Micsoda bál állt nálunkHát hogyne állt volna a bál, mikor a kommunisták sovány kenyéradagján tengôdô egész hatalmas ország epedve várta a gigantikus látványt, miként leli nyilvánvalóan egyre közelgô halálát az utolsó teljes értékû fôtitkár (a poétalelkû Andropov, az örökké maródi Csernyenko és a revizionista Gorbacsov nem számít), s miként indulnak meg e szomorú esemény nyomán a "jótékony változások", amit természetesen már a vak is láthatott, elég volt csak kitekintenie az ablakon vagy bekapcsolnia a tévét.
Finnegan halotti torán.
(James Joyce: Finnegan's wake)
Tömött metróban kora reggel értelmiségi újságot olvas. Másik értelmiségi belenéz az újságjába, meglát egy gyászkeretet, s reménykedve kérdi: "Csak nem?" - "Ugyan, dehogy" - legyint lemondóan az újságtulajdonos.
Végtelenségig lehetne idézni az akkori vicceket: Brezsnyev hol Csapajev, hol Indira Ghandi, hol Alla Pugacsova, hol az utóbb német katonának bizonyuló Ismeretlen Katona társaságában szerepelt, leggyakrabban a hírhedt Bajkál-Amur vasútvonallal (BAM), amelyet örökre felépítetlenül nyelt el a múlt az "egyetlen országban" felépítendô kommunizmus örökre megvalósulatlan vágyálmával együtt. Nem volt olyan ivászat, ahol ne akadt volna egy vicces fiú, hogy az érthetetlen brezsnyevi makogást utánozva szórakoztassa ivócimboráit:
- Mi lesz, ha Brezsnyevet fejbe vágják egy kalapáccsal?
- Bam-bam-bam!
És ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Brezsnyev már jóval azelôtt vicchôssé avanzsált, mielôtt a tévé- és rádióbemondók bejelentették "a drága Leonyid Iljics" elhunytát, jóval azelôtt rituális bábuégetések tárgya lett, mielôtt végre tényleg felhangzott az utcai hangszórókból a végeérhetetlen gyászzene. Elsiratni legfeljebb rokonai siratták el - fia, a derék külkereskedelmi miniszterhelyettes, lánya, a belügyminiszter-helyettes neje, sógornôje, a belügyminiszter felesége -, az ország viszont jó kis tragikomédiának fogta fel. Ezért volt az, hogy azon a gyászos novemberi napon oly szokatlan élénkség tanúja lehetett bárki a moszkvai utcákon, lakásokban, társbérletekben. Jómagam, miként azt A patrióta lelke címû regényben megörökítettem, már jókor reggel megpróbáltam a város legközepén, a híres-nevezetes oszlopcsarnokban közszemlére tett koporsó közelébe jutni kiváló barátommal, a költô Dmitrij Alekszandrovics Prigovval, aki már akkor gyanús elemnek számított, s hivatalos figyelmeztetést kapott a KGB-tôl arra vonatkozólag, hogy ha mindenféle, a szocializmussal összeegyeztethetetlen mocskot összehord, bûncselekményt követ el. Egyszóval elindultunk, hogy saját szemünkkel gyôzôdjünk meg: igaz-e a hír. Máig sem értem, hogyan sikerülhetett a "szentély" bejáratáig jutnunk, ott mindenesetre lekapcsoltak s pillanatok alatt kipenderítettek bennünket, úgyhogy be kellett érnünk a televíziós közvetítéssel. (Nem tudom, érdekel-e egyáltalán ma még valakit Brezsnyev s a temetés igaz története a Beszélô olvasóin kívül? Hisz ha Oroszország szóba is kerül, most, az évtizedes brezsnyevi totális unalom után annyi új, derûs és izgalmas kaland történik nap mint nap, amelyek abszolút kiszorítják a fejekbôl mindannak emlékét, ami volt…)
Egyszóval az elsô kommunista birodalom utolsó vörös Vezérének temetéséhez kényelmesen helyet foglaltam egy hokedlin, amely minden ízében recsegett-ropogott, akár a temetésre már ugyancsak megérett birodalom. Pár nappal azelôtt kukáztam a házunk melletti konténerben, ahol már a megszokott, bár nemlétezônek nyilvánított hajléktalanunk (hivatalos nevén: "állandó bejelentett lakás nélküli egyén", hivatalos rövidítéssel: bomzs) is alig talált magának télire egy szakadt kabátot. S a bemondó már sorolta is - csak az utolsó teljes értékû fôtitkár temetésére fenntartott, a szokásosnál is fülsértôbb, természetellenes dikciójával -, mi mindent hagy ránk örökül az elhunyt: persze nem a világ minden tájáról összeharácsolt luxusautó-kollekcióval kezdte, hanem az érdemrendekkel, melyeket a megboldogult a végén már hetenként adományozott magának, mint például az Irodalmi és Mûvészeti Lenin-rendet halhatatlan Kisföld (Malaja zemlja) címû háromkötetes remekéért, a legfôbb örökség azonban maga a 15 milliós párthadsereg, amely "megáll a lábán, bármilyen fordulat következzék is be".
Hogy mit értett "fordulat" alatt a bemondó, fogalmam se volt, a fôtitkári temetésekre szakosodott "diktor" hangjából csak sejteni lehetett, hogy "a szocializmus ellenfeleinek cselszövésérôl" van szó, akikkel a jobblétre szenderült férfiú oly sikeresen vette fel a harcot. Aznap, a temetés napján azonban hallgatott az "ellenség is", vagy legfeljebb csak képviselôi útján volt jelen az oszlopcsarnokban, minden bizonnyal ugyanazon céltól vezérelve, mint én s Prigov barátom: személyesen meggyôzôdni, igaz-e a hír, hogy aki pontosan 18 éven át irányította minden lépésünket, végleg a túlvilágra költözött. Egyszóval a remény hajtotta ide az ellenséget is.
A "barátok" viszont csöppet sem rejtôzködtek: ott álltak a mellvéden, akár a vártán, mutatta ôket szépen sorban a televízió. Fidel Castro a szakállával, Jaruzelski tábornok a sötét szemüvegével, mint két rabló a mesébôl, a könnyezô tündérlányt (Indira Ghandi) támogatva, mögöttük a Politbüro, a katonaság, a dolgozó nép képviselôi. Máig elôttem van a grandiózus látvány, máig hallom a véget nem érô gyászzenét, a lépések idegesítô csusszanását, amint a több kilométeres Sor lassan araszolva végigvonult a Gorkij fôúton, az egyszerû emberek tömege, kezükben virág vagy koszorú helyett szatyrot szorongatva, amibôl fagyasztott füstölt hal kandikált ki, ebédszünetben ugrottak le érte a sarokra, mielôtt elindultak volna, hogy szervezetten búcsút vegyenek Tôle, az Össznépi Részvét aznapra kirótt feladatát végrehajtva. Lehajtott fôvel vonultak, legfeljebb a mellettük nyüzsgô "beépített kolléga" mozdulatait figyelve, arcukon semmi gyász, annál több közöny vagy düh. A világ leghátborzongatóbb temetési menete volt ez, amint rótta a kijelölt útvonalat: Majakovszkij költô (emlékmû), Puskin költô (emlékmû), Brezsnyev fôtitkár (hulla).
Tragikomikus kezdet - tragikomikus vég. Máig emlegeti (legalábbis ivászat közben) a hatalmas ország fáradt lakossága, amit mindenki saját szemével látott, pontosabban hallott a televízióban: a koporsóvivôk az utolsó pillanatban, miközben a Kreml fala mellett ásott sírgödörbe bocsátották az utolsó fôtitkárt, kiejtették kezükbôl a tartókötelet, s a koporsó óriási robajjal a gödör fenekére zuhant. Akkora robajjal, hogy az összes rezsimet túlélô varjúhad is ijedten rebbent fel a Vörös térrôl, s egy pillanatra elsötétítette a hatalmas ország összes lakójának tévéképernyôjét. Erre a grandiózus-varjúkárogásos látványra vártunk hát évek óta.
De a különös-csodás esetek folytatódtak a temetés után is. Kolhozok, gyárak, üzemek, utcák vették föl a Nagy Hôs nevét, a szóban forgó intézményeket aztán a nép egyszerûen csak Ljonya (Leonyid) becenevén emlegette, mondván, hogy megyek a Lustába (a Leonyidra rímelô lentyaj szóból), voltam a Tökös-Szemöldökösben, vagy épp: eredj a Lyukába. A legnagyobb bonyodalom persze abból adódott, hogy halála után azon frissiben elneveztek róla egy kisvárost is: egy ismerôsöm esküvel tanúsította, hogy saját fülével hallotta, amikor a telefonos kisasszony így jelentett be egy vidéki hívást: "Brezsnyev szeretne magukkal beszélni…"
Valamikor a nyolcvanas évek vége felé, amikor engem is elkapott a glasznoszty és a peresztrojka lendülete, az épp aktuális demonstrációról hazafelé tartva, ahol a nemrég még fásult-közönyös lakosság egy emberként skandálta, hogy "Minden kommunista hóhér!", véletlenül összetalálkoztam egy régi barátommal, a költô és szobrász Fedot Szucskovval, aki Sztálin alatt, ahogy az akkori lágermondás járta, "kapott nyolc évet, letöltött 13-at, és idô elôtt kijöhetett". A tüntetés lázában égve vitába bonyolódtam vele, mekkorát tévedett a mindannyiunk által tisztelt szovjetellenes politológus, Avtorhanov, amikor annak idején azt állította, hogy Oroszországban Brezsnyev után is mindig Brezsnyev fog uralkodni. A tapasztalt lágerfogoly szkeptikusan fogadta euforikus okfejtésemet, s csak annyit jegyzett meg, félhangon: Na, csak várd ki a végét.
Kivártam. Elég, ha bekapcsolom a tévét, kinézek az ablakon, azt látom, amit az öreg lemondó legyintéssel megjósolt: a permanens Breznev's wake mindenütt, az örök másnapos pállott-savanyú bûz, az örökké ködös-piszkos félhomály, amikor nem tudni, hajnalodik-e már vagy még be se alkonyodott, az ingadozás az oktalan eufória s a rutin depresszió között. Viccek helyett egy szalonképesnek nem nevezhetô régi orosz közmondás járja leginkább mostanában: "Neked is jó, nekem is jó, ki-be, ki-be, elôre-hátra."
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu