afgán kapcsolatok" minden mozzanatáról - a Politbüro mellett létrehozott Afgán Bizottság döntött, melynek négy tagja az említett Usztyinov mellett Andrej Gromiko külügyminiszter, Borisz Ponomarjov, az SZKP KB nemzetközi osztályának vezetôje, valamint Jurij Andropov, a KGB fônöke volt. A bizottságnak ugyan formálisan nem volt elnöke, gyakorlatilag azonban mindvégig Andropov irányította a Lubjankáról: Majorov hadseregtábornok afganisztáni emlékirataiban mindvégig azt sugallja, hogy a szovjet katonai kudarc egyik fô oka épp Andropov teljhatalma volt, aki "szégyenletes módon markában tartotta az egész politikai és katonai vezetést", beleértve Dmitrij Usztyinov marsallt. (Sztálin egykori honvédelmi népbiztosát és kegyeltjét, Hruscsov és Brezsnyev bizalmasát, a "szovjet atompajzs" atyját persze ekkoriban már a hadsereg felsô köreiben is csak "madárijesztôként" emlegették.) Babrak Karmal, az afganisztáni szovjet bábkormány 1979. december 26-án kinevezett feje Majorov szerint Andropovnak nemcsak "meghosszabbított keze" volt, hanem "füle" is: Karmal szó szerint egy lépést sem tehetett a mellé kihelyezett Oszadcsij KGB-ezredes nélkül. Fônökének azonban nemcsak az afgán ügyekrôl tett jelentést, hanem a szovjet tanácsadók mûködésérôl is, mi több, Majorov feltételezései szerint szovjet haditervek sora szivárgott ki közvetítésével (a térképeket elôbb vele, illetve Karmallal kellett láttamoztatnia, mielôtt Moszkvába küldték volna). A hadseregtábornok részben ezzel magyarázza az 1980 elsô felében történt vereségeket, mert amikor ô hamis térképeket továbbított neki, s az igaziakat Moszkvába, mint az "Udar" tervét, gyôzelmeket is arattak.
Anélkül hogy maradéktalanul hitelt érdemlônek minôsítenénk Majorov "KGB-mítoszát", azt valószínûnek tarthatjuk, hogy 1979 végére két változat alakult ki a szovjet vezetésen belül arról, miként lehet megerôsíteni a Szovjetunió afganisztáni befolyását. Az egyik a Brezsnyev által forszírozott nyílt erôpolitika volt, a másik pedig az Andropov képviselte nem kevésbé kemény, de más eszközöket alkalmazó vonal: a "külsô intervenciót mellôzô" politikai ellenôrzés és nyomásgyakorlás, amelyben a KGB-nek jut irányító szerep. A két elképzelés ellentéte nem vált nyílt szembenállássá, de számos adat utal arra, hogy Andropov önálló "afgánpolitikát" szeretett volna folytatni, a katonai erô azonban teljes egészében Brezsnyev ellenôrzése alatt állt: gazdasági eszközökkel (1965-ben radikálisan megnövelte a katonai költségvetést) és politikai módszerekkel maga mellé tudta állítani az egész szovjet katonai elitet és a hadiipari komplexum vezetôit. (A Politbürót teljesen elszigetelte a katonai ügyektôl, az általa elnökölt, különleges státusú "Honvédelmi Tanácsba" PB-tagokat be sem engedett.) Már csak afféle "lélektani ráadás" volt, amikor marsalli rangot adományozott magának, ezáltal is erôsítve azt a hatást, hogy a stabilitás forrása csak a személyében is képviselt katonai erô lehet. A politikai és katonai elit közötti kompromisszum és együttmûködés kikényszerítésével Brezsnyev a hetvenes évek végére szilárdnak tudhatta hatalmát, és ilyen körülmények között - feltételezik sokan - Andropov egyedül nem kockáztathatta meg a beavatkozás nyílt ellenzését a következményekre hivatkozva. A kezére játszhatott, hogy Brezsnyev egészségi állapota 1979 végére olyannyira megrendült, hogy már legföljebb napi két órát tudott dolgozni.
Az 1978-as "áprilisi forradalom" utáni események kronológiája ugyancsak a két vonal közötti ingadozásra vagy legalábbis párhuzamos érvényesítésére utal: a puccsok, merényletek, bábkormány-alakítások mellett egyre nô a katonai jelenlét, eleinte fôként a szovjet katonai tanácsadók révén. Április 12-én - Mohammed Sardar Daud meggyilkolása után - puccsal hatalomra segítik az 1965-ben szovjet mintára alapított Afgán Marxista Demokratikus Néppártot. Vezetôjét, Mohammed Tarakit elnökké választják. Aprilis 30-án a szovjetpárti junta ugyancsak Taraki vezetésével alakít kormányt, aki alelnöki pozícióba helyezi Karmalt, Hafizullah Amin pedig miniszterelnök-helyettes lesz. Nyolc konzervatív vallási csoport már júniusban "szent háborút" indít a marxista kormány uralma ellen. A következô év januárjára a gerillák száma eléri az 5000 fôt. Február 14-én újabb fordulat: elrabolják és meggyilkolják Adolph Dubst, az USA afganisztáni nagykövetét. Washington azzal vádolja Moszkvát, hogy része volt a merénylet elkövetésében. A szovjet válasz viszontvád: az amerikaiak fegyverzik fel a kabuli kormányt támadó gerillákat. Az egyre mérgesedô nemzetközi konfliktus elôterében zajló polgárháborút a kormánypárton belüli viszály tetézi: Taraki a pártnak csak egyik szárnyát
(a Khalq - "Nép" frakciót) uralja, míg a másik, a párt folyóiratáról elnevezett Parcham, azaz Zászló frakció vezére
Babrak Karmal (korábban Afganisztán csehszlovákiai nagykövete). A két szárny közötti hatalmi harchoz a két vezér sikerrel hasznosítja a törzsi-etnikai ellentéteket. (A Nép frakcióhoz nagyrészt pastu törzsek, a Zászlóhoz tádzsikok tartoztak.) A kiélezett szembenállást azzal oldják meg, hogy Tarakit március 28-án kormányfôi posztjáról leváltják, helyette Amint nevezik ki. Szeptember 16-án a Brezsnyev nagyfokú támogatását élvezô Tarakit végleg megbuktatják, késôbb meggyilkolják, halála azonban csak október elején kerül nyilvánosságra. Egyes vélemények szerint a szovjet fél ekkor dönt a beavatkozásról: katonai jelenléte augusztus óta napról napra nô (mások szerint már akkor megszületett a döntés az invázióról - erre utal közvetve Washington ismételt figyelmeztetése is). Egyelôre azonban még elegendônek vélték, ha a szovjet jelenlétet egyre gyanakvóbban és ellenségesebben kezelô Amintól megszabadulnak: szeptember 14. és december 19. között három ízben kíséreltek meg merényletet ellene. November végén Viktor Paputyin elsô belügyminiszter-helyettes érkezett a helyszínre, találkozott Aminnal, az afgán belügyminiszterrel, s a hivatalos közlemény szerint "számos baráti megbeszélést folytatott", majd december 13-án visszatért Moszkvába. E közleményrôl "megfeledkezve" a Pravda január 3-án apró betûvel, az utolsó oldalon adott hírt arról, hogy a belügyminiszter-helyettes váratlanul elhunyt (se ok, se fénykép, se a Politbüro-tagok aláírása). Egyes feltételezések szerint ugyanabban a tûzharcban halt meg, amelyben Amin, mások szerint öngyilkos lett, mivel nem teljesítette a megbízást, azaz nem térítette jobb belátásra Amint.
A belügyér esete mindenesetre egyértelmûen utal arra, hogy a szovjet vezetés "erôpárti" vonala mindenképpen elszánta magát a beavatkozásra, s a döntés december legelején megszületett, függetlenül Paputyin "missziójának" kimenetelétôl, melynek az volt a célja, hogy titkosrendôrségi eszközökkel érjen el politikai megállapodást Aminnal. 1979 karácsonyára washingtoni jelentés szerint három szovjet hadosztály vonult fel az afgán-szovjet határ mentén, s 1500 egység már Kabul mellett állomásozott. Miközben hivatalos szovjet közlemények egyre-másra cáfolják az amerikai jelentéseket a szovjet légihíd beindításáról, 300 gép közel 5000 egységet és felszerelést dob le, s szovjet ejtôernyôs alakulatok december 26-án megrohamozzák az elnöki palotát és a rádiót. Babrak Karmal elnökké választásáról adnak örömhírt, miközben Carter elnök "komoly következményekkel" fenyegeti a "békét súlyosan veszélyeztetô" szovjet magatartást. December 30-án Moszkva hivatalosan is bejelenti, hogy "korlátozott kontingenst" küldött Afganisztánba az ország ellen irányuló külföldi támadás viszaverésére.
A történet folytatása 1980 januárjától már a világközvélemény középpontjában áll. Az ENSZ Közgyûlése január 14-én 104:18 szavazataránnyal határozatban követeli, hogy "haladéktalanul, feltétel nélkül és teljes egészében vonják ki a külföldi csapatokat Afganisztánból", s határozatát egészen 1988-ig minden évben megismétli. Az amerikai elnök még ugyanebben a hónapban meghirdeti a szovjet expanziót elítélô ún. "Carter-doktrínát", szankciót kezdeményez a Szovjetunió ellen, megtiltva egyebek közt a gabonaeladást. Márciusban az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, a párizsi Nemzetközi Emberi Jogi Szövetség jelentést tesz közzé arról, hogy a szovjet fél mérges gázokat vetett be Afganisztánban. Áprilisban az USA a Moszkvában rendezendô olimpia bojkottjára szólítja fel a világot, s a júliusi játékokon hatvan ország tüntet távollétével a szovjet megszállás ellen…
A konvencionális hadsereg ellen vívott klasszikus gerillaháború hihetetlen áldozatokat követelt a szovjet féltôl is: már 1980 legelején 5000 áldozatról lehetett hallani, a "végsô" számokat pedig elôször csak a peresztrojka korszak legvégén lehetett megtudni, miután 1987. január 22-én a Politbüro határozatot hoz a csapatok kivonásáról, s 1988 májusában ténylegesen is megkezdôdik a szakaszos kivonulás, amely 1989 februárjában fejezôdik be. A nagy vereség okát azóta is sokat elemezték, bár máig igen kevés "alapmû" született az afgán kérdésrôl, fôleg az orosz politikatörténetben. A föntebb idézett Majorov hadseregtábornok, akit már 1981 elején visszarendelnek Afganisztánból, mivel már akkor a hadjárat befejezését s a 40. hadseregcsoport kivonását javasolta, 1980 szilveszterérôl szólva a következô mondatokat jegyezte le, melyet Halil Ula ezredestôl, az afganisztáni Központi Hadtest parancsnokától hallott: "Sohase fogjátok legyôzni Afganisztánt. Itt nem mûködik még az olyan hadsereg se, mint a tietek. Másvalamit kéne tudnotok. Mert Afganisztánban mindenki harcol mindenkivel, és ami még fontosabb: mindenki elárul mindenkit. Titeket is."
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu