Háy Jánosnak Istenek címmel jelent meg verseskönyve nemrég. Vidám és nehéz, komoly és könnyû versekkel. Szeretem Háy János verseit, kedvet akarok csinálni hozzájuk. Meg akarom mutatni, hogyan kell használni ôket. És ebben a pillanatban, amikor leírom a használni kifejezést, megállás. Verseket használni. Mi íratta ezt le? Nyilván a jogos félelem, hogy az írott költészetnek kb. 2000-rel vége lesz, hacsak be nem tudja bizonyítani, hogy szükség van rá. Hogy használható. (Különben lesz helyette más. Zenés mûfajok, képi mûfajok, rap-ek és klipek. Nyugalom, nem részletezem!) Olyat leírni, hogy fontos költôrôl van szó, nemrég még nagyképû mellébeszélés volt, ugyanez ma már vicc. Márpedig itt egy igen fontos költôrôl van szó. Hogy ezt elhiggyék, ki kellene mutatni a hasznát..
De mire lehet használni egy költôt? Persze olvasásra. Ám a példányszámok alacsonyak, kevesen olvasnak versesköteteket. Egy költô, aki csak olvasásra való, menthetetlenül lemarad. Nem elég költônek lenni, költônek is kell látszani. Vagyis egyfajta nagy embernek. Költôt használni talán annyit jelent, mint megtalálni benne a nagy embert. A költô a nagy emberek fajtájába tartozik. Pontosabban azok közé, akiktôl elvárják a nagyságot. A költôt le szokás sajnálni. Ez rendjén is való, de eközben maga az eszelôs elvárás mégiscsak létezik. A nagy ember olyasvalaki, aki ôrzi a jobbik énünket. A nagy emberek többnyire természetesen nem költôk, de a költôk (nem csak a nagyok) olyan emberek, akikhez mindig a jobbik énünkért fordulunk.
"Hol a szakállad -
kérdezte egy szôrös állat,
hol a lángoló szíved…" (Istengyermek)
A költôtôl számon kérik. Mástól többnyire nem. És ô maga is számon kéri magán: hol van az isteni énem?
Nincs költô, aki meg bírná állni, hogy legalább néha emelkedetten ne szóljon. Hogy ne hirdessen egy isteni rendet, legalább fonákul: itt vagyok én, a költô, akit lesajnáltok. Jó, igazatok van. Nincs szakállam, gyerek vagyok, nincs lángoló szívem. Nem hiszek jobban, mint bármelyikôtök. Nem vagyok jobb nálatok. Rajtam keresitek ugyan, de hát nem én vagyok a jobbik énetek. Viszont - hát én kell mondjam nektek?! - ha egyszer keresitek, akkor mégiscsak létezik! Arra persze jó vagyok, hogy ilyeneket észrevegyek.
A költô mondjuk 1960-ban születik. Iskoláit Magyarországon végzi egy olyan korszakban, amikor irodalom látszólag van, történelem látszólag nincs, a két hittanost meg kineveti az osztály. Tanul egy olyan irodalmat, ami tele van költô-váteszekkel, akiknek az istenülés elengedhetetlen. Találkozik tökéletes életmûvekkel. Leírtak már mindent. És egy napon azt tapasztalja, hogy ô is költô.
Nem tudom, így volt-e. Háy János mindenesetre most istenekrôl írt könyvet.
"Élek,
mint a pártütô istenek,
teremteni nem bírok,
meghalnom nem lehet." (Istengyermek)
Nehéz ma leírni versben az Isten szót, anélkül hogy a fáradt és rutinos olvasó iróniára ne gyanakodna. Háy János viszont annyiszor írja le egy köteten belül, hogy végül nem lehet nem komolyan venni. Ez a legegyszerûbb és legegészségesebb költôi módszer erre a problémára. A probléma lényege: hogyan írjunk le úgy egy szót, hogy azt, egészen azt és csak azt jelentse, amit eredetileg jelentett. Ha már - mint láttuk - teremteni nem bírunk, akkor fejtsük vissza a jelentést a kezdetekig, addig, amíg a szó vissza nem nyeri akkori erejét, amikor mondjuk egy emberi belsô szervre elôször mutattak rá: szív. Költôi magánügynek tûnik ez, de ha az olvasó visszapergeti akár csak a legutóbbi tíz beszélgetését, be kell vallania, hogy ô maga is ezzel a problémával küzd: nem mond semmit. A szavai meggyengültek. (Boldogok a kivételek.)
Háy János nem az a költô, aki ennek a tudatát elviseli. Második verseskönyvében (Vigyázat, humanisták, 1990) olvasható: "Meinsen úr már régóta kilógott közülünk… ha azt mondta, szép, akkor azt gondolta, szép…" A kötet címe nyolc éve még csak jó poénnak látszott. Ma már öt újabb könyv, köztük egy regény után inkább egy kivételesen következetes költôi pálya korai állomásának látom.
Háy költôi alkatát két tulajdonság uralja: az érzelmesség és a következetesség. De mindkettô végletesen. Háy valósággal "végrehajtja" érzelmességét - akár érzelmessége árán is. Így válhat az érzelmesség, ami lelki jelenség, testivé. Hogyan? Válasszuk a szív szót, Háy egyik kedvencét, és kövessük. A nyolcvanas évek közepén Narancsszív-szonett címmel adott ki sokszorosított folyóiratot. A Marlon és Marion-kötetben (versek, próza, 1993) olvassuk: "Nem tudhatja milyen, amikor magára marad a szív gyöngye, ami még ôriz valamit a szellem szárnyalásából." A Holdak és napok (versek, próza, 1995) a "hegy szívével" és a "völgy szívével" ér véget. A Dzsigerdilen (Háy elsô megjelent regénye, 1996) A szív gyönyörûsége alcímet viseli. Egyik esetben sem találtam ironikusnak a szó használatát. Pedig komoly merészség kell ahhoz, hogy valaki a szív szót versben egyáltalán használni merje (hiszen majdnem annyira megterhelt szó ez is, mint az Isten).
Az Istenek elôtti kötetekben tehát a következetes érzelmesség elôször kikövetelte, hogy a szív szó ne a giccses szívet jelentse, hanem valódi bensôségességet. Amikor ez megvolt, ha egyszer már leírtuk a szív szót igaziul, akkor viszont már nem tekinthetünk el a szó eredeti jelentésétôl sem: a szív bizony nemcsak bensôség: belsôség is. Puha rész.
"Egyél-egyél istengyermek - / frecsegte, s közelebb / nyomta hozzám a tálat. / Azt mondta, ismerte / jól az apámat… / …az ô vérébôl iszom / és az ô testét eszem. / Hogy az is belôle van, / amit fôzött nekem, / valamelyik puha része, / a szem, a máj…" (A szép istengyermek)
Az emberi-állati belsôségek átalakulnak, és lélekkel telnek meg. És a lélek megtelik emberi-állati belsôségekkel. Rontott versformák kísérik végig Háy János költészetét. Talán megmutatni, hogy a vers is húsból és vérbôl van.
Rontott versforma! Ez álszemérem. Háy gyakran ír rossz verset - direkt. Sôt, azt is megkockáztathatjuk, hogy önálló mûfajként használja. És akkor írjuk is egybe: rosszvers. Ennek persze vannak elôzményei (Karinthy, Weöres Sándor vagy Parti Nagy Lajos), de Háynál érzem igazán, hogy mi is történik ilyenkor: ha bizonyos rímeket már csak rossz költôk mernek leírni, akkor írjunk az ô nyelvükön! Mert ezeket a rímeket vagy szavakat idôrôl idôre le kell írni, rendbe kell rakni!
"A nagybátyám eljött / és mutogatja a világot. / Rángat fölfelé a hegyre, / azt mondja, az apám isten, / de ez régen volt, / most már nincsen." (Kirándulás a nagybátyámmal)
Lehet egy másik oka is Háy rosszverseinek: tíz(száz?!)ezrével lehetnek az országban, akik rendszeresen verset írnak. Verset írni emberi szükséglet (a jobbik én keresése!). Ennek a hatalmas naivvers-mennyiségnek saját költôi nyelve van. Kicsit nevetséges, nagyon közhelyes, sláger- és múlt (+ jövô) századi ízû nyelve. Ezen az anakronisztikus, eklektikus, reflektálatlan nyelven írnak a gimnazisták, akik még pályáznak, és az idôsebbek, akik már nem pályáznak. (Jó pár verspályázat beküldött anyagát láttam.) Háy János rosszverseit ezen a nyelven írja.
"A mama ételt kevert / a sparhelton egy / zománcos tálban. / Mikor a papa belépett, / azt mondta: / ôrült nagy gáz van, / mert elôkerült / az idevezetô járat, / s most jön a fiuk, / hogy kinyírja ôket, / mert nem teremtettek neki / pénzt meg nôket." (Mikor a nagyapáékra rátalált a fiúisten)
Egyszerû volna jót vigyorogni, hogy Háy milyen rafináltan parodizálja ezt az ügyetlen versírási és gondolkodási módot. De valahogy alig mosolygok. Mert ez az egész ôszinte. Háy János nem imitálja a naiv költészetet, hanem kimondja, amit csak így lehet kimondani.
Az Istenek egy gyerek hangjára van írva. Egy okos tízévesére, aki egy prolicsaládban él (a gázon lábas, sezlon, apa a sezlonon, "este hat, és már teleitta magát"). De ô már elég nagy ahhoz, hogy rájöjjön: ebben a családban mindenki isten. A nagymama, a testvérei. Az apja (a sezlonon) maga a Teremtô. De az "igazi isten" a nagyapa volt. Így tudja a családi hagyomány. Ô már nem él. Nem látható, csak benne van mindenben. Az unoka koraérett. Érzi, hogy az ô családi hagyománya igazából hanyatlástörténet. És hogy ôbelôle már soha nem lesz igazi teremtô. Húsból és vérbôl vagyunk.
Háy János egyike azon költôknek, akikben nemcsak keressük a jobbik énünket, hanem - figyelmes olvasással - meg is találjuk.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu