Meglepô módon nem olyan régen, úgy fél évvel ezelôtt. Elkezdett foglalkoztatni Petôfi, és éppen ez a korszaka. A Dicsôséges nagyurak, a Nemzeti dal, az Ezernyolcszáznegyvennyolc, a 15-dik március, 1848. Megdöbbentô, hogy ebben a politikailag nagyon suru idôszakban Petôfi mennyire együtt volt az eseményekkel. Azt hiszem, ez egyedülálló pillanat a világirodalom történetében. Hogy egy nagy költô nagy verseket írjon, amelyek közvetlenül formálják a történelmet. A Nemzeti dalt 13-án írta, és két napra rá már szórólap volt a múzeumkertben.
Ha egyáltalán azt nyomtatták ki, mert kézirat az nem volt…
Ezt nem is tudtam…
Könnyen lehet, hogy ott helyben nyerte el végsô formáját.
Ha így volt, az még elképesztôbb. Ugyanakkor ebben a rögtönzött egyszeruségben is tökéletesen profi diplomata volt. Gondolj csak a Dicsôséges nagyurakra, amit a Nemzeti dal elôtt írt! Abban is micsoda fordulatok vannak: egészen durva, plebejus fenyegetés, aztán a hirtelen felkínált békejobb. A lehetséges kompromisszum. Majd újra: ha megszegnétek szavatokat, akkor nincs kegyelem! Egyetlen versben lejátszódik egy diplomáciai tárgyalás, egy stratégiai dráma.
Szerinted ez megtöri a verset?
Ellenkezôleg! Közben az egész úgy hat, mint egy ember belsô monológja, holott egy profi politikus tesz itt ajánlatot. Petôfit újraolvasva mindenekelôtt az járt a fejemben, hogy a gesztusrendszer radikális változását tapasztalhatjuk nála. Nem is a politikai kérdés az igazán izgalmas. Mondok két párhuzamos példát. Az egyik politikai vers, 1848-ból: „Dicsôséges nagyurak, hát hogy vagytok?” Az egyik legfenyegetôbb, mégis finoman kidekázott politikai üzenet. A másik családi vers, az István öcsémhez 1844-bôl: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?” Mindkettôben olyan közvetlenség, olyan személyesség jelenik meg, ami példátlan volt korábban, nemcsak a magyar, hanem, azt hiszem, az európai költészetben is.
És a megszólítás, a felütés majdnem ugyanaz, noha a két vers hangvétele homlokegyenest ellenkezô.
A Nemzeti dalban is az indítás a legdöbbenetesebb. Az a már-már kaszárnyai magától értetôdés. Az elsô sor úgy robban, mint egy parancsszó, mint az ébresztô vagy a riadó: „Talpra magyar, hí a haza!” Pedig itt mégiscsak arról van szó, hogy forradalom lesz, hogy emberek fognak meghalni. „Sehonnai bitang ember, / Ki most ha kell, halni nem mer.” Mégis olyan magától értetôdô, mint egy laktanyai ébresztô. Ezt, hogy adott esetben meg kell halnunk, úgy közli, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. „Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.” Ilyet el sem lehet képzelni…
A legfurcsább talán az a négy sor, amikor a fényes kardot állítja szembe a rablánccal.
Ez a rész a verbunkosok szemtelenségét juttatja eszembe. Voltaképpen esztétizálni kezd. Pedig arról van szó, hogy háború lesz, és errôl csak annyi a mondandója, hogy „Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart.” Pimasz, verbunkos hang, amely a legközönségesebb virtusra apellál. Csak persze a kockázat is nagyobb. A lánc kényelmetlen ugyan, de ha az ember kezében kard van, akkor a másik oldalon is kardot lóbál az ellen.
A vers alkalomra készült, és nagyon különbözô embereket kellett megszólítania. Petôfi egyébként hihetetlen érzékkel tudta megragadni az emberek politikai hangulatát.
Ráadásul szinte a pofátlanságig elmegy. Vegyük ezt a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” Ez igazi szemtelenség, mert erre nem lehet azt válaszolni, hogy legyünk rabok. Utána viszont szó sincs választásról, hanem azonnal jön az eskü: „Rabok tovább nem leszünk.” Méghozzá refrénként.
Arra gondolsz, hogy valójában nem lehet választani, mégis úgy látszik, mintha az eskü a döntés, a választás következménye volna? Ez nagyon egyszeru retorikai fogásnak tunik.
Az is. Sôt meg merem kockáztatni, hogy nagyon bátor és gátlástalan demagógia.
A szó legrosszabb értelmében. Úgy állítja be az eskü szövegét…
…mintha mi választottunk volna. Mégis hiteles, hiszen arról szól, hogy a gesztussal mi konstituáljuk a szabadságot. Azzal, hogy deklaráljuk, hogy szabadok vagyunk, már voltaképpen azok is vagyunk. Ezáltal, és abban a pillanatban.
Azért az nem triviális kérdés, hogy mi is ez a szabadság igazából, ami eljött hozzánk, vagy aminek az eljövetelére esküszünk. Ha jobban megnézi az ember magánál Petôfinél, akkor az nem más, mint valami hétköznapi idill.
Mondhatni kispolgári világ. Az ember nyugodtan éldegél a feleségével, és békén van hagyva. Rendszerint az utópiákban is így muködik a dolog. Ott van a múlt, vagyis a rabság története, amelyet elsöpör a forradalom kataklizmája, majd eljô a szabadság, ami voltaképpen nem más, mint a hétköznapok boldogsága. Petôfiben benne van ez a kettôsség. Egyfelôl benne él ebben a lázas világtörténelmi vízióban, másfelôl ott van a családi idill, az ifjú feleség. Valahogy úgy képzeli, hogy egy hatalmas vállalkozással mindörökre el kell söpörni a zsarnokságot, mert az áll egyedül útjában annak, hogy a kertjeinket muveljük.
Viszont abban a pillanatban, március 15-én a rabság és a szabadság valóban választás kérdéseként merül fel. Van két sora a Szilveszter éje 1947-ben címu versébôl: „Csak a zsarnok s a szolgalélek, / e kettô az én ellenem, / S én zsarnokoknak s rabszolgáknak / bocsássak meg? …nem, sohasem!” Ez ma már annyira evidens, hogy nem érezzük át a dolog tétjét. Már a kisgyerekek is ezt vágják öntudatosan az arcunkba, ha sokallják az atyai szigort.
A XIX. században viszont ez még nem volt evidens, az egész század errôl szól. Petôfi ráadásul tele van mai szóval voluntarista elemekkel. Az eskütétel, a szabadság deklarálásának pökhendi gesztusa is ilyesmi. De a legjobb példa a néhány héttel korábbi, A tél halála címu verse: „Durva zsarnok, jégszivu tél, / Készülj… készülj a halálra, / Jármodat megunta a Föld…” Ez ugyanaz az elképesztô szemtelenség. Megunta a telet, és kész. „Meg fogsz halni, vad, bitor tél! / Addig él csak minden zsarnok, / Míg magok alattvalói / Szabadságot nem akarnak; / Hogyha egyszer a raboknak / Akaratja ki van mondva, / Összeomlik börtön és lánc, / S elenyészik híre-hamva.” Ez, nincs rá jobb kategória, tájleíró vers, február végérôl, ami persze romantikus allegória is, amint a természeti képet drámai szituációba szuszakolja. Olyan, mint a zsurnalisztikai közhely Tél tábornokról. A döbbenetes az, hogy ezt a fantázia szülte képzetet, elméleti szituációt alig két héttel késôbb a valóságban is eljátssza. Márciusban azonban már választani kell. Radikális döntést hozni. Ez adja a Nemzeti dal pátoszát. Hogy nem szabad elszalasztani az alkalmat, mert akkor örökre elveszünk. Petôfi rettenetesen siet. 15-én már azt írja: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink, / Huszonnégy óra alatt.” Szörnyen büszke magára. A Nemzeti dalban is borzasztóan fontos neki az a sor, hogy „itt az idô, most vagy soha”. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a történelmi pillanat elmúlik. Tudta, van olyan, hogy forradalmi helyzet, még akár a szó marxista értelmében is. Az emberek turnek, ameddig turhetnek, de ha a pillanat elmúlik, és nem történik semmi, akkor tovább fogják turni a turhetetlent. A forradalmat nem lehet jegelni.
Petôfi tele van „most”-okkal. Azt hiszem, ez szoros összefüggésben van azzal, hogy az akaratnak nincs ideje. Az ember habozik, mérlegel, majd dönt, de abban a pillanatban minden megváltozik.
Magyarán az akaraton múlik minden, jobban mondva az akarat kinyilvánításán. Ez az, amit naiv voluntarizmusnak neveznék. Ugyanakkor ennek a pillanatnak megvan az apoteózisa is. Petôfi szinte azonnal megcsinálja az önelemzést: „S te, szivem, ha hozzád férne, / Hogy kevély légy, lehetnél! / E hôs ifjuság vezére / Voltam e nagy tetteknél.” Mit mondjak, ezért a pillanatért érdemes volt élni.
A „most”-nak varázslatos ereje van: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer.”
És nem általában halni, hanem most. „Kinek drágább rongy élete…” Bagatell! Mi az? Hát istenem, meghalunk! De ebben a retorikai lendületben ez a hiteles.
Szerinted nincs ebben hôzöngés?
Petôfi nem csak hôzöng. Hihetô, hogy van olyan pillanat, amely pótolhat egy egész életet, egy egész élet helyébe állhat. És utólag persze tudjuk, hogy szó sincs hôzöngésrôl, valóban kész volt meghalni. Sôt itt is, de máshol is van egy olyan vonulata, amely azt sejteti, hogy voltaképpen alig várja.
„Ott essem el én, a harc mezején.”
Így van. Ebben a korábbi versben azért van valami hôzöngés. De a Nemzeti dal esetében ki van fejtve egy világosan értelmezhetô feltételrendszer, amelyben a halál vállalása teljesen hihetô, majdhogynem ésszeru.
Amellett számos filológiai bizonyítékunk is van arra, hogy ez nem egyszeruen hôzöngés. Bem apó minden erôvel igyekezett a hátsó vonalakban tartani, de nem sikerült neki. Petôfit hajtotta valami a harc surujébe, talán mert nem bírta volna elviselni, hogy nem konzekvens személyiség.
A hôzöngés rossz szó. Inkább meggondolatlanság.
Azt is tudjuk, mint ezt a Felhôk-ciklus is mutatja, hogy pszichológiai nyelven szólva súlyosan depressziós alkat volt. A halálvágy innen is fakadhat. A romantikus apoteózis mellett tehát ott van ez az ijesztôen hiteles halálvágy vagy haláltudat: „S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra, / S ott hagyjanak engem összetiporva.” Rémületes. Fôleg az, hogy tudjuk, be is következett…
Itt mégis másról van szó. Nem valami romantikus, depressziós, általában vett spleenrôl, ami túl van a racionális megfontoláson. A Nemzeti dal követelményrendszere, a hazaszeretet és a szabadság diktátuma az, amely ezt a haláltudatot vagy
-vágyat is rendszerbe illeszti. Az ember életét valamilyen nézetrendszer vezérli, és az élet, bármely élet, végsô soron egy pillanatban csúcsosodik ki. Ha ez a pillanat megvan, akkor a halál értelme is a helyére kerül.
Sokakban, például a kortársak közül Jókaiban is felmerült a kérdés, milyen lett volna Petôfi, ha túléli. Milyen lett volna 1860-ban mint lapszerkesztô vagy mint képviselô. El lehet ezt egyáltalán képzelni? Vagy azon a megismételhetetlen napon túl már nem várt volna rá semmi? Hogy abban a néhány hónapban megtörtént vele mindaz, ami egyáltalán megtörténhetett?
Petôfi egyrészt csak ebben a végletesen militarizált, mozgósított állapotban érezte otthon magát, ugyanakkor csak az ideális végkifejlet volt számára elfogadható. Nézd meg az Európa csendes, ujra csendes haragos, szinte dühödt kitörését, vagy a vereségeket szapuló verseit 1848–49 fordulóján. Állandó készültségben kell élni: „És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell” – írja a XIX. század költôiben. Ez a korai szocialistákra is jellemzô, önmagáért való ethosz, amitôl Petôfi szintén nem állt távol. Úgyhogy nem tudom, mi lett volna, ha túléli, hogy azt hogyan élte volna túl.
Ha már az állandó készültségrôl, mozgósítottságról, forradalmi hevületrôl van szó, említsük meg, hogy nem állt távol tôle az erôszak sem…
Bizony nem. Az Akasszátok fel a királyokat! számomra kicsit ijesztô vers: „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél…” Velôs és horrorisztikus elôadás, nem beszél mellé. Talán azt is mondanám, hogy enyhén szadisztikus vers. A forradalom – jó, tegyük föl – elkerülhetetlen rémtettei fölött lelkesedni kicsit perverz dolog. Visszataszító. És Petôfinek ez láthatóan tetszett…
És a vers? Az is visszataszító?
A vers jó. A benne megnyilatkozó személyiség ijesztô egy kicsit.
Hogyan lehetne feloldani ezt a kettôsséget?
Baudelaire Egy dög címu verse a lehetô leggusztustalanabb dologról szól, egy rothadó, felbomló állattetemrôl, és a vers gyönyöru…
Naplóbejegyzései is sejtetik, hogy Petôfi nem volt éppen pacifista: „Én forradalomnak tartok minden erôszakos átalakulást. Márpedig mi erôszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Táncsics kibocsátását.” Büszke rá.
Világos. Hát Petôfi jakobinus volt. Sôt a naplójában enyhe szadista humorral írja, hogy a helytartótanács reszketni méltóztatott. Élvezi a helyzetet, hogy ezek jól be vannak szarva. De a Nemzeti dalból hiányzik ez a fajta erôszakkultusz. Sôt nagyon kiegyensúlyozott politikai tartalma van. Nem véletlen, hogy ezt a verset minden rezsim legalábbis el tudta viselni.
Mire gondolsz?
Nincs szó benne erôszakról. Rendben van, a harcot vállalni kell, de a lényeg az, hogy rabok tovább nem leszünk. És van benne egy erôs historizáló elem, amely összekapcsolja a kárhozott ôsapákat, akik szolgaföldben nem nyughatnak, az unokákkal, akik már egy szebb jövôben élnek. A történeti elemet kétfelé is kiterjeszti, ezáltal létrejön egy generációkon és korszakokon átívelô kontinuitás. Valódi történeti eszkatológia. Ami egyébként majdhogynem kötelezô toposz is volt. A régi dicsôség és az abból fakadó kötelezettség. De Petôfinél az hitelesít mindent, hogy valami abszolút személyessége van. Ezek politikai tézisek is, programnyilatkozatok is, de ugyanakkor a verstanilag sodró lendület, a szellemes rímelés és szellemes forma abszolút személyessé teszi. Látszik, hogy élvezettel van megcsinálva, emiatt nincs az az érzésed, hogy valami kötelezô penzumot teljesítene.
Nem tudom, feltunt-e neked, hogy egy kicsit furcsa grammatikailag a második versszak. Az ôsapáink azért kárhozottak, mert szolgaföldben nyugszanak. Tehát ôket is meg kell váltanunk. Kettôs áldozatot kell hoznunk. Az ôsapákat is meg kell váltani visszamenôleg, újra szabaddá kell tenni a földet, hogy ôk szabad földben nyughassanak, és az unokák számára is, hogy ott legyenek a mi sírjaink, ahova leborulhatnak.
A szabadság mint megváltó: visszatérô motívum. És az az utolsó verszakban: „Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.” Ez is abszolút személyes. Ráadásul elôre szentté avatja magát és a generációját. Ebben a perspektívában a hazáért meghalni, az tényleg apoteózis. Hiszen „áldó imádságról” beszél. Kell-e ennél több?
Hogyan lehet ezt a pátoszt politikailag egyensúlyban tartani? Hogy fér meg mindez egy versben?
Azt hiszem, hogy pontosan ez különbözteti meg az agitkától, hogy az elsô strófa úgyszólván világos program. Arról szól, hogy mi a pillanat követelménye. Mit kell most azonnal tenni. Utána jön a historizáló strófa az ôsapákról, akiket meg kell váltani, hogy Walter Benjamin-osan fejezzem ki magam. Aztán megint a buzdítás, majd a verbunkos esztétizálás. Végül az apoteózis. Dinamikus és feszes konstrukció.
Viszont a versben, ha megnézzük, nagyon kevés politikai tartalom van, azon túl, hogy van egy egyszeru választás.
Hogyne, programot nem ad, csak annyit, hogy most cselekedni kell, és most kell cselekedni. Azt, hogy mi az evidens.
Ezért is lehetett sokféleképpen kihasználni…
De ez azt feltételezi, és ezért is egyedülálló politikai vers, hogy egy hatalmas evidenciaháttérre támaszkodhatott. Szóval ezen mindenki rögtön értett valamit.
Ráadásul lehet, hogy teljesen ellentétes dolgokat.
Igen, de mégis határozott jelentése volt mindenki számára. Érdekes, hogy a szabadság a korabeli publicisztikában elsôsorban közjogi fogalom volt, itt viszont egyértelmuen metafizikai értelme van. Lehet, hogy ezt a hallgatóság meg sem értette, viszont nem szukíti be a jelentést. Mindenki arra gondolhatott, amire akart. Az ilyen típusú politikai versnek ebben a hatásmechanizmusban van az óriási ereje. Bizonyára tucatnyi politikai csoportosulás és nézet volt. De azt, hogy haza és szabadság, egyszeruen nem lehetett vitatni. És szándékosan nem mond többet.
Van szerinted hatásában ehhez hasonlítható politikai vers a magyar irodalomban?
Nincs. Ady napi szinten uzte a versben írt politikai publicisztikát a Népszavában, de soha nem találkozott össze így egy történelmi pillanattal.
A Nemzeti dalban szinte egyetlen olyan motívum sincs, amit már ne írt volna meg korábban. Még ez a talpra ugrás is megvan az Olaszország címu versben: „Megunták végre a földön csúszást, / Egymás után mind talpon termenek, / A sóhajokból égi háború / Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek.” Petôfi nézôpontjából tehát ez nagyon telített költemény. Ô pontosan tudta, mit ért alatta, mégis alkalmas volt arra, hogy mindenki mást lásson bele.
A vers azért zseniális, mert surítetten és könnyen emészthetôen tálalja a toposzokat és trivialitásokat. Rögtön fogyasztható.
Van néhány toposz, amit aztán utólag kifejt. Például a Magyarok istene címu versben.
Biztos, hogy a Nemzeti dalt olyan versnek szánta, ahol utána fogják mondani a refrént. Ez arra lett kitalálva. Megint egy olyan általánosság, ami képes integrálni. A magyarok istenére én is hajlandó vagyok esküdni, hogyha valamilyen tisztességes célról van szó, noha nem vagyok hívô ember. Annyira egyszeru és annyira nem válik partikulárissá, nem beszukítô sehol, hogy bárki vállalhatja. Számít a tömeghatásra, arra, hogy a tömeg mondani fogja a refrént.
Szerinted miért dal a Nemzeti dal? Merthogy nem dal.
A cím két szempontból furcsa. Petôfi mint egyén intézményesíti magát. Kicsit olyan ez, mint a Nemzeti Színház, Nemzeti Bank, Nemzeti Kaszinó. Ez pedig a Nemzeti dal, és kész. Már megvan. Hogy miért dal? Talán a refrén skandálhatósága miatt. Mert amúgy a legkevésbé sem dalforma. Eleve túlságosan diszkurzív szöveg ahhoz, hogy dal legyen, túl tételes és kifejtô.
Ez is megkapó, ahogyan kijelölte magát nemzeti intézménynek: „Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet… / Napoleon dicsôsége, / Teveled sem cserélek.” – írja még aznap, a 15-dik március, 1848 címu versében.
Egyszeruen vindikálja magának a vezérséget. Ami azért a tények tükrében nem egészen magától értetôdô. Kétségkívül ô volt a nap egyik legdinamikusabb és katalizáló figurája, de fogja magát, és egyszeruen a saját napjának nyilvánítja. Úgy éli meg, mint a saját személyes diadalmenetét. Viszont gondolj bele: ebben a versben nincs kimondva, hogy tulajdonképp mi is ez a március 15-e. Teljesen kiszakítja magát az aktuális történelmi keretbôl. És a végén megelôlegzi magának és nemzedékének a szentté avatást, amivel valóságos teológiai buntényt követ el.
Meghökkentô, hogy milyen surun fordulnak elô nála szakrális metaforák ebben a teljesen világi közegben.
A szabadság mint megváltó, a forradalom mint az ítélet napja, a vereség mint apokalipszis.
Azt hiszem, egyszeruen arról van szó, hogy a forradalmaknak valahogy nem alakult ki egy saját metaforarendszere. Szükségük volt rá, hogy a vallástól kölcsönözzék ezeket a szakrális elemeket. A forradalom mindig valamilyen vallást hoz létre. A francia forradalomban is megszületik az Ész istennôje. Ugyanakkor rettenetesen radikális, amikor összefonja a történelmi vagy politikai idôszeruséget a szakrális idôvel, az ítélet idejével. Március 15-e egy politikai konstellációnak az idôpontja, de egyben az ítélet itt-és-mostja. Nincs kimondva, de a hangvétel magával hozza ezt az apokaliptikus retorikát. Valószínuleg már a korabeli hallgatók is rendesen félreértették Petôfit, vagy nem azt értették, amit Petôfi gondolt.
Fogalmuk sem volt, valójában mirôl beszél?
Nem, de szerintem csak ezt az egyszerubb értelmét fogták fel, amire utaltam: hogy ez a cselekvés órája, hogy zsurnalisztikusan fejezzem ki magam.
Az apokaliptikus pátosz magyarázná a bevezetés nélküli esküt? Ha ugyanis csak a politikai szituációt nézzük, akkor nem biztos, hogy logikus mindjárt esküdni is valamire.
Éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy van egy pimasz logikai bukfenc benne: „Válasszatok!” Miközben szó nincs választásról, hanem máris esküszünk az egyik alternatívára.
Petôfi számára ez azért logikus, mert valóban ez a végítélet.
Biztos, hogy van valami eszkatologikus háttere is az egésznek. Miközben hihetetlen energiával szervez, állandóan nyüzsög, intézkedik, vagyis tényleg csinálja is a dolgokat, az utolsó versben vészesen elkomorul: „Szörnyu idô, szörnyu idô! / S a szörnyüség mindegyre nô. / Talán az ég / Megesküvék, / Hogy a magyart kiirtja.” Ez valódi apokaliptikus látomás. Az orosz invázió számára az apokalipszis. De ez a misztikus, vallásos hevület sem állt távol a korai szocialistáktól.
Mit gondolsz, van olyan versed, szerinted, amelyik hasonló történelmi katalizátorként muködött?
Nincs. A Nagy Imrérôl írott versemet elmondta Vallai Péter a köztársaság kikiáltásakor. Tehát az az egy versem az egyetlen, ami közvetlenül ilyen módon belekerült egy politikai történés kellôs közepébe, de akkor nem is voltam Magyarországon. Bonnban voltam egy kórházban. De ez csak annyiban hasonlít, hogy valóban egy nagy politikai fordulat alkalmából elhangzott egy versem. De semmiképpen sem volt ennek a politikai fordulatnak aktív eleme. Hiszen Nagy Imre akkor már csak egy emlék vagy hivatkozási alap volt. Bár nem is mindenkinek volt az. Azt hiszem, ez volt az egyetlen versem, amiben benne van az az októbrista hagyomány, amit én máig is képviselek, és amely egy történelmi fordulatban megjelenhetett. Erre, mi tagadás, büszke vagyok.
És nem hiányzik ez az érzés? Az, hogy a versed közvetlen mozgósító erôvel bírjon?
Nem, éspedig korántsem szerénységbôl vagy ambícióhiányból, hanem mert úgy gondolom, hogy a politika valahogy túl bonyolulttá vált. Ma az újságírás vagy a politikai beszéd inkább képes akár forradalmi jellegu politikai tartalmakat is közvetíteni. Ha a mai Magyarországot elnézem, nehezen tudok elképzelni komoly változást, leszámítva az ide-oda kilengéseket választásonként. Nem tudok elképzelni olyan érzelmi energiákat mozgósító változást, ami versbe kívánkozna. És nincs is rá szükség. A politikai vers muzeális mufaj.
Mi szeretjük a múzeumokat…
Persze. De úgy gondolom, a politikai verset feltámasztani nem lehet. Nem támadhat új Petôfi. Talán ez annak a jele, hogy túl bonyolulttá vált a világ, ami nem biztos, hogy feltétlenül jó, de tény.
A költészet lehetôségeihez képest nem jó, vagy a világból általában is kiveszett valami fontos dolog?
Ez csakis annyit jelent, hogy a költészet elveszített egy fontos területet. A politikát mint anyagot vagy témát a költészet számára a szatíra világában tudom csak elképzelni.
Miért?
A lírai költészet általában nagy érzelmi energiákat szokott felszabadítani. Erre szerintem a politikában ma sem lehetôség, sem szükség nincs. Viszont el tudnám képzelni a római költészet szatirikus vonulatának továbbélését vagy felélesztését. Ez engem is foglalkoztat. De ahhoz, hogy az ember szatirikusként közelíthessen, könnyedségre és fölényhelyzetre, távolságtartásra van szükség. Ez bennem még nincs meg, túlságosan benne voltam, mondjuk még az Antall-kormány alatt is. Az MSZP–SZDSZ-koalíciót leginkább untam, arról különösebb mondanivalóm nincs, ami jelenleg van, azzal kapcsolatban lassan kezd forrni bennem az epe, úgyhogy még eltarthat egy darabig, amíg beindítja a szatírát.
Petôfi politikai verseiben is nagyon jelentôs a szatirikus elem.
Petôfiben legjobban ezt a hihetetlen széles skálát csodálom.
A szatírától a pátoszig és a szinte gügye prózaiságig. Petôfi zsenialitásához hozzátartozott az a közvetlenség és gátlástalanság, amihez se nekem, se másnak nincs manapság bátorsága.
Mit értesz gátlástalanság alatt?
Azt, hogy úgy és arról írok, ahogy és amirôl éppen kedvem tartja. Na de ehhez nagyon speciális tehetség kell, nehogy valami magánjellegu gügyeség süljön ki belôle. Petôfi nemcsak a mufaji tágasságában volt egy univerzum önmagában, hanem a személyiség sokrétuségében is. A pattogós, harcias, kemény racionalista Petôfi mellett ott van egy határozottan depressziós, olykor nyomasztó Petôfi is, ami valahogy sokkal kevésbé vonja magára az olvasók figyelmét. És még valami, amit én különösen a magyar költészet átlagához képest rendkívül méltányolok Petôfiben: volt humora. Ez ma sajnálatosan hiányzik.
És miért nincs humor?
A belsô szabadság hiánya, a közvetlenség hiánya miatt. Mindenki túl komolyra veszi magát, kényszeresen igyekszik súlyos, veretes dolgokat kipréselni magából. Pontosan ezért hoztam fel ezt a párhuzamot az elején: „Dicsôséges nagyurak, hát hogy vagyok?” meg: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám.” Ugyanazon a közvetlen hangon ellenkezô irányokba lehet elindulni. Ez a belsô szabadság és fesztelenség, ami nagyon hiányzik. Mintha mindenki mufajelméletben gondolkodna. Jobb lenne, ha alanyban és állítmányban gondolkoznánk, ahogy Heltai Jenô javasolta egy a mainál zordabb korban a „népben-nemzetben” gondolkodóknak.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu