Bán Zoltán András: A cím alighanem a régi lemezek B oldalára utal. A könyvben sok szó esik lemezhallgatásról, különbözô klasszikusokat, Mozartot, Wagnert hallgatnak a szereplôk. A cím egyúttal azt is jelentheti, hogy az A oldal még megírásra vár. Mert hiszen ez egy életrajzi jellegû regény, visszaemlékezések a gyerekkorra, gimnáziumi, illetve az egyetemi évekre, és ezzel a címmel talán azt akarja mondani a szerzô, hogy ez most a B oldal, és egyszer majd megírásra kerül az A oldal is.

A regény felépítése egyébként világos, nagyon jól áttekinthetô. Nyolc részre oszlik, az elsô a reggel, az utolsó az éjszaka. Ez olyan idôkezelést sugall, mintha a könyv egy nap alatt játszódna, reggeltôl éjszakáig. Elég ravaszul van megcsinálva, tudniillik minden egyes rész, tehát a reggel is, az éjszaka is, az este is, négy fejezetre tagolódik, és ez egyben négy, pontosabban három helyszínt is jelöl. Az egyes részeken belül az elsô fejezetek mindig a Frankel alcímet viselik, ez a Frankel Leó úti lakást jelenti, és egyben az egyetemi éveket. Ezt követi a Bartók, ez a Bartók Béla úti lakásra utal, és a gimnáziumi évekrôl szól. Utána jön a Szentjánospuszta alcímû fejezet, és ez a családi nyaralóban eltöltött idôszakra vonatkozik, míg a negyedik fejezet mindig az Appendix alcímet viseli, vagyis függelék, kiegészítô az elôbbi háromhoz. Tehát nagyon világos a könyv felépítése, és egyébként is borzasztó jól olvasható, azt hiszem. Én legalábbis egyhuzamban elolvastam, aztán persze elolvastam még egyszer, és nagyon jól szórakoztam közben, meg kell mondanom. Nagyon jó történeteket mesél el Péterfy a hetvenes-nyolcvanas évekrôl, amolyan zsánerkép-sorozatok ezek, ha szabad így mondani.

Angyalosi Gergely: Van egy éppen csak fölvillantott további idôsík is, amibôl megtudjuk, hogy az elbeszélônek már felesége is van. Egy alföldi falura történik itt célzás. Nagyon tudatosan építkezik a szerzô, az idôkezelése - ahogy Bán Zoltán András mondta - valóban egészen profi. Igen meggyôzô a nyelvi kultúrája is, noha - és ez a noha egyáltalán nem rosszalló a részemrôl - irodalmi mintaképei, tehát mondatfûzésének, dikciójának a lehetséges mintái könnyen azonosíthatók. Legelsôsorban Krúdyt említeném, aki nyilvánvalóan óriási hatással volt rá, aztán Márait. A világképzéséhez azt tenném hozzá, részben mint személyes adalékot, hogy nekem különösen érdekes volt a könyv olvasása során, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártam, mint a szerzô. A József Attila Gimnáziumba tehát, és ezt könnyen azonosíthattam is - jóllehet az iskola nincs megnevezve -, mivel a térben és idôben leírt események egyaránt szinte görcsösen pontosak. Van benne valami feszült ragaszkodás a tapasztalatisághoz, a mindennapisághoz, és ugyanakkor van egy kétségbeesett és hasonlóképp permanens elszakadási törekvés is ugyanettôl. Talán ebben tudnám meghatározni a két fô írásmozgató belsô erôt ennél a szerzônél.

Radnóti Sándor: Kulcsregény, ez kétségtelen, a szereplôk felismerhetôk számunkra, a kortársak számára. Nyilvánvalóan ez nem lehet a megítélés döntô mozzanata, egy szempontból azonban talán mégis. Van egy figura a könyvben, egy nagyon fontos, talán a legérdekesebben jellemzett vagy megalkotott szereplô, a Kônig nevû alak, aki, amikor fölbukkant a könyvben, eszembe juttatott egy létezô személyt, aki az irodalmi életben bizonyos szerepet játszik. Egyre erôsebb lett ez az érzés, noha semmilyen más támpontom nem volt, mint a karakter jellege, ami bizonyos értelemben a jellemfestés dicsérete.

Németh Gábor: Ebben a könyvben a fejezetcímek olyan ritmussal és annyira konzekvensen jelentkeznek, mintha a mû ajánlana egy olyan olvasatot is, hogy ez tulajdonképpen négy kisregény, és így is lehet ôket olvasni. Úgyhogy ennek megfelelôen minden egyes részbôl azt a fejezetet olvastam el elôször, ahol a megfelelô lakásnév szerepel, és ezzel abszolút mûködôképes kisregényszeletekre bomlott szét a könyv, és így talán még élesebben rajzolódnak ki bizonyos motivikus rímek. Tehát ahogy az egyik történetben Kônig, úgy a másikban Sculptor figurája képviseli a nagy kamaszkori barátság archetípusát. Sokszor szó szerinti vagy emlékezetes mondatszerkezetekbe ágyazott rímekkel variál Péterfy, és így építi párhuzamosan ezt a két történetet, holott a két karakter merôben ellentétes, olyannyira, hogy össze is ütközteti ôket a regény terén belül. Egyedül az Appendix fejezet az, amely természeténél fogva sokkal lazább és körkörösebb, gomolygósabb prózát hozott létre, és nem lineárisan olvasható kisregényként mûködik. És valóban, attól függôen, hogy ki milyen közel áll vagy él Péterfyhez, nemcsak Kônig figuráját tudja azonosítani, hanem az összes többi fôszereplô is azonosítható, és valóban azt hiszem, hogy a könyv nagy erénye, egyfajta teljesen tradicionális erénye ez a földrajzi értelemben vett röghözkötöttség, amilyen értelemben Tandoriról annak idején megállapítottuk, hogy nála épp ilyenfajta földrajziság nem érhetô tetten, csak a nyelv földrajza, tehát szavak vannak, de táj nincs.

B. Z. A.: Egyrészt valóban abszolút ragaszkodik az empíriához, másrészt viszont van valami nagyon erôs hajlam benne az elkülönbözôdésre, tehát a kiválásra, és épp ez az, ami nekem nemigen tetszett, kissé talán ellenszenves volt. Érzek benne egy csomó… hogy is mondjam, gyakran önironikus jellegû gesztust, amit csakis "rápakolásnak" tudnék nevezni. Van valami, talán azt mondanám kis túlzással, van valami zsenitudat a könyvben. Tehát mûködik egy rendkívül erôs késztetés Péterfyben arra, hogy extrém figurákat dobjon fel, hogy extrém helyzetekkel álljon elô. Itt van ez a két ember, a Kônig és a Sculptor, a két nagy barátja. Ezek afféle fiókzsenik. Rendkívül kuriózus figurák, de a számomra nem voltak túlságosan érdekesek, ezért itt ellent kell hogy mondjak nektek. Ez a két figura pontosan olyan, mint amilyen tagok a hetvenes-nyolcvanas években mozogtak azokon a helyeken, és amelyeket néha nagyon plasztikusan (máshol kissé közhelyesen, tárcanovellásan) ír le, mondjuk a Fiatal Mûvészek Klubjában vagy máshol. Ez akár dicséret is lehetne, hogy plasztikus, meg hogy pontosan olyanok a figurák, de nekem sok tekintetben közhelyes a dolog, és sokszor közérzetregénynek éreztem. A hatvanas években volt divatos egy ilyen típusú regény, egy csomó ilyet írtak a jobbak is, mondjuk Császár István, és az egészen dilettánsok is, mondjuk Csörsz István. Szóval itt még nagyon a dolgok felületén mozgott Péterfy, a végén meg egy picit össze is csapta, azt hiszem.

Nem gondolom, hogy elég plasztikus a könyv. Mondjuk realista munka, talán, ha szabad ezt a szót még használni, de ehhez képest nem elég plasztikus, nem elég pontos. Különösen Anna figurájának, az elbeszélô fiatalkori szerelmének a figurája felületes, vagy ahogy az apjáról ír. Minden ismerôs, lehet sejteni, hogy mi lesz, de valahogy egy kicsit közhelyes, felületes, ezért igazából nem tetszett. Annak ellenére, hogy nagyon jó olvasmány. Lektûr. Tényleg nehéz letenni. Kifejezetten szórakoztató könyv.

A. G.: Én úgy gondolom, hogy attól függôen reagál az ember pozitívabban vagy kevésbé pozitívan erre a prózára, hogy szereti-e az ún. kamaszregény típusú irományokat. Ez klaszszikusan kamaszregény, még a visszatekintô stádiumokat illetôen is egy kamasz belsô világa az, ami meghatározza, és szerintem ennek tulajdonítható az összes olyan vonás, mint amilyeneket az imént említettél. Az a kis fölfújtság, amit rápakolásnak mondtál, ez a zseniromantika, ez mind belefér egy túlérett kamasz lelkivilágába. Ha irodalmi elôzményeket keresnék - bár én nem ismertem rá Kônig figurájának a mintájára -, beugratott az agyamba egy irodalmi figurát, nevezetesen Spirónak a Kerengôjében volt egy nagyon hasonló alak, a Sidó Zoli, aki ugyanilyen, négy fal között élô fiókzseni, ahogy te mondtad. Én is éreztem bizonyos ambivalenciát idônként, fôleg a distanciát keveselltem bizonyos pontokon ezzel a kamaszromantikával szemben, alapvetôen azonban arra ismertem rá némi meghatottsággal, hogy minden generáció, minden nemzedék a maga módján újra tudja romantizálni a saját fiatalkorát, és újra tudja mitizálni ezeket a férfibarátságokat, amelyeknek egyértelmû következménye az, hogy a nôi kapcsolatok leértékelôdnek, mert totálisan nem játszanak szerepet. A nagymama játssza a legnagyobb nôi szerepet. Mindez a számomra bizonyos zsánert képvisel, és ebben a zsánerben ez nem rossz mû.

B. Z. A.: Mondanék még egy példát, vagyis egy ellenérvet. Ha kamaszregénynek nevezed, bizonyos fokig igazad van, gondoljunk, mondjuk, Cocteau-nak a Rettenetes gyerekek címû regényére. Amit hiányolok a Péterfybôl, az a költészet, a kamaszkor költészete. Cocteau tudta ezt, bár az ô regénye sem remekmû.

R. S.: Mondhattál volna közelebbi példát is, Esterházy Függôjét, ahol a kamaszvilág valóban nagyon poétikus ködbe van belebugyolálva, és mi is beszéltünk már egy kamaszregényrôl, Térey regényérôl. Péterfynél az írás fô sajátossága, a hihetetlen érdeklôdés az empíria iránt, kétségtelenül a költészet ellen hat. De emlékezzetek vissza a ruházkodás leírására, hogy milyen ruhákat lehetett, és milyen ruhákat nem lehetett viselni. Én ezt nem éreztem dokumentatívnak. Nem költôi, de nem is dokumentatív, holott… és másutt is vannak ilyen erôs dolgok. Kétségkívül nem lehet ezt a könyvet úgy ünnepelni, mint makulátlan mûvet. Tulajdonképpen meg lehetne a szerkezet oldaláról is fogalmazni ezt azzal, hogy miközben szigorú a szerkezet, nincs eleje és nincs vége. Lehetne tovább folytatni, újabb Frankeleket és újabb Bartókokat hozzátenni, és újabb Appendixeket, ugyanis a vége nyilvánvalóan, minthogy kamaszregényrôl van szó, a kamaszkorból való kilépés. Ténylegesen ilyen egy helyen fordul elô, amikor az egyik Appendixben megjelenik az elbeszélô mint felnôtt. De ez idegen test a könyvben. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy klasszika-filológiai munkákat végezzen valahol vidéken, a saját családja körében, ezt semmilyen értelemben nem készíti elô az, ami a könyvben történik. A könyvben más történik, nevezetesen a férfibarátságnak, valójában a kamaszférfi-barátságnak az a fajta ideáltípusa, amelyben az elbeszélô bizonyos értelemben lekicsinyíti magát vagy gyengébbnek ábrázolja a saját karakterét, hogy a két nagy figurát - akik közül egyébként sokkal erôsebb Kônig alakja, tehát sokkal plasztikusabb és emlékezetesebb karakter - kiemelje, mint akiknek a tetteit és lépéseit ô utánozza, akik meghatározóvá válnak számára, sokkal meghatározóbbá, mint a család, mint az apa és így tovább. De hadd mondjak, ha már nálam van a szó, még egy helyet a könyvben, amelyet nagyon jelentôsnek és érdekesnek tartok, az erdélyi leírást, azt, ahogy sok magyar embernek és sok magyar családnak az Erdély-álmáról beszél. Itt két dolgot kell említeni. Egyrészt van egy erdélyi utazás a könyvben, ahol nagyon-nagyon szépen és kifejezetten jelentôs módon van felidézve a mai vagy néhány évtizeddel korábbi Erdélynek a hihetetlen kisszerûsége és ugyanakkor mitikus volta. Másrészt pedig itt van a Magyarországra szakadt, Erdélybôl származó emberek Erdély-álma, Erdély-szükséglete, ahogy a Duna-parti helységben megpróbálják valahogy Erdélyt rekonstruálni. Ez ugyancsak komoly tette a mûnek.

N. G.: Az pedig, hogy mindez egybeesik egy családi mítosszal, a férfiasság mítoszával, a tradíció mítoszával, az szerintem egészen kivételes a hasonló tárgyú, mondjuk a XX. század utolsó negyedében keletkezett magyar irodalmi mûvekhez viszonyítva. Szóval azért ez nem az a kamaszregény, ahol elveszetten bolyonganának a hôsök halálfélelemmel és életfélelemmel telve, hanem jól érzékelhetô egy a család által közvetített és szívesen elfogadott férfikép és mûvelôdéseszmény, ami lehetôvé teszi, hogy minden konfliktus ellenére az elbeszélô otthonra találjon ebben a világban.

R. S.: Ugyanakkor ne felejtsük el a dolog patologikus oldalát se, hogy ezek a nagy férfibarátságok vagy kamaszbarátságok fôként rombolások képében jelennek meg a könyvben. Nagy, ünnepélyes rombolások formájában, amikor is szétzúznak egy lakást vagy rosszalkodnak az utcán.

N. G.: Hát azért nem csak a rombolás van. Bár erôs hangfogókkal meséli el ezt a történetet ott a vonatkupéban, de hát mégiscsak ezzel a furcsa, patetikus jelenettel ér véget a könyv. Amikor a nagyon sokat kritizált, hihetetlenül éles hangon megírt barátjával végül is egymást átölelve, egymást melegítve utaznak végig egy franciaországi éjszakát.

A. G.: Igen, ô melegíti a barátját, fordítva ez nem biztos, hogy megtörténhetett volna, mert a kapcsolatok nem ilyen módon mûködnek a regény világában. Vagyis a férfibarátság-toposz által meghatározott hagyománnyal is megvan azért a distancia, nem igazán illeszkedik bele az elbeszélô. Ebben a Kônig-Sculptor-elbeszélô hármasban - ha jól tudom, a narrátornak nem ismerjük a nevét - az elbeszélô üres tér. Kivéve azt, ezzel egyetértek, hogy számára adott a családba és a hagyományba való fogódzkodásnak mint az élet továbbélhetôségének a természetes lehetôsége, ami a másik két fickónak nincs meg. A másik kettôtôl várja, hogy meghatározzák ôt, meg ettôl a hagyománytól; szóval ez a három pólus van. A két teljesen gyökértelen figura, akik valamiféle intellektuális gôzben élnek, illetve mindenféle életstratégiákról való töprengések közegében élnek, valamint az egyes szám elsô személyben beszélô narrátor, aki annyit azért elmond magáról, a címlap ennyiben találó, valóban, hogy nincs semmi a függöny mögött. Tehát a nihilérzés dacára neki megvan ez a kapaszkodási lehetôsége, ami a kocsmáknak, a fôzésnek, az erdélyi utazásoknak, mindezen konkrétumoknak a szeretetét kínálja a számára. Csakhogy ez egyáltalán nem elég, nem tud vele azonosulni - ezzel a szelíden patologikus Erdély-nosztalgiával nem lehet csak úgy azonosulni -, mégis jelent valami különleges támaszt.

R. S.: Igen, itt van ez a szép rész, ahol beszél az erdélyi nagyapjáról és nagyanyjáról, és azt mondja, hogy a nagyapja még olvassa a Bibliát, ahogy az ô apja is, és annak az apja és annak az apja is olvasta, ugyanis lelkészekrôl van szó, lelkész famíliáról, és ahogy már az én apám nem olvassa, és ahogy már én sem olvasom… - és ha itt befejezné, akkor azt mondanánk, hogy ez bizonyos értelemben annak a tradicionális életformának a visszasírása vagy visszakívánása, amelynek még zárt kozmosza volt. De ô továbbmegy, és azt mondja, hogy a nagyanyja ezenközben fejti a keresztrejtvényt, a régi Füleseket, és amikor véget ér a nagy stósz Füles, akkor megfordítja, és kiradírozza, és újra kezdi fejteni, és ugyanazt, amit az elôbb a Bibliával csinált, azt most megcsinálja a keresztrejtvénnyel. Ahogy a Biblia fenntartja az életet, úgy tartja fenn a keresztrejtvényfejtés az életet, és ezáltal máris ironikus viszonyba kerül ezzel a tradícióval, és ezt én finomnak és szépnek találom. Nem tudom, nem az volna-e a dolog summája, hogy az ember nagyon szomorú, hogy egy nagy mûfaj olyan kevéssé divatos, nevezetesen a novella. Mert ebben a regényben minden a novella irányába mutat. Itt novellák vannak belerejtve a szövegbe, és miért nem lehet valaki novellista, ha egyszer a tehetsége ebbe az irányba tart?

N. G.: Az elsô kötete, a Félelem az egértôl, novelláskötet. Lehet, hogy A B oldal erre is utal egy kicsit.

B. Z. A.: Engem igazából az bosszantott a könyvben, hogy miközben tényleg nagyon sok érték van benne, ezt én is éreztem olvasás közben, a lehetôségeit igazából nem meríti ki. Egy kis linkséget látok benne, és ez azért bosszant, mert sokkal jobb is lehetne ez a könyv.

N. G.: Igen, de lehet, hogy ez egy olyan kor, amelyben autentikus világ kizárólag az adott világ mellett építhetô fel. Jellemzô a könyv viszonya a hetvenes-nyolcvanas évekhez mint politikai struktúrához, ezt ugyanis úgy negligálja, ahogy van. Ami azért érdekes, mert az egy kicsit elôbb járó korosztályok számára ez még lehetetlen volt. Az én emlékem errôl a korról az, hogy politikai típusú elnyomorodásokkal és hatásokkal át- meg átszôtt idôszak volt, a beszélgetéseket, a mindennapi szituációkat, bizonyos mértékig még a szüleimmel való viszonyomat is mind alapvetôen meghatározta ezeknek az éveknek a diktatórikus természete. Ez az elsô olyan generáció, amely természetes módon egy másik kultúrát kezdett építeni. Lehet, hogy egy olyan életben, amelyik eleve a margón zajlik, a nagyregénynek a lehetôsége, a nagyszabású társadalmi térben való mozgásnak vagy a valahonnan valahova nagy ívben eljutásnak a lehetôsége eleve ki van zárva. Lehet, hogy csak ilyen kis történetek vannak, és ez a regény éppen a nagy történet hiányáról szól ilyen módon, nem? Én legalábbis nem úgy érzem, mintha valami helyett volna.

B. Z. A.: Nem ezt hiányolom. Amit te említesz, a politikamentességet, a Péterfy-féle narrátor biztos, hogy a családnak köszönheti. Azt írja: "a szüleim, akik nagyon vigyáztak arra, hogy a lehetôségekhez mért legnagyobb különállást tanúsítsák a kádári társadalommal szemben, nem engedték, hogy az aktuális tervnek pontosan megfelelô ruhákat öltsek." De nyilván más példát is lehetne idézni.

A. G.: Ez igaz, nem bírja ki, hogy a politizálás árnyékát bele ne csempéssze, például szó esik a Törley-kriptában felolvasott elsô ellenzéki versekrôl, és hogy ez, úgymond, tizenéves korra tehetô. Nem tudom, mennyire kell ezt komolyan venni, mennyire nem, én egyáltalán nem vettem komolyan. Fôleg annak a fényében, hogy van egy passzus, ahol leírja, hogy tízéves koruk körül, amikor elôször találkoztak a Kôniggel, mirôl beszéltek a szülôk a társaságban. Ilyesmiket mond, hogy Maóról, a fenomenológiáról, a gazdasági mechanizmusról (!) és hasonlókról, ja, és azt hiszem, még a gazdasági mechanizmusról '76-ban, amikor a szereplôk tízévesek lehettek, akkor már a kutya nem beszélt a gazdasági mechanizmusról társaságban. Az, hogy itt teljes az eltájolódás, részben lehet tudatos, mint egyfajta elszakadás a felnôttek sokkal politikusabb világától, részben talán egyszerûen nem is voltak képesek ebbe bekapcsolódni. Nemcsak azért, mert nem lehettek emlékeik róla, itt nem is volt semmilyen folytonosság. Valami megszakadt, ez tény, de épp az az érdekes, hogy mitôl, hogy hogyan szakadt meg.

A beszélgetés rövidebb változata elhangzott a Magyar Rádióban.
Péterfy Gergely: A B oldal. Palatinus Könyvek,
Budapest, 1998, 860 Ft.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu