"…azzal a céllal, hogy Pécs kultúréletében a forradalmi magyar avantgarde irodalmat is szóhoz juttassuk, néhány volt osztálytársammal elindítottuk az 1920 címû irodalmi folyóiratot, vagy ahogy a cím alatt jelöltük: aktivista röpiratot. Az elsô száma 1920 januárjában jelent meg, úgy emlékszem, vers nélkül, csupán prózai szöveggel. Példaképünk Kassák folyóirata, a bécsi Ma volt, annak aktivizmusát, polgárt riasztó szertelen forradalmi hangját utánoztuk. Ha visszagondolok: szerény kis irodalmi röpiratocska volt, mindössze négy oldal, amiért >>leküzdhetetlen technikai akadályokkal<< mentegetôdztünk is, azt ígérve, hogy a következô szám nyolcoldalas lesz. Ebbôl az elsô számból 1945 után elôkerített egyet Pécs kulturális múltjának egyik kíváncsi kutatója, további számokból azonban egyet sem sikerült felkutatnia. Ezek után emlékezetemre bízta, döntse az el, nem volt-e egyke az 1920, az elsô számot követte-e a második, de megesküdni erre én se mertem, annyira a múltba veszett irodalmi próbálkozásaim e fiatalkori epizódja. Bárhogy volt is, ennek az irodalmi partizánkodásnak köszönhettem, hogy az 1920 után mint >>irodalmi szakembert<< tartott számon a pártvezetés…"1
Haraszti Sándor Befejezetlen számvetése még mindig élvezetes olvasmány. Azzá teszi az elbeszélô mesélni tudása, érzékletes, életmeleg stílusa, feltétlen igazmondó szándéka, velünk összemosolygó, bölcs ön- és köziróniája. Aki a könyvet olvassa, és ismerte ôt, hallja a hangját - s csak még jobban sajnálja, hogy a számvetés befejezetlen maradt. Egyes részletei megjelentek annak idején, még a szerzô életében (a könyv már csak 1982. január 19-én bekövetkezett halála után), s mi, akik még megmaradtunk, kérleltük, írja tovább, ám erre kevés reményt hagyott nekünk.
- Nagyon nyom már engem ez a nyolcvan-egynehány év - mondta a Mészáros utcai kis lakásban, messze elnézve a belsô kert felé.
*
1950 nyarán ismertem meg Haraszti Sándort - nekem Sanyi bácsi - és feleségét, Irénke nénit. Lektorgyakornoknak vettek fel, épp frissen érettségizett kislányt az Athenaeum Könyvkiadóhoz, amelynek Haraszti Sándor volt az igazgatója. Még három hónapig… Azután letartóztatták. A kiadóban azt beszélték: azért, mert ô volt a Magyar-Jugoszláv Baráti Társaság fôtitkára. Kész a verdikt: "titoista kém!" Biztos okot persze senki sem tudott.
- Mit bánkódsz miatta? Úgyis megcsalt! - mondta a feleségének egy "jóbarát".
- Ki mondta? - kérdeztem (évtizedekkel késôbb).
- Imruska - felelte Irén néni.
Harasztiék házánál mindenki becenevet kapott. "Szilárdka" volt dr. Újhelyi Szilárd. "Vilike" dr. Tariska Vilmos. Unokájuk, Losonczy Anna: "Ancsurka". Jómagam a "Marcsula" becenévvel dicsekedhetem, de a kiadónál a "Benjámina" névre hallgattam Sanyi bácsi jóvoltából, mivel én lehettem a legfiatalabb. "Imruska" Ujvári Imre volt, Haraszti mindennapos látogatója és barátja, egy link pesti újságíró.
- Mondd: igaz, amit Imruska mondott? Te ott voltál!
Iszonyú kínban voltam. Hiszen hallottam a pletykát én is, s ha már én is, ugyan ki nem?, hogy Sanyi bácsi a vállalati kocsival ismételten elvitette magát a városban valakihez, s már alsónadrágban szólt le az erkélyrôl a sofôrnek, hogy elmehet.
- Irén néni - motyogtam -, én még olyan kislány voltam akkor…
- Szóval igaz - állapította meg.
*
Miután kiszabadult, 1954 késô nyarán az újságírószékház éttermében láttam meg - egyedül ült egy asztalnál. Ô is észrevett engem, s mintha halványan rám mosolygott volna. Odamentem hozzá.
- Haraszti elvtárs… tetszik még rám emlékezni?
Nevetett. Elmagyarázta, hogy miután bezárul valaki mögött a börtön kapuja, hirtelen mindennél nagyobb fontosságot nyernek a kinti élet legutolsó eseményei - így például az is sokszor eszébe jutott odabent, mi lehet vajon azzal a kislánnyal, akit nemrégiben vettek fel a kiadóhoz, azaz velem. Örül, mondta, hogy oda mertem menni hozzá. Nyelnem kellett. Leülhetek? - kérdeztem. S hogy miért olyan nagy dolog ez?
Elmondta, hogy még a legközelebbi barátok közt is akad, aki nem akar tudni róluk, börtönviseltekrôl. Az ô esetükben minden gyanakvás indokoltnak látszhat. S a beígért rehabilitáció csak nem akar bekövetkezni… Ma már nem tudom, ekkor mesélte-e azt a sokatmondó viccet Hruscsovról és Gerôrôl, vagy késôbbi látogatásaim egyikén a Damjanich utcában, miszerint Nyikita Szergejevics és Gerô Ernô sétálnak valamelyik nagy kormányzati dácsa elôtt a parkban, s egyszer csak az egyik bokor mellôl elôbújik egy nyomorúságos kis szovjet ember, félénken köszönti Hruscsovot, félrehívja, és a fülébe súg valamit. Amikor Hruscsov visszatér, Gerô megkérdi, mi volt ez. "Ugyan - legyint Hruscsov -, a rehabilitációjáért könyörög az illetô…" Mire Gerô: "Bárcsak a mieink lennének ilyen diszkrétek…"
Azt hiszem, ez volt a titka. Az egyik titka. Hogy úgy tudott beszélni valakivel, mint aki biztos lehet benne, hogy teljes egyetértés van köztünk az igazságtalanul bebörtönzöttek, a jogtalanul meghurcoltak dolgában. A jobbik ént hívta elô az emberbôl. És még valami. Úgy szólt a dolgokról, mint aki természetesnek tekinti a másiknak az informálódáshoz való jogát. Márpedig ezek egyike sem volt akkoriban kézenfekvô, kétszerkettô. Volt, aki úgy vélekedett, a Párt nem téved, ha valakit az elvtársak bebörtönöztek, minden bizonnyal jó okuk volt rá. S még többen érték be a hivatalos csatornákon ritkásan csöpögtetett információkkal. Az önálló véleményalkotáshoz való jogról volt itt szó végsô soron, a saját fejünkkel való gondolkozás jogáról. Az igények, amelyeket ô támasztott velünk szemben, saját igényeinkké váltak.
1954 ôszén kinevezték a Béke és Szabadság címû hetilap fôszerkesztôjévé, de mert sohasem tett lakatot a nyelvére, s keresetlen szavakkal nyilatkozott a napi eseményekrôl, csakhamar kényszernyugdíjazták. Harasztiékat azonban anyagi szempontok, az anyagi veszteségtôl való félelem akkor sem befolyásolták, amikor megalázóan kevés pénzbôl kellett kijönniük.
Sanyi bácsiék akkoriban éppen a Memorandumot készítették elô, a forradalom elôtti idôszak minden bizonnyal legfontosabb dokumentumát.
*
A Václav Havel és társai ügyében 1979-ben aláírást gyûjtôk - a Kádár Jánosnak, illetve Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács akkori elnökének címzett levelek alá - demokratikusabbak voltak (nemhiába kapcsolódott az egész akció a demokratikus ellenzék mozgalmához), mint az 1955-ös Memorandum-szervezôk. Ez utóbbiak (mivel korábbiak!) csak neves emberek és lehetôség szerint kifogástalan kommunista párttagok aláírását fogadhatták el - a maguk és minden aláíró védelmében, jól felfogott érdekében. Tudniillik sokkal nagyobb is volt a tét. Bár az 1979-es aláírásokat is követték elbocsátások, mégsem követték letartóztatások (amit persze nem lehetett elôre tudni), ám 1955-ben a hatalmon lévôk védekezési reflexe még a rendôri retorzió volt, "válaszul" akár egy oly kérdésre is, miért nem játszható Az ember tragédiája.
Mert a Memorandum voltaképpen a hatalom ostobaságait pécézte ki. Miért nem adható elô A csodálatos mandarin? Miért kellett megakadályozni Németh László Galileijének bemutatását? Benjámin László néhány fullánkos epigrammája miatt (és milyen legyen egy epigramma, ha nem fullánkos?) miért kellett elkobozni az Irodalmi Újság egyik szeptemberi számát, leváltani a szerkesztôt?
A Memorandumot 59 kiválóság írta alá - Déry Tibortól Zelk Zoltánig és Gábor Miklóstól Ruttkai Éváig. Az aláírást visszavonató "beszélgetések" - ezeket is ismerjük 1979-bôl - volt, akinél eredménnyel jártak, volt, akinél nem. Haraszti Sándornál például nem, ki is zárták a pártból (ahová a börtönbôl való szabadulása után visszavették). A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetôsége határozatban ítélte el "az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségeket", eszerint "ez a memorandum támadás a párt- és állami vezetés ellen", "valójában pártellenes platform".
Bármennyire más volt is a helyzet 1979-ben, és jóval szélesebb körben gyûjthették az aláírásokat a szervezôk, Haraszti Sándorhoz mégsem jutottak el, vagy talán az idôs házaspárt kímélni akarták. A Beszélô nekrológja szerint Sanyi bácsinak ez élete végéig fájt.2
*
Haraszti Sándor, a budapesti "nagyimrés", revizionista értelmiség egyik vezetôje, hihetetlenül mélyrôl indult. Anyja még írástudatlan volt, anyai nagyapja uradalmi juhász, apja urasági kocsis. Az is kérdéses volt, hogy ô maga leérettségizhet-e, eljut-e a középiskolába egyáltalán? Osztatlan elemibe járt, az öccsével ült egy padban…
Irén néni ezzel szemben a zsidó középosztályból jött. Gyógyszerésznô lett belôle, olyan korban, amikor a lányok többsége még nem tanulhatott. Sok fiútestvér között pallérozódott, s amikor Karinthy Frigyes egyszer Kiskôrösön felolvasóestet tartott, Irénke (akkor még nem néni) meghívta magukhoz a fôvárosi írót, s a vacsora mellett Ady-imádatával traktálta. Karinthy egy idô után fejcsóválva megszólalt: "Nem egészen úgy van az, kisasszonyom…" Sokszor hallottam ezt a családi anekdotát, mégsem tudtam felidézni, mi volt kettejük között a vita tárgya, csak a történet jó ízére emlékszem. "Nem egészen úgy van az, kisasszonyom…"
Irén néni öregebb volt Sanyi bácsinál. Nagy, romantikus szerelem volt az övék, a parányi termetû, pirinyó kezû-lábú patikusnô mégis nehezen mondott igent a lánykérést évrôl évre megismétlô, szép arcú, daliás férfinak. Végül a '19-es forradalom bukása után, a jugoszláviai menekülésben-menedékben házasodtak össze. Haraszti Sándort 1929-ben kiutasítják Jugoszláviából, Bécsbe kerül. Irén néni késôbb érte ment Bécsbe az ottani emigránsok között a sok nélkülözéstôl megbetegedett - s legfôképpen ôt nélkülözô - férjének, hazahozta. Itthon Haraszti Sándor bekapcsolódott a Korunk és a 100% címû, utólag nagyon fontosnak bizonyult folyóiratok munkájába (csak honoráriumot nem fizettek…) Minderrôl s fôként az akkori szellemi légkörrôl hosszasan, de nem bôbeszédûen ír Haraszti Sándor a Befejezetlen számvetésben, sohasem mulasztva el bírálni önmagát egykori szektásságáért. Például: "Én magam - mai szemmel - a legdurvább hibákat azokban a cikkeimben érem tetten, amelyekben Móricz Zsigmond irodalmi és politikai >>ballépései<< fölött ítélkeztem - egy húron Gaál Gáborral és Fábry Zoltánnal. (…) Balos türelmetlenséggel, kellô alázat nélkül kértem tôle számon a '18-19-es múltjához való hûségét, illetve lemondását arról a szándékáról, hogy írói géniuszát a radikális politika szolgálatába állítsa. Némi megbánással olvasom ma már azt a Korunk-beli cikkemet is, amelyet A kispolgárság írója címen írtam, fölényes iróniával, Zsolt Béla egyik regényérôl…"3 és így tovább. Talán itt kellene felsorolnom, hogy ki mindenkit ismert személyesen Haraszti Sándor Kodolányi Jánostól Hatvany Lajosig, Illyés Gyulától József Attiláig, de eltekintek tôle. Maradjunk abban, hogy mindenkit, s természetesen nem kizárólag az irodalmi életben.
A könyvekkel zsúfolt Damjanich, majd Tas vezér utcai, majd Mészáros utcai lakásban Irén néni gondoskodó szeretete hozta létre azt a meleg, otthonos légkört, amelyet sokan szívtunk magunkba örömmel. Fogalom volt az ô gesztenyés roládja… Ôk is szerettek minket, fiatalokat. Egyáltalán szerették a fiatalokat.
*
A Damjanich utcai lakásból vitték el 1950. november 28-án Sanyi bácsit és 1954 júliusában oda hozták vissza - másfél évi magánzárka, halálos ítélet, sôt háromévi a tulajdon kivégzésére való siralomházi várakozás után - Irén néni Hanák Gábornak adott interjúja tanúsága szerint4 - úgy, hogy beszélni alig tudott. "Nem forgott a nyelve…" A Tas vezér utcában a snagovi deportálásból hazakerülve éltek a család nôtagjai: Irén néni, a lányuk, dr. Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye) és Losonczy Ancsurka. A Mészáros utcába azt követôen költöztek, hogy Sanyi bácsinak elengedték a Nagy Imre-per mellékperében kapott hatévi börtönbüntetésébôl a hátralévô idôt (a jugoszláv nagykövetségen való bezártsággal, a romániai internálással és a per vizsgálati szakaszával együtt három és fél évet töltött a világtól elzárva). De ült ô már 1933-ban is, két cikke miatt három hónapot… Vagyis minden rendszerben, lett légyen a korszak névadója Horthy, Rákosi, Kádár.
Haraszti Sándor vitathatatlan tekintélye arra a tényre vezethetô vissza, hogy miután 1954-ben kijött (hazahozták…) a börtönbôl, mihelyt felismerte az igazságot, egyetlen percig sem habozott közölni barátaival: hogy Rákosi elvtárs egy közönséges tömeggyilkos. Nem volt ez veszélytelen felismerés, hiszen mások - Kádár Jánostól Marosán Györgyön át Kállai "Gyufáig" - szabadulásuk után csak arra törekedtek, hogy meggyôzzék a pártot (pardon: a Pártot) és személy szerint Rákosi Mátyást: az ô ügyükben tévedés történt. Haraszti Sándort azonban hiába is próbálta volna bármilyen csillogó mézesmadzaggal még egyszer magához édesgetni a "pertliárus".5
Ugyanakkor Haraszti Sándor volt annak a nagylelkû nézetnek a képviselôje, hogy a volt szektásokat sem szabad kiiktatni az elképzelt jövôbôl. A Magyar Távirati Iroda munkatársainak 1956. október 15-i tanácskozásán kétszer is felszólalt mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének ideiglenes elnöke, s a többi között a következôket mondta: "Miért nem tudok egyetérteni a türelmetlenséggel azokkal szemben, akik komoly szektás hibákat követtek el? (…) Nem tudok egyetérteni azokkal, akik politikai nézeteltéréseket egyszerûen büntetô szankciókkal akarnak megoldani. (…) Ha komolyan vesszük, hogy az újságíró-szervezet valamennyi politikai közéleti irányzatot egybefoglaló szervezet, akkor nem kétséges, hogy például a (…) sztalinista irányzatnak is helyet kell kapnia, azért, mert ilyen irányzat még van Magyarországon. Ne hunyjuk be a szemünket, ilyen van, és csak nagyon hosszú harc után tudjuk felszámolni. Adjunk módot, hogy az Újságíró Szövetség, mint a politikai élet egy komoly fóruma, lehetôvé tegye, hogy ezeket a káros, népellenes és politikai banditizmushoz vezetô irányzatokat eszmei és politikai síkon, demokratikus módon gyôzzük le és harcoljuk végig."6 Ugyanakkor elôharcosa volt a jobboldalinak nyilvánított s nem egy esetben a börtönt vagy Recsket megjárt polgári, egyházi és szociáldemokrata újságírók rehabilitálásának, visszafogadásának. Futó Dezsô kisgazdapárti publicista ügyére emlékezni vélek, talán Wesselényi Miklós visszahozásában is szerepe volt (a Magyar Nemzethez). Benjámin László hozzá írt versének - Így vagyunk - szellemében és értelmében ô is megkísérelte "jóvátenni a jóvátehetetlent". (Benjámin versének is felidézésre érdemes története van persze, hiszen a Haraszti Sándornak írt ajánlást a költônek le kellett vennie róla, s az csak jó harminc évvel késôbb jelenhetett meg nyomtatásban. "Bûnös vagyok, elhittem bûnödet" - a versnek ez a sora kitörölhetetlen maradt sokunk agyából, lelkébôl, habár a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1979-ben, az állítólagos "puha diktatúrában" megjelent Hét évszázad magyar versei közül természetesen kifelejtôdött.)
A forradalom napjaiban nem találkoztunk. Évtizedekkel késôbb olvastam, hogy a Nagy Imre és Kádár János vezette MSzMP kiáltványtervezetét Haraszti Sándor szövegezte az átállt cenzor, Horváth Márton társaságában. Tudtam, hogy az új párt új központi orgánumának, melynek a Népszabadság címet adták, ô lett a fôszerkesztôje. A lap elsô száma november 2-án, pénteken jelent meg, elsô oldalán Kádár Jánosnak azzal az elôzô esti rádióbeszédével, amely a késôbbiekben a politikai fordulatig nem jelenhetett meg többé: ebben mond köszönetet a magyar kommunista íróknak, újságíróknak, az egyetemistáknak, a Petôfi Kör fiataljainak, munkások, parasztok ezreinek, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosoknak - amiért "az elsô sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen". (Mire a beszéd az utcára került, Kádár már úton volt Moszkva felé…)
Sanyi bácsi felhívott, és kért, menjek oda, számít a munkámra. Errôl részleteiben beszélni sem adódott már mód. A második szám is kijött 3-án, szombaton. Szigorú közlöny volt, különösebb szerkesztôi erényeket nem csillantott fel. A harmadik szám is elkészült, de az már nem került ki a nyomda falai közül.
1968 augusztusában véletlenül egy turnusban nyaraltunk Tihanyban, az újságíró-üdülôben, képzelhetô, milyen heves politizálgatás folyt a stégen, az események mily szenvedélyes latolgatása. A nagyszülôkkel Ancsurka is lent volt, teljes udvartartásával, barátnôk és hódolók lepték el a parti homokot, s Haraszti Sándor elemében volt: fiataloknak magyarázhatta a nemzetközi helyzetet. Még egyszer láttam reménykedni a késôbbi években, a Solidarnosc' zászlóbontása idején. De számon tartotta a szabadságvágy minden megnyilatkozását, annak a szegény fiúnak a nevét is tôle hallottam elôször (és nem a szerkesztôségben), aki a Nemzeti Múzeum lépcsôin felgyújtotta magát.
Az életbôl ez a csupa-élet ember elég rosszkedvûen távozott. Minden politikai hírre éhesen, Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal baráti napi kapcsolatot tartva, pesszimista volt a jövô kilátásait illetôen. A Kádár-korszak unalma is megülte a lelkét. Kedvét szegte a kézirata körüli huzavona is - több évi hitegetés után ("a magvetôs Kardos"!) úgy jelent meg ez a sokak szemében ma már bizonyára túlságosan is kommunista szellemû könyv, hogy Donáth Ferenc elôszavát - Haraszti Sándor - és akiknek nem kellett7 - fel kellett áldozni, el kellett hagyni belôle.
Tóth Pál Péter történész 1981 nyarán interjút készített vele. "Ettôl a világtól, ettôl elbúcsúzni nem nagy gond" - mondta neki Haraszti Sándor. Temetésébe is beleszóltak - Aczél György, aki Haraszti Sándort az utolsó évtizedben minden születésnapján biztosította nagyrabecsülésérôl, írásban is, személyesen is, azt "tanácsolta" a családnak, a legszûkebb körben rendezzék meg a gyászszertartást - úgy látszik, féltek a maradék revizionisták "felvonulásától".
Irén néni a nyolcvanadik életévéig eljárt dolgozni. Központosított ellátásunk idején titkos tipp volt a "Harasztiné-féle krém" a Mátyás téri patikában, zsíros, száraz és normál bôrre. Közel százhárom éves korában hunyt el, nemhogy teljes, de látogatóit felüdítô szellemi frissességben. "A Sanyi" minden harmadik mondatában elôfordult. No jó, nem akarok túlozni. Csak minden negyedikben.
1 Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés. Magvetô, Budapest, 1986, Tények és tanúk sorozat, 86-87. o.
2 Kardos András: Egy szomorú szocialista halálára. In Beszélô összkiadás, 1. k., 205. o.
3 Haraszti: i. m. 167. o.
4 "Haraszti Sándorné született Gróf Irén visszaemlékezéseibôl" portréfilm készült az Országos Széchényi Könyvtár Soros Gyûjtemény és az MTV Mûvelôdési Fôszerkesztôsége megbízásából, szerkesztô-rendezô: Hanák Gábor. Budapest, 1985-1987.
5 Rákosi gúnyneve a moszkvai emigrációban, Lukács Györgyék körében.
6 Haraszti: i. m. Függelék, 238. old. (A dôlt betûs kiemelés tôlem. - E. M.)
7 Végül Donáth Ferenc A Márciusi Fronttól Monorig - Tanulmányok, vázlatok, emlékezések címû kötetében jelent meg, Századvég Kiadó, Budapest, 1992, 281-285. o.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu