A PSOE látványos gyôzelmét már több mint egy évvel korábban érezni lehetett Spanyolország hangulatán, arról nem is beszélve, hogy elôrejelezték a közvélemény-kutatások is. Legfeljebb az lehetett találgatások tárgya, milyen mértékû lesz a siker.
Raymond Aron, akit nehéz volna baloldali elfogultsággal vádolni, a spanyol fordulattal kapcsolatban fontosnak érezte megerôsíteni azt a tényt, hogy az ország Nyugat-Európa része. A spanyol szocialisták ugyanis választási kampányukban, sôt nemcsak ekkor, hanem már három éve folyamatosan centristává puhították politikájukat, és teljes mértékben felfrissítették ideológiai kelléktárukat. Igazuk van! - így szerelte le a pártvezetô, Felipe González az újságírókat, akik kevesellték a szocialista mozzanatokat a párt programjában. A PSOE egyes vezetôi pedig egyenesen úgy fogalmaztak, hogy a pártnak nem szocialista, hanem liberális forradalmat kell csinálnia.
*
Franco halála óta sok minden történt az országban. Mindenekelôtt megalakult a Demokratikus Centrum Unió (UCD), amely Adolfo Suárez vezetése alatt 1977-ben és 1979-ben két választást is megnyert - ha relatív többséggel is. Suárez, aki Franco utolsó éveiben másodvonalbeli kormánytisztviselô volt, majd királyi kinevezéssel megalakította elsô kormányát, remek választásnak bizonyult. El tudta érni, hogy a régi parlament felszámolja önmagát és a rendszert, amelyben létrejött. A baloldali pártokkal és szakszervezetekkel képes volt elfogadtatni a társadalmi békéhez szükséges átmeneti önkorlátozás alapelveit, amelyeket a híres Moncloa-paktum rögzített, és így megfelelô körülményeket teremtett az új, hozzáértôk szerint kiváló alkotmány megalkotásához. A manôverezgetve, ideológiai elkötelezôdés nélkül, konfliktusokat kerülgetve, máról holnapra politizáló UCD megszervezésével pedig betöltötte a bal- és a jobboldal közötti veszélyes szakadékot, amely még negyven év után is a polgárháború szörnyûségét idézte fel a spanyolok emlékezetében, s fenyegetô káosznak mutathatta a demokratizálódó jelent - s szilárdnak, megnyugtatónak a közelmúltat.
Stanley G. Payne, a spanyol jelenkortörténet kutatója szerint az ekkoriban negyvenes éveiben járó Suárez kiváló manipulátor volt, aki ugyanolyan mélyen és pontosan értette a francoizmus mechanizmusait, képviselôinek gondolatvilágát, mint a liberálisok és baloldaliak új nemzedékének törekvéseit. Ráadásul az úságírók és kamerák elôtt is képes volt azt a karizmatikus erôt sugározni, amely a demokratizálódás elsô öt évének vitathatatlan vezéregyéniségévé tette ôt. 1980-tól kezdve azonban, amikor már kialakult az új parlamentáris rendszer, és a bonyolult intézményi szerkezeten belül az erôs regionális autonómiatörekvésekkel, valamint a gazdaság bajaival is kezdeni kellett volna valamit, egyre gyengébbnek mutatkozott - többek között megfelelô közgazdasági képzettség híján. Az is hozzájárult az elbizonytalanodásához, hogy sokféle irányultságú pártján belül egyre élesebbé váltak az ellentétek. Hovatovább mániás-depressziós személyiségvonásokat kezdett mutatni, egyre többször húzódott vissza teljes elzárkózásba és mély rezignációba, amiért a felszabadult sajtó megállás nélkül ostorozta ôt. Eközben a békés átalakulás felszíne is egyre jobban repedezett: terrorista merényletek, évente több mint száz halálos áldozattal; a kormányzattal mindeddig együttmûködô katolikus egyházi vezetés tiltakozása a válást engedélyezô törvény tervezete miatt; a változásokat vonakodva bár, de tudomásul vevô hadsereg aggodalmaskodása, hogy a regionális követelések szétverik az országot. Suárez 1981 elején lemondott.
Az UCD épp ekkor összeülô évi kongresszusa gazdasági ügyekben eljáró másodhelyettesét, Leopoldo Calvo Sotelót jelölte utódául, aki azonban az alsóházban ismertetett kormányprogramjához nem tudta megszerezni a szükséges számú szavazatot. A három nappal késôbb, február 23-án megismételt szavazást kalandos eseménysor zavarta meg.
Javában szavaztak a képviselôk, amikor berontott az ülésterembe a Guardía Civil - egyfajta csendôrség - egy osztaga, Antonio Tejero Molino raktárparancsnok-alezredessel az élen (Franco halálával foglalkozó júniusi írásomban forrásaimat nem kellôen ellenôrizve ezredessé léptettem elô). Közel háromszáz csendôr vett részt az akcióban, akiket az alezredes a felesége által bérelt buszokkal szállíttatott a törvényhozás épületéhez. Az akció kezdetekor, este fél hét elôtt még mûködtek a televíziós kamerák, így az egész ország, majd rövidesen az egész világ láthatta, ahogy Tejero a Guardía Civil avíttan groteszk, hátul peremes lakk fejfedôjében az emelvényre pattan, pisztolyt szegez az elnök mellének, a képviselôknek Hasalj!-t kiált, majd embereivel együtt lövéseket ad le a levegôbe. Még látni lehetett, ahogy hullik a képviselôkre a vakolat és a csillárok kristályrepeszei, aztán elsötétült a kép. Egy mikrofont azonban ügyesen bekapcsolva hagyott egy hidegvérû technikus, így a következô órák eseményeirôl is közvetlenül értesülhetett a külvilág. Kiderült például, hogy az elsô percek hôse a miniszterelnök elsô helyettese, Manuel Gutiérrez Mellado tábornok volt - aki kikérte magának a történteket, mire a csendôrök nekiestek -, továbbá maga Suárez, aki a tábornok segítségére sietett, miután már a lövöldözéskor sem volt hajlandó a padsorok közé feküdni. Késôbb a puccsisták külön szobákba vezették ôket és néhány további vezetô politikust, kormánypártiakat és ellenzékieket egyaránt.
A 18 órán át tartó államcsínykísérlet egyetlen további számottevô akciója az volt, hogy Milans del Bosch tábornok, a valenciai katonai körzet parancsnoka tankokat vezényelt a tengerparti város utcáira. Ekkor Armada tábornoknak, I. János Károly egykori nevelôjének, a szárazföldi erôk néhány napja kinevezett helyettes vezérkari fônökének a tervek szerint fel kellett volna keresnie az uralkodót, hogy a lázadók mellé állítsa ôt. A király azonban elzárkózott ettôl, akárcsak a vezérkari fônök. Mûködésbe lépett viszont az - ezek szerint részletesen elôkészített - "Diana hadmûvelet". Ennek keretében I. János Károly mint a hadsereg fôparancsnoka a vezérkar több tagjával a parlament épületével átellenben lévô Palace Hotelban folyamatos tanácskozásra ült össze, éjjel negyed kettôkor pedig fôparancsnoki egyenruhában pármondatos televíziós nyilatkozatot tett: "A Korona, a haza állandóságának és egységének szimbóluma semmiképp sem tûrheti azoknak a személyeknek a tetteit és magatartását, akik erôszakkal akarják megtörni a demokratikus folyamatot, amelyet a spanyol nép által elfogadott alkotmány népszavazás útján írt elô."
A puccs hátterében álló magas rangú katonák többsége a régi francoista fôtiszti generációhoz tartozott, de éppen Armada és Milans tábornok a királynak is elkötelezett híve volt, aminek alighanem döntô szerepe volt abban, hogy a puccskísérlet meghiúsult. Az események nem jutottak el addig, hogy vér folyt volna, és a békesség kedvéért a király a parlamenti pártok vezetôit rögtön a kiszabadulásuk után felszólította, hogy kerüljék a hadsereg bírálatát. Néhány nappal késôbb megkezdôdött a történtek kivizsgálása, de a felelôsöket csak egy évvel késôbb állították bíróság elé. A meghökkentôen enyhe ítéleteket június elején hirdették ki. Csak Tejero és Bosch tábornok büntetése volt súlyos: harminc év börtönt kaptak. Armada tábornok megúszta hat évvel, pedig a vizsgálat szerint ô lett volna a puccsisták által vizionált katonai kormány elsô embere. (Ez a félénk óvatosság a korábbi években is jellemezte az átmenet politikai életét. Maga Tejero például két és fél évvel korábban már végrehajtott egy puccskísérletet - akkor a miniszterelnöki rezidencián -, de néhány hónapos házi ôrizet után ismét szolgálatba állhatott.)
A történtek hatására a törvényhozás február 25-i ülésén mégiscsak jóváhagyta Calvo Sotelo kormányfôi kinevezését. Az ülésen Felipe González nagykoalíció kialakítását javasolta, mondván, hogy csak így szegülhet szembe a parlament a demokráciát fenyegetô esetleges további támadásokkal. Ez az ajánlat a késôbbi hónapok folyamán többször is elhangzott.
Felipe González ekkor már és ekkortól kezdve egyre inkább az ország legnépszerûbb politikusa volt. Határozott, józan, mértéktartó, ugyanakkor megjelenésében lezser, hétköznapi, még karizmatikusabb, mint Suárez a legjobb napjaiban - és mindenekelôtt jóvágású. Ô volt a "szép Felipe", a spanyol nôk kedvence. "Se nota, se siente, Felipe presidente!", tudjuk és érezzük: Felipe lesz az elnökünk - skandálta a tömeg a választási tömeggyûléseken. És valóban: nagyon nagy részben érzelmi ügy volt mögé állni, ôt óhajtani a kormány elnökének. Az elsô években az UCD még jól mûködött a szélsôséges indulatok csillapítójaként, a szükségképpen növekvô elégedetlenség azonban a centristákra ütött vissza, a puccs utáni - egyébként az ellenzék által is hallgatólagosan tudomásul vett - teszetoszaságuk szétugrasztotta választói bázisukat.
Oszlásnak indult maga a párt is, a kilépések, szakadár frakcióalakítások következtében az eredetileg 168 fôs parlamenti frakció 122 tagúvá olvadt. Ekkor a király feloszlatta a Cortest, és elôrehozta október végére a márciusban amúgy is esedékes választásokat.
*
A PSOE Spanyolország legrégebbi pártja, még a múlt században alakult, és a köztársaság fontos politikai szereplôje volt. Az illegalitás sokkal jobban felmorzsolta, mint az eleve konspiratív módon szervezett Kommunista Pártot (PCE). Az emigrációban élô idôs vezetôk által irányított párt 1974-ben, a Párizs melletti Suresnes-ben tartott kongresszusán választott fôtitkárává egy akkor 32 esztendôs, szerény származású sevillai ügyvédet, mozgalmi nevén Isidorót, aki ekkorra már többször is ült baloldali elkötelezettsége miatt. Két évvel késôbb viszont legális körülmények között Felipe González Márquezként a valódi nevét adhatta a PSOE új önmeghatározásához, amelyben - újdonságként - a "marxista" jelzô is szerepelt. A még kicseréletlen régi pártvezetés úgy tért haza ugyanis, mintha az eltelt negyven év kimaradt volna a történelembôl, és egészen 1979-ig a kapitalizmussal kérlelhetetlenül szemben álló, államosításokat javasló, radikális erôként állt szemben az akkori kommunista pártok legrevizionistábbikával, a PCE-vel, amelyen belül még Santiago Carrillo eurokommunista vonala is középutasnak számított a tôle is jobbra álló értelmiségi renovador (megújító) frakcióhoz képest.
Tény viszont, hogy a PSOE - fôtitkárának személye, habitusa révén - ideológiai radikalizmusával együtt is mérsékelt, a centrumtól éppen csak hogy balra álló pártként tudta eladni magát, olyannyira, hogy már 1977-ben harmincszázaléknyi szavazatot gyûjtött össze, háromszor annyit, mint a PCE. González mérséklô, választásközpontú irányvonala egyre meghatározóbbá vált, és ez természetesen az ideológiai következetesség rovására ment - a munkásságot az átmenet békéje érdekében kétségkívül eláruló Moncloa-paktumtól kezdve egészen 1979-ig, amikor is a críticos összefoglaló néven emlegetett balszárny kiszorult a pártvezetésbôl. Az ekkori - tisztes - választási vereség után González azonnal lemondott, de mivel közel-távol nem akadt alkalmas utóda, feltételeit elfogadva visszakönyörögték ôt a párt élére. Feltételeit egy szóban össze lehet foglalni: teljhatalom. A kiszorult balosok korabeli szarkazmusa úgy fogalmazott, hogy ekkor a proletariátus diktatúrájának követelése helyére a titkárság diktatúrájának valósága lépett.
Az 1982-ben gyôztes szocialistáknak már édeskevés közük volt az eredeti "bázishoz", azokhoz, akik a kampány tízezres tömeggyûlésein felemelt ököllel, könnyezve énekelték az Internacionálét. Az ekkori PSOE bírálóinak igazuk volt, amikor arról beszéltek, hogy a párton belül sokkal kevesebb a szabadság, mint például a kommunistáknál. Abszolút frakciótilalom uralkodott, a kongresszusokon egyénileg nem, csak delegációnként szavazhattak a küldöttek, a pártot González és helyettese, Alfonso Guerra, valamint a körülöttük kiépült árnyékkabinet irányította. Miközben kifelé egyre mérsékeltebb arculatot mutatott a párt, belülrôl egyre inkább rá lehetett sütni a "demokratikus centralizmus" bélyegét.
A szavazókat azonban a jelek szerint mindez kevéssé érdekelte. Már csak azért is, mert néhány héttel a választások elôtt, mintha csak a PSOE megrendelésére történt volna, újabb puccskísérlet meghiúsulását jelentette be a spanyol honvédelmi minisztérium. Három tüzérségi fôtisztet vettek ôrizetbe államellenes szervezkedés miatt, miután egy katonai hatalomátvétel részletes haditervét találták meg a lakásukon. Ezúttal tehát már jobban mûködött a belsô elhárítás, és a hadvezetés azonnal hûségnyilatkozatot tett a királynak, elítélve "egyes tisztek felelôtlen magatartását". Ugyanakkor a parlamentben a jobboldali posztfrancoista hírben álló Népi Szövetség (AP) valóban posztfrancoista vezetôje, Manuel Fraga Iribarne érthetônek nevezte az összeesküvôk indítékait.
*
1982 véglegesítette a spanyol belpolitikai élet szerkezetét. A PSOE hatalmas gyôzelmének árnyékában az AP szinte a semmibôl indulva és szintén centrista kampányt folytatva a második legerôsebb pártként került ki a versengésbôl.
A két gyôztes árnyékában két nagy vesztes siratta semmivé lett reményeit. Az egyik a teljesen összeomlott centrum, az UCD volt, amelyrôl kiderült, hogy Adolfo Suárez nélkül lényegében halott. Kis utódpártokra esett szét, és 1983 februárjában hivatalosan is felszámolta önmagát. A másik vesztes a PCE volt, amelynek 23 helyett most mindössze 4 mandátum jutott. Carrillo lemondott, a helyére került Gerardo Iglesias egy ideig balfelé kívánta visszakormányozni a kommunista politikát - nem letérve azért az eurokommunista útról -, aztán a párt beleveszett a jelentéktelenség ködébe.
A spanyol baloldal politikai erôviszonyai természetesen a szakszervezetek versengésében is formálódtak. A munkásság gondolkodásmódját azonban elég jól jellemzik azok a felmérések, amelyek kimutatták, hogy többségük negyvenévnyi elfojtás után és dacára sem vett meg bármilyen ideológiát. Világosan látták: a munkásoknak Nyugat-Németországban és Franciaországban van a legnagyobb hatalmuk. Csak négy százalékuk hitte el, hogy ebbôl a szempontból a Szovjetunióé
a vezetô szerep. A mérsékelt felfogás hátterében többek között az a tapasztalat is ott állhatott, hogy a köztársaság bukásában, három év polgárháború egymillió áldozatának halálában szerepe volt a baloldal megállíthatatlan radikalizálódásának, valamint a moszkovita kommunisták megosztó hatalomvágyának is. Ennek megfelelôen a szocialista Általános Munkásszövetség (UGT) néhány év alatt megduplázta taglétszámát, és megelôzte a kommunista Munkásbizottságokat (CCOO).
A Moncloa-paktumban a szakszervezetek kényszerûen együtt meneteltek a pártjaikkal. A paktum nyomában öt év alatt hatról tizennégy százalékra emelkedett a munkanélküliségi ráta - igaz, hogy eközben megállt az infláció, és fokozatosan alakot öltött a szociális védôháló is. Az UGT 1982-ben is hozta a szocialistáknak a munkásszavazatokat, és a szakszervezet csak évekkel késôbb vált le politikai köldökzsinórjáról, amikor világos lett, hogy tagságának érdekeiért csak a PSOE-kormányzattal szembehelyezkedve indulhat harcba. A nyolcvanas évek közepén ugyanis már nem volt kérdéses, hogy a González-kabinet, amely nyolcszázezer új munkahely megteremtésének és a NATO-csatlakozás népszavazásos felülbírálatának ígéretével került hatalomra, a gazdaság szigorításokkal járó rendbetételét és az euroatlanti betagozódást tekinti fô feladatának. A spanyol szocialisták tulajdonképpen a munkások követeléseivel szemben voltak a legkevésbé engedékenyek, miközben progresszív liberalizmusukban odáig mentek, hogy Európában elsôként legalizálták a marihuána magánjellegû élvezetét.
Azt azért aligha gondolta volna bárki is 1982-ben, hogy az új szocialista kormány kultuszminisztere, Javier Solana másfél évtizeddel késôbb a NATO fôtitkára lesz. Ráadásul egy olyan, Felipe González utáni idôszakban, amikor Spanyolországot viszont már az egykori jobboldali AP utódpártja irányítja, Nyugat-Európa egyetlen tisztán konzervatív kormányaként.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu