A kormány azonban sem elég erôs, sem elég önálló, sem elég jóhiszemû nem volt ahhoz, hogy a kompromisszum létrejöhessen. December 8-án Salgótarjánban a tüntetô munkások közé lôtt a karhatalom; 9-én feloszlatták a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot; 11-én törvényen kívül helyezték a munkástanácsok valamennyi területi csúcsszervét. Ugyanezen a napon a Parlament kapujában letartóztatták a tárgyalásra érkezô Balit és Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökét. Kihirdették a szükségállapotot, rögtönítélô bíróságokat állítottak fel. A munkásság általános sztrájkkal válaszolt, s talán ennek tudható be, hogy Bali Sándort szabadlábra helyezték. 1957 elején, amikor a gyárak ellenállása már megtört, újra lefogták. 12 évi börtönre ítélték. 1963-ban, hét nehéz börtönév után szabadult.
Életérôl szégyenletesen keveset tudunk. Egy nagyon szegény zsellércsalád tizenharmadik gyermeke. Esztergályos szakmát tanul, majd szerszámkészítést; idommûszerészként dolgozik. Az ötvenes években szakszervezeti bizalmi a Beloiannisz gyár szerszámmûhelyében, tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. Az a híre, hogy mindig kiáll az igazság mellett. 1956 októberében megválasztják az üzemi munkástanács elnökévé, novemberben a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetôi közé kerül. A többit tudjuk.
Szabadulása után visszatér szakmájához, szerszámkészítôként dolgozik az Egyesült Izzóban.
1963 és 1982 között semmi módon nem vett részt a politikában, de megalkuvásra bírni nem lehetett. Egyetlen gesztussal sem volt hajlandó megtagadni 1956 hagyományát, a munkás-önigazgatás eszméjét. Ennyi elég volt a politikai rendôrségnek ahhoz, hogy élete végéig zaklassa.
Keserû önváddal gondolunk arra, hogy ez abban az évtizedben történt, amikor az értelmiségi közvélemény nyomása kihozta a baracskai internálóból Dalos György és Haraszti Miklós írókat, meghiúsította elôbb Haraszti, majd Konrád György író és Szelényi Iván bebörtönzését, lehetôvé tette, hogy kiépüljenek a második nyilvánosság intézményei. Bali Sándort, a munkást, az egykori munkásvezért senki nem védte meg.
A rendôrség még azt is meg tudta akadályozni, hogy bajtársai méltó módon vegyenek búcsút tôle.
Emlékét megôrizzük-e?
Ha a temetésén hemzsegô, fényképezôgépeiket kattogtató, tolakodóan hallgatózó detektívekre gondol az ember, tehetetlen felháborodást érez. De van valami vigasztaló is ebben a képben. Féltek tôle. Koporsója körül nem gyûltek össze tömegek, mégis: félelmetes ellenfél maradt - mert nem lehetett megtörni.
"Kemény és kegyetlen volt az életem - írta Bibó István halálakor -, s mégis szeretem; senki sorsával nem cserélném el a magamét."
"Egy igaz emberrel kevesebb."
(Megjelent a szamizdat Beszélô 4. számában, 1982. szeptember)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu