A 70-es évek elején Németországban (Nyugat-) tetôzött a szélsôbalos terrorhullám. A Vörös Hadsereg Frakció bombákat robbantott, embereket rabolt el és gyilkolt meg, ahogy az már ilyenkor, szélsôpontpontpont terrorhullám idején szokásban van. A német kormány, akkor éppen szociáldemokrata színezetu, bizonyos kényszerintézkedések meghozatalával kísérelt meg gátat szabni a terrornak, utóbb kiderült, nem sikertelenül. A RAF vezérkara hamarosan a börtönben végezte, a szó sajnálatosan szoros értelmében. A kormány antiterrorista intézkedései jobbára, bár igen kis mértékben, érintették az alkotmányos szabadságjogokat. Lazították bizonyos ügyekben a nyomozás alkotmányos korlátait (házkutatás megkönnyítése), és a terroristaügyek a büntetôeljárás és a büntetésvégrehajtás terén is a különleges szabályok szerint folytak.
A baloldali és a liberális értelmiség annak idején fölemelte szavát az alkotmányos jogok alkalmi korlátozása ellen. Attól féltek, mint utólag kiderült, teljesen alaptalanul, hogy azok az állam túlhatalmának növekedéséhez vezetnek, szélesítik az állam szabadságkorlátozó jogköreit, ezáltal nô a hatalommal való visszaélés lehetôsége. És ezen várt, de be nem következett fejlemények összességében veszélyeztetik a demokráciát és a tisztességes polgárok szabadságjogait.
Na persze, hangzott az ellenérv: valójában arról van szó, hogy a rózsaszín balliberálisok, hogy ezt a ma is használatos denunciáló titulust alkalmazzam, igazából rokonszenveznek a szélsôbalos, antikapitalista, morális-forradalmi eszmékkel, ámbár szemérmesen és szemforgatón elvetik terrorista módszereiket. Ezt szeretnék ôk is, de nem merik. Sajnálják és fedezik a bátor ifjakat. Vagyis ahogy azt egyébként a tettek mezején tevékenykedô igazi forradalmárok is állították megvetôen a konszolidált balközéprôl képmutatók.
Összehasonlítva a német esettel a mostani magyarországit, két kedvezô körülmény figyelhetô meg: a hazai (rózsaszín bal-jobb-bal satöbbi) liberális egyedeket legalább azzal nem lehet megvádolni a náci felvonulás és rendôri akciók ügyében, hogy képmutatók lennének, és lélekben rokonszenveznének ezekkel a hazai és népinémet kiszerelésu tar honyákkal. A másik üdvözlendô körülmény az, hogy a mi esetünkben sem épület nem dôlt össze, sem emberhalál nem esett. Nem úgy, mint Stuttgartban. Vagy Oklahomában. Mégis olybá tunik, hogy az eset elvileg korlátlan lehetôségeket biztosít az antiliberális kormányzati és rendôri píármunka kibontakoztatására.
Mert mirôl is beszélnek ezek a derék rendôrök, rendôrlányok és kormányférfiúk? A szóban forgó cselekményt azért nem lehetett megakadályozni, mondják, mert a rendszerváltás idején paranoid módon lazára faragott gyülekezési törvény, valamint az önkényuralmi jelképeket tiltó szerintem is nagyjából idióta és törlendô törvény nem teszi lehetôvé, hogy a rendôrség törvényes eszközökkel hathatósan föllépjen. A liberális lazaság akadályozza a hatékony rendôri munkát halljuk gyakorlatilag azóta, hogy a rendôrség megfosztatott rendôrállami jogosítványaitól, úgy kábé tíz éve. (Azóta egyet-kettôt visszakapott, ha hihetünk a kitunô Szikinger Istvánnak.) Hát most akkor nézzétek, amint ezek itt flangálnak és rikoltoznak! Egyfelôl tehát a honpolgári önérzet és tisztesség (nehogymá német kopaszok itt randalírozzanak minálunk) szigorításért kiált, másfelôl a hatóságok mossák kezeiket. Eközben a kormányzat is büszke lehet magára: hiszen szó sincs itt a szélsôjobboldallal való kacérkodásról. Lecsapnánk mi ezeket, mint vak a poharat, csak hát meg vagyon kötve a kezünk.
Ne tessék félreérteni: nem gondolom, hogy amúgy a kormány szkinhed-
eszmékkel kacérkodna, bár alkalmilag kacérkodik olyan párttal, amelyik viszont rendszeresen kacérkodik ilyenekkel. A kormányzat ez ügyben nem képmutatóbb annál, mint amennyire a civilizált politikában általában is szokás. De érezhetô kéjjel használja ki a helyzetet.
Mielôtt teljesen összekuszálnám a szálakat, célszeru nekilátni a bogozásnak. Elôször is lássuk, mit nem kellett volna. Nem kellett volna megakadályozni a tüntetést. Amiért éppen ezért nem is kellene szabadkozni. A be nem tiltás motivációját viszont én másban fogalmaznám meg. Nem azért nem kellett volna betiltani a tüntetést (egyébként, ha valaki nem tudná, ilyen sáskajárás minden évben van fönn a Várban), mert az az ostoba törvény nem engedi meg, pedig de szerettük volna, hanem mert nem is kellett volna szeretni betiltani. Mint felvezetômben utaltam rá, azokkal értek egyet, akik szerint ezeknek is joguk van fölvonulni, és nem csak funkcionális érvek alapján. Nemcsak azért, mert ha nem, akkor félô, hogy valakinek máshol másmiatt majd szintén nem, hanem egyszeruen csak azért mert vannak. Mit tehetünk. Ez a véleményük. A kutyaszar sem szép, amint azt Sajó professzor e lapszámunkban olvasható nagyszabású jogszociológiai tanulmánya elôrebocsátja.
Összegezve tehát: a tüntetést betiltani nem lett volna ok. A tüntetés szétzavarására szintén nem, hiszen az egyesülni vágyó fiatalok törvénybe ütközôt nem tettek, hacsak azt nem, amiért másfél éves, pá-pát integetô lányomat is könnyen kóterba lehetne vágni, ha nagyon akarnánk. A jelképtörvény ami az értelmetlen és enyhén alkotmánysértô törvénykezés egyik állatorvosi lova, és nem is a rendszerváltási liberális paranoia, hanem az azutáni szekértábor-hisztéria tipikus terméke pedig tudvalevôen semmire sem alkalmas, tüntetés feloszlatására a legkevésbé. Ezért most lássuk, hogy mi is történt (már ami a híradásokból leszurhetô).
A német rendôrség a budapesti tüntetésre induló különítmény kemény magját már induláskor lekapcsolta. Ezért legyünk messzirôl és ismeretlenül is hálásak német barátainknak, akik megkíméltek bennünket, budapestieket a bekövetkezônél feltehetôen még gusztustalanabb látványtól. Mellesleg ez a magyar szervek dolgát is bizonyára megkönnyítette. A küldöttséget Budapesten a magyar neonáci elvtársak kis csoportja fogadta, majd a kölcsönös üdvözlések után a vendégek a megemlékezés helyeire vonultak, vagy jó fél napon át. A magyar hatóságok helyesen szoros biztosítással követték az eseményeket. A fárasztó nap végeztével a külföldi náci elvtársak, eredeti hajlamaikból és természetükbôl kivetkôzve jogszeruen étkeket, sört és más frissítôket vettek magukhoz egy angyalföldi üzemegységben (amelynek bejáratára nem volt kiírva, hogy kopasz köcsögöket nem szolgálunk ki, egyébként szintén jogszeruen), amidôn néhány felszerelés és biztosítás nélküli, e feladatra kisorsolt és különprémiummal bátorított rendôr szóba elegyedett velük igazoltatás céljából. Pontosan nem tudni, hogy ekkor mi történt. A rendôri intézkedéseknél általában is mindig ezeket a sorsfordító momentumokat fedi a legsurubb homály. Maradjunk tehát annyiban, hogy szó szót követett, felgyorsultak az események. Kiderült, hogy a kellô biztosítás hiánya az akció elsô fázisában nem az akut budapesti rendôrhiánynak volt betudható. A helyszínre érkezô(?), ezúttal már jól felszerelt és kellô létszámú rendôri erô rövidesen lokalizálta és felszámolta a kocsmai zendülést. Ám ha ez így volt, akkor bizony az úgy hangzik, mintha provokáció történt volna. De mi lehetett az indíték?
A következôkben tényleg nem akarok rosszmájú lenni. Az egyik indíték az lehetett, hogy a magyar hatóságok elvegyék a kedvét a radikális beállítottságú német fiataloknak a hasonló kirándulásoktól. Magyarán móresre akarták ôket tanítani. (Mellesleg az elôôrs önfeláldozó fellépése lehetôséget adott az idegenrendészeti eljárás lebonyolítására is, a kiutasítás pedig tudvalevôleg azzal jár, hogy az illetô egy darabig nem látogathat hazánkba.)
A szándék nemes. Amikor ezt a történetet elôször hallottam, bevallom én is elégedetten csettintettem egyet. Jó érzés volt hallani, hogy bevarrtak közülük néhányat. (Tavaly, amikor a Tóth Árpád sétányon futottam össze velük úgy látszik, azért az nekik is tetszik , még váratlan feltunésüknél is jobban zavart, hogy egy szál rendôr sem volt a közelben.) De hamar rájöttem, hogy ez helytelen, következetlen és ösztönös reakció. Ezért azután gyorsan rendreutasítottam agresszív ösztöneimet, arra gondoltam, hogy ez a vágyam, amely biztosan sokunk vágya, nem teljesülhet a törvény rovására. Kocsmai verekedést provokálni és ennek ürügyén elbánni velük nem elegáns és fôleg nem törvényes megoldás.
Most már csak az a jogos kérdés merülhet föl a soraimat esetleg fejcsóválva olvasó rendôrtisztben, hogy akkor én voltaképpen mit akarok. Nem szívesen nézem ezeket, de azt sem akarom, hogy ilyen sunyi, ámde feltehetôen célravezetô módon intézzék el ôket. Nem vagyok szakember. Mégis úgy sejtem, hogy vannak törvényes lehetôségek. Végtére is, szövegelni és vonulgatni kulturált keretek között mindenkinek szabad, de, ahogy ezt Ronald Dworkin is kifejtette, nem mindenkinek jár ugyanaz a kényelem. A hatóságoknak széles jogkörük van annak mérlegelésére, hogy kinek mennyire teszik kényelmessé nézetei hirdetését, amint számos gyakorlati lehetôségük van arra is, hogy a nosztalgiakirándulást kényelmetlenné tegyék. Én mindjárt például a határon, rutinszeru vámvizsgálat keretében leszereltem volna még a buszaik kerekét is. Hátha lekésik a budapesti csatlakozást elvtársaikhoz. A tüntetés engedélyezésének bizonyos helyeken elejét lehet venni. Azonfelül a gyülekezési törvény homályban hagyja, hogy a rendôri biztosításnak ilyen esetekben milyen méretunek és mennyire szorosnak kell lennie. Ellenzéket megjárt honfitársaink tudják, milyen borzasztó idegesítô dolog a szoros személyi követés. Azonfelül azt sem tudom biztosan, hogy be kell-e ôket feltétlenül engedni az országba. Legalább addig, amíg úgysem vagyunk még az unió tagjai. Mondjuk a felüket nem. A puhább magnak azt a keményebb felét nem, amelyiket a német kollégák még átengedték.
Tudom, most jön a kontrapunkt, hogy ezzel is vissza lehet élni. Valóban, az erôszak monopóliuma, amelyet az államnak van szerencséje gyakorolni, általában olyasmi, amivel könnyen vissza lehet élni. Rendes helyen ez úgy van, hogy indokolt esetben is csak ritkán élnek azzal, amivel egyébként elvileg lehetne. És elvileg mi lenne a jogcím a szkinhedeket illetô szelektív, ámde a törvényes kereteket tiszteletben tartó bánásmódra? Ehhez nem kell kiterjedt és bonyolult nyomozást folytatni. Kérdezni sem kell, elég csak hallgatni ôket. Egyvalami nehezen róható föl nekik: hogy képmutatók lennének. Van ok tehát feltételezni, hogy egy ilyen kirándulásra alaposan fölkészülnek a fiatalok lelkileg, és fegyvernek látszó tárgyak tekintetében is.
A magyar hatósági gyakorlat viszont valóban hajlamosít az elvi jogosítványok és gyakorlati fellépés összhangjával kapcsolatos paranoiára, méghozzá mindkét irányban. A rendôrség olykor azt sem teszi meg, amit megtehetne, és közben a jogállami korlátokra mutogat. Máskor meg olyan könnyedséggel lendül e korlátok fölébe, mint egy jóvéru paripa a military-versenyen. Nehéz ügyekben mérlegelni pedig leginkább azt szokta, hogy píárszempontból mi hoz többet a konyhára. Tévedésbôl sem azt a bizonyos, széles köru konszenzuson alapuló, közjónak nevezett izét. A probléma nem az, hogy a rendôrség és a kormány látványosan nem rokonszenvezik a német újfasisztákkal. A probléma, ha szabad egy életképpel illusztrálnom, a következô: A kisorsolt és célprémiummal lélekben megerôsített elôôrs tagjai kissé homályos tekintettel és rogyadozó térdekkel közelednek a feltunôen hangos és dévaj asztaltársaság felé. A suru füst miatt még nem látják, hányan várnak reájuk, de azt már pontosan tudják, hogy ott mi fog történni. Amint közelednek, irodája késô esti magányában a felelôs belügyminisztériumi tisztviselô gondterhelten hajol íróasztala fölé. Elôtte a gyülekezési törvény hatályos szövege, kezében plajbász és retus. Akció indul!
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu