Szilágyi Ákos

KATASZTRÓFA ÉS BAJ OROSZORSZÁGBAN

---

"Oroszországot három nyugati szakértô tette tönkre: Marx, Engels és Jeffrey Sachs."
(Moszkvai bon mot 1998 augusztusából)

Megint a régi kérdés van napirenden Oroszországban: hogyan lesz/lehet az orosz állam - a maga módján! - erôs és sikeres? (Tegyük hozzá: miután a "társadalom" a piaci sikeresség vizsgáján megint egyszer elbukott.) Ez két további kérdést indukál: miként teremthetô újjá az állam tekintélyének gazdasági-pénzügyi fedezete, és ki lesz a rendteremtô - a Gazda, a Cár, a Keresztapa? Máris a "rendteremtés", az "önerôre hagyatkozás", a "nemzeti sajátosságok elôtérbe helyezése", a "steril nyugati sémáktól való elrugaszkodás" jelszavaitól hangos az orosz politikai élet. Mindez egyelôre csak a beszédmód és mediatizált szimuláció szintjén létezik. Nemigen akad manapság számottevô orosz politikus, aki ne a Rendteremtô szerepére pályázna, s akinek retorikájában, hanghordozásában és programjában ne lenne több-kevesebb etatizmus, izolacionizmus, Nyugat-ellenesség. Ahogy az államapály liberális idôszakában (1991-1994) a "nyugatosítás" fedôneve az orosz politikusok szótárában a "normalitás" volt (Oroszország "normális ország akar lenni", "normális piacgazdasággal", "normális állammal", "normális élettel", "normális emberekkel" stb.), úgy az államdagály kezdete óta a "Nyugat-ellenesség" fedôneve az "orosz": "nekünk saját, orosz kapitalizmusra van szükségünk", "az orosz embernek orosz vircsaft kell, nem amerikai", "meg kell találnunk a magunk orosz vagy eurázsiai útját, hiszen a nem orosz, vagyis a >>normális<< út láthatólag csôdbe torkollott". Mivel a Nyugattól többé nem várható jelentôs pénzügyi és gazdasági segítség, s mivel Oroszország integrálhatatlannak bizonyult a világgazdaságba, az orosz államnak végre nem kell tekintettel lennie a Nyugat elôírásaira, aggodalmaira, óvásaira, félelmeire, tanácsaira, gazdasági, politikai, emberjogi normáira: "azok lehetünk, akik lennénk - oroszok". A korszakváltás szempontjából mellékes, hogy ezt egyes politikusok, pártok és társadalmi csoportok kényszerûségként élik-e meg, és bukásként tudatosítják, avagy - épp ellenkezôleg - fölszabadulásként és az "igaz útra", "saját útra", "orosz útra" való visszatérésként ünneplik, ettôl várva, hogy helyreáll Oroszország meghasonlott civilizációs identitásának régi egysége (az állam egysége ugyanis), és Oroszország megint külön világként különülhet el a Nyugattól.

Az orosz világ történeti mozgásának ciklikus jellege (államapály - társadalmi káosz - államdagály) tehát nem tört meg, bár e pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy az államdagály meddig fog tartani, milyen jelleget ölt, és egyáltalán:

több-e, mint megtévesztés és idôhúzás. Az igazi orosz "harmadik út" - vagyis egy erôs, de pénzügyi és jogi értelemben erôs liberális központi állam megteremtésének - lehetôsége, amelyet az orosz "ifjúreformerek" mind kétségbeesettebb reformkísérletei céloztak meg, 1998 augusztusában - társadalmi partnerek hiányában és a pénzügyi összeomlásba torkolló gazdasági katasztrófa következtében - végképpen meghiúsult. Miután egy nem izolacionista, a világgazdaságba való integrálódás útjait és módjait keresô, kellô hatalmi erôvel és jogosítvánnyal is rendelkezô, nem ideologikus, nem expanzív, szociálisan érzékeny liberális orosz jogállam külsô és belsô pénzügyi és politikai feltételei eliminálódtak (a Nyugat bizalmi tôkéje kimerült, sem hitelfelvételekre, sem nyugati befektetésekre nincs remény, a kleptokratikus klánok és a pénzoligarchák elloptak és feléltek szinte mindent, ami a föderatív államrendet gazdaságilag-jogilag egyben tarthatná, és ami az orosz gazdaságba visszafordítható és befektethetô lett volna), úgy látszik, eljött az ideje a hagyományosan nem liberális, esetleg antiliberális orosz erôállam újjáépítésének. Már csak az a kérdés, hogy ez milyen úton-módon, milyen tulajdonosi és politikai csoportok összefogásával, milyen ideológiával, mennyi idô alatt és nem utolsósorban mibôl, milyen forrásokból és persze milyen eredménnyel fog megtörténni. Mert az orosz rendszer ciklikus átváltozásainak csak általános sémája azonos. A konkrét lefolyás, a konkrét tartalom, a célok és eszközök konkrét világa - a szereplôk, az érdekek, a tétek, az ideológiák változásától, a fölhasználható eszközök és források szûkülésétôl és bôvíthetôségétôl függôen - korszakonként és rezsimenként más és más.

A baj

Kezdjük talán azzal, hogy ha ez a katasztrófa nem a baj, ha igaz, hogy a pénzügyi összeomlás csak a látszatokat "borotválta" le Oroszországról - a pompásan mûködô pénzgazdaság és stabil bankrendszer világlátszatát, a kemény és konvertibilis rubel pénzügyi látszatát, a parlamentáris demokrácia és a sajtószabadság politikai látszatát, a liberális reformkurzus sikerének kormányzati látszatát, a prosperáló, épülô-szépülô Oroszország Moszkva-látszatát, a gyarapodó középrétegek társadalomlátszatát - , akkor mi a baj, amit mind ez idáig ezek a látszatok kétségkívül sikeresen (talán ez a Jelcin-rendszer nyolc évének egyetlen igazi sikere: a siker szimulálása!) elfedtek. A teljesség igénye nélkül vegyük legalább röviden leltárba a bajt, nehogy az a vád érjen minket, hogy a levegôbe beszélünk:1

Oroszországban az arányosan számolt GDP 1994-ben az 1989 évinek 48 százaléka volt, és a csökkenés azóta is tart.2 1997-ben az 1998-ra elôirányzott költségvetés 70 milliárd dollárja (amibôl márciusra aztán 87 milliárd lett) az amerikai költségvetés 1800 milliárd (!) dollárjának töredéke és még a magyar költségvetés (3000 milliárd forint) 15 milliárdjának is mindössze öt és félszerese. Atomfegyverekre az USA 24 milliárdot, Oroszország 3 milliárdot költ. Oroszország GDP-je 1997-ben - 450 milliárd dollárjával - Hollandiáénak felelt meg. Indiáé már ekkor kétszer nagyobb volt, Kínáé pedig hatszor. Oroszország részesedése mind a világgazdaságban (a Szovjetunióé 10 százalék körül mozgott), mind a világkereskedelemben 1,5 százalék. (A 60-as években a Szovjetunió GDP-je az amerikai GDP 43-45 százaléka volt. Másfél évtized alatt a különbség szakadékká vált a fejlett nyugati országok és Oroszország között. Ebbe a szakadékba hullott bele Oroszország.) Az ipari termelés volumene 1996-ig az 1989. évinek (arányosan számítva) 42,2 százalékára esett vissza, a mezôgazdasági termelés pedig 36,9 százalékára. Eközben nemcsak termelési szerkezetváltásra nem került sor, de a termelés hatékonysága is csökkent. 1992 és 1995 között a GDP energiaigénye 35-38 százalékkal nôtt. A fûtési-energetikai komplexum pedig az 1991-es 22 százalékkal szemben 1995-ben a GDP 35 százalékának felelt meg. A tendencia 1996-ban és 1997-ben is folytatódott. Az 1998-as pénzügyi összeomlás után a GDP visszaesését 1998-ban 5-6 százalékra, jövôre pedig legkevesebb 10-15 százalékra becsülik. Egyébként 1998-ban az ipari vállalatok 47 százaléka veszteséges volt, és becslések szerint ötödük csôdbe is ment.

A munka termelékenysége, mely a szovjet korszakban sem ostromolta az egeket, 1996-97-re az 1989. évi 40 százalékát sem érte el.

1991 és 1997 között a tôkebefektetések volumene a korábbi egynegyedére zsugorodott. (1995-96-ra az 1989-es évihez képest 76 százalékkal csökkent.)

1995 végére az ipari termelés állóeszközeinek 52-54 százaléka teljesen elöregedett, és ez az arány tovább romlott a rákövetkezô években is.

Az oroszországi árutermelôk bevételei oly mértékben estek vissza, hogy az egyszerû újratermelés költségeit sem fedezik, nem beszélve arról, hogy a kleptokratikus és korrupt struktúrák szereplôi különféle trükkökkel még ezekre a bevételekre is ráteszik a kezüket. A vállalatoknál felhalmozódott adósságállomány több mint fele vállalati körbetartozás. További 30 százalékát a társadalombiztosítás, a nyugdíjbiztosítási rendszer és a költségvetés kinnlevôségei adják. Mind az állam, mind a vállalatok kényszerhitelezôk. 1996-97-ben a megvizsgált vállalatokra kivetett adók 85 százaléka folyt be ugyan, de ennek csak 10 százaléka pénzben. A többi pénzhelyettesítô elszámolás volt. Fô oka ennek az, hogy a vállalatok saját bevételének is csak 27 százaléka folyik be készpénzben(!). A többi barter vagy egyéb "pénzkímélô" elszámolás. A megvizsgált vállalatok 31 százalékánál ez a készpénz még a béralapot sem fedezi, nem beszélve az adó- és járulékfizetési kötelezettségek teljesítésérôl, illetve a bankokkal és más vállalatokkal szemben fönnálló tartozásokról. Az orosz gazdaság puszta mûködése is rég leállt volna, ha a jelenleg 430 milliárd rubel (1998 augusztusa elôtti árfolyamon számolva 35 milliárd dollárnak megfelelô) összegû pénzmennyiség mellett nem érkezne az országba különféle utakon-módokon évente mintegy 25 milliárd dollár készpénz, amely a bankszámlákon természetesen nem jelenik meg: a vállalatok egy része ebben számol el egymással és ebben fizeti munkatársait is (ez az úgynevezett "csornij nal" - "fekete készpénz").

A gazdaság puszta mûködését biztosító másik megoldás a barter. Az utóbbi öt évben 6-ról 41 százalékra nôtt a barter aránya az oroszországi iparvállalatok eladásaiban. A barterkereskedelem virágzó üzletággá vált: jórészt barterkereskedelemre szakosodott közvetítô cégek bonyolítják a vállalatközi termékcserét. Az orosz gazdaság legmarkánsabb vonásai jelenleg: az irreálisan hosszú (fél évtôl két-három évig tartó) elszámolások; az irreálisan alacsony készpénzbevétel és készpénzforgalom; a "fekete dollárban" történô elszámolások és az irreálisan nagy arányú barterkereskedelem.

Az orosz nemzetgazdaság "dezindusztrializálódása"

8-10 éve tart, az ország tudományos-technikai, innovációs potenciálja évrôl évre csökken, a technológiai hanyatlás folyamatos, a komoly tudományos kutatási hátteret igénylô termelési szektorok vegetálnak. Az információs-technológiai forradalom épp csak megérintette Oroszországot.

Az orosz külkereskedelem "gyarmati" jellegû. Az exportot szinte teljes egészében a nyersanyagkivitel adja, az ebbôl származó tekintélyes bevételeknek viszont töredéke sem kerül vissza a termelésbe (ami visszakerül, az is a nyersanyag-kitermelô ágazatakba, hogy fenntartható vagy növelhetô legyen a kitermelés és így a kivitel volumene). Az exportbevételek legnagyobb részét elfogyasztják, kisebb részét az állam éli fel, illetve egyszerûen ellopják az exportcégek vezetôi, az exportengedélyeket kiadó korrupt hivatalnokok és a velük összefonódott kriminális elemek. (1996-97-ben a 90 milliárd dolláros exportbevétellel szemben 70 milliárd dolláros orosz import állt, méghozzá összetételében túlnyomórészt élelmiszerekbôl és tartós fogyasztási cikkekbôl.)

A jövedelmi különbségek a társadalmat két egyenlôtlen részre szakították: a lakosság 90 százalékának jövedelme átlagosan 2-3-szor alacsonyabb, mint az utolsó szovjet "békeévben" (ezen belül a tudomány, kultúra, egészségügy területén, a mezôgazdaságban dolgozóké és a nyugdíjasoké 6-7-szer kevesebb). A fennmaradó tíz százalék megoszlik az úgynevezett nagyvárosi és fôleg fôvárosi középrétegek és a szupergazdagok ("novije russzkije") között (utóbbi pár százalék csupán). A náluk lévô pénz tömege azonban akkora, és kulturális szokásaik oly mértékben nélkülözik a polgári ethosz és a szociális érzékenység leghalványabb nyomát is (a fogyasztási furor, a pazarlás, a pénzszórás kifejezetten rendies, reprezentáló jellegû), hogy csekély számuk ellenére is számottevô vásárlóerôt képeznek a koldusszegény és gazdaságilag hanyatló országban.

A költségvetési és termelési szférához kötôdô széles lakossági rétegek életszínvonala drasztikusan csökkent, a reálkeresetek csökkenése és a szociális ellátási alapok leépítése következtében. A népességfogyás közvetlenül visszavezethetô az egészségügyi ellátó rendszer leépülésére és arra, hogy a minôségi élelmiszercikkek fogyasztásának aránya messze az egészségügyileg megállapított minimum alatt van.

A lakosság szociális degradációja (demodernizáció, decivilizálódás) folytatódik: magasan kvalifikált szakemberek - intézeti kutatók, kandidátusok, mérnökök, agronómusok, pedagógusok, közhivatalnokok, leszerelt tisztek, éhezô rendôrök - tömege folytat vidéken naturális gazdálkodást (halászat, vadászat, prémkereskedelem), vagy próbál jövedelemhez jutni közvetítô kereskedelem útján ("cselnoki"), pénzügyi spekulációval, gyakran kriminális úton. Tömeges méreteket öltött az "agyelszívás".

Az adóbevételek szintje az állami kiadások töredékét sem fedezi. Az adóbehajtás alacsony hatékonyságát jól mutatja, hogy noha 1998 januárjában az elôzô két évhez képest valamivel több - 15 milliárd rubel - adó folyt be az államkasszába 800 ezer gazdálkodó egységtôl, 555 milliárd rubelnyi adótartozásuk meghaladja a költségvetés kiadási oldalát. 1997-ben az elsô 9 hónapban a központi adóbevételek a költségvetésben tervezett érték 52 százalékát érték el. (Megjegyzendô, hogy a 800 ezer gazdálkodó egység közül 17 óriásvállalat és 6 nagybank adja a költségvetési adóbevételek kétharmadát [!], s egyben ôk felelnek az adótartozások 55 százalékáért is.) Minden egyes rubel köztartozást 2 rubel mulasztási bírság terhel. Az Állami Adóhivatal azonban az adóhiánynak csak 5,5 százalékát tudta 1997-ben banki inkasszó útján beszedni (a vállalati bankszámlák ugyanis üresek), a lefoglalt vagyonnak pedig 6,5 százalékát tudta értékesíteni. Az állandó költségvetési hiány betömésére, a mind tetemesebb külsô és belsô államadósság ellensúlyozására a kormány rövid lejáratú állampapírok (GKO) kibocsátásába kezdett, amely idôvel hatalmas pénzügyi piramissá vált, csak idô kérdése volt, mikor omlik össze, és temeti maga alá az egész pénzügyi rendszert. A GKO összértéke 1998-ra elérte a 70 milliárd dollárt, ami a GDP 15 százalékának felel meg, és eléri a költségvetés teljes kiadási oldalát. Ennek felét (35 milliárd dollárt, havi 4-5 milliárd dolláros részletekben) még 1998-ban kellett volna kifizetni, ami havi 7-7,5 milliárd dolláros külsô adósságszolgálat és a havi 6-6,5 milliárd dollárt felemésztô közkiadások mellett érthetô módon nem ment és a közeljövôben sem fog menni.

Az anyagi erôforrások és tôkeeszközök államilag kontrollálatlan és kontrollálhatatlan mozgása az országban és annak határain keresztül megkönnyítette a kriminális, kleptokratikus és korrupciós úton szerzett jövedelmek kijuttatását az országból. (Nyugati becslések szerint ez a külföldi bankszámlákon lekötött, tengerparti nyaralókba, nagyvárosi villákba, ingatlanokba, vállalkozásokba, értékpapírokba fektetett és nem utolsósorban luxusfogyasztásban felélt összeg nyolc év alatt elérte a 400 milliárd dollárt.)

A gazdaság kriminalizálódása rendkívüli méreteket öltött. Egyes becslések szerint 1997 végén 40-60 ezer között mozgott a kriminális tôke tulajdonát képezô vállalatok száma, a "maffia" közvetett irányítása alá került 37 oroszországi tôzsde, az orosz iparban a tôkék 55 százaléka és a többségi részvények 80 százaléka. Közvetlenül 40 ezer ipari vállalat tartozik az alvilág irányítása alá (ebbôl 1500 állami vállalat), ezen kívül 449 bank és a teljes arany- és gyémántfeldolgozó ipar.3 Az alvilág - az állam mellett - Oroszország legnagyobb - csak épp az államnál messze hatékonyabb - "adószedôje": az általuk garantált "biztonságért" is fizetni kell, és nemigen akad komolyabb cég, amelynek bevételébôl 10-20 százalékot ne vinne el a védelmi pénz.

Mármost az 1998. augusztus 17-én puccsszerûen kirobbantott pénzügyi katasztrófa kétségkívül magával rántotta a spekulatív pénzgazdaságot és a szinte teljes egészében spekulatív pénzügyletekre szakosodott nagybankokat, ezzel együtt pedig a pénzügyi oligarchiát, tegnapi lobbycsoportjaival, állam és média fölötti uralmával, kriminális és korrupt összefonódásaival egyetemben; elsöpörte természetesen a tegnap még a "népi kapitalizmus" lobogója alatt menetelô és oligarchiaellenes háborút hirdetô monetarista liberálisokat, az orosz ifjúreformereket; elnyelte vagy befagyasztotta a nyugati bankok és magánbefektetôk közvetlenül vagy közvetítôk által GKO-ba és orosz részvényekbe fektetett - ez idô szerint 100-150 milliárd dollárra becsült - befektetéseit; felôrölte a rendkívül szerény és jórészt a spekulatív pénzgazdasághoz vagy az újgazdagokat ellátó kereskedelmi és szolgáltató szférához tapadó oroszországi középrétegeket (megtakarításaikat jórészt befagyasztotta vagy elértéktelenítette, munkahelyeik nagy részét megszüntette, szolid életszínvonalukat aláásta). Az orosz társadalom egésze szempontjából azonban a pénzügyi katasztrófa mégsem maga a baj.

A katasztrófa nem vitte el, sôt az oligarchikus klánokkal, a spekulatív banktôkével szemben, tehát relatíve megerôsítette az orosz államot; értelemszerûen nem jelentett összeomlást a jórészt barterkereskedelemre berendezkedett és 50-60 százalékban "fekete" és "szürke" orosz gazdaság számára; nem juttatta tönk szélére az orosz társadalom naturális kereskedelmet folytató többségét, amelynek nemhogy betétje és megtakarításai nem voltak, de a napi megélhetés is súlyos gondot jelent számára (a nyomor és az éhség motiválta öngyilkosságok száma az elmúlt években ugrásszerûen nôtt Oroszországban, különösen a közszolgálati szférában foglalkoztatottak - például katonatisztek, tudományos kutatók, tanárok - körében). Ne feledjük, hogy a munkabéreket is részben vagy egészben késztermék formájában fizetik ki a veszteséges vagy kintlévôségeik behajtására képtelen vállalatok. (Az anekdotába illô eset, mely szerint Kárpátalján az egyik területi önkormányzat idén mûtrágyában akarta kifizetni a tanárok elmaradt bérét, Oroszországban mindennapos gyakorlat, ha a persze nem is a mûtrágya az általános csereeszköz.) A vállalatok egy része eleve dollárban ("fekete készpénzben") fizeti alkalmazottait. Ezt a dollártömeget (mint fentebb már említettem, évente legalább 25 milliárd dollár áramlik készpénzben Oroszországba) nem érintette, sôt még fel is értékelte a pénzügyi krach, hiszen nem bankokban vagy értékpapírokban fekszik. Ezen kívül a kriminális úton szerzett "fekete jövedelmek", valamint a bankokkal és az állammal szemben eleve bizalmatlan lakossági megtakarítások legnagyobb része is dollárban pihen a magánszéfek rejtekén, esetleg párnákba, harisnyákba rejtve. (A kamatveszteségeket a legális valutakereskedés eddig is folyamatosan kompenzálta.) Nem beszélve itt a külföldi bankokban illegálisan elhelyezett hatalmas összegekrôl, amelyeket az összeomlás szintén nem érintett. Szakértôi becslések szerint lakossági kézben jelenleg 100-200 milliárd dollár készpénz és egy tonna szintén valutával egyenértékû arany lehet, ami részben kétségkívül kriminális eredetû, részben lakossági megtakarítás, és "kivár", már amennyiben nem kénytelenek felélni a munka nélkül maradt középrétegek.

(A munkanélküliek száma legfrissebb adatok szerint több mint 2 millióval ugrott meg 1998 augusztusa óta.)

Hogy kiket és milyen mértékben érintett az 1998-as pénzügyi krach, s hogy kik lesznek a liberális gazdaságpolitika vereségének vesztesei, arról pontos adatok egyelôre nem állnak rendelkezésünkre. Vélemények azonban igen. A mundér becsületét védô, "sokkterapista" Jegor Gajdar szerint 1997-98-ban már legalább a lakosság fele a reformok nyertese volt, ôk tehát mind az etatista fordulat vesztesei lehetnek. Az "antiliberális" Szergej Glazev, aki a Primakov-kormányban Maszljukov gazdasági tanácsadója lett, ezzel szemben azt állítja, hogy csak a moszkvai belváros, a "Szadovoje kolco" körén belül élôk (az oroszországi lakosság 5 százaléka, valamint az 1-2 százalékot kitevô szupergazdagok) veszítettek, és az orosz lakosság életszínvonala még az 1989-es szintet is legfeljebb tíz év múlva érheti el. Alekszandr Cipko szerint az oroszok észre sem vették a jelenlegi válságot, hiszen az ország 85 százaléka réges-rég naturális gazdaságban él. Kevésbé elfogult vélemények szerint is legfeljebb a lakosság 25-30 százaléka tekinthetô a Jelcin-rendszer egyértelmû nyertesének; 25-30 százalék körül lehet a részleges nyertesek aránya; 4-10 százalék körül a kiugróan nyerteseké; a többiek gazdasági helyzete nem változott. Ezt az arányt tükrözik a választási eredmények is 1991-1996 között. A pénzügyi krach abszolút vesztesei - anyagi és politikai tekintetben egyaránt - a bankárok (a tegnapi oligarchák): a kormányalakításba és az új gazdaságpolitikába semmi beleszólásuk, úgy táncolnak, ahogy a jegybank új elnöke fütyül, számláik befagyasztva, pénzautomatáik kikapcsolva, a betétesek tömege perli ôket. Tény, hogy a lakosság legalább 50-60 százalékát nem vagy alig érinti a jelenlegi pénzügyi katasztrófa. Ez persze azt is jelenti, hogy a gazdasági válság politikai felhajtó és egyesítô ereje is csekély, s még ha a politikai elit egyes csoportjaiban meg is volna a politikai szándék és akarat (mint ahogyan nincsen) valamiféle restaurációhoz vagy újabb "rendszerváltáshoz", a kivitelezéséhez szükséges felhajtó erô ehhez nem lenne elegendô. Ne feledjük persze, hogy még 1991 augusztusában sem az országban, hanem csak Moszkvában, a szovjet szuperrégióban, a birodalmi fôhatalom színterén volt meg valamelyest a puccs leveréséhez és a rendszerváltáshoz szükséges politikai fölhajtó erô, amely érzelmileg és eszmeileg pár hétre egyesítette a moszkvai (és részben még leningrádi) oroszokat. Mivel azonban éppen Moszkva lett az elmúlt évek legfôbb gazdasági és politikai nyertese, elképzelhetetlen, hogy bármilyen "alulról" kiinduló politikai fordulatnak manapság a fôváros legyen a színtere. Ha pedig Vlagyivosztokban vagy bármely más provinciális orosz városban kerülne sor "népfelkelésre", az éppannyira nem rázná meg az országot, mint a csecsenek felkelése vagy a bányászok okkupációs sztrájkjai és az évszám elmaradt bérek kifizetését követelô éhségmenetek. Rendszerváltozásra ma csak felülrôl és az általános etatista fordulat keretében kerülhet sor, talán éppen a régiók élére és egyben az orosz állam élére álló "nemzeti Moszkva" vezetésével, ahogy azt az elnöki posztra pályázó, magát "orosz Tony Blairként" elôadó Luzskov fôpolgármester mostanság meghirdette. Az új orosz elnökjelölt víziójában Moszkva élôsködése az országon úgy jelenik meg, mint a tôsgyökeresen "orosz államkapitalizmus" egy városban már sikeresen megvalósított szociáldemokrata modellje, minta egész Oroszország számára. Mert ami nem sikerült egykoron Brezsnyevéknek - Moszkvát "kommunista mintavárossá" átalakítani -, az sikerült Luzskovnak, ha más elôjellel is: Moszkvából ô csinált "kapitalista mintavárost". Moszkva azonban legfeljebb ideológiát és nem követhetô mintát nyújthat Oroszországnak. Mai gazdagsága ugyanis éppen Oroszország gazdaságának lefölözésén és a fôváros különleges hatalmi és pénzügyi helyzetén, szerzett privilégiumokon alapul.

Nem baj végül ez a katasztrófa a Nyugatnak. Sôt egy erôs és befelé forduló, "önerôre támaszkodó" orosz állam a Nyugat számára maga lenne a megváltás. Biztosítaná a geopolitikai stabilitást a térségben; megakadályozná a nukleáris ütôerô elszabadulását; elejét venné a nagyobb szociális robbanásoknak; saját kezével építené újjá a falat a gazdag Nyugat és a szegény Oroszország között, amivel megnehezítené a gazdasági emigránsok és a maffia átkelését a falon túlra; végül, de nem utolsósorban gondoskodna a megfelelô ellenségképrôl vagy legalábbis a lappangva fenyegetô politikai veszedelem képérôl, amely a Nyugat hosszú távú izolacionista önvédelmi stratégiáját éppúgy legitimálhatná, mint konkrét katonai-politikai döntéseit, gazdasági lépéseit. Azért sem volt baj az orosz katasztrófa, mert a világ pénzpiacain ide-oda vágtázó spekulatív tôke megzabolázásának szükségességére világviszonylatban is fölhívta a figyelmet: egyfajta ébresztôül szolgált a neoliberális alvóállamoknak. Oroszország ezúttal nem nukleáris arzenáljával és ütôerejével, hanem posztmodern (vagyis légbôl kapott) pénzgazdaságának krachjával ijesztett rá a világra. Mert bár magának az orosz gazdaságnak a részesedése a világgazdaságban és a világkereskedelemben elenyészô (ez is, az is 1-1,5 százalék körül mozog), a globális pénzgazdaságban annál nagyobb volt. Még tovább: mostantól a Nyugatnak, nyugati politikusoknak nem kell felelôsséget vállalniuk azért, ami Oroszországban történik, nem kell kiállniuk ilyen-olyan Jelcinek védelmében, mondván: még mindig jobb ma egy Jelcin, mint holnap egy Zsirinovszkij vagy Zjuganov. Ha sikerül leereszteni - méghozzá a Nyugat és az orosz "nemzeti kommunista" ellenzék egyesült erejével - a gazdasági vasfüggönyt, akkor a lángokban álló orosz pénzgazdaság elszigetelhetô. Annyira, amennyire ez szükséges. Ma például nagyon. Az orosz rendszer pedig - ciklikus fejlôdésének szokott medrébe zökkenve vissza - befelé fordul, a "maga erejébôl" és a maga módján próbál fennmaradni és fejlôdni, a nyersanyagforrásokat nem élelmiszerimportra, hanem fejlett technológiák importjára és ipari, infrastrukturális beruházásokra fordítva, többé-kevésbé ismert módszerekkel és eszközökkel (államosítás, pénzügyi központosítás, importkorlátozás, szeszmonopólium, a külkereskedelem de facto állami monopóliuma, a gazdaság "dollártalanítása" stb.). Mivel külföldi hitelekre úgysem számíthat, büszkén kinyilatkoztatja, hogy Oroszország nagyhatalom, gazdag ország, és nem "tojja össze magát" egy kis pénzügyi katasztrófától, meglesz magában is, mindene megvan hozzá, hogy talpon maradjon, nem hagyja magát nehéz helyzetében zsarolni, sem politikailag, sem pénzügyileg, legfeljebb majd nem vesz fel többé hiteleket, s nem fog kegyelemkenyéren élni. (Majdnem szó szerint idézem Jevgenyij Primakov 1998. október 24-én mondott szavait egy televíziós interjúból a nyugati pénzügyi körökkel folytatott tárgyalások megfeneklése és a koszovói krízis kapcsán.)

Ami véget ért és ami nem

Mint az eddigiekbôl is kitûnt talán, többrôl van szó ma Oroszországban, mint egy pénzügyi katasztrófáról és egy ezt természetszerûen követô kormányváltásról, sôt többrôl, mint a Jelcin-rendszer végérôl. A kérdés éppen az, mi ér véget az 1993-as Jelcin-rendszer fokozatos agóniájának (1996-1998) lezárulásával? Valóban megfelel-e a Jelcin-éra az orosz államciklusok elsô szakaszának, amit az orosz eszmetörténet a legutóbbi idôkig a "szmuta", a "káosz", a "volja" (a szabadsággal szembeállított "szabadosság"), a "katasztrófa" képzeteivel és fogalmaival értelmezett? Nem volt-e a piaci reformok Oroszországa mindinkább stabil, sôt sikeres ország? Hiszen még a nyugati kormányok, sôt a pénzügyi világszervezetek képviselôi is lépten-nyomon megdicsérték: "csak így tovább!" Maga Camdessus veregette meg 1997 decemberében az orosz kormány vállát, a nagy hozammal kecsegtetô, "halálbiztos" orosz állampapírokba meg csak úgy áradt a világ minden részérôl a spekulatív tôke! Ha azonban valaki nem a spekulatív pénzgazdaság és a televíziós képgazdaság csodáin és nem az "eredeti" inflációs pénzfelhalmozáson kövérre hízott orosz nagybankok sikerén, nem az országon élôsködô fôváros, Moszkva látványos gyarapodásán mérte az orosz reformfolyamat eddigi hozadékát; ha a kremli palotajátékok médiafüstje mögött észlelte a harmatgyönge, elemi közszolgálati feladatainak ellátására is képtelen államot; ha nem feledkezett meg a szamárbôr gyorsaságával zsugorodó oroszországi GDP adatairól, a külsô és belsô adósságterhek ugrásszerû növekedésérôl, a mind szerényebb költségvetésben tátongó - eleinte bankópréssel, késôbb rövid lejáratú állampapírokkal úgy-ahogy betömködött - fekete lyukról, az orosz ipari termelés, a beruházások volumenének zuhanásáról, a vállalatközi pénzforgalom hanyatlásáról, a barter és általában a naturális csere általánossá válásáról, az országból nem legálisan kivitt több száz milliárd dollárról, az évi 90 milliárd dolláros orosz exportbevétel szabályos felélésérôl, a legalább felerészben veszteséges és szanálandó vállalatok körbetartozásáról, a költségvetési és vállalati szféra dolgozóival szemben fölhalmozódott bérhátralékról, a fekete- és szürkegazdaság arányáról, a gazdaság és politika kriminalizálódásának mértékérôl, nos, ha valaki minderrôl nem feledkezett meg az "orosz sikertörténetet" követve, tisztában kellett vele lennie, hogy Oroszországon csak a csoda segíthet. Mivel pedig csodák csak a történelemben vannak, a kapitalista gazdaság legfeljebb a pénz utálatosan prózai csodáit ismeri, a tárgyilagos szemlélô azzal is tisztában volt, hogy az orosz állapotok elôbb vagy utóbb - a politikai-gazdasági szereplôk egy részének tudatos és tudattalan közremûködésével - feltartóztathatatlanul eljutnak arra a pontra, ahol a katasztrófa bekövetkezik, pontosabban: a sikerország látszatvilága mögött - hogy ezzel a modern metaforával éljek - feltárul a Jelcin-rendszer egész gazdasági és politikai nyomorúsága.

A látszatok megint egyszer szétfoszlanak, s marad, mi volt - a puszta ország. Az orosz modernizáció rendszerciklusának elsô szakasza lezárul, és - kisebb-nagyobb politikai belharcok, társadalmi zavargások után - megint egyszer kezdetét veszi az állami rendteremtés, vagyis az államépítés "nagy korszaka".

Felmerülhet, hogy magában a Jelcin-rendszerben - fennállása során - kétszer is sor került már "rendteremtésre", "konszolidációra", "stabilizálásra" - elôször 1993 októberét követôen Csernomirgyin és az oligarchikus tulajdonosi klánok vezetésével, másodszor pedig az elnökválasztást követôen, 1996 végén Csubajsz és az ifjúreformerek irányításával - vagyis már két kísérlet is történt az orosz ciklus lezárására, ám egyik sem volt és nem is lehetett tartós és sikeres. Mindkét "rendteremtési" kurzus belül maradt az "államapály" katasztrofális ciklusszakaszán. Mind az 1994-95-ös csernomirgyini, mind az 1996-97-es csubajszi "stabilizáció" és "államerôsítés" a hatalomra került és az államban berendezkedô kormányzatok politikai "normálciklusának" felelt meg: az apparátusok "megtisztításának", "saját emberekkel" való feltöltésének, az engedelmesség és lojalitás - durvább vagy enyhébb eszközökkel történô - kikényszerítésének hosszabb-rövidebb ideig tartó konfrontációs idôszakát a megszerzett és "sajáttá tett" hatalom gyakorlásának békülékeny, kooperatív konszolidációs idôszaka követte. (Ilyenkor szokta például megnyerni és a maga oldalára állítani - anyagi elônyök és a "ha nem ütsz engem, én sem ütlek tovább!" szép ígéretével - a berendezkedett hatalom a "vesztesek" egy részét, akiket a konfrontációs periódusban eltávolított és/vagy megbüntetett.) Ebben a kormányzati-hatalompolitikai "kis ciklusban" a stabilizációs vagy konszolidációs szakasz legfeljebb szimulálta a modernizációs "nagy ciklus" rendteremtô etatista szakaszát (elég talán itt a Csernomirgyin-kormány Orosz projektum címû televíziós klipsorozatára vagy Csubajsz gazdasági Csekájára és késôbb az elnök számára írt Rend az államban címû programjára utalni). A rendteremtô állam szimulációja - az állam pénzügyi "piramisjátékának", a világpiacon rövid idôre felszökô nyersanyagáraknak és a klánállami média manipulációs hatalmának köszönhetôen - egy ideig sikeres lehetett. Egész pontosan addig, amíg az államalkotó tulajdonosi és politikai osztály nem hasonlott meg, és nem vette kezdetét - éppen a rendteremtés jegyében! - egy új politikai-gazdasági háború ("ki kit gyôz le?") a tulajdonosi "oligarchák" ("hétbankárok", nyersanyagbárók, médiacézárok) és az "ifjúreformerek" között, s egyre elvakultabb harcuk nem torkollott pénzügyi összeomlásba, végül pedig mindkét szereplô vereségébe, egymás kölcsönös legyôzésébe. Azt, hogy mennyire belül maradtak ezek a "stabilizációk", "rendteremtési rohamok" a nagy ciklus "elsô szakaszán", az orosz állam - a központi hatalom, a végrehajtó hatalom - végtelen gyöngesége (a föderatív törvények érvényesíthetetlensége, az adók behajtására való képtelenség, a kriminális közállapotok, a közalkalmazotti bértartozások tömege, a közérdek és a magánérdek korrupt, kriminális és kleptokratikus összefonódása stb.) önmagában is jól mutatta.4

A Jelcin-rendszer, az orosz "delegatív demokrácia" ugyanis az erôs elnöki hatalom önkényén - a két vagy több viszálykodó és egymásnak feszülô részérdek között igazságot tevô vagy lavírozó "nevetô harmadik" szerepén - alapult. Az orosz elnök hatalma és tekintélye - legalábbis 1993 decemberétôl, az új politikai rendszert szentesítô alkotmány elfogadásától kezdôdôen - éppen a "nevetô harmadik" helyzetén alapult. Az elnöki hatalom ereje nem az állampolgárok demokratikusan kinyilvánított akaratából, nem a hatalmi ágak alkotmányosan osztott rendjébôl, hanem abból a gazdasági és egyben politikai háborúból fakadt, amelyet - változatos szereposztásban - az elnöki hatalom alatti szinteken és színtereken két másik hatalmi szereplô - például regionális vezetôk, hatalmi ágak, tulajdonosi klánok, "ifjúreformerek" és öreg "oligarchák" - folytattak egymással. A közvetlen konfrontáció az elnökkel, ami Haszbulatov szovjet parlamentjével 1993 októberében fegyveres konfliktusba csapott át, az új politikai rendszerben lehetetlenné vált. Az elnök ugyanis fölötte áll a pártoknak, a dumának, a Szövetségi Gyûlésnek, a politikai élet minden szintjének és szereplôjének. A baloldali többségû duma - mint a kommunisták által ötpercenként kezdeményezett "impícsmentek" egész eddigi története is mutatta - ha megfeszült sem tudta kikezdeni az elnök osztatlan személyi hatalmát. Megfordítva ez már korántsem ilyen egyszerû. Jelcin könnyedén feloszlathatta volna a dumát. S ha ezt - minden fenyegetôzése ellenére - soha sem tette meg, nem azért, mert csontja velejéig demokrata és a kompromisszumos megoldások híve, még csak nem is azért, mert ez az elôrehozott parlamenti választások kockázatával volt terhes (az új választások kiírását évekig halogathatta volna, a duma tartós hiánya inkább helyeslést, mint közfelháborodást váltott volna ki a politikusoktól viszolygó orosz társadalomban, végezetül pedig egy új összetételû duma hatalmi súlya semmivel sem lett volna nagyobb a régiénél). A duma kiesésével azonban Jelcin egy fontos politikai színtéren elveszítette volna a "nevetô harmadik" hatalmi helyzetét, vagyis - paradox módon - saját hatalmi súlyát gyöngítette volna meg. Ez a rossz, elnökgyalázó, handabandázó duma úgy kellett neki, mint egy falat kenyér. Ezzel együtt is megfigyelhetô volt, hogy mihelyt a kormány és a duma, a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom, a régiók és Moszkva, az ifjúreformerek és az oligarchák stb. között a torzsalkodás heve alábbhagyott, a konfrontáció rövid idôre megszûnt, a szemben álló felek fegyverszünetet kötöttek, nem apelláltak ellenfelükkel szemben az elnökhöz intervencióért (ukázokért, leváltásokért, lefokozásokért stb.), az elnöki fôhatalom tüstént veszített erejébôl. Ez ellen Jelcin és környezete mind újabb és újabb konfrontációk kifundálásával, a hatalmi játék szereplôinek összeugrasztásával, a köztük lévô harc kiélezésével igyekezett védekezni.

Az 1996-os választásoktól kezdôdôen azonban alapvetôen megváltozott a helyzet. A politikai-hatalmi élet akkorra kikristályosodott két tömbjének fôszereplôi - az egyik oldalon Csubajsz "ifjúreformerei", a másikon Berezovszkij "pénzoligarchái" - összefogtak, és miközben megmentették maguknak Jelcint, kiütötték a "harmadik szereplôt", vagyis az elnöki hatalmat. Az elnöki hatalom politikai önállóságát ugyanis - alkalmanként otromba módon, kamarillaszerûen mûködve, bizánci stílusú udvari intrikák stílusát idézve - Jelcin "testôrcsapata" (az elnöki biztonsági szolgálatok vezetôi: Korzsakov, Szoszkovec, Barszukov) juttatta érvényre 1996 nyaráig, mikor is Csubajsz és Berezovszkij - erejüket egyesítve - ellenpuccsal borotválták le e csúnya politikai kinövést az elnök személyérôl. Csakhogy ezzel együtt egy egész hatalmi szint önállóságát is megszüntették (Jelcin ettôl kezdve ténylegesen a család, fôként lánya, Tatjana Djacsenko gyámsága alatt "elnökölt", a két nagy és mindinkább szembekerülô erôcsoport között ôrlôdve, amelyek Djacsenkót még az 1996-os elnökválasztás idôszakában "találták ki", és afféle "csodafegyverként" vetették be a makacskodó elnökkel szemben.) Jelcin procedurális szempontból demokratikus újraválasztásának ára - paradox módon - az elnöki hatalom mint önálló politikai tényezô megszûnése volt. (Önállóságát - s ebben Korzsakovék, akiknek persze hatalmi egzisztenciájuk múlott ezen, nem tévedtek - már csak antidemokratikus módon tarthatta volna fenn 1996 tavaszán, például erôszakkal, nyílt konfrontációval, a választás elhalasztásával, a duma szétkergetésével, rendkívüli állapot kihirdetésével és a vérontás kockázatával. A "testôrök" 1996 februárjában pontosan ezt is tanácsolták neki.)

Az elnökválasztás igazi gyôztesei - az "oligarchák" és az "ifjúreformerek" - ettôl kezdve arra törekedtek, hogy közvetlenül maguk szállják meg az elnöki hatalmat (elôször még látszólag együtt, aztán elôbb Csubajsz az elnöki apparátus - egy kvázi második kormány - vezetôjeként, késôbb pedig Berezovszkij, aki a Jelcin családon és az elnöki apparátus vezetôin keresztül mint afféle posztmodern Raszputyin a legutóbbi idôkig virtuóz kézzel irányította az "udvar" politikai lépéseit). Ilyen értelemben volt igaz már 1996-ban is, hogy Jelcin újraválasztatása egy Jelcin utáni korszak kezdetét jelenti, amelyben a kollektív Jelcin szerepét a családdal szövetséges - ám egymással szemben álló erôk - felváltva játsszák: hol Csubajsz, hol Berezovszkij kapta maga elé Jelcin politikai álarcát, hol egyik, hol másik vezette a "kollektív Jelcin" kezét, hol az egyik, hol a másik játékos ütötte le Jelcin-királlyal ellenfele valamelyik sakkfiguráját, s próbált mattot adni neki.

Olyan hatalmi erôpróba vette tehát kezdetét, amelyben az elnöki hatalom már nem közvetíthetett a két oldal között, nem válhatott sem kiegyensúlyozó, sem "nevetô harmadikká", mivel megszûnt önálló politikai erôközpont lenni. Hol az egyik politikai-hatalmi pólus mágneses ereje rántotta magához a fizikailag is megroppant Jelcint, hol a másik. (Hogy milyen mértékben gyöngült meg az elnöki hatalom, azt önmagában is jól mutatja szánalmas rögtönzése 1998 márciusában, amikor egy fiktív "harmadik erôben" próbált testet ölteni. A Jelcin közvetlen delegáltjaként és képviselôjeként megjelenô Kirijenko politikai lepkesúlya és gyámoltalansága tökéletesen leképezte az elnök gyengeségét.) A elnöki hatalom ettôl kezdve legfeljebb áttétele, meghosszabbítása, eszköze lehetett az éppen felülkerekedô hatalmi oldal akaratának: hol Berezovszkij és az oligarchák, hol Csubajsz és az "ifjúreformerek" politikai akaratát realizálta. Hol egyik, hol másik holló vette szájába az elnöki hatalom sajtját, bár egyik sem tudta egészen lenyelni, az utolsó pillanatban mindig kipiszkálta csôrébôl a másik. A jelek szerint a nevezetes sajt egy harmadik madárra várt: a háborúban elôbb politikailag, majd pénzügyileg is megroggyant, hitelüket vesztett viszálykodók - az oligarchák és ifjúreformerek - között az új "nevetô harmadik" csak 1998 végén, a pénzügyi összeomlás közepette lépett színre, amikor az elnöki hatalom sajtja már a lábánál hevert.

A bankoligarchák, a természetes monopóliumok urai és "monetarista reformközgazdászok", a nyugati pénzügyi központok és kormányok támogatását is élvezô "ifjúreformerek" között az állam megszerzéséért kirobbant és két éven át tartó állóháború felôrölte az autoritárius elnöki hatalmon nyugvó rendszert, és a hatalmi harc ellentétes programokkal fellépô, ellentétes érdekû - befolyásért, tulajdonért, pénzért huzakodó - fôszereplôit - "oligarchákat" és "ifjúreformereket egyaránt - annyira legyöngítette, hogy az elôállt hatalmi vákuumban szükségképp új szereplôknek kellett megjelenniük a színen. Ilyenek mindenekelôtt a regionális klánok (a helyi politikai hatalommal összefonódott tulajdonosi csoportok), a kormányzók, élükön az elnöki hatalomra is aspiráló Luzskovval és Lebeggyel, illetve ilyen a dumában és az országban is legbefolyásosabb politikai-hatalmi tényezô, Zjuganov nemzeti-kommunista pártja, a mögöttük felsorakozó "vörös vállalatigazgatókkal" és "vörös régiókkal" (a régiók fele ma is a kommunisták vezetése alatt áll), és ilyen a hatalmi harcban semleges és nem korrumpálódott szakember-politikusok, szovjet típusú hatalomtechnokraták csoportja (maga a kormányfô, Jevgenyij Primakov és elsô helyettese, Jurij Maszljukov is), akik kormányt alakítva jelenleg a régi-új politikai erôkre (a mellôzött régi szakemberekre, például a "közgazdász-akadémikusok" idôsebb nemzedékére, az orosz regionális elitre és az ipari vállalkozók "korporációjára") támaszkodva igyekeznek a liberális modernizáció "frontján" vereséget szenvedett Oroszország államilag rendezett visszavonulását biztosítani (elkerülendô a pánikot, a fejvesztett menekülést, a társadalmi és gazdasági káoszt, az éhínséget). Primakov egyelôre a jelcini orosz államhoz kirendelt csôdbiztos szerepét kénytelen ország és világ elôtt eljátszani. Mihelyt sikerül kormányának szanálni az orosz államot, kezdetét veheti a következô játszma, az állam újjáépítése, az "önerôre támaszkodás", a Nyugattól való elfordulás, a központosítás és államosítás jegyében.

Hogy ki lesz a "nagy államépítô", hogy Primakov csupán a pénzügyi és gazdasági téren katasztrofális vereséget szenvedett Oroszország rendezett visszavonulását biztosító manôver lebonyolítására kapott-e megbízatást, avagy ennél többre (például a fizikailag is kidôlni látszó elnök tényleges helyettesítésére a 2000-ben esedékes választásokig), s hogy meddig tart a visszavonulás, honnan lehet és kell Oroszországnak újrastartolnia, az már az új erôk, illetve a legyöngült és második vonalba visszaszorult régi erôk játékán, egyezkedéseken, érdekkombinációkon és érdekfelismerésen, egymásnak vetett politikai és pénzügyi cseleken, az állam visszaerôsödésének mértékén múlik. Mindenesetre kezdenek kialakulni az új politikai erôközpontok: Primakov elnököt helyettesítô kormányzati erôközpontja ("mintha-Jelcin"); az elnökjelöltként elôrelépô Luzskov moszkvai pénzügyi-hatalmi erôközpontja, amelynek erejét az orosz régiók egy részének szövetsége is növeli, a nemzeti erôre támaszkodó, a reálszektorba befektetô, a hazai vállalkozókat elônyben részesítô "államkapitalizmus" programjával ("mintha-Tony Blair", "mintha-Sztolipin"); Lebegy provinciális orosz nemzeti erôközpontja (mögötte Berezovszkij médiahatalmával, aki belôle akar most elnököt csinálni, miután kormányfô-jelöltjét, Csernomirgyint a hatalmi harcban 1998 szeptemberében csúfosan kiütötték), aki újabban a "józan ész" ideológiájával lép fel, egy katonás rendet ígérô "idealista elit" nemzeti kapitalizmusának programjával ("mintha-Pinochet"); és természetesen ott van a szintén az elnöki posztra aspiráló, de szinte mindenkivel (Luzskovtól Javlinszkijig) szövetkezni kész Zjuganov erôs mozgalmi és regionális háttérrel rendelkezô ellenzéki erôközpontja, a nemzeti-szovjet (?!) államkapitalizmus fél-restaurációjának programjával ("mintha-Sztálin", "mintha-Teng"); s persze a "futottak még" listája képzelt politikai erôközpontokkal és számtalan önjelölttel - Lukasenko belorusz elnöktôl Zsirinovszkij pártvezérig, Barkasov orosz fasisztáitól Limonov nemzeti bolsevik pártjáig és Nyikita Mihalkov színész-rendezôig, aki esetleg tényleg beugorhat az elnök szerepébe, és el is játszhatja azt, ha a "Hatalom Párt" úgy akarja, és nem talál magának jobb bábot. Ami viszont eltûnt vagy teljesen elhalványult ezen a politikai-hatalmi térképen, az mindenekelôtt az elnöki hatalom (Jelcin, a kremli elnöki hivatal, valamint a "család", a pénzügyi krachig "Jelcin után az elsôként" emlegetett Jelcin-lánnyal, Tatjana Djacsenkóval együtt); továbbá a Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, Gajdar nevével fémjelezhetô "ifjúreformerek" erôközpontja (nemcsak a kormányzatból szorultak ki mellékes szakmai vagy kvázi-politikai területekre - Nyemcov például "társadalmi munkában" a politikailag agonizáló elnök tanácsadója lett -, hanem pártpolitikai és mozgalmi háttér híján egyáltalán a politikai hatalmi harcból: nem tényezôk többé, még a pártpolitikus Gajdar erejébôl is csak arra futotta, hogy a pénzügyi csôdöt követô hosszú hallgatás után ô is összeállítson egy gazdasági csomagtervet Primakovnak mint felkért szakértô). Végül megszûntek önálló hatalompolitikai tényezôk, az állam és a kormányzat megkerülhetetlen tárgyalópartnerei lenni a "hétbankárok", vagyis a pénzoligarchák (Potanyin, Hodorkovszkij stb.), akiknek mozgósítása nélkül júniusban még se kormány, se elnök, se Berezovszkij, se Csubajsz nem tudtak elképzelni semmiféle kilábalást a válságból.

A fordulat éve Oroszországban: 1999

Az állam visszatérése a gazdaságba - mint az eddigiekbôl remélhetôleg kiderült - nem a pénzügyi összeomlás következménye, és nem a pénzügyi összeomlás következményeinek elhárításáig, a bankrendszer szanálásáig, a megszakadt külsô és belsô kapcsolatok helyreállításáig fog tartani. A gazdaságirányítás etatizálása stratégiai kurzus, amely a posztszovjet Oroszország bajos és baljós történetében új korszakot nyit.

A fordulat iránya egyértelmû, foka azonban távolról sem. Ez ugyanis hosszabb távon nem azoktól a személyektôl és politikai erôktôl függ, akik és amelyek iniciálják, programokat alkotnak, célokat tûznek ki, akarnak vagy nem akarnak valamit, hanem azoktól a strukturális adottságoktól és gazdasági-politikai körülményektôl, amelyek között bármely mérsékelt program hirtelen radikalizálódhat, "fölpöröghet", bármely intézkedés értelme visszájára fordulhat, és az értelmesen kijelölt fejlôdési pálya kényszerpályává alakulhat át.

A pénzügyi katasztrófa persze nemcsak szabaddá tette az utat valamilyen etatista fordulat elôtt, hanem egyben meghatározta ennek az etatista fordulatnak a jellegét és a tartalmát is, miután az államerôsítés liberális forgatókönyvét, amelyet 1997-tôl kezdôdôen mind kétségbeesettebben próbáltak megvalósítani Csubajsz ifjúreformerei, levette a napirendrôl. Az "ifjúreformerek" maguk is tudatában voltak annak, hogy az államapály után elkövetkezett az államdagály idôszaka, és vagy a "nép", vagy az "oligarchák" fogják politikai értelemben "megenni" ôket, ha nem lesznek képesek - az általuk kialkudott politikai feltételek között és általuk megteremtett társadalmi szereplôkkel megegyezve - felépíteni az erôs liberális államot. Ma már kimondható: az oroszországi liberálisok nem voltak képesek a maguk steril, nem ideologikus, jogtechnikai, pénzügyi-hatalmi eszközeivel lefejteni az államról sem a "rászoruló" népet, sem a rajta élôsködô korrupt bürokráciát és félkriminális oligarchiát. Végül tehát ôket magukat fejtették le róla. Nem a sokkterápiával induló, "vaucseres privatizációval" folytatódó, a makrogazdasági stabilitás megteremtésével tetôzô liberális, monetarista reformkurzus vallott kudarcot 1998 ôszén Oroszországban, hanem az a kísérlet, hogy liberális eszközökkel teremtsék meg az erôs államot. Meglehet, hogy ilyen eszközökkel eleve nem is lehetett Oroszországban erôs államot teremteni. Erôs állam nélkül azonban a liberális reformok értelme kétségessé vált, a reformok hozadéka pedig folyamatosan semmivé foszlott. Jegor Gajdarnak, a liberális reformizmus "orosz atyjának" utóbbi idôben mondott - csalódottságot és sértettséget mutató - politikai védôbeszédei sajnos nem sok önkritikát és kevés igazságot tartalmaznak. Abban persze igazat kell adnunk neki, hogy "az elmúlt hetekben (1998 szeptemberében-októberében - Sz. Á.) a gazdasági és politikai helyzet radikálisan megváltozott Oroszországban: radikálisan csökkentek a liberális gazdaságpolitika esélyei". Tehát vereséget szenvedett a liberális államépítés gajdari modellje. Téved azonban, amikor "kommunista fordulatról", a "piaci és demokratikus intézményeket" fenyegetô végveszélyrôl beszél, és sértett politikusként a népet kárhoztatja: "Úgy látszik, az orosz társadalomnak még egy leckét kell kapnia a vörös-barna diktatúrából, a fékezhetetlen inflációból és az üresen tátongó pultokból."5 Az etatista fordulat nem egyenlô a "kommunista revanssal" vagy a restaurációval. Egyelôre csak azt jelenti, hogy az erôs államot Oroszországban megint egyszer nem a liberálisok, hanem a nem liberálisok és/vagy antiliberálisok fogják megcsinálni. Mellékes, azért-e, mert Gajdar és társai a liberális "etatizmus" nagy lehetôségét megint elszalasztották, vagy mert Oroszország már csak ilyen: nem terem benne fû a nyugati liberalizmus számára.

Noha csak egészen elvontan, a modernizáció orosz rendszerciklusainak sémája szintjén mutatkozik is hasonlónak az 1998-as pénzügyi katasztrófa a szovjet NEP gazdasági rendszerének 1927-28-as válságához, Oroszországban mégiscsak a "fordulat évének" ígérkezik 1999, olyasfélének, amilyen a szovjet rendszer történetében a "velikij perelom" éve, 1929 lett. De csak olyasfélének és nem azzal azonosnak. Mert nem "szovjet revánsot", "kommunista restaurációt", "tervgazdaságot", hanem az állam korlátozott, de erôteljes szerepvállalását jelenti egy lényegében változatlanul orosz módon kapitalisztikus gazdaságban, amelyet nem annyira a "pénz-áru-pénz", mint inkább a "pénz-hatalom-pénz" képletével lehet leírni. (Ha nem így lenne, akkor alighanem Jegor Gajdar sem biztatta volna október végén Berlinben a német vállalkozói és pénzügyi elitet a Berliner Bank Keleti partnerek címmel megrendezett szimpozionján azzal, hogy most érdemes kockáztatni [!] Oroszországban: a rossz makrogazdasági mutatók, a várható infláció stb. ellenére ugyanis most korlátlanok a lehetôségek, most kis pénzzel is nagyot nyerhet, aki mer.)

A liberális reform belsô és külsô, gazdasági és politikai forrásai kimerültek. Lényegtelen most már, mit szól a Nyugat az orosz reformokhoz, elôrelépésnek vagy hátralépésnek tekint-e valamit, helyesli-e avagy ellenzi az orosz kormány gazdaságpolitikai lépéseit. Az, hogy van-e nemzetközi támogatottsága az oroszországi hatalomnak, gazdaságpolitikának stb., vagy nincsen - nem kérdés többé. Az, hogy netán Csubajsz, nyugati népszerûsége, szakmai és politikai elismertsége folytán, könnyebben boldogulna és többet érhetne el a IMF-vel folyó tárgyalásokon, mint mondjuk Gerascsenko - nem szempont többé. Menesztése a tárgyaló delegáció élérôl sokkal többet jelent kádercserénél. Az új kormányzó elit azt üzeni ezzel a Nyugatnak, hogy nem érdekli, kit vagy mit szeretne látni, kivel szeretne tárgyalni, vannak-e még további jó écái Oroszország számára, vagy nincsenek, jön-e mûködô tôke Oroszországba, vagy nem. Azt üzeni, hogy mostantól Oroszország "orosz módra" fogja megoldani (vagy nem megoldani) problémáit: "külföldi tanácsadók kíméljenek!" (Nem mintha 1998 ôszén az erôszakosan, fölülrôl vagy kívülrôl az országra erôltetett, "szervetlen", "idegen" liberális nyugati modell és nem egy autochton szovjet-orosz kriminálkapitalista képlet bomlott föl - annyira, amennyire!) Mindenesetre nincs többé túlteljesítô buzgóság, elébemenés nyugati kívánságoknak, Nyugathoz igazodás és barátkozás. "Nem kapunk újabb hiteleket? Úgy is jó! Megleszünk nélkülük is. Legalább nem fogtok folyton beleszólni abba, mit csináljunk, mi a jó és mi a rossz." Kétségkívül színezi ezt az izolacionista-etatista gazdasági fordulatot - egyelôre még nem kóros mértékben és nem a legotrombább formában - a sértett birodalmi méltóság lázadása is. A jelenlegi "régi-új" orosz politikai elitben senki nem tart igényt a Nyugat elismerésére, dicsérô szavaira, vállveregetô gesztusaira, jó osztályzataira. Az új kormányzati stílus, amit egyesek az orosz sajtóban - némi iróniával - máris "imperiális stílusnak", "nagy stílusnak" neveznek, nemcsak a közhangulatnak felel meg, hanem a leértékelt "nemzeti" ipar vállalkozói osztálya (Arkagyij Volszkij Ipari Pártja), a regionális vezetôk, a hadiipari és az agrárkomplexum, sôt a nyersanyag-kitermelô és a "multikat" a privatizációs versenybôl "nemzeti alapon" kiszorítani igyekvô helyi "oligarchák" közvetlen érdekeinek is. Ha tehát a vezetô nyugati gazdasági lapok ma azt írják, hogy a pénzügyi katasztrófát követôen a legjobb 200 orosz vállalat, köztük a blue chip-kategóriába tartozók is korábbi értékük hatodát érik, akkor mostantól elég vállat vonni: "Hát aztán? Ki akarja ôket eladni?"

Oroszország útja mostantól csak befelé vezethet: az állam sem külsô, sem belsô hiteleket nem vehet föl most már (legfeljebb a régiek törlesztésére kaphat szigorú feltételek mellett IMF-kölcsönt, és belsô tartozásainak egy részét fedezheti inflációs úton, ennek minden következményét, az inflációs spirál elszabadulásának veszedelmét is vállalva); de nem engedheti meg az ország tôkejavainak korlátlan kiáramlását és/vagy folyamatos felélését-elfogyasztását sem.6 Ha a liberális éra (államapály) ár- és exportliberalizálással, szabadkereskedelemmel, privatizálással vette kezdetét, és a konvertibilis nemzeti valuta megteremtésével érte el tetôpontját, akkor lezárulását a rögzített árak részleges visszaállítása, a "szpecexportôrök" szovjet rendszerének felújítása, az államosítások kilátásba helyezése, a privatizációs ügyletek egy részének visszacsinálása, az állami szeszmonopólium és külkereskedelmi monopólium helyreállításának programpontjai fémjelzik. E téren nincs lényeges különbség - legalábbis a programban, a célokat illetôen - mondjuk a tervhivatalos, hadiipari komplexumos Jurij Maszljukov, gazdasági kormányfôhelyettes és Jurij Luzskov moszkvai kormányfô, Oroszország legesélyesebb elnökjelöltje között. A letûnt "oligarchák" és "ifjúreformerek" között egy "harmadik típusú erô" felemelkedése vette kezdetét, amely a legkülönfélébb politikai, ideológiai és tulajdonosi érdekcsoportokat egyesíti az "izolacionista", "nemzetépítô", "önerôre támaszkodó" orosz államkapitalizmus "centrista" platformja talaján. Ez a sem nem szovjet, sem nem liberális államkapitalizmus az, amit Tony Blair nem magaválasztotta, de egyre népesebb orosz tábora újabban szociáldemokráciának nevez.

A totalitárius jellegû szovjet államkapitalizmus halott. Úgyszintén halott az antitotalitárius orosz államkapitalizmus is. Mi éljen tehát? Nos, éljen, ami még nem volt! Éljen mondjuk Luzskov, Primakov, Szeleznyov, Javlinszkij, Berezovszkij, Zjuganov elvtársak nemzeti-orosz szociáldemokrata államkapitalizmusa! Ezen legfeljebb csak az a maroknyi - Alekszandr Jakovlev vezette - értelmiségi szociáldemokrata háborodhat fel, akik Gorbacsov 60-as évekbôl kerített "köpenyébôl" bújtak elô, ám e "köpeny" politikai varázskörénél nem is jutottak tovább. Ugyanígy méltatlankodtak egykor a nyugati marxisták, az utóbbi idôben pedig ugyanígy méltatlankodnak a nyugati liberálisok is azon, hogyan lesz legszebb társadalmi eszméikbôl Oroszországban újra meg újra államvalóság.

Jegyzetek

1 Felhasznált források többek között: I. N. Surgalina: Reformirovanyijje rosszijszkoj ekonomiki, Opit analiza v szvetye tyeorii katasztrof. Moszkva, 1997; N. Ja. Petrakov-V. L. Perlamutrov: Rosszija - zona ekonomicseszkih katasztrof. Voproszi ekonomiki, 1996/3. sz.; Reformirovanyije Rosszii: mifi i realnoszty. Moszkva, 1994; Ekonomika Rosszii v 1994-1995 godah: analiz i prognoz. Analityicseszkij bulleteny. INP RAN, Moszkva, 1995.

2 1990-ben a Szovjetunió GDP-je 2531 milliárd dollár körül mozgott, ami az USA GDP-jének 44 százalékát tette ki. 1992-ben az Oroszországi Föderációban, amely a Szovjetunió területének 76 százalékát, népességének körülbelül felét "örökölte", a GDP 852 milliárd dollárra zsugorodott (az USA GDP-jének 14 százalékára), és így tovább, évrôl évre egyre lejjebb: 1993-ban 777 milliárdra, 1994-ben 656 milliárdra, 1995-ben 626 milliárdra és 1997-ben 450 milliárd dollárra (utóbbi az USA GDP-jének 9 százaléka), ha a dollárt folyó árfolyamon számoljuk. (Áruparitásos alapon az adatok valamivel kedvezôbbek: például 1997-ben 450 helyett 600 milliárd dollár.) Az adatokat l. Rosszija: novij etap neoliberalnih reform. Reszpublika, Moszkva, 1997. Szergej Rogov, az oroszországi Amerika- és Kanada-kutató Intézet jelenlegi igazgatója ehhez még hozzáteszi, hogy az 1997-es oroszországi költségvetés a maga 80 milliárd dollárjával (amibe a költségvetési deficit is benne van már) az amerikainak egyhuszad, a japánnak egytizennegyed, a kínainak egynegyed része. S miután ebbôl a költségvetésbôl 3 százalék jut hadikiadásokra (s velük együtt az éjjel-nappal hangoztatott, vágyva vágyott, százszor elkezdett haderôreformra), tehát - abszolút értékét tekintve - hússzor kevesebb, mint a peresztrojka hajnalán, 1985-ben, miközben a szovjet hadsereg közel négymillióról másfél millióra olvadt le 1997-ig, elôrelátható, hogy Oroszország gazdasági nagyhatalmiságának összeomlását elkerülhetetlenül követni fogja katonai nagyhatalmiságának összeomlása is. (L. Szergej Rogov: Konturi novoj rosszijszkoj sztrategii. Nyezaviszimaja Gazeta, Szcenarii, 1998. március 11.) A konszolidált költségvetés 1998-ban bevételi oldalon legfeljebb a GDP 8-10 százalékának megfelelô adóbevétellel számolhat. Ehhez jön az ebben az évben felvett és a GDP 5 százalékának megfelelô, külsô és belsô pénzpiacokon fölvett kölcsön (ami egyben a kiadási oldalt is bôvíti). De a deficites költségvetés még így sem haladja meg a 80 milliárd dollárt, ami az amerikainak 1/20-a, és még a magyarországinak is legfeljebb öt-hatszorosa. Ezt a több mint szerény költségvetést folyó kiadások, külsô és belsô államadósság törlesztései terhelik. Például a GKO (a rövid lejáratú állampapírok) összértéke 70 milliárd dollár, ami a bruttó nemzeti termék 15 százalékának felel meg, és csaknem felér a költségvetés teljes kiadási oldalával (1998 márciusában a duma által elfogadott költségvetésben ez 500 milliárd rubel volt). A GKO felét még ebben az évben kellett volna kifizetni (35 milliárd dollárt), ebbôl 20 milliárd júliusban-októberben vált volna esedékessé, ami havi 4-5 milliárd dollár kifizetésének (24-30 milliárd rubelnek) felelt meg. A Szovjetuniótól örökölt 70 milliád dollár 1998 elejére 135-140 milliárd dollárra szökött föl. Az adósságszolgálat havi

7-7,5 milliárd dollárt követelt (miközben az adó- és vámilleték havi szinten 3-3,5 milliárd dollár volt!) Közkiadásokra még legalább havi 6-6,5 milliárd dollárra lenne szükség. Ezen belül külön figyelmet érdemel az államkötvényekben és kincstárjegyekben jegyzett orosz államadósság, amely 1998. május végére elérte a 440 milliárd rubelt (1 dollár = 6,164 rubel). A teljes belsô államadósság - Szergej Rogov, az USA-kutatások Intézetének igazgatója szerint - a GDP 25 százalékára nôtt 1997-ben. Ez mintegy 110 milliárd dolláros belsô tartozást jelent. (Ezzel szemben Borisz Nyemcov júliusban a külsô és belsô államadósságot egy összegben 200 milliárd dollárban határozta meg, vagyis a belsô kötelezettségek "csak"

60-65 milliárd dollárra tehetôk, ettôl azonban nem lesz vigasztalóbb a helyzet.)

3 L. Megapolisz-Ekszpressz, 1997/33. szám, 12. o.

4 L. ehhez: Szilágyi Ákos: Lex simulata - A kriminális korrupció Oroszországban I-II. 2000, 1998/9.,10. számok, valamint: Uô: "KKK", avagy Oroszország elrablása. Írások a korrupcióról. Helikon-Korridor, 1998, 156-212. o.

5 Jegor Gajdar interjúja. Russzkaja Miszl, 1998/4238. szám, 8-9. o.

6 1996-97-ben a stabil és magas világpiaci kôolajáraknak köszönhetôen a külkereskedelmi mérleg pozitív volt (mintegy 20 milliárd dollár), így kölcsönöket is könnyû volt szerezni. Míg 1991-ben az oroszországi import kb. 25 milliárd dollár volt, 1996-97-ben évi 60-70 milliárd dollár körül mozgott. Vagyis az orosz kormány lényegében az SZKP politikáját folytatta: mindent megtett az import növelésére, hogy a lakosság úgy érezze, évrôl évre egyre boldogabban, egyre magasabb színvonalon él. Még ha persze ez esetben a jólétbôl az ország lakosságának egyharmada-fele még oly mértékben sem részesült, mint Brezsnyev alatt. Az import növelését persze nem rendeleti úton (a Vnyestorg utasításával) érték el, hanem a nemzeti valuta mesterségesen magasan rögzített árfolyamának fenntartásával. Ez azonban csak addig volt lehetséges, amíg volt hozzá kellô dollárfedezet. 1998-ban Oroszország legfôbb kiviteli termékeinek, a nyersanyagoknak az ára katasztrofálisan zuhanni kezdett a világpiacon (például a kôolaj tonnája 120-130 dollárról 65-70 dollárra), amit már nem lehetett külföldi hitelfelvételekkel kompenzálni, hiszen annak az országnak nem szívesen adnak kölcsönt, amelynél a visszafizetés szinte egyetlen biztosítéka éppen a magas export-valutabevétel volt. A külföldi befektetôket, bankokat, spekulánsokat persze nem töltötte el különösebb bizakodással az orosz költségvetés krónikus egyensúlyhiánya és az ipari termelés válsága sem, aggasztotta viszont a fizetési mérleg siralmas állapota. A 22 milliárdos IMF- és a Japán által beígért nagy hitel is vészjósló szimptóma volt augusztusban, mert ilyen nagy hitelt csak kilátástalan helyzetbe került országok szoktak kapni, s a hitelnyújtást ilyenkor némiképp a jótékonykodás árnyalata lengi be. Persze az ilyen hitelek célja sem az importból származó fogyasztás fellendítése, hanem az adósságok kamatainak visszafizetése, a rubelárfolyam fenntartásának fedezése stb. Oroszországnak meg kell tanulnia annyiból élni, amennyije neki magának van. 90 milliárd dolláros export és a nemzetközi pénzintézetek bizalma mellett 70 milliárd dollár importot engedett meg magának. Ez többé nem fog menni. Ha egy ország bôviben van valutának, csak úgy dôl hozzá az import. Ha kevés, akkor csökken, mert mindenki félti a dollárját. 1999-ben tehát várhatóan legalább felére csökken az import. Az áruválaszték is csökken, és újból lesznek hiánycikkek. Az orosz árukból - verseny hiányában - nem több lesz, hanem az áruk lesz nagyobb (azonos minôség mellett). 1998 elsô negyedévében az orosz átlagpolgárok feltételezett jövedelme azért csökkent 8 százalékkal, mert valutájukat visszatartották, azaz nem vitték a valutapiacra, és így az eddigi árfolyamnyereségtôl is elestek. Elképzelhetô, hogy újra engedélyezni kell a valutáért folyó kereskedelmet (fôként, ha nyugati cégek nem hajlandók az "átválthatatlan" rubelért árusítani). A lényeg azonban az, hogy az orosz gazdaság sajátosan fogyasztói (önelemésztô), a nyugati árutermelôket és a hazai exportôröket támogató jellege egyre markánsabb lett. Ahogy a Kommerszant-Vlaszty elemzôje írja: "Az orosz gazdaságban az eltelt tíz évben fundamentálisan semmi sem változott: hol több a valuta, és akkor jobban élünk, mert több az import, hol kevesebb a valuta, és akkor rosszabbul. A jó idôket rossz idôk követik." Kommerszant Vlaszty, 1998/31. szám, 9-12. o.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu