakszervezet bejegyzése körüli hercehurcában. Így növekedett a társadalmi frusztráció, ami részben a Szolidaritás radikalizálódásában fejezôdött ki. Számot vetett ezzel Lech Walesa is, aki ebben az idôszakban beutazta Lengyelországot, magával ragadta az embereket, s egyidejûleg igyekezett csillapítani a feszültséget.
A legtehetetlenebb az uralkodó párt volt. Nem ellenôrizte már a közélet néhány szféráját, s a többi is lassan kezdett kicsúszni a kezébôl. A Független Diákszövetség megalakításának kezdeményezése a párt által irányított egyetemi szervezetek monopóliumának megtörését jelentette. Ennél is fenyegetôbb volt a hatalom számára az ún. Paraszt Szolidaritás Alapító Bizottságának létrehozása szeptember 21-én. 1980 ôszétôl állandósultak a konfliktusok a LEMP és a Szolidaritás között. Bár a pártvezetés minduntalan meghátrált, de egyeduralmának egyetlen szeletét sem akarta önként megosztani a szakszervezettel, s mindenáron meg kívánta ôrizni a rendszer összes tartóoszlopát.
A lengyelországi helyzet egyre nagyobb nyugtalanságot ébresztett Moszkvában. Az augusztusi megállapodást a Kreml szükséges, de idôleges megoldásként fogadta el. Az aggodalomra az adott okot, hogy a lengyel párt egyre kevésbé volt ura a helyzetnek. Veszélyesen radikalizálódott a sajtó, sorjában jöttek létre a LEMP-tôl független politikai szervezetek, más szóval a dolgok menete egyre inkább az 1968-as Csehszlovákiát idézte a szovjet vezetôk emlékezetébe. Lengyelország szomszédai közül elsôként az NDK lépett: 1980. október 30-án lezárta határait a lengyel turistaforgalom elôl. Szûk három héttel késôbb ugyanezt cselekedte Csehszlovákia is. Ezt néhány nappal megelôzte a TASZSZ hírügynökség közleménye a Lengyelország területén szovjet és lengyel katonai egységek részvételével folytatandó hadgyakorlatról. Egyre komolyabban rajzolódott ki egy külsô beavatkozás veszélye. Lengyelország határai mentén hatalmas csapattesteket vontak össze. A szovjet és nyomában a csatlós országok sajtója - éppen a magyar kivételével - a növekvô lengyelországi ellenforradalomról, a LEMP vezetésének tehetetlenségérôl kezdett cikkezni, azt a benyomást keltve, hogy a testvéri lengyel népnek nyújtandó segítség a jelen pillanat szükségszerûsége. Részben még igazuk is volt, mert a lengyel elvtársak valóban nem voltak képesek egyeduralmuk megôrzésére.
Kádár János - annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy az MSZMP természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetôségeihez képest teljes mértékben támogatja ôket - a lengyel válság kapcsán kezdettôl fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a LEMP vezetésének kell, mégpedig lehetôség szerint politikai eszközökkel, "szocialista módon" megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerzôdés és a KGST tagja marad. "Adminisztratív eszközök" alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetônek, ha kimerülne a békés megoldás lehetôsége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s az ô hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont - amellett, hogy természetesen az ô érdeke is a válság mihamarabbi felszámolását kívánta - 1956-os tapasztalataiból kiindulva azt hangsúlyozta a lengyel testvérpárt vezetôi elôtt, akiket rendkívül érdekelt Kádár véleménye, hogy mindezt a lehetô legkisebb áldozattal, amennyire lehetséges, vérontás nélkül, s csak a minimálisan szükséges eszközök bevetésével oldják meg, s a válság erôszakos úton való felszámolását mindenképpen belsô erôkkel - állambiztonsági szervek, hadsereg, rendôrség - javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégsô esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a "konszolidációt" végrehajtani, vagyis az "összes politikai és társadalmi kérdést megoldani", mégpedig úgy, ahogyan azt ô és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz - vagy mennyivel nehezebb - a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra saját népével szemben.
Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy - más szocialista országoktól eltérôen, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetôit "opportunizmusuk" és örökös cselekvésképtelenségük miatt - sem nyilvánosan, sem a "pártközi csatornákon" keresztül nem bírálta a lengyel vezetés egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végsô soron "családi ügynek" tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára - ezen belül is leginkább a lengyelekre - tartozik, s ezt következetesen képviselte a különbözô nyugati tárgyalópartnerekkel, például Lord Carrington brit külügyminiszterrel és Hans Jürgen Wischnewskyvel, az éppen kormányon lévô német szociáldemokrata párt, az SPD alelnökével való tanácskozásokon is.
A LEMP Központi Bizottsága 1980. december 1-jén és 3-án ülésezô plénuma drámai felhívással fordult a nemzethez, amely a pártzsargonban ritkán használt szóval kezdôdött: "Honfitársak!" Ezután ezt írták: "A nemzet és az ország sorsa forog veszélyben! Az elhúzódó nyugtalanság hazánkat a gazdasági és erkölcsi megsemmisülés szakadékába taszítja. Továbbra is a kiélezett politikai válság idôszakát éljük. Ennek következményei súlyosak lehetnek alapvetô nemzeti érdekeinkre." A pártvezetés természetesen nem írhatta le, hogy Lengyelországot katonai intervenció fenyegeti, másképp kellett fogalmazni, de az emberek többsége így is tudta, mirôl van szó. Azon a napon, amikor a LEMP KB plénuma megkezdôdött, Moszkvába hívták a Lengyel Hadsereg vezérkarának képviselôjét, Tadeusz Hupalowski tábornokot, akit tájékoztattak arról, hogy a lengyel nagyvárosok környékére 15 szovjet, kettô csehszlovák és egy keletnémet hadosztályt szándékoznak telepíteni. December 3-án Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerzôdés Egyesített Fegyveres Erôinek fôparancsnoka a lengyel vezetéshez fordult azzal a "kéréssel", hogy tûzzék ki a Szojuz '80 hadgyakorlat kezdetét december 8-ra. A "kérés" teljesítése azt jelentette, hogy megnyílt a lengyel határ a szövetséges csapatok elôtt, a katonai intervenció nem csupán fenyegetés volt, hanem december 8-án meg is indult volna.
December 5-én megkezdôdött Moszkvában a Varsói Szerzôdés tagállamai pártvezetôinek tanácskozása. A lengyel küldöttséget Stanisl'aw Kania vezette, a tanácskozásnak egyetlen napirendi pontja volt: a lengyel helyzet. Kádár János és Nicolae Ceausescu kivételével - mindkettônek megvolt a saját argumentációja - a többi pártvezetô az ellenforradalmi veszélyrôl beszélt, és deklarálta készségét a Lengyelországnak történô testvéri segítségnyújtásra. Az augusztusi megállapodás aláírását alapvetô hibának minôsítették. Kania nem tagadta, hogy a helyzet súlyos, de kijelentette, hogy a lengyel vezetés ura a helyzetnek. Leonyid Brezsnyev zárszavában megerôsítette: "Nem engedjük, hogy a testvéri Lengyelországnak bárki is ártson, s nem hagyjuk magára." Ez vésztjóslóan hangzott, s ma már tudjuk, hogy 1981 decemberével ellentétben egy évvel korábban az SZKP elsô embere tényleg el akarta indítani a szovjet csapatokat Varsó ellen - a valós hadmûveleti terveket is kidolgozták, mégpedig minden részletre kiterjedôen -, és ezt a rendkívül határozott amerikai magatartás hiúsította meg, kisebb részben pedig a lengyel vezetôk ellenállása. A Fehér Ház, amely kifejezetten megbízható csatornákon keresztül tájékozódott a lengyel helyzetrôl és a szovjet szándékokról, forródróton olyan üzenetet küldött a Kremlbe, hogy egy ilyen szovjet lépés a lehetô legsúlyosabb diplomáciai és egyéb következményeket vonja maga után. Ezek után a szellemileg és fizikailag igencsak a leépülés határán álló Brezsnyev visszakozott, ellenben még ma sem tudatosítottuk - nem is volt rá módunk -, hogy 1980 telén az úgynevezett világbéke könnyen nagyon súlyos veszélybe kerülhetett volna. Az amerikaiak egyébiránt nemcsak ilyen üzenetet küldtek Moszkvába, hanem a világ némely pontján szándékosan feszültséggócot teremtettek, hogy a szovjeteket ily módon is lekössék. Ugyanakkor, mivel a moszkvai tanácskozás idôpontja éppen egybeesett az amerikai elnökcserével - Jimmy Carter távozóban, Ronald Reagan érkezôben volt -, nagy méreteket öltött a rendetlenség ("decentralizáció", ahogy maguk az amerikaiak nevezik) a washingtoni adminisztrációban. Ez egészen odáig fajult, hogy amikor a decemberi krízis tetôpontján Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági fôtanácsadója fel akarta hívni II. János Pál pápát a Vatikánban, a Fehér Házban 40 percen (!) át keresték a közvetlen telefonszámot a pápához, s amikor végül megtalálták és tárcsáztak, valami véletlen folytán maga II. János Pál vette fel a kagylót.
Az amerikai nyomásgyakorlás mellett Kania volt az, aki - közvetlenül a tanácskozás után - igyekezett Brezsnyevet lebeszélni terveirôl. A szovjet pártvezetô végül biztosította ôt, hogy "rendben van, nem megyünk. De ha ez így folytatódik, akkor be fogunk menni. De nélküled - nem megyünk." Moszkva - legalábbis úgy tûnik - felmérte azt is, hogy 1980 végén a lengyel helyzet mégsem volt azonos az 1968-as csehszlovákiaival. A lengyel vezetés egyetlen pillanatra sem engedte ki a kezébôl a rádiót és a televíziót. A meggyengült cenzúra is tovább mûködött. A LEMP-et folyamatosan hagyták el tagjai, ez azonban nem öltött tömeges méreteket, legalábbis ekkor még nem (1980 és 1984 között 3,1 millióról 2,1 millióra csökkent a LEMP tagjainak száma, a többség 1981. december 13. után lépett ki). A szovjet vezetés 1980 végén láthatóan nem döntötte el teljes határozottsággal, hogy mit is tegyen. Talán elsôsorban ezért is hátrált meg Brezsnyev, s nem azért, mert a Szovjetuniót lekötötte az afganisztáni kaland. A Kreml ura élete végén igazi hazárdjátékosként viselkedett, akinek nincs veszítenivalója. S noha a szovjet katonai vezetôk stratégiai megfontolások alapján ellenezték a beavatkozást Lengyelországban, ugyanakkor teljesen alárendelôdtek a politikai akaratnak. A szovjet tábornokok 1979 decemberében nem értettek egyet az afganisztáni kalanddal sem, de utána szó nélkül végrehajtották a Politbüro utasítását. A Kreml mellesleg annyira ad hoc módon döntött Kabul megsegítésérôl, hogy mindössze egy papírfecnire kézzel írott ötsoros feljegyzés tartalmazza az afganisztáni bevonulásról szóló határozatot. Vagyis elméletileg a szovjet pártvezetés bármelyik ülésén néhány perc alatt eldönthette volna, hogy Lengyelországba is bevonulnak csapataik. 1980 decemberében mindenesetre - és szerencsére - meghátráltak: december 7-tôl fokozatosan visszavonták a szovjet egységeket a lengyel határról.
December 16-án Gdan'skban ünnepélyesen felavatták az 1970-es sortûz áldozatainak emlékmûvét. A megemlékezésen jelen volt a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fô képviselôi is. Úgy tûnhetett, hogy eljön a megegyezés és az együttmûködés idôszaka. De ez téves diagnózisnak bizonyult.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu