Különféle kérdések kapcsán törtek ki sztrájkok, ez volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy tárgyalásra kényszerítsék a hatalmat, és az ne hozzon a Szolidaritás szempontjából elônytelen döntéseket. A rövid és "kis hatókörû" sztrájkok gazdasági szempontból nem sokat számítottak, ugyanakkor elôfordultak hosszan tartó és egész régiókra kiterjedô munkabeszüntetések is, s ezek már destrukciós tényezôkként hatottak. 1981 elsô hónapjaitól rohamosan romlott az élelmiszer- és iparcikkellátás. Egyre hosszabb sorok álltak az üzletek elôtt, ráadásul a többórás várakozás egyáltalán nem jelentette azt, hogy a kívánt árut biztosan meg lehet szerezni. Ez magától értetôdôen növelte a társadalmi frusztrációt, és mind gyakrabban vetôdött fel az élelmiszerjegyek bevezetésének gondolata, hogy legalább az azokon szereplô mennyiséghez bizonyosan hozzájuthasson mindenki. A kormány ennek megvalósításával nem sietett különösképpen, mert felmérte, hogy még ezt a minimális ellátást sem tudja - egyesek szerint nem is akarta - garantálni.
Szerveztek tisztán politikai sztrájkokat is, ide tartozott a Független Diákszövetség és a Parasztszolidaritás hivatalos bejegyzésének követelése. Az elsô volt az egyszerûbb, az utóbbiba a hatalom csak fogcsikorgatva és hosszas huzavona után egyezett bele, mert semmiképp sem akarta, hogy egy ellenzéki politikai szervezet tömörítse a vidéket. (A LEMP vezetésében élénken élt az emléke annak, hogy 1945-47-ben milyen kegyetlen és véres eszközöket kellett bevetnie, hogy a Stanisl'aw Mikol'ajczyk vezette demokratikus Lengyel Néppártot ki tudja iktatni a politikai életbôl, mert az egyház mellett a félmilliós parasztpárt volt a kommunista hatalomátvétel legfôbb akadálya.) Maga a LEMP is tovább gyengült, nem is a kilépések miatt, mert az egyelôre még nem öltött tömeges méreteket, hanem inkább azért, mert a párt tagságának - természetesen nem az apparátusának - egynegyede ekkor már belépett a Szolidaritásba.
A hatalom két tartóoszlopa teljesen érintetlen és immúnis maradt a Szolidaritással szemben: a belbiztonság és a hadsereg. Az elôbbi teljes fordulatszámon mûködött, s talán az egyetlen intézmény volt, amelyben még a sztrájk halvány gondolata sem merült fel. Gyûjtötték az anyagokat, fokozatosan kiépítették az ügynöki hálózatot, s a lehetô legmesszebbmenôkig kihasználták azt, hogy az emberek már nem féltek nyíltan elmondani a véleményüket. Az ô szempontjukból ez igazi aranykorszak volt. Sokkal több külsô hatás érte a rendôröket, de - némi megingást leszámítva - a rendôrség is "szilárdan tartotta magát".
A hadseregben sajátos helyzet állt elô azáltal, hogy minden évben új korosztályokat hívtak be. 1980 ôszén a nyári sztrájkok sok fiatal résztvevôje vonult be katonának. Ôket minden különösebb probléma nélkül "beszívta" a hadsereg. Megijedtek viszont azoktól, akiknek 1981 ôszén kellett volna bevonulniuk. A tiszti gárda ugyanakkor kész volt a pártvezetés minden utasítását végrehajtani. A magasabb rangú tisztek mind párttagok voltak, többségük szovjet katonai akadémiai végzettséggel. A hadsereg hagyományosan nagy társadalmi elismerésnek örvendett, emellett lehetett is rá számítani, ezért a pártvezetés számára szükség esetén ennek bevetése tûnt a legjobb megoldásnak.
1981. február 9-én a LEMP KB plénumán Wojciech Jaruzelski tábornokot javasolták miniszterelnöknek, aki 1968 óta a nemzetvédelmi miniszter posztját töltötte be. A többi ezután már egyszerû formalitás volt: két nappal késôbb összeült a szejm, és Jaruzelski miniszterelnök lett, addigi miniszteri tárcája megtartásával. Helyetteséül Mieczysl'aw Rakowskit választotta, aki a LEMP-ben a mérsékeltek közé tartozott, s nemigen szerették ôt Moszkvában sem. Az új miniszterelnök expozéjában 90 nyugodt napot kért, de ennek még a harmada sem jutott neki.
A konfliktus ezúttal Bydgoszczban tört ki március 19-én. Négy nappal korábban kezdôdött a Varsói Szerzôdés tíznapos Szojuz-81 hadgyakorlata Lengyelországban. Március 17-én Stanisl'aw Kania elsô titkár és Jaruzelski találkozott Viktor Kulikov marsallal, aki tolmácsolta a Kreml aggodalmát a lengyelországi helyzet miatt, és éles harcot követelt a Szolidaritással szemben, valamint a bevezetendô hadiállapot elôkészületeinek meggyorsítását.
Március 19-én Bydgoszczban a helyi Vajdasági Nemzeti Tanács ülést tartott, amelyre meghívták a Szolidaritás 25 képviselôjét Jan Rulewskivel, a szakszervezet bydgoszczi régiójának elnökével az élen, hogy vegyenek részt a vidék problémáival foglalkozó vitán. Mielôtt azonban erre a napirendi pontra sor került volna, minden magyarázat nélkül berekesztették az ülést, a Szolidaritás küldöttségét pedig felszólították, hogy hagyja el a termet. A meghívottak - sôt még a tanács tagjainak egy része is - érthetô módon felháborodtak, s úgy döntöttek, hogy a teremben maradnak, és közleményben tudatják, mi történt. Ekkor hirtelen berontott mintegy kétszáz rendôr és államvédelmis, és nekiláttak erôszakkal eltávolítani az embereket. Többeket, köztük Rulewskit súlyosan bántalmaztak. Az eset háttere a mai napig nem egyértelmûen világos. Az viszont kétségtelen, hogy az akciót elôkészítették és gondosan megtervezték. A Szolidaritás vezérkara azt állította, hogy a provokációt a pártvezetés konzervatív szárnya - az úgynevezett "beton" - szervezte Jaruzelski és Kania ellen. Az sem véletlen, hogy mindez egybeesett a Szojuz-81 hadgyakorlattal, mert így be sem kellett volna hívni a szovjet csapatokat, hiszen azok már az országban tartózkodtak. Az pedig való igaz, hogy a miniszterelnököt és a pártvezetôt kényelmetlen helyzetbe hozták, s egyes feltételezések szerint ily módon akarták arra kényszeríteni ôket, hogy - Brezsnyev követelésének megfelelôen - bevezessék a hadiállapotot. Nekik már csak "hivatalból" is védeniük kellett a mundér becsületét, nem ítélhették el sem a rendôrséget, sem az államvédelmet, de még az ülést berekesztô helyettes vajdát sem. Kiküldtek hát egy "vizsgálóbizottságot", amely hamarosan dolgavégezetlenül távozott, és nem is óhajtotta megnevezni - az egyébként ismert - elkövetôket. Válaszul a Szolidaritás általános sztrájkot helyezett kilátásba az ügy tisztázásáig és a végrehajtók felelôsségre vonásáig. Olyan hírek keringtek, hogy a kormány rendkívüli állapotot kíván bevezetni, hogy így számolja fel a szakszervezetet. Az általános sztrájk kérdésében azonban maga a Szolidaritás vezérkara is megosztott volt. Végül március 27-re négyórás figyelmeztetô sztrájkot szerveztek, és 31-re hirdették meg a határidô nélküli általános munkabeszüntetést arra az esetre, ha addig nem sikerülne megállapodni a kormánnyal. A 27-i figyelmeztetô sztrájk impozáns méreteket öltött, meggyôzôen demonstrálta a Szolidaritás erejét. A másik oldalon ezen a napon Jaruzelski tábornok aláírta azokat az alapdokumentumokat, amelyek az "erôszakos megoldás" menetét szabályozták, köztük volt A hadiállapot bevezetésének vezérelve címû okmány is. Végül is az általános sztrájk elôestéjén - néhány órás vita után - a kormányt képviselô Rakowski és Lech Walesa között megszületett a megállapodás. A feszültséget fokozandó ugyanekkor egy hivatalos közlemény tudatta, hogy meghatározatlan idôre meghosszabbították a Szojuz-81 hadgyakorlatot. A kormány kötelezte magát a bydgoszczi események teljes feltárására és a megfelelô "szolgálati következtetések" levonására az elkövetôkkel szemben (ez sohasem valósult meg). Rakowski - saját felhatalmazásán túllépve - beleegyezett a Parasztszolidaritás bejegyzésébe is, ami különösen feldühítette Moszkvát. Cserébe a szakszervezet lefújta az általános sztrájkot. A megállapodás törést idézett elô a Szolidaritásban is, többen árulással vádolták Walesát, mondván, hogy nem aknázta ki kellôen a helyzetet, elvtelen alkut kötött, amihez ráadásul még a felhatalmazása sem volt meg. Walesa az ellene irányuló támadásokat visszaverte, a vezetôségbôl azonban többen is távoztak, s az ô pozíciója is megrendült.
A lengyel társadalmat érô sokkhatások azonban Bydgoszcz után sem hagytak alább. 1981 májusában sikertelen merényletet kíséreltek meg II. János Pál pápa ellen, amelynek során az egyházfô súlyosan megsérült. Két héttel késôbb, nem sokkal 80. születésnapja elôtt meghalt Stefan Wyszyn'ski bíboros, az Ezredév Prímása, ahogy Lengyelországban hívták ôt, az ország legnagyobb erkölcsi és politikai tekintélye. Temetésén százezres tömeg vett részt. Utódjául a képességeiben sokkal szerényebb Józef Glemp bíborost választották.
1981 tavaszán-nyarán katasztrofálissá vált az ellátás. Áprilisban végre bevezették a jegyrendszert, elôbb a húsra, a felvágottra és a kására, majd hamarosan a vajra, a lisztre, a búzadarára, a rizsre, a tejporra és a mosóporra. Ez semmiképpen sem jelentette azt, hogy a jegyeket minden további nélkül be is lehetett váltani. Egyre nehezebben lehetett cigarettához és alkoholhoz jutni, ami kifejezetten ingerelte az embereket. A belpolitikai helyzetet súlyosbította a gazdaság állapota, amely még KGST-mércével is drámai volt. A termelés újabb és újabb területei kerültek csôdközeli helyzetbe, megszakadtak a vállalatok kapcsolatai, együttmûködés helyett mindennapossá vált a gyárak között az "áruért árut" típusú csere. A kormány azt állította, hogy mindez a sztrájkok miatt van, de a valós okok mások voltak: kiesett az amúgy is ingatag lengyel gazdaság következô oszlopa, a szövetkezeti ellátó hálózat, valamint Nyugatról is rendszertelenül érkeztek az importszállítmányok, mert nem volt mivel fizetni értük. Nôtt az inflációs nyomás, 1981 tavaszán már mintegy 300 milliárd zlotyra becsülték az árufedezet nélküli pénzt. Bizonyos magántranzakciókat - lakás- vagy autóvásárlást - dollárban kezdtek intézni (abban is számoltak). Tovább emelkedett a külföldi adósság, csökkent az export is. Mindezt még fokozta a gazdaságirányítási rendszer tökéletlensége és az apparátusok hozzá nem értése (ez utóbbiak még rendes körülmények között sem mûködtek kielégítôen, rendkívüli helyzetben pedig teljes alkalmatlanságról tettek tanúbizonyságot). Elterjedtek olyan vélemények is, hogy a hatalom szándékosan tartja vissza az élelmiszert, rontja az ellátást (miközben titkos raktárakban hatalmas készleteket halmoz fel), hogy ezzel fokozza a hangulatot a Szolidaritás ellen. Ha ez nem is állja meg feltétlenül a helyét, mindenesetre maga a feltételezés is nagyfokú bizalmatlanságról tanúskodik az uralmon lévô párt iránt.
Ahogy a kommunista hatalom gyengült, úgy érezhette egyre erôsebbnek magát a Szolidaritás. Noha a szakszervezet szinte mindvégig tartott a szovjet katonai beavatkozástól, s fennen hirdette az "önkorlátozó forradalom" szükségességét, a központi vezetésre mind nagyobb nyomást gyakoroltak a regionális és helyi szervezetek, amelyek egyáltalán nem törôdtek a nagypolitikai összefüggésekkel. Ezek gyors változásokat követeltek, saját sikereket akartak felmutatni, lokális sztrájkot szervezni, gyôztesen szembeszegülni a helyi pártapparátussal, elérni, hogy azok tagjait elbocsássák vagy esetenként felelôsségre is vonják. Erre minden okuk megvolt, hiszen a helyi pártapparátcsikok általában primitívségükkel, hozzá nem értésükkel, korrumpáltságukkal tûntek ki, ezer szállal behálózták a helyi társadalmi életet, amelynek gyakran urai és irányítói is voltak. Magától értetôdôen gyûlölték ôket. A nagyvárosokban ebben a tekintetben valamivel jobb volt a helyzet, ott a pártszervek nem tudták ennyire irányításuk alá vonni a közösségek életét, de ettôl még nem örvendtek nagyobb bizalomnak.
A bydgoszczi konfliktus megoldása után végre befejezôdött a Szojuz-81 is, a lengyel "beton" és Moszkva azonban tovább fokozta nyomását a Kania-Jaruzelski-csapatra. A dogmatikusok a Kreml által melegen üdvözölt saját szervezeteket hoztak létre (Grunwald Hazafias Társaság, Katowicei Fórum - azelôtt Boleslaw Bierut- [a "lengyel Rákosi"] klub). Brezsnyev az idô tájt már szokatlan lépésre szánta rá magát, 1981. június elején az SZKP KB levelet intézett a LEMP Központi Bizottságához. Az már önmagában is rendhagyónak számított, hogy egy párttestület üzen egy másik ország párttestületének - a bevett gyakorlat szerint az ilyesmi elsô titkári szinten szokott történni. Ezt még fokozta, hogy az SZKP nemcsak úgy idôzítette levelét, hogy a LEMP KB soron következô plénuma elôtt néhány nappal kézbesítsék, hanem azt a Pravda, majd ennek nyomán az összes szocialista ország központi pártlapja is leközölte. A levél megírásának célja egyértelmû volt: a szovjet vezetés ily módon akarta befolyásolni a LEMP KB plénumát, bátorítani a dogmatikus és feltétlen Moszkva-barát lengyel kommunistákat, és hivatkozási alapot biztosítani a számukra. A Kreml nem feltétlenül Kania és Jaruzelski leváltását kívánta, hanem inkább radikalizálódásuk kikényszerítését. A levél például név szerint csak ôket kettejüket említi meg, mint akik bár eddig is egyetértettek a szovjet értékelésekkel, a "gyakorlatban azonban minden változatlan maradt, az engedmények és kompromisszumok politikájában semmiféle változtatást nem eszközöltek, az egyik pozíciót a másik után adják fel".
A plénumon Jaruzelskiék hosszas küzdelem után megerôsítették helyzetüket, és háttérbe szorították azokat a "balosokat", akik a helyükre pályáztak. A levél másik fô üzenete az volt, hogy Brezsnyev és elvtársai megelégelték az addigi halogató lengyel politikát, és mihamarabbi cselekvést követeltek a lengyelektôl: mind a párton belüli "opportunista és frakciós" irányzatok, mind a "külsô ellenforradalom" felszámolását. Az SZKP egyszersmind "kijátszotta a régi kártyát", igyekezett megzsarolni a lengyeleket azzal, hogy ha a szocializmus megbukik Lengyelországban, akkor Moszkva többé nem garantálja majd az 1945-ben meghúzott új nyugati lengyel határokat, és akkor az országnak egymagának kell szembenéznie a "mindenre képes német területi revizionizmussal". Az üdvözítô megoldás kiskapuját azért a levélírók még nyitva hagyták, mondván, van még lehetôség a legrosszabb elkerülésére, a nemzeti katasztrófa megakadályozására, hiszen a LEMP-ben "sok tisztességes és határozott kommunista van, aki kész a gyakorlatban harcolni a marxizmus-leninizmus eszméiért, a független Lengyelországért".
A párton belüli helyzet egyértelmû tisztázása, illetve a cselekvôképesség visszaszerzése érdekében a LEMP vezetése júliusra összehívta a párt IX., rendkívüli kongresszusát. Ebben az idôszakban a Szolidaritás is visszafogottan politizált, hogy ne nehezítse Kania és Jaruzelski helyzetét. A kongresszuson a vezetô apparátusban nagymértékû személycseréket hajtottak végre, például a 49 vajdasági elsô titkárból mindössze nyolcat választottak be a megújított központi vezetésbe. Ezzel együtt a Kania és Jaruzelski nevével fémjelzett centrum gyôzött, a Politikai Bizottságba a dogmatikusok két képviselôje került, közülük is kirítt Albin Siwak, aki néhány héttel késôbb egy többezres pártaktíván nem átallotta a CIA ügynökének nevezni Rakowski miniszterelnök-helyettest, a KB tagját. A pártbeli mérsékeltek a dogmatikusokkal együtt szorultak vissza, ez volt az ára a Jaruzelski-Kania-csapat gyôzelmének. A Központi Bizottságba feltûnôen sok magas rangú katona került, erôsítvén a politikai élet militarizálásának folyamatát, ami Jaruzelski tábornok miniszterelnökké választásával vette kezdetét. Ezek az emberek nem ismerték ki magukat a politikai küzdelmekben, nem is nagyon vettek benne részt, személy szerint a tábornok-miniszterelnökhöz voltak lojálisak. Kaniát nagy többséggel megerôsítették elsô titkári tisztségében, gyôzelmét azonban csak három hónapig élvezhette.
A kongresszus után tovább folyt a kötélhúzás a két fél között, minden különösebb eredmény nélkül. Az alapvetô probléma változatlan maradt: a kommunista párt hatalmának legkisebb szeletét sem óhajtotta megosztani a Szolidaritással. Eközben augusztusban Kania és Jaruzelski elutazott a Krímba, nyári szabadságra. Ott találkoztak Brezsnyevvel, aki Csernyenko és Gromiko társaságában - szokásához híven - felolvasta a tanácsadói által készített szöveget, ilyen és ehhez hasonló kommentárok kíséretében: "A szocializmust nem lehet megvédeni tárgyalások útján, elôbb vagy utóbb elkerülhetetlen az összeütközés"; "vagy ti ragadjátok torkon ôket, vagy ôk titeket." A rendkívüli LEMP-kongresszusról csupa elítélô szót ejtett, és újfent követelte a Szolidaritással való mihamarabbi és határozott leszámolást, a hadiállapot bevezetését. Ellenkezô esetben katonai intervencióval fenyegetôzött. Kaniának és Jaruzelskinek ezúttal is sikerült elhalasztania a végsô döntést. De immár teljesen egyértelmûvé vált, hogy rohamosan szûkül a LEMP-vezetôk manôverezési lehetôsége, s hosszabb távon választaniuk kell: vagy tárgyalások (inkább tárgyalgatások) a Szolidaritással, vagy Moszkva akaratának - s persze saját jól felfogott hatalommegôrzési érdekük - érvényesítése. Kaniát Brezsnyev még azért is bírálta, mert a kongresszuson sok, igazán "szovjetbarát elvtárs" kibukott a vezetésbôl.
1981 kora ôszén zajlott le az akkor már 10 millió tagot - ez az állami szektor dolgozóinak közel 60 százalékát, a teljes felnôtt társadalomnak pedig több mint 30 százalékát jelentette - számláló Szolidaritás szakszervezet elsô kongresszusa a Zapad-81 hadgyakorlat árnyékában, amely a NATO értékelése szerint a szovjet hadsereg legnagyobb hadgyakorlata volt 1945 óta. Ezen a kongresszuson többször összecsaptak a mérsékeltek és a radikálisok, többen értelmiségellenes hangot ütöttek meg. Mégsem ez volt a jellemzô, a kongresszus egészében szervezetten zajlott, és Walesát meggyôzô többséggel választották meg a szakszervezet elnökévé. Ezen a kongresszuson fogadták el a kelet-európai munkásokhoz címzett üzenetet, amelyben azokat támogatták, akik "rászánták magukat arra, hogy harcoljanak a szabad szakszervezeti mozgalomért", abban a reményben, hogy "képviselôink nemsokára találkozhatnak, hogy kicseréljék szakszervezeti tapasztalataikat". A Szolidaritás megválasztott vezetôsége egyértelmûvé tette, hogy mindannyian antikommunisták, noha továbbra is - egyre reménytelenebbül - keresték a megegyezést a kommunista hatalommal. A fenti nyilatkozatot mind a lengyel pártvezetés, mind a többi kommunista ország vezetése hisztérikus dühkitöréssel támadta, hiszen a Szolidaritás ezzel átlépte Lengyelország határait, és nyílt kihívást intézett az uralmon lévô kommunista pártok felé. Moszkvában egyenesen "szocialista- és szovjetellenes orgiának" nyilvánították a kongresszust, amely minden kétséget kizáróan bizonyította a Szolidaritás ellenforradalmi voltát és azt a törekvését, hogy Lengyelországot kiszakítsa a szocialista országok táborából, s közzétették az SZKP KB nyilatkozatát, melyben megint leszögezték, hogy "határozott és radikális lépéseket" várnak a lengyel vezetéstôl. Nyomatékul a Kreml bevetette a gazdasági zsarolás eszközét is. Bejelentették, hogy 1982-ben kétharmadával csökkentik a Lengyelországba irányuló kôolajszállításokat, s nagymértékben - kevesebb mint a felére - korlátozzák egyéb létfontosságú nyersanyagok (benzin, kerozin, fûtôolaj, hajtómûolaj, gyapjú, nikkel, alumínium, cellulóz, vasérc és földgáz) szállítását is. Az ország gazdasági helyzetében ez hatalmas csapást jelentett.
Kania és Jaruzelski meg volt gyôzôdve arról, hogy a hadiállapot bevezetése olyan méretû társadalmi ellenállást vált ki, hogy kénytelenek lesznek segítségül hívni a szovjet csapatokat. Ezért már 1981 tavaszától fokozták a Szolidaritás ellen irányuló propagandakampányt, hogy csökkentsék annak támogatottságát, s meggyôzzék a társadalmat arról, hogy a szakszervezet miatt Lengyelország elkerülhetetlenül tart a teljes káosz felé. A lakosságnak valóban kezdett elege lenni a sztrájkokból. Így nem csoda, hogy a Szolidaritás támogatottsága 1981 tavasza és ôsze között 62 százalékról 41-re csökkent, míg a LEMP-é hatról 12 százalékra nôtt. A propaganda apokaliptikus képet festett a közelgô télrôl, a fûtetlen lakásokról, a mindinkább növekvô bûnözésrôl, a gazdaság teljes összeomlásáról. Ügyes manipulációval egyre több emberrel hitették el, hogy mindez a Szolidaritás számlájára írandó (ami egyszerûen hazugság volt). A boltokban lassan már csak ecetet lehetett vásárolni, miközben hatalmas mennyiségû lakossági megtakarítás gyûlt fel, amit nem volt mire költeni. Ez "forró pénz" volt, amelynek nem volt semmi fedezete, s bármelyik pillanatban rázúdulhatott a piacra, megadva annak a kegyelemdöfést.
A kormánypropaganda demagógiával és a megegyezési készség hiányával, ezáltal a gazdaság tudatos tönkretételével vádolta a Szolidaritást, s ez is hatott a tömegekre. A szakszervezet pedig - mivel semmilyen eszközzel nem rendelkezett, hogy javíthasson a helyzeten - saját tagságának nyomása alatt egyre forradalmibb nyelvezetet használt. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy mindez megmaradt a szavak és kijelentések szintjén, a Szolidaritás semmilyen szélsôséges lépésre nem ragadtatta magát.
A pártvezetés úgy vélte, hogy a Szolidaritás kongresszusával betelt a pohár, határozott cselekvésre van szükség. Október közepén háromnapos ülést tartott a LEMP Központi Bizottsága, amelyen harcias volt a hangulat: "a pártnak meg kell mutatnia erejét", "aki a Politikai Bizottságban rendkívüli eszközöket is hajlandó igénybe venni, az marad, aki nem - röpül", "e forradalmi helyzetben forradalmi eszközökhöz kell nyúlni", ezek egyike az, hogy "a hadsereg veszi át a hatalmat" - ilyen hangok voltak a legfelsôbb pártfórumon. Kaniát határozatlansággal és elvtelen megalkuvással vádolták (még Moszkvából is küldtek üzenetet, amelyben Kaniát csalónak nevezték, mivel mindeddig egyetlen Brezsnyevnek tett ígéretét sem váltotta be). Így a LEMP KB elsô titkára felajánlotta lemondását, amelyet 104 igen szavazattal, 79 nem ellenében el is fogadtak. Utódjául Jaruzelski tábornokot választották, elsöprô többséggel (mindössze négy ellenszavazattal). A miniszterelnök egy ideig hezitált, hogy elfogadja-e a megbízatást, de miután egyértelmûen erre ösztökélték a szovjet fôvárosból, minden további nélkül beadta a derekát. A funkciók halmozása (Jaruzelski megôrizte mind nemzetvédelmi miniszteri, mind miniszterelnöki tárcáját) ez esetben azt jelentette, hogy a döntéshozatal rendkívül leegyszerûsödött. Miután erre az idôre az ellenfél gyötrésével egybekötött halogató taktika kimerült, s bizonyos fokig beváltotta a hozzá fûzött reményeket, nyomban hozzáláttak a hadiállapot tényleges megvalósításának kidolgozásához. 1981. október 24-én közlemény jelent meg arról, hogy - elôször falun - megkezdték tevékenységüket a katonai területi operatív csoportok. Egy hónappal késôbb pedig megjelentek a városokban, azaz a gyárakban és a helyi közigazgatási intézményekben is. Aznap, amikor befejezôdött a KB októberi plénuma, a minisztertanács határozatot hozott arról, hogy két hónappal meghosszabbítják a leszerelés elôtt álló katonák szolgálati idejét. Ez a korosztály 1979 ôszén vonult be, ezért feltételezték róla, hogy nagy mértékben immúnis, nincs kitéve az "ellenforradalmi erôk" kártékony hatásának. Lassan utolsó szakaszba érkeztek a Szolidaritás elleni támadás elôkészületei.
1981 ôszén - immár minden meggyôzôdés nélkül - a lengyel vezetés ismét megpróbálkozott azzal, hogy beillessze a Szolidaritást az általuk ellenôrzött intézmények rendszerébe. Javasolták, hogy alakítsák meg a Nemzeti Megegyezés Tanácsát, ez lényegében a népfront új változata lett volna. Ezt a javaslatot viszont a Szolidaritás és a mellette álló más társadalmi szervezetek nem fogadhatták el, mert ezzel áldásukat adták volna a kommunisták "vezetô szerepére", vagyis minden maradt volna a régiben. Egyre világosabbá vált, hogy a szemben álló két nagy erô - a LEMP és az egész államapparátus az egyik, a Szolidaritás és a vele kapcsolatban álló más szervezetek a másik oldalon - döntô összecsapásra készül. A társadalom jelentôs részét igencsak aggasztották ezek a kilátások, már nem szívesen fogadták a túl radikális követeléseket és igényeket. A lengyelek jelentôs részét kifárasztotta a mindennapi élet kilátástalansága, a zûrzavar, a szûnni nem akaró feszültség.
A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért 1981. október 23-án - az eredetileg tervezett mûsort megváltoztatva - a Lengyel Televízió 1. csatornáján fômûsoridôben bemutatták azt a stúdióbeszélgetést, amelyet a Magyar Televízió sugárzott három nappal korábban Berecz János, Hollós Ervin és Szabó Bálint részvételével, Baló György mûsorvezetésével az "1956-os ellenforradalomról", valamint ehhez kapcsolódóan levetítették az Így történt címû kádárista dokumentumfilmet, hogy a "magyar forgatókönyv" felidézésével is megrettentsék a lengyeleket. Mindezt a néhány nappal korábban a LEMP KB elsô titkárává is választott Jaruzelski tábornok kérésére két nap múlva megismételték a 2. csatornán. Október 26-án a központi lengyel pártlap, a Trybuna Ludu hasábjain dicsérô kritika jelent meg a 23-i mûsorról, amelynek szerzôje azon örvendezett, milyen nagyon jó, hogy a stúdióbeszélgetést és az Így történt címû filmet bemutatták, hiszen ez lehetôséget adott arra, hogy a lengyelek részletesen megismerjék, mi vezetett a "magyar ellenforradalomhoz", s az milyen pusztulást okozott.
Szüntelenül folytak a kormány és a Szolidaritás tárgyalásai, a legnagyobb nehézségek árán jutottak csak kompromisszumra - kizárólag másod- és harmadrendû kérdésekben. Országszerte helyi sztrájkok törtek ki. Vagy elhúzódtak, vagy úgy értek véget, hogy egyik fél sem lehetett elégedett. A hatalomnak láthatóan érdekében állt, hogy az egyre kezelhetetlenebbé váló anarchia érzetét keltse. 1981. október 30-án a kormány benyújtotta a Szejmnek "az állam és polgárai védelmében foganatosítandó rendkívüli intézkedésekrôl" szóló törvénytervezetet. A november 27-28-i KB-ülésen elfogadtak egy határozatot, mely szerint "közvetlen veszély fenyegeti az államiságot". A Politikai Bizottság december 1-jei ülésén leszögezték, hogy "a helyzet drámai", és "azonnali" készültséget rendeltek el: "huszonnégy órás szolgálat, állandó összeköttetés, megerôsített ôrjáratok", "az állami intézmények és pártszervek épületeinek védelme". A LEMP vezetése tudta jól, hogy a párt mint mozgósító erô gyakorlatilag nem létezik, legalábbis elvesztette az önálló cselekvés lehetôségét. Pár nappal késôbb még azt is fontolóra vették, nem kellene-e feloszlatni és "kommunista pártot alapítani" helyette (az ötletet végül is elvetették).
Novemberben külföldre szökött Ryszard Kuklin'ski ezredes, vezérkari tiszt, évek óta a CIA ügynöke, aki magával vitte a hadiállapot bevezetésének forgatókönyvét, s azt át is adta az amerikaiaknak. Nekik azonban az volt a fontos, hogy ne a Szovjetunió tegyen rendet Lengyelországban, vagyis ha a lengyel kommunista vezetés önerôbôl vet véget a válságnak, akkor az nekik elfogadható. Így Washington nem tájékoztatta a Szolidaritást a veszélyrôl, hogy ne nehezítse meg Jaruzelskiéknek a rendcsinálást. A Fehér Ház sokat tanult 1956-ból, a magyar forradalomból. 1980-81-ben nagyon vigyáztak arra, hogy az amerikai politika semmi módon se bátorítsa a Szolidaritást, valamint hogy a Szovjetuniónak csak egyértelmû és félreérthetetlen üzeneteket küldjenek. (Ugyanakkor az 1968-as prágai tavasz passzív amerikai szemlélésébôl viszont azt a tanulságot vonták le, hogy bizonyos megnyilatkozások mégiscsak szükségesek, persze a megfelelô formákban.)
A LEMP Politikai Bizottságának imént említett december 1-jei ülésén azt is leszögezték, hogy "betelt a pohár". A Szolidaritás is elmondhatta volna ugyanezt - minden fontos követelését elutasították. December 3-án Radomban, az országos bizottság elnöksége és a területi vezetôk rendkívüli értekezletén nem maradt más hátra, mint újból elismételni a követeléseket: hagyjanak fel a szakszervezet támadásával, fogadják el a szakszervezeti törvényt, tartsanak demokratikus tanácsi választásokat, alakítsák meg a Nemzetgazdasági Társadalmi Tanácsot, bocsássák a szakszervezet rendelkezésére a tömegkommunikációs eszközöket. Válaszul arra, hogy beterjesztették a szejmnek a kormány rendkívüli jogosítványait szabályozó tervezetét, huszonnégy órás sztrájkot helyeztek kilátásba, ha elfogadják, és korlátlan ideig tartó általános sztrájkot, ha a kormány él is ezekkel. Kemény szavak hangzottak el, élesen fogalmaztak, a hivatalos állásfoglalás pedig ugyanazt hirdette, amit a LEMP vezetése hat héttel korábban megállapított: "nincs értelme tovább tárgyalni a nemzeti megegyezésrôl."
Végül a PB december 5-i ülésén döntöttek a hadiállapot bevezetésérôl. Jaruzelski az ülésen azt fejtegette, hogy "iszonyúan lejáratja magát a párt - 36 éve hatalmon van, és most rendôri erôkkel (sic!) kell megvédeni. De nincs más választásunk." Az akció megindításának idôpontjáról való döntést szó nélkül átengedték a tábornok-elsô titkár-miniszterelnöknek. Nem említette senki a "testvéri szövetségeseket", akik teljes készültségben voltak, és készek lettek volna segíteni, ha az elsô csapás nem jár sikerrel. Fél évvel késôbb ugyanezen a fórumon mondta egy másik PB-tag, hogy "Lengyelországban lengyel tûzszerészeknek kell felszedniük az aknákat". "Nemzedékek átkoznának minket - tette hozzá -, ha barátainknak kellene tankokkal jönniük." 1981. december 5-én talán mindenki osztotta ezt a meggyôzôdést, aki részt vett a döntés meghozatalában, és vállalták a kockázatot.
A legújabban megismert szovjet dokumentumokból az tûnik ki, hogy a Szovjetuniónak 1981 decemberében nem állt szándékában intervenciós hadsereget küldeni Lengyelországba, de ha nagyon kellett volna, akkor ezt megtehette volna. Bár a Kreml valóban régóta sürgette a "megoldást", az idô tájt igazából nem vágyott katonai beavatkozásra, tisztában volt azzal, milyen árat fizetne ezért a lépésért politikailag és anyagilag egyaránt, nem is szólva arról, hogy akkor már mélyen belegabalyodott az afganisztáni kalandba. Azért mindenképpen le kell szögezni: ha a helyzet odáig fajult volna, a Szovjetunió nem habozott volna katonailag fellépni, félresöpörve mindenféle egyéb meggondolást.
Feltételezhetôen a külsô segítség bármiféle nyílt formáját a lengyel vezetés csak végsô eshetôségként vette figyelembe, ha kiderült volna, hogy a hadsereg, a rendfenntartó erôk és a LEMP apparátusa képtelen lenne úrrá lenni a helyzeten. A képlet összességében egyszerû: Jaruzelski a hatalmát senkinek sem akarta átadni, sem más lengyeleknek - a LEMP legfelsô vezetésében akadt volna olyan személy, aki szívesen a helyébe lépett volna, még olyan áron is, hogy behívja a szovjet hadsereget -, sem Moszkvának, miközben valóban munkálkodott benne egy olyan, nagyon mély meggyôzôdés, hogy ezzel nemcsak a lengyelországi kommunista rendszert szolgálja, hanem saját hazáját is megmenti a vérontástól és az idegen intervenciótól. (Ennek jeleként 1981. december 13-tól vörös helyett nemzeti zászló lobogott a LEMP Központi Bizottságának székházán.)
A fentiekhez azért még hozzá kell tenni, hogy a kommunista hatalomgyakorlás módszertanából következôen Jaruzelskiéknek tényleg nem volt más választásuk, mint a hadiállapot bevezetése. A Szolidaritás olyan szervezet volt, amely jó tíz évvel megelôzte korát, s amely beilleszthetetlennek bizonyult a fennálló struktúrákba. S mivel mind a LEMP, mind a Szolidaritás 1981 folyamán a pattanásig feszítette a húrt, majd tökéletes patthelyzetet alakított ki, az egyiknek törvényszerûen ki kellett iktatnia a másikat. Ezt végül a LEMP tette meg, és a Szolidaritást leszámítva mindenkinek jó volt ez a hadiállapot. Ugyanakkor a Fehér Háznak - tekintettel a többmilliós amerikai Polóniára - a retorika és az embargó szintjén azért "keménykednie" is kellett, függetlenül attól, hogy ez inkább kifelé szóló színjáték volt. Egyébként a nyugat-európai országok is várták már Jaruzelski hadiállapotát, mert így esély mutatkozott arra, hogy Lengyelország sok milliárd dolláros tartozását elôbb-utóbb visszafizesse, másrészt ôket is nyugtalanította ez az átmeneti üzemzavar a szovjet tömbben. Európa kis kontinens, a nyugati államok erôsen tartottak a lengyelországi bizonytalanságtól és annak lehetséges következményeitôl. (Naivitás lenne azt hinni, hogy nem Jalta szelleme határozta meg a világpolitikát, magasztos és demokratikus elvek ide vagy oda.)
Lengyelországban a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetése teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a Szolidaritást, éppen ezért a megvalósítás nagyon hatékonyan folyt. Katonai parancsnokság alá helyezték az államigazgatást, a közlekedést, a távközlést, az energiaipart, a bányászatot, a tengeri kikötôk egy részét és 129 "stratégiai fontosságú üzemet". A militarizált intézményekbe több mint nyolcezer katonai komisszárt vezényeltek, lehetôleg aktív tiszteket. Mintegy 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt közvetlenül a mûveletekben, 1750 tank, 1400 páncélozott jármû, 500 gyalogsági könnyû harckocsi, 9 ezer gépkocsi fedezete mellett. Az összes erôk mintegy negyedét Varsóban és a fôváros közvetlen közelében vonták össze. Kikapcsolták a telefonokat, bezárták a benzinkutakat, kijárási tilalmat rendeltek el (22 órától reggel 6-ig), hatósági engedélyt (kilépôt) kellett kérni a lakóhely elhagyásához, ôrjáratok ellenôrizték a pályaudvarokat, sorompót állítottak a városból kivezetô utakra. Cenzúrázták a leveleket, lezárták a határokat és a polgári repülôtereket (a belföldieket is), két központi lap kivételével felfüggesztették a sajtó tevékenységét, csak a Trybuna Ludu, a LEMP orgánuma és a Zolnierz Wolnosci, a hadsereg lapja jelent meg. Minden társadalmi és szakmai szervezet tevékenységét felfüggesztették, valamint betiltották a gyûléseket, az összejöveteleket és a tüntetéseket.
Kisebb-nagyobb sztrájkok és utcai megmozdulások az ország szinte minden pontján elôfordultak, ezeket azonban - éppen az összeköttetés hiánya, az elszigeteltség miatt - rendkívüli kegyetlenséggel mindenütt viszonylag hamar elfojtották, sztrájkhullámra nem került sor. Különösen erôs ellenállást fejtettek ki Sziléziában, a bányák mélyén sztrájkoló munkások tiltakozását volt a legnehezebb megtörni. Ott, a "Wujek" bányában nyitott tüzet a karhatalom, ami kilenc bányász életét oltotta ki. Sokszor használtak fegyvert, ha rohamoztak vagy feloszlatták a tömegeket az utcán (többek között Gdan'skban, Katowicében, Wrocl'awban), ez legalább öt halálos áldozatot követelt. Az viszont felmérhetetlen, hogy a hadiállapot miatt közvetve hányan haltak meg, például a betegek közül, akikhez a mentôk nem tudtak kimenni. Számukat több százra teszik.
A történet folytatása ismert: a Szolidaritást föld alá kényszerítették, de nem tudták felszámolni. A lengyelek passzív ellenállásában elévülhetetlen érdemei vannak II. János Pál pápának, aki töretlenül tartotta bennük a lelket. 1981 decemberében a kommunista hatalom összességében több mint ötezer személyt internált, illetve ítélt el (utolsó nagyobb csoportjuk az 1986-os amnesztiával szabadult), köztük Lech Walesát, akit 11 hónapig teljes egészében elzárva tartottak a külvilágtól. Az 1981. december 22-i PB-ülésen Jaruzelski már megkönnyebbülve jelenthette ki, hogy "megnyertük az elsô csatát". Sôt megnyerték a hadjáratot is, hiszen az elkövetkezô néhány hónap alatt teljesen urai lettek a helyzetnek, olyannyira, hogy 1983 januárjában felfüggesztették, majd júliusban eltörölték a hadiállapotot. A háborút azonban mégsem nyerték meg. Jaruzelski és társai lépése ismét csak azt bizonyította, hogy a kommunista rendszer nem reformálható, agresszív (sôt kegyetlen, elég csak Jerzy Popieluszko atya 1984. októberi brutális meggyilkolására utalni), és képtelen elviselni, hogy elveszítse az ellenôrzést a társadalom - és az állam - fölött. A válságot csak elnapolni sikerült, s azok, akik 1981-ben bevezették a hadiállapotot, 1989-ben arra kényszerültek, hogy leüljenek a kerekasztalhoz a földalatti Szolidaritás vezetôivel tárgyalni a békés hatalomátadásról, és néhány hónap múlva a lengyel kommunista rendszert már semmi sem mentette meg az összeomlástól. Az viszont mindenképp Jaruzelski és csapata pragmatizmusára vall, hogy miután a csôdöt felismerték, nem óhajtották megismételni az 1981. decemberi forgatókönyvet.
*
Kádár a lengyel események kapcsán az addigiaknál jóval határozottabb, merevebb álláspontot alakított ki azután, hogy a Szolidaritás elsô kongresszusán - mint arról már szó esett - közfelkiáltással elfogadták a kelet-európai munkásokhoz címzett üzenetet. Emiatt az MSZMP KB szintén megírta levelét a LEMP KB-hoz, amelyben már a magyar vezetés is a mielôbbi cselekvést szorgalmazta, másrészt pedig Magyarországon is nagy, orwelli módon szervezett sajtóhadjárat indult a Szolidaritás "durva beavatkozási kísérleteinek" visszautasítására. (Ez beleilleszkedett abba a - sajnos, meglehetôsen sikeres - általános lengyelellenes propagandakampányba, amely azt terjesztette, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, haszontalanok és ingyenélôk, vagyis többek között mi, magyarok tartjuk el ôket, ezért csökken nálunk is az életszínvonal.) Ezek után semmi meglepô sincs abban, hogy Budapesten valóban megkönnyebbülten fogadták és helyeselték, amikor Wojciech Jaruzelski 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot Lengyelországban, amelyet egyébként Magyarországon eufemisztikusan "szükségállapotnak" fordítottak. Még aznap összeült az MSZMP Titkársága, amely döntött arról, hogy Jaruzelski tábornok kérésének megfelelôen a magyar kormány gyors gazdasági segítséget nyújt Lengyelországnak, valamint egyetértett azzal, hogy "Kádár János elvtárs táviratban biztosította támogatásunkról W. Jaruzelski elvtársat".
A lengyel tábornok nemcsak a magyar gazdasági segítségre tartott igényt, hanem szükségét érezte annak is, hogy a "magyar elvtársak" tájékoztatást adjanak neki a Magyarországon 25 évvel korábban "az ellenforradalmi erôkkel" vívott harcról, valamint "a szocialista konszolidáció és a szocializmus építése terén szerzett tapasztalatokról". Így meghívására december 27. és 29. között Varsóban tartózkodott az MSZMP háromtagú küldöttsége Aczél György, a Politikai Bizottság tagjának vezetésével. Jaruzelski figyelmesen hallgatta a magyar testvérpárt képviselôit, akik a látogatásról szóló jelentésükben le is írták, hogy "mindenütt óriási és általános érdeklôdés mutatkozott a magyar tapasztalatok iránt". Ehhez azért hozzátették, hogy "nemegyszer a már elért eredményeinket veszik alapul, s kevésbé ismerik a küzdelmekkel teli konszolidáció kezdetének lépéseit. Többször, a tapasztalatok konkrét ismerete nélkül, hivatkoznak azokra a nehéz intézkedések bejelentésekor."
A késôbbi években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet Jaruzelski és csapata tanúsított a kádári politika eredményeivel szemben. A másik oldalon Kádár János még az 1983 októberében tett lengyelországi látogatásán is részletesen szólt a Jaruzelskivel folytatott négyszemközti megbeszélésen "az 1956-os ellenforradalomban és az azt követô konszolidációban, a szocialista építômunkában szerzett tapasztalatainkról, pártunk nemzetközi tevékenységérôl", valamint "meleg szavakkal mondott köszönetet a lengyel vezetôknek", hogy "az ellenforradalomnak és az anarchiának saját erôbôl vetettek gátat", mert ezzel "nagy szolgálatot tettek nemcsak Lengyelországnak, hanem a szocialista közösségnek is".
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu