1982 a színházi életben (is) '81-gyel kezdôdött. Nemcsak abban az értelemben, hogy minden konkrét esemény csak és kizárólag egy adott folyamatban értelmezhetô - esetünkben például egy premier, annak sikere vagy sikertelensége, egyáltalán a hatása nem szakítható ki az évad egészébôl, amely szeptembertôl júniusig tart, hanem mindenekelôtt azért, mert minden, ami '82-ben történt, csak az 1981. decemberi lengyelországi puccs tükrében vizsgálható. A hatalom lépései és ellenintézkedései éppen úgy, mint a szamizdattevékenység felerôsödése, avagy a színházak darabválasztása és elôadásai. S hogy ne legyen ilyen egyszerû a képlet, a '82-es történéseket egy másik esemény is befolyásolta: Brezsnyev novemberi halála.
Mindebbôl következôen a kultúrpolitika ebben az évben egyrészt ismét drasztikus le- és felszámoló intézkedéseket foganatosított, másrészt érthetetlennek tûnô engedményeket tett - mintha valami zavar, összehangolatlanság mutatkozott volna az ideológiai irányításban.
Az év elején még nem érzôdött ez a zavar, minden ment a maga megszokott módján: a hatóságok felügyeltek, a színházak pedig igyekeztek kijátszani a felügyeletet. A játékszabályok ismertek voltak. Különösebb meglepetést nem keltett, hogy Paál István például Szolnokon úgy rendezte meg a Hamletet, hogy Szellemként a Polonius utasításait követô Színészkirály lépett fel, tehát a Kovács Lajos személyében megjelenô, már ruházatában, viselkedésében is különös, leginkább a kor nonkonformista értelmiségijét idézô Hamlet a királyi udvar, azaz a Hatalom manipulációjának áldozata volt, és persze nem volt meglepô az sem, hogy az Agit-Prop. Bizottság ülésén nem a rendezôi koncepció következetlenségei, hanem e koncepcióból kiérzôdô "ideológiai bizonytalanság" miatt bírálták az elôadást. Még inkább rosszallották, hogy Kaposváron a III. Richardot Babarczy László "tendenciózusan aktualizálta", s a címszereplôben egyértelmûen Jaruzelskire lehetett ráismerni.
Az Agit-Prop. Bizottság mûsortervi értekezletein felháborítónak találták, hogy a színházak elôzetes mûsortervében nyolc (!) lengyel dráma szerepel: Gombrowicz, Krasinski, Rózewicz, Witkiewicz, Zapolska egy-egy darabja mellett Mroz_ektôl három. Nem elég, hogy állandósult az angolszász darabok "mûsortervi túlreprezentáltsága", hogy olyan két világháború közötti sikerdarabokat akartak egyesek bemutatni, mint Herczeg Ferenc Kék rókája, hogy Háy Gyula darabjait több színház is mûsorára szerette volna venni, még ez a lengyel dömping is, ami már egyenesen provokációnak tûnt. Redukálták is a lengyel bemutatók számát.
S ha már a mûsorengedélyezéseknél tartunk: az akkor még a Népszínházhoz tartozó Várszínházban a Szolnokról vendégnek hívott Kerényi Imre megrendezhette a több évig visszatartott Csíksomlyói passiót, ami az évad nagy eseménye lett, s hosszú évekre a Nemzeti repertoárjára is felkerült.
A Vígszínház újabb Örkény-bemutatót tarthatott. A néhány éven át szintén tiltott Forgatókönyvet Valló Péter állította színpadra. Ez utóbbi mû fôszereplôjének sorsához, egyéniségéhez a mintát - nem titkoltan - Rajk László életébôl vette az író, a lejátszatott koncepciós per több volt, mint mementó. Olyan kérdéseket feszegetett Örkény, amelyeket akkoriban még nemigen lehetett nyilvánosan feltenni: a hit és a parancs, a párt szolgálata és a meggyôzôdés közötti ôrlôdés, az eszméért vagy a pártért hozott áldozat értelme, szabad-e taktikai áldozatot vállalni stb. Csaknem ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg a Pesti Színházban bemutatott Kômûves Kelemen címû rockballadában is, amely Sarkadi Imre töredékei alapján íródott. A zenét a Szörényi-Bródy páros szerezte. Ugyanebbôl a töredékbôl született majd egy évtizeddel hamarább a Szegedi Egyetemi Színpad híres elôadása, de míg abban Paál István és csapata hallatlanul élesen vetette fel a morális és politikai problémákat, addig most Marton László rendezése és Novák Ferenc koreográfiája nyomán bár hatásos, de gondolatilag felpuhított elôadás jött létre.
Gyôrben az 1980-81-es évadtól kezdve a legfiatalabb rendezôgeneráció egyik legígéretesebb tagja, Szikora János lett a fôrendezô. Még Törôcsik Mari hívta el ôt Pécsrôl, ahol néhány nagy port felvert elôadással mutatkozott be (Déry Tibor: Az óriáscsecsemô, Kafka: A per, Boris Vian: Smürtz), de mire átvette gyôri megbízatását, Törôcsik és társai már elmentek a színháztól. A Rába-parti város ugyanis igen kemény terep volt, erôs pártbizottsággal, és ez az erô a színház számára szigorú felügyeletet is jelentett. Így mindaz, amit Törôcsik vezetôgarnitúrája tervezett, nem kis ellenállásba ütközött. Szikora tehát nehéz helyzetbe került, s helyzetét csak nehezítette, hogy elsônek Nádas Péter Takarítás címû darabját akarta színpadra állítani, melynek bemutatóját Pécsett már egy évvel azelôtt letiltották. Ráadásul a díszleteket Rajk László tervezte, tehát két olyan munkatárssal dolgozott, akik a politikai vezetés és személyesen Aczél György számára nemkívánatos személyeknek minôsültek. Végül is nem kevés viszontagság után létrejött a premier, de a következô tervezett bemutató még nagyobb ellenállásba ütközött. Szikora Genet Paravánokját szerette volna megrendezni, de a szerzô az egyik legkövetkezetesebben elutasított-tiltott írónak számított. Kaposváron például Ács János a Balkont kezdte el próbálni, s a már szinte kész elôadást tiltották le. Szikora sem járt sikerrel.
Gyôrben, a '45 utáni idôszak egyetlen új színházépületében nemcsak prózai és zenés tagozat dolgozott, hanem ez volt a híres-hírhedt Gyôri Balett székhelye is, s Markóék letelepedése óta egyre élesebb ellentét alakult ki a tagozatok között. Ezek az ellentétek azonnal politikai síkra is terelôdtek, hiszen a balett-tagozat bírta a pártvezetôk bizalmát, és élvezte szeretetüket, kedvezményeiket, míg a prózai társulat körül egyre sokasodtak a problémák, emiatt nemcsak ideológiai, hanem hatósági felügyeletet is foganatosítani kellett ellenük. 1982-ben, a csehszlovák dráma évében Hrabal Bambini di Praga címû mûvébôl készült adaptációt akartak bemutatni. Úgy volt, hogy csehszlovák tervezôk közremûködésével alakítják ki a produkció látványvilágát, de ez a terv külpolitikai okok miatt kútba esett. Így aztán az elôadás díszletét és jelmezeit egy olyan team készítette, amelynek tagjait (Bachmann Gábor, Erdély Miklós, Haraszty István, El Kazovszkij, Pauer Gyula, Rajk László, Szegô György) vagy az avantgardizmus bûne, vagy az ellenzékiség vétke terhelte. Az elôadás elsôsorban látványként volt hallatlanul izgalmas. A színház hatalmas színpadát teljesen behálózta egy sínrendszer, s elsôsorban az e síneken mozgó installációk képezték a játék terét. Nagyszabású látványszínházi produkció született, amely a realista szószínházhoz szokott közönség számára kissé különösnek tûnhetett, de nem ez volt a baj. Arra hivatkozva, hogy a mûsorfüzet "problematikus anyagai" miatt a baráti csehszlovák állam diplomáciai jegyzékben tiltakozott, a produkciót letiltották, a díszletet ízekre szedték. (Ez általános intenció volt: ha valamit tiltottak, annak a díszletét azonnal meg kellett semmisíteni.) Aczél György gyôri látogatása után Szikorát azonnali hatállyal elbocsátották. További sorsát, karrierjét hosszú ideig meghatározta ez a "botlása". A politikai vezetés nem felejtett.
Persze nem ô volt az egyetlen, akit politikai okokból távolíttattak el a színházból. Kaposvárról Eörsi Istvánnak kellett ugyancsak '82-ben távoznia. Az Eörsi-ügy a háttérben, csendben zajlott, annál nagyobbat szólt Peter Weiss Marat halálának elôadása. A mûvészi színvonal, az amatôr és hivatásos színházi gyakorlat legjobb elemeinek ötvözése mellett a történelmi pillanat magyarázza a produkció kivételes hatóerejét. A lengyel puccs után más dimenziót kapott az elôadás.
A politika egy ideig nem - vagy alig - vett tudomást a zarándoklatról. '83-ban azonban, a színház szokásos budapesti vendégjátékán, amikor a jeggyel rendelkezôk és a jegy nélkül maradtak egyaránt megrohamozták a színház kapuját, a rendôrségi asszisztenciával zajló, szinte tüntetésszámba menô jelenetek már kínosak voltak, s e vendégjáték, valamint a Belgrádi Kísérleti Színházi Fesztiválra (BITEF) szóló meghívás, majd az ott nyert számos díj után nem lehetett nem beszélni a Marat- (s a Kaposvár)-jelenségrôl. Ekkor írta meg hírhedt cikkét Köpeczi Béla, az akkori kultuszminiszter az elôadásról (amelyet nem is látott), a kritika felelôsségérôl, és arról, hogy milyen elítélendô, ha a történelem tényeit s egy dráma belsô, eszmei arányait holmi külsô szempontok alapján, a hamis aktualizálás érdekében eltorzítják. De ekkor már e támadás utánlövésnek számított, a produkció vidéki viszonylatban hatalmas szériában ment, és változatlanul mûsoron maradt-maradhatott.
A '82-es év kiemelkedô színháztörténeti eseménye volt a Katona József Színház létrejötte. Ez egy politikai játszma és alku eredménye volt, amelynek fôszerepeit Aczél és Pozsgay Imre játszották.
Ennek a játéknak egyik terepe - és áldozata - már 1978-tól, Székely és Zsámbéki odahelyezésétôl kezdve a Nemzeti Színház volt. Bár az új vezetôség (Sziládi János igazgatóval kiegészülve) számos kitûnô produkciót hozott létre, amelyeket a kritika is, a közönség is visszaigazolt, a színházon belül, illetve a színház körül kialakult feszült helyzet egyre tarthatatlanabbnak bizonyult. Az együttes régi, nagynevû tagjai nehezményezték, hogy nem élveznek kellô elôjogokat, hogy megváltozott a munkastílus és -morál, ugyanakkor a szellemi élet bizonyos körei éles támadásba lendültek a Nemzeti ellen - mondván, ez a vezetés nem viseli szívén a magyar dráma ügyét. Bezzeg Marton Endre idején minden évben megrendezték a színház repertoárján szereplô darabokból a magyar dráma ünnepét, most meg látványosan csak külföldi darabokat (klasszikusokat és moderneket) mutatnak be, s a programból hiányzik a hazai drámatermés. Eltekintve attól - amitôl pedig nem lehet eltekinteni -, hogy milyen volt a Marton-éra és a Székely-Zsámbéki-idôszak elôadásainak mûvészi színvonala, ez a vád egyszerûen hamis. A Székelyék idején bemutatott 32 darabból 14 magyar dráma volt (köztük Sütô, Illyés, Bródy, Füst Milán, Weöres, Kornis, de Gyurkó, Jókai Mór és Maróti Lajos is), továbbra is mûsoron maradt az elôzô évadokból a Bánk bán, a Csongor és Tünde, a Mózes, a Káin és Ábel, a Kulcskeresôk, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. De hiába bizonyította a színház vezetôsége meg a tárgyszerû kritika e hazugság tarthatatlan voltát, a vád vád maradt, s egyre terebélyesedett.
Sziládi János igazgatót egy koncepciós vizsgálattal felérô fegyelmi tárgyalás nyomán elmozdították állásából, s helyére a Népszínház addigi két vezetôjét nevezték ki, Malonyai Dezsôt igazgatónak, Vámos Lászlót mûvészeti vezetônek. Ez már egy látványos erôdemonstráció része volt, hiszen Aczél pozíciója ismét megerôsödött, viszont Pozsgay, aki a Nemzeti megújítását kezdettôl szorgalmazta s a maga eszközeivel támogatta, elvesztette miniszteri hatalmát. Megtörtént a Népszínház szétválása, és a Nemzeti társulata, illetve a Népszínház értékesebbnek ítélt színészállománya közötti fúzió. 1981 ôszén befejezôdött a Petôfi Sándor utcai színház felújítása is, így a Nemzetinek egyszeriben két plusz játszóhelye lett, a Várszínház és a Katona József Színház.
S ekkor kezdôdött a nagy taktikai játszma. Az eseményeket Székely Gábor egy Mészáros Tamásnak adott interjújában így idézte fel: Sziládit "leváltották, bennünket a helyünkön hagytak - csak kineveztek fölénk egy új vezetôt, Vámos László személyében. Vele nekünk semmi bajunk nem volt, korábban tanárunk volt a fôiskolán, és úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást, de az is nyilvánvaló volt, hogy egymástól távol álló színházi ízlést képviselünk… Ezt a felállást nem vállaltuk… Tehát bejelentettük, távozunk a színháztól… Miután Zsámbéki Gábornak nagy lakása volt Budán, tervezgetni kezdtük egy magán-színiiskola megnyitását… Ekkor egy késô este cseng a telefon, Pozsgay Imre van a vonalban, azt kérdezi, mit szólnánk ahhoz, ha a Katona József Színház önálló társulattal mûködhetne, és hogy elvállalnánk-e ennek a színháznak a vezetését?… Mi persze igent mondtunk, s ezzel kezdetét vette egy fantasztikus folyamat. A magyar színházban eladdig páratlan csoda történt: jó évtizedes közös törekvésekben egymást már kipróbált színházi emberek létre tudtak hozni egy közös színházi mentalitás, etika és ízlés alapján álló társulatot."
Zsámbéki Gábor szerint: "Eljött a pillanat, amikor eldöntetett a mi bukásunk. Ezt persze nem lehetett valami könnyû megmagyarázni és bejelenteni, hiszen ahhoz túlságosan sok sikeres produkciónk volt már, amelyek telt házakkal hosszú szériákat éltek meg. Így aztán a szokásos gyávácska magyar módszer került alkalmazásra: közölték velünk, hogy minket ugyan megtartanak az állásunkban, csak kineveznek a fejünk fölé egy új igazgatót és még egy mûvészeti vezetôt is. Nyilván azért találták ki ezt, hogy megértsük, jobb, ha magunktól elmegyünk a fenébe. De akkor titkos üzenetek és suttogó küldöttek érkeztek, mondván, lesz egy olyan tárgyalás, amelyen nekünk módunkban áll akár a Várszínház, akár a Katona József Színház függetlenségét kérni. És akkor mi eldöntöttük, hogy ha ez valóban megadatik, akkor a Katonához ragaszkodunk… Késôbb valóban sor került arra a megbeszélésre, ahol ezt az igényünket bejelenthettük… A Katona akkor jött létre, amikor a régi rendszer már erôtlen volt, és nem tudta igazán mûködtetni a maga cenzúráját. Ha a politikai éberség még a régi lett volna, akkor már azt sem engedték volna, hogy ennyi tehetséges ember összegyülekezzen. Mert abban korábban mindig nagy veszélyt szimatoltak. És a Katona akkor sem jöhetett volna létre, amikor már a pénz kezdett a mindenható úr lenni a színházban is…"
Nyilván igaza van Zsámbékinak abban, hogy a politikai vezetés nem szívesen élezte volna tovább a Nemzeti-ügyet, s mint akkoriban szokás volt, káderátcsoportosítás útján szerették volna megoldani a két prominens rendezô helyzetét. De az is egyértelmû: a Nemzetiben kikényszerített vezetôváltás Pozsgay Imre személyes veresége is volt, tehát bizonyos fokig presztízskérdéssé vált a számára, hogy a helyzetbôl - amennyire lehetett - mégse vesztesként kerüljön ki, ugyanakkor, mint más esetekben (a nyíregyházi vagy a zalaegerszegi színházalapításkor például) egy szellemi alkotómûhely létrehozásában is közremûködjék. S ha ez nem ment az erô pozíciójából, ekkor megpróbálta a politikai taktikázás segítségével: lemondatása elôtt már aláírt, teljes dokumentációval ellátott alapítólevéllel rendelkezett az új intézmény, amely azonban mindaddig páncélszekrényében lapult, míg az alapításhoz szükséges végleges igen meg nem született minden fórumon. Hogy ebben benne volt az, hogy Aczél cinkosan félrenézett? Hogy érvényesült a klasszikus taktikai megfontolás: "egy kis gyôzelem neked is, hogy kényelmesebb legyen nekem a nagyobb?" Ez hozzátartozott (és tartozik) a politikai játszmákhoz.
A Katona József Színház 1982 októberében Csehov A manó címû komédiájával megkezdte mûködését, s elôadásaival nemsokára kilépett a nagyvilágba. Bármerre ment, sikert sikerre halmozott. Produkciói az ország imidzsét javító kulturális exportcikké váltak. Ha annak alapján határoznánk meg a Nemzeti Színház lényegét, hogy milyen szerepet tölt be egy ország, egy régió színházmûvészetében, akkor néhány évig a Katonát tekinthettük a tényleges nemzeti színháznak.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu