1981 októberében a Színház címû folyóirat rendszeres olvasói hiába keresték a színikritikusok díjait és a szavazatok részletes indoklását a lapban. Az évente rendszeressé vált rovat ezúttal hiányzott, de a mulasztás okairól sem lehetett olvasni egy szót sem. Végül is nem írhatták le, hogy a párt Agitációs és Propaganda Bizottságának utasítására a kulturális miniszterhelyettes, Tóth Dezsô letiltotta a díjazást, illetve a díjazás publikálását. Akkoriban ugyanis nemcsak formálisan, hanem ténylegesen is minisztériumi egyetértésre, illetve jóváhagyásra volt szükség ahhoz, hogy a Színházmûvészeti Szövetség kritikus tagozatának díjait ki lehessen osztani. S e jóváhagyást a kritikusok nem kapták meg.
Pontosabban egyetlen kategóriával volt baj: az 1980/81-es szezonban bemutatott legjobb új magyar drámának a szavazók elsöprô többsége Kornis Mihály Hallelujáját tartotta, s éppen ez nem tetszett az ideológiai vezetôknek.
A darab bemutatását elôször engedélyezték a mûsortervi egyeztetésen, majd letiltották, a Nemzeti mégis bemutatta. Igaz, nem a nagyszínházban, hanem a mostani Játékszínben, amely akkor - a Katona József Színház átépítése miatt - a Nemzeti kamara: avagy stúdiószínházaként mûködött.
Mi volt a baj a Hallelujával? Legkevésbé az, hogy szokatlan, anekdotikus, nem konfliktusos drámaszerkezete van, s az sem igazán, hogy nehezen követhetô a zenei módon komponált, asszociációkra épülô és építô cselekménye - bár ez már inkább zavaró volt, mert minden gyanús, ami nem közérthetô! Valójában a darab minden mondatából áradó szemlélet bizonyult irritálónak. Az, ahogy három generáció - Miksa, a Nagytata, Pista, az Apa és Lebovics, a Fiú - téblábol elveszetten, fogódzópontokat keresve ebben a szocialista világban - és fél. Miként a darab és elôadás egyik kritikusa fogalmazott: "A Nagytata a múlttól fél, az Apa a jelentôl, a Fiú a jövôtôl." Miksa tudatában összemosódik a huszadik század minden borzalma, Pista nem tud rendet teremteni az ötvenes meg a hetvenes évek jelszavai között, egyfolytában rohan, s közben nem tudja, mikor mit kell és lehet mondani, mihez és kihez kell, lehet és szabad igazodni. Lebovics pedig megszakítás nélkül írja a leckéjét, rég felnôtté kellene válnia, de ô vissza-visszamenekül a gyereklétbe, elveszett ember, múltja, jelene nincs, perspektívát sem lát maga elôtt. Mindezt tetézi, hogy e csonka családmodellbôl hiányzik az összetartó erô: a nô, az asszony, az anya. Ez is a hiánydramaturgia egyik reprezentánsa, mint ahogy Kornis generációjának legtöbb írótársa is akkoriban ezt az élményt írja ki magából.
Abszurd helyzetek, groteszk figurák, sziporkázó nyelvi lelemények tömkelege - ez jellemzi Kornis nem éppen optimizmust sugalló darabját s még inkább Zsámbéki Gábor remek rendezését, Agárdy Gábor, Sinkó László és Márton András bravúros alakítását. Az elôadás talán legfélelmetesebb része a feketevonat-jelenet volt, amely szinte szociografikus hûséggel, ugyanakkor mûvészi sûrítéssel mutatta meg azt a magyar valóságot, ami ellenpontozta a fôszereplôk értelmiségi tehetetlenkedését. (Ha valaki elfelejtette volna, avagy már nem tudja, mi volt a fekete vonat, emlékeztetek: az erôszakos iparosítás és centralizáció következményeként naponta vagy hetente százezrek ingáztak lakó- és munkahelyük között, s az éjszakai, hajnali, illetve hétvégi munkásvonatok, amelyek fôleg az ország keleti sarka és a fôváros között hozták-vitték a munkaerô-páriákat, ezek a zsúfolásig tömött, lekoszlott szerelvények infernális élményt nyújtottak.)
Egy generáció kétségbeesett vallomása, hely-, feladat- és jövôkeresése és vívódása fogalmazódott meg Kornis darabjában és a Nemzeti elôadásában, s érthetô, ha a politikai hatalmasságoknak ez nem nyerte el a tetszését.
Ennek nyomatékosításául a hivatalos verdikt úgy szólt, hogy ha a legjobb új magyar dráma kategóriáját a kritikusok törlik a listáról, a többi kiadható. Csak emlékeztetôül és érdekességként: a legjobb elôadás díját a Pesti Színház Platonovja (rendezô: Horvai István), a legjobb nôi és férfi alakításét Igó Éva és Blaskó Péter (több miskolci produkcióban nyújtott teljesítményükért), a legjobb mellékszereplôknek járókat Bodnár Erika (a Hallelujában játszott szerepéért) és Hernádi Judit, valamint Sinkó László (több nemzeti színházi munkájáért, nem mellékesen a Kornis-darabban elért sikeréért), a legjobb díszletnek megítélt díjat pedig Székely László (a Nemzetiben a Tarelkin halálához készített tervéért) kapta (volna).
Ha a kritikusok elfogadják a minisztérium nagylelkû ajánlatát, a végeredmény és az egyenkénti, indokolt szavazatok közölhetôk lettek volna a szaksajtóban is, a napilapokban is. Ebbe azonban a kritikustagozat nem ment bele. Többmenetes egyeztetés következett, amelynek során hol szigorodtak, hol enyhültek a követelmények. Volt, amikor minden díjat ki lehetett volna osztani, de a díjazás semmilyen nyilvánosságot nem kaphatott volna, volt, amikor csak a Színház adhatott volna hírt az eseményrôl, de volt olyan pillanat is, amikor se díj, se hír nem engedélyeztetett. A kritikusok akkor példátlanul (azóta sem igen történt ilyen) és szokatlanul egységesek voltak, s kitartottak amellett, hogy vagy az összes díj és teljes publikációs szabadság, vagy ha az utóbbi csorbul, nem adják ki a díjakat.
Természetesen ez utóbbi következett be. Az érdekeltek, akik így elestek egy elismeréstôl, nem zúgolódtak, megértés fogadta a kritikusok döntését, s ez is ritkaságszámba megy ebben a szakmában. A díjakat végül 1989-ben lehetett utólag kiadni, s csak egyetlen vigasza maradt a kritikának és a mûvészeknek: az akkori döntés helyességét az idô minden esetben igazolta, hiszen a díjazott mûvészek az eltelt majd egy évtized alatt a színházmûvészet vezetô egyéniségeivé váltak.
Nem volt ennyire éber a politikai vezetés, és nem volt ilyen egységes a színházi szakma az évad egy másik bemutatója kapcsán. A Nemzeti Színház mûsorra tûzte Brecht Koldusoperáját, s rendezôül nem kisebb nagyságot kértek fel, mint Jurij Ljubimovot, a híres-hirhedt Taganka Színház igazgatóját, megteremtôjét és életben tartóját, akit Európa akkoriban igencsak számos nagyszerû rendezôi közül az egyik legjelentôsebbnek tartottak. Ljubimov már rendezett Magyarországon, Szolnokon vitt színre egy kortárs szovjet drámát. Az ottani munkája azonban csaknem visszhangtalanul múlt ki.
A Nemzetiben bemutatott Brecht-produkció sem váltott ki osztatlan kritikai és szakmai elismerést. Ennek egyik oka az lehetett, hogy furcsa gyanakvás kísérte az elôadást s magát a rendezôt is. Már a próbák során mindenféle hírek keringtek arról, milyen diktatórikus módon dolgozik, vagy épp ellenkezôleg, mennyire szabadjára engedi a színészeket. Azokat, akik akkor is, késôbb is csak felsôfokon nyilatkoztak a közös munkáról. A híreket ugyanis leginkább azok terjesztették, akik ellendrukkerei voltak a Nemzeti reformszellemû vezetésének, s intenzív aknamunkát folytattak Székely és Zsámbéki megbuktatására.
Holott Ljubimov iskolát mutatott abból, hogyan lehet nem doktríner módon, mégis az író-rendezô szelleméhez hûen Brechtet játszani. A darab címét visszaváltoztatta a brechti mû ôsének tekinthetô Gay-operáéra, azaz Háromgarasos opera lett. A látványvilág sem volt szokványos, a díszlet nem a jelenetek helyszínének illusztrációját szolgálta: egy lerobbant, defektes londoni emeletes busz volt az egyetlen térképzô elem, ebben, ezen s ennek környékén bonyolódott a cselekmény, itt tartózkodott minden szereplô, s élte a szerepét, vagy ha nem volt a "színen", létezett kvázi-civilként. Ami azt jelentette, hogy szerepen kívül sem eshetett ki a szerepébôl, s szerepjátszás közben is hordozott valamit a civil énjébôl.
A busz egyszerre volt valóságos tárgy és jelkép. Jelképe egy megrekedt, elakadt fejlôdésnek, a közép-kelet-európaiságnak. Ezt erôsítették a játékötletek is, meg a felvonás végi bibliai idézetek, amelyek Händel-zenére szólaltak meg, s amelyeket sok-sok kopottas öltözékû, nejlonszatyrokkal, elnyûtt táskákkal, cekkerekkel felmálházott elesett, szegény öreg együtt énekelt a kis és nagy rablókkal, a kézmûves gengszterekkel és a kolduskirállyal, a kurvákkal és a korrupt rendôrökkel. A koldusfinálék tehát mementóként hatottak: Figyelj, ember, ilyen a világ! Rajtad is áll, ilyen marad-e?! Ez sem volt szelídebb üzenet, mint a Hallelujáé. Csak talán jobban volt csomagolva. Meg védte Ljubimov tekintélye.
Kontraszt és egység, ellenpontozottság és illusztráció, karikatúra és érzelmesség keveredett a játékban, az elôadásban. Példát kaphattunk arról, milyen egy minden ízében kidolgozott, mégis a spontaneitását megtartó elôadás, megcsodálhattuk, milyen fantasztikusan gazdag eszköztárral rendelkeznek az alkotás - még bizonyos korlátok között is - kiviruló szabadságát megérzô színészek: Törôcsik Mari, Udvaros Dorottya, Ronyecz Mária, Garas Dezsô, Újlaki Dénes, Gelley Kornél s a többiek.
Az elôadás végül az évad nagy eseménye lett vagy lehetett volna. Esemény volt azoknak, akik láthatták, de viszonylag kevesen részesülhettek ebben a szerencsében, hiszen a bemutató után néhány hónappal a Nemzeti újabb vezetôi válságot élt át, a társulat jelentôs része eltávozott - a Brecht-darab szereplôinek nagy többsége is -, tehát egyszerûen játszhatatlanná vált a produkció. A következô évben a kritikusok ugyan három kategóriában is díjazták az elôadás résztvevôit (Udvaros, Garas és díszlettervezô David Borovszkij), de mellettük már az újabb "események" is helyet kaptak: a Katona két elôadása és a kaposvári Marat/Sade is díjat kapott.
Ez azonban már egy másik év és másik történet.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu