Gosztonyi könyvével ellentmondásos a viszonya. A forradalom egész történetére vonatkozóan elfogadja azt hiteles ábrázolásnak, és támaszkodik rá, a számára legfontosabb kérdésben azonban, a Körút-Üllôi út keresztezôdésénél kialakult felkelôbázis ténytörténetének és bizonyos tények értékelésének kérdésében a volt kiliános tiszt legfontosabb provokálója és vitapartnere lesz.
A volt felkelôk úgy ítélték meg, hogy az "írástudó" értelmiségiek megnyilatkozásaikban megemlékeztek ugyan a fegyveres harcot folytató felkelôkrôl, jelentôségüket azonban lecsökkentették a Nagy Imre körül szervezôdött pártellenzékéhez képest. A volt pártellenzékiek nem vállalták a lincseléseket, és ezért háttérbe akarták szorítani az utókor emlékezetében azokat a felkelôcsoportokat, amelyeket összefüggésbe lehetett hozni, illetve a kádárista propaganda valóban összefüggésbe is hozott a lincselésekkel. Pongrátz könyve állást foglal a felkelôk oldaláról a lincselésekkel kapcsolatban: "Az ÁVO-sok egyre mélyebben ásták a saját sírjukat. Egyik provokációt a másik után követték el az országszerte véghezvitt tömegmészárlásokkal, de nekünk vigyáznunk kellett a >>forradalom tisztaságára<<!" (150. o.) Pongrátz itt arra utal, hogy a sortüzek provokálták ki a lincseléseket. Budapesten ezek ugyanis az október 25-i, Parlament elôtti sortûz után kezdôdtek. A Rádió védôit még nem lincselték meg, a budapesti pártház védôit már igen. Nem osztom - egészében legalábbis nem - azt a véleményt, hogy a sortüzeket provokációs céllal adták le. A máig tisztázatlan Parlament elôtti sortûz esetében fennáll ez a lehetôség: nem kizárt, hogy a sztálinista Katonai Bizottság a sortûzzel akarta Nagy Imrét lépéskényszerbe hozni: vagy vállalja a vérengzést, és ezzel kompromittálja magát a hozzá bizalommal levô tömegek elôtt, vagy elhatárolja magát attól, s ezzel "átáll az ellenforradalom oldalára", ami a sztálinista utóvédharcosok számára megfelelô ürügy lehetett volna Moszkva felé, hogy újra eltávolítsák ôt a vezetésbôl.
Az én értelmezésem szerint nem arról a provokációról van tehát szó, amelyrôl Pongrátz ír: nem azért lôttek a tömeg közé, hogy lincseléseket provokáljanak ki, s az ürügyül szolgáljon a még erôteljesebb szovjet beavatkozásra. A vidéki sortüzeket (Miskolc, Mosonmagyaróvár, Tiszakécske) egyáltalán nem gondolom provokációnak. Ezekkel valószínûleg a felkelést akarták leverni. Abban viszont igazat adok a szerzônek, hogy a pártellenzéki indíttatású irodalom valóban nem veszi figyelembe vagy nem hangsúlyozza a sortüzek és a lincselések közötti oki összefüggést, attól tartva, hogy ezzel igazolja az utóbbit, amitôl humanista érzékenységgel elementárisan irtózik. Pongrátz fellépett a lincselések ellen, és könyvében is elfogadja a forradalom tisztaságának (értsd: lincselésmentességének) követelményét, de az, hogy a citált passzusban idézôjelbe kerül a "forradalom tisztasága", önkéntelenül is elárulja, hogy rossz pillanataiban nem állt távol a lincselés igenlésétôl.
A szerzô utal arra, hogy kezdettôl léteztek ellentétek közte és a "nagyimrések" között. Pongrátz már 1957-ben publikálni akarta emlékeit, de Király Béla lebeszélte errôl azzal, hogy a felkelés ilyen részletes bemutatása ürügyet szolgáltathat Kádáréknak a megtorlás fokozásához. A pártellenzéki emigráció Pongrátz szerint bagatellizálni akarta a fegyveres felkelést, hogy azt állíthassa: semmi szükség nem volt a szovjet beavatkozásra, az országban béke honolt, a szovjet beavatkozás egy olyan, konszolidált helyzetû kommunista kormányt távolított el, amely a "huszadik kongresszus" elvi alapján állt.
Pongrátz könyve érdekes kordokumentum az 1982-es év szempontjából is, és Pongrátz mai nézeteivel való összevetésben is. Pongrátz 1982-ben azt írta: "Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelôeszköz az állami tulajdonból a köztulajdonba megy át. A munkás legyen >>részvényese<< annak a gyárnak vagy üzemnek, ahol dolgozik." (16. o.) A szovjet típusú állami tulajdonrendszert államkapitalizmusnak nyilvánítja. A jugoszláv típusú munkásönigazgatási rendszernek a magyar forradalomban még radikálisabban értett változata alapján áll, és a "nagyimrés" pártellenzék koncepciójának megfelelôen pluralista többpártrendszerrel kívánja fölváltani az egypártrendszerû diktatúrát. Nézetei tehát semmiben nem különböznek annak a pártellenzéknek a koncepciójától, amelynek emigráns utóvédharcosai ellen a könyvét írta.
A forradalomhoz még át nem állt Nagy Imre-kormánnyal szemben a felkelôcsoport október 28-án program-kiáltványt ad ki (100. o.). Ennek tizedik pontja Veres Pétert ajánlja kormányfônek. Ô ugyan nem antisztálinista kommunista, hanem egy volt koalíciós párt egykori vezetôje, de a pártellenzéki tábortól lényegében elválaszthatatlan baloldali tényezônek tekinthetô, akit néhány nappal késôbb az újjáalakult Parasztpárt alig akar elfogadni, mert a Rákosi-rendszer kollaboránsának tekinti.
Az '56-os Pongrátz világfelfogása 1981-re beilleszkedik az 1968 utáni újbaloldali szemléletbe. A nyugati kapitalizmus támogatja a vadreakciós, népnyúzó jobboldali diktatúrákat (a Batista-féle) Kubában, Nicaraguában, Salvadorban, Guatemalában, és ezzel (a kifejtés logikájába belefér, hogy esetleg szándékosan) baloldali diktatúrákat hoz létre. Ily módon szovjet típusú államkapitalista rendszerek jönnek létre. A kétféle kapitalizmus együttesen érdekelt abban, hogy megakadályozza a "valódi", azaz demokratikus-önigazgató szocialista rendszerek létrejöttét. Pongrátz a magyar forradalom végzetének az USA árulását tartja, amelyet azzal a Bohlen moszkvai nagykövet által átadott kormánynyilatkozattal követett el, melynek lényegi mondanivalója az volt, hogy "az Egyesült Államok kormánya nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesnek". (Pongrátz i. m. 20. o.) Pongrátz ezt a nyilatkozatot úgy érti, hogy az USA szovjet invázió esetén nem fog katonai erôvel beavatkozni. Sietve hozzáfûzöm, soha nem lehetett kétség afelôl, hogy az USA az akkori katonai erôviszonyok mellett katonai erôvel nem avatkozhatott be. Ettôl a szovjet vezetésnek nem kellett tartania, és nyilván nem is tartott. E sorok írója akkor és azóta is úgy értette-érti ezt a nyilatkozatot, hogy az USA hazánkat nem akarja függetlenné válása esetén NATO-országgá tenni, leendô semleges országnak tekinti, tehát a Szovjetunió katonai kockázat nélkül kiengedheti Magyarországot a Varsói Szerzôdésbôl. Pongrátz viszont úgy gondolta '56-ban is és '81-ben is, hogy az USA mintegy biztatta a SZU-t arra, hogy vonuljon már be, és legyen "végre nyugalom".
A 163. oldalon a könyv szemléletet vált: a régebbi múlt felé fordulva pártellenzéki és újbaloldali szemléletrôl horthysta szemléletre vált át. Az ország második világháborús részvétele Hitler oldalán nemzeti ügynek minôsül. Annak kell lennie, ha a szovjet csapatokhoz való átszökés, az "antifa" tanfolyamon való részvétel és a szovjet oldalról magyar ellenállási akcióként megszervezett partizántevékenység árulásnak minôsül a volt bajtársakkal szemben, akik ezek szerint igaz ügyért harcoltak. Ami pedig a koalíciós rezsimet illeti: "Ebben az idôben (1946-ban! - Sz. M.) dühöngött legjobban a bosszú Magyarországon, tucatjával akasztották fel naponta a >>háborús bûnösöket<<, közöttük sok hazafit, akiket végleg el kellett tenni a kommunizmus felé vezetô útból."
A háborús bûnösök idézôjelben bûnösök. Nem kötélre való fasiszták és hazaáruló kollaboránsok tehát, hanem a kommunista terror ártatlan áldozatai. A háborús bûntettnek minôsített 1945 elôtti politikai tevékenységért késôbb bebörtönzöttek között valóban voltak olyanok, akiket a kommunista diktatúra azért börtönzött be, mert politikailag veszélyesnek tekintette ôket, de az 1946-ban kivégzettek (!) jószerivel mind nyilasok, imrédysták és hasonszôrû "hazafiak", tehát valódi és nem idézôjelben értendô háborús bûnösök voltak.
A szemléletváltásra azért van szüksége a könyv szerzôjének, mert csak így bélyegezhette meg pályája minden mozzanatában azt, akinek emléke ellen az egész könyvet írta, Maléter Pált. Kínos szerepet vállal magára Pongrátz, amikor túlélôként gyalázza a kivégzettet. Gaztettek motívumait keresi az "oknyomozó" történetbúvárlás, sôt súlyos esetekben a pszichiátria is, de nem szokás történelemformáló tettekért kivégzett, jó ügyet szolgált ember tettei mögött alantas indítékot keresni. Igaz, a bizarr magyar politikai gondolkodás számára ez sem ismeretlen. Kossuthot százötven éve mocskolják állítván, hogy hiúság és hatalomvágy késztette nagy tettekre, viszont fel sem merül a mocskolók számára az a lehetôség , hogy a "Kossuth apánk" ellen kijátszott és ezért bálvánnyá emelt Széchenyi szinte fóbikus Kossuth-gyûlöletében a hiúság és a sikerféltékenység is szerepet játszhatott. Pongrátz gyûlöletének racionális magva az a valóságos, ámde a pártellenzéki szemléletû mûvekben valóban elhallgatott tény, hogy a munkaszolgálatos alakulatokkal foglalkozó HM-osztályvezetô, Maléter október 25-én, a Kilián laktanyába érkezvén nem állt át azonnal a forradalom oldalára, hanem csak 28-án, akkor, amikor a Nagy Imre-kormány is átállt. Addig laktanyabeli alakulatával harcban állt a Corvin köz felkelôivel. E harcok során valóban estek el felkelôk. Ennek alapján érthetô, hogy a Corvin köz nem akarta elfogadni miniszternek Malétert. A fordulat után azonban Maléter valóban átállt, és a vereség pillanatában nem próbált újra köpenyeget fordítani. (Ezt többen megtették, és voltak, akik nem is sikertelenül.) Döntése az életébe került. Rövid forradalmi minisztersége alatt fontos szervezô lépéseket tett a felkelésbôl született rend megszilárdítása érdekében. Neve már akkor a forradalom szimbólumainak egyikévé emelkedett. Ha Pongrátz vádja csak annyi volna, hogy Maléter pórul járt karrierista, aki nem meggyôzôdésbôl, hanem számításból csatlakozott a forradalomhoz, mert feltételezte a gyôzelmét, akkor ezen rosszkedvûen túltehetnénk magunkat azzal, hogy a jó ügyhöz csatlakozás miatt kivégzett ember esetében minek az ilyesmit firtatni, talán az aradi vértanúk esetében is fel kellene vetni ezt a rosszízû kérdést? Nem is valószínû a vád: a beözönlô T-54-esek tömegét látva hivatásos tiszt nehezen bízhatott az invázió elmaradásában, ha mégsem akart kiszállni, akkor talán mégis a meggyôzôdés mozgatta, nem a karriervágy.
Pongrátz azonban túlmegy az indíték megkérdôjelezésén. Egész forradalomértelmezését Maléterrel való konfliktusára építi. E szerint a nagyimristák a szovjet mundér becsületének megmentése végett el akarták venni a fegyveres gerillaellenállás dicsôségét a felkelô gyerekektôl, hogy átjátsszák azt a kitalált Kilián felkelôcsoportnak. Tették volna mindezt azért, mert a szovjet hadsereg számára túlságosan megalázó volt az a tény, hogy tankjainak sorát képzetlen és katonai vezetés nélküli, egyénenként és ad hoc csoportocskákban harcoló civil felkelôk, méghozzá zömmel kiskorú gyerekek semmisítették meg. Meg kellett teremteni a szovjet vereség szépítése érdekében a Kilián-mítoszt, ami lehetôséget adott arra az állításra, hogy képzett katonai vezetô szervezte meg és irányította katonailag az ellenállást.
Nem akarok legendát rombolni. Megértem az egykori Bajusz háborgását, aki úgy érzi, hogy ellopták tôle a barikádot. Ez a forradalomértelmezés azonban körülbelül annyit ér, mint az a magát "komoly" körökben is tartó fantazmagória, hogy a forradalmat a szovjet vezetés szervezte meg provokációból. Miért? Valami Nyugat-ellenes fondorlat szándékával? Netán vissza akarták vonni a "huszadik kongresszust", és egy kiprovokált "ellenforradalommal" demonstrálni, hogy az efféle Sztálin-leleplezések ide vezetnek? Esetleg egyszerûen csak azért, mert természetükben van, hogy disznóságokat csináljanak?
A könyv azonban bizarr forradalomértelmezésével együtt is fontos kordokumentuma a nyolcvanas éveknek. Mutatja, hogy a forradalom emléke, amelyet valóban minden oldalról feledésbe akartak fojtani (ebben egyetértek Pongrátzcal), kezdett kiemelkedni a feledés meszesgödrébôl, és jelt adott magáról.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu