Az EMU megalakulásával eddigi tetopontjára jutott az ötvenes évek elején megindult integrációs folyamat. A tagországok e hosszú távú következményekkel járó lépésének magyarázatakor általában a gazdasági okokat szokás hangsúlyozni:
– az átváltási kurzusok bizonytalanságainak kiküszöbölésével és más akadályok elhárításával az EMU létrehozza belso piacát,
– megszunik a valutaváltásoknál felmerülo tranzakciós költség,
– a monetáris unió ösztönzi a nemzetgazdaságok fejlodését, s ezzel Európa esélye no a globális versenyben.
Valószínu tehát, hogy a tagországok gazdaságilag profitálni fognak az EMU-ból, feltéve persze, ha jól fog muködni. Ez utóbbi pedig attól függ, milyen politikát folytatnak majd a tagországok. Ez tehát bizonytalan, és a várható haszon is hosszú távon jelentkezik. A költségek azonban biztosak, óriásiak, s azonnal fizetni kell oket. Ezért kétlem, hogy a tagállamok beleegyeztek volna e messzire vezeto lépés megtételébe, ha a gazdasági megfontolások lettek volna döntoek.
A dönto ok
Az európai integráció folyamatában valójában kezdettol fogva a politikai szempontok domináltak. A dönto ok az ötvenes években az volt, hogy mindenképpen megakadályozzanak egy újabb, Németország és Franciaország közötti háborút.
E határozott háborúellenes törekvéstol indíttatva hat európai ország – Franciaország, Németország, Olaszország és a három Benelux-állam – kiemelt két, a hadviseléshez nélkülözhetetlen nemzetgazdasági szektort, nevezetesen a szénbányászatot és az acélipart, amelyeket aztán az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásával egy szupranacionális döntéshozó testület fennhatósága alá rendelt.
A szovjet expanziós fenyegetés elkerülhetetlenné tette a háború utáni újrafelfegyverkezést Európában, s ezen belül is a Német Szövetségi Köztársaságban. Hogy a német fegyverkezés a szomszédos nyugati országok számára is elfogadható legyen, René Pléven francia miniszterelnök áthidaló javaslatot tett: tereljék e folyamatot egy Európai Védelmi Közösség medrébe. Ez a közösség a Szén- és Acélközösséghez hasonlóan szupranacionális jellegu lenne, s korszakos lépést jelentene az Európai Politikai Unió létrehozása felé. A francia nemzetgyulés azonban 1954-ben elvetette a javaslatot.
Ez a döntés eltorlaszolta az európai politikai integráció felé vezeto közvetlen utat. Ekkor álltak elo – kerülo utat keresve – a Benelux-államok egy gazdasági integráció gondolatával, amely, mivel szupranacionális elemeket tartalmaz, elvezethet a végso politikai integrációhoz. Az új irányvonalat a Szén- és Acélközösség tagországainak külügyminiszterei léptették életbe a közösség 1955 júniusában tartott messinai konferenciáján.
A franciák protekcionista tradíciói és az importvám eltörlésével kapcsolatos állandó vonakodásuk miatt az Európai Gazdasági Közösségrol folyó tárgyalások már eleve kudarcot vallhattak volna, ha nem jönnek közbe bizonyos politikai események. Az 1956-os szuezi brit–francia intervenció világosan megmutatta, hogy mindkét ország elvesztette nagyhatalmi státusát. A két ország különbözoképpen reagált erre. Nagy-Britannia, bár zokon vette, hogy az Egyesült Államok nem támogatta, külpolitikáját mégis az amerikainak rendelte alá. Franciaország viszont szoros együttmuködésre lépett Németországgal (a szuezi válság idején Adenauer kancellár nyíltan kifejezésre juttatta szolidaritását, ami Eisenhower amerikai elnöknek eszébe sem volt), és felgyorsította az Európai Gazdasági Közösségrol folyó tárgyalásokat.
Utak Róma felé
A Európai Gazdasági Közösség, ahogyan azt az 1958-ban hatályba lépett Római Szerzodés elorevetítette, nem terjedt ki a pénzügyi integrációra. Maga a téma már a hatvanas években fölmerült, hogy aztán soha ne is kerüljön le a napirendrol. És ennek számos oka volt.
Az egyik: a nemzetközi pénzügyi rendszerben egyre súlyosbodó feszültséget idézett elo az, hogy az Egyesült Államok a vietnami háború következtében növekvo fizetésimérleg-hiánnyal küszködött. Ez erosen kétségessé tette, hogy a stabil átváltási rátát biztosító Bretton Woods-i rendszer még sokáig érvényben tud maradni. Az Európai Gazdasági Közösség tagországait ez arra indította, hogy készüljenek egy európai monetáris megállapodásra: elvégre nem engedhetik meg maguknak az árfolyamok egymással szembeni szabad lebegtetését, miközben mind jobban függenek egymástól.
Még fontosabb volt az Európai Gazdasági Közösségen belüli feszültség: Németország gazdasági nagyhatalmi státusra tett szert, ami a német márka fokozatos erosödésében tükrözodött. A francia frank viszont érezhetoen gyengült, különösen az 1968. májusi, De Gaulle ellen irányuló diákmegmozdulások után. Az Adenauer távozását követoen amúgy is egyre huvösebbé váló francia–német kapcsolatok ekkorra még inkább megmerevedtek. Willy Brandtra, az 1969 októberében hivatalba lépo új német kancellárra várt a feladat, hogy orvosolja a helyzetet. Ráadásul mivel Willy Brandt politikai programjának egyik legfontosabb pontja az Ostpolitik, az új keleti politika, tehát a szocialista blokkhoz fuzodo viszony normalizálása volt, nyugati szövetségesei, különösen az USA és Franciaország eleve gyanakvással kezelte a Kelet irányában tett német gesztusokat, miközben a német parlamentben ez a kezdeményezés ugyancsak eros ellenzékre talált. Brandt belátta, hogy a keleti politika csak akkor lehet sikeres, ha a nyugati szövetségesek is elfogadják. Ebben a kontextusban kell értelmezni az 1969 decemberében lezajlott hágai európai csúcstalálkozót. A csúcstalálkozón a résztvevok kinyilvánították: egyetértenek egy Gazdasági és Pénzügyi Unió fokozatos megteremtésének gondolatával. Németország elvileg készséggel vállalta az eros német márka és a többi tagország valutájának fúzióját, hogy ezzel is csillapítsa a francia aggodalmakat, különösen a növekvo német monetáris ero miatt.
Ezzel a fejleménnyel a politikai játszmák olyan sémája alakult ki, amely azután késobb is újra meg újra muködésbe lépett. A pénzügyi integráció valójában csak Németország számára igazi engedmény, mivel csak ez az ország veszti el ténylegesen is monetáris önállóságát e lépés következtében. A pénzügyi unió kialakulási folyamata mindig akkor gyorsult fel, amikor Németországnak szüksége volt Franciaország támogatására valamely, Németország számára létfontosságú ügyben.
– 1978-ban Helmut Schmidt kancellárt a Carter-kormányzat kiszámíthatatlansága miatti aggályai indították arra, hogy szorosabbra vonja a német–francia kapcsolatokat, ami végül is az európai monetáris rendszer létrejöttét eredményezte.
– 1988-ban Franciaország javaslatára megkezdodött az Európai Központi Bank létrehozásának vitája. Németország pozitívan reagált. Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése új lendületet adott a patthelyzetben lévo kelet–nyugati kapcsolatok kibontakozásának. Németország nem akart kimaradni ebbol a folyamatból, bár a keleti nyitást nagyon szerette volna kiegyensúlyozni azzal, hogy Nyugaton legalábbis ugyanolyan dinamizmussal halad az európai integráció. Ennek eredményeként jött létre a Delors Bizottság, amelynek jelentése végül is a Maastrichtban teto alá hozott szerzodés gerincét képezi.
– 1989 végéhez közeledve a német egyesülés hirtelen karnyújtásnyi távolságba került. Franciaország némi habozás után kész volt a támogatásra, azzal a feltétellel, ha ezzel felgyorsul az integráció folyamata. Németország a támogatásért cserébe elfogadta a Kormányközi Konferencia megnyitásának idopontját: erre azért volt szükség, hogy módosítsák a Római Szerzodést, amely a Gazdasági és Pénzügyi Unió megalapításának elofeltétele volt.
Franciaországnak köszönheto tehát, hogy a pénzügyi integráció ennyire központi szerepet játszik az európai integrációban. A franciák nehezményezték, hogy Németország domináns pozíciót élvez a pénzügyi döntéshozatalban. Mivel azonban semmilyen más módon nem tudták a kívánt eredmény reményében befolyásukat érvényesíteni, az alábbi következtetésre jutottak: csak akkor érhetnek el változást, ha a pénzügyi döntéshozatal nemzeti szintrol európai szintre, a megalapítandó Európai Központi Bankhoz kerül. A Gazdasági és Pénzügyi Unió alternatívája valamilyen, a német márka uralta övezet kialakítása lett volna, ahol is a német érdekek alapján születo Bundesbank-döntések, vagyis egyedül a németországi helyzet határozta volna meg az egész európai unió pénzügyeinek alakulását. Franciaország számára hosszú távon politikailag elfogadhatatlan lett volna, hogy belpolitikáját lényegében külso kényszerek határozzák meg.
Német engedmény – francia igény
Németország szempontjából, mint föntebb megállapítottuk, a Pénzügyi Unió igazi engedmény. Olyan engedmény, amelybe beleegyezett – vagy legalábbis beletörodött. Németország – centrális földrajzi helyzete és közelmúltbeli történelme miatt – elsodleges fontosságot tulajdonít a további politikai integrációnak. Ennek azonban, Franciaország szemszögébol tekintve, elofeltétele a pénzügyi integráció. A német közvélemény jelentos részét viszont nagyon érzékenyen érintette a német márka feladása. Jól emlékeznek a század két katasztrofális inflációjára, s épp a márkát tekintették a háború utáni prosperitás és sikertörténet kulcsának. Az EMU csak akkor lesz elfogadható számukra, ha biztonsági garanciát kapnak arra, hogy nem kerül veszélybe a pénzügyi stabilitás. E biztosíték érdekében Németország két feltételhez ragaszkodik:
– A jövobeli Európai Központi Bank az árak stabilitását tekinti a legfobb céljának, ugyanakkor nem engedi, hogy ez politikai utasítások vagy politikai nyomás eszköze legyen
– A kormányokat szerzodés kötelezi arra, hogy akadályozzák meg vagy mérsékeljék a közszféra túlságosan nagy deficitjét.
Ezeket a feltételeket elfogadta a többi EU-ország is. Ugyan nem mindegyik meggyozodésbol tette ezt, de belátták, hogy a német közvélemény máskülönben nem fogadná el az EMU-t. Különösen Franciaország szempontjából vetodött fel a kérdés: nem áll-e ellentétben saját céljaival és érdekeivel egy olyan EMU, amelyen belül megengedhetetlen az Európai Központi Bankra történo nyomásgyakorlás, az egyes nemzeti közkiadások mértékét illetoen pedig szigorú korlátozások vannak érvényben. Ezt a helyzetet két ponton próbálták orvosolni:
– Franciaország számos alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy a maastrichti szerzodés amolyan laza, kompromisszumos nyelven íródjék, így lehetoség nyílik arra, hogy a franciák a szerzodés végrehajtásakor saját értelmezésüket helyezzék elotérbe.
– Franciaország szigorúnak aligha nevezheto módon értelmezte a szerzodésbe foglalt konvergenciakritériumokat, amikor megegyezésre kellett jutni arról, hogy mely tagországok nyerjenek felvételt az EMU-ba. Ez volt a biztosíték arra, hogy az EMU nem egy Németország körüli szuk elitklubként fog indulni, hanem jóval nagyobb csoportként, amelyben a német befolyás jóval kisebb, és a német álláspont leszavazható.
Ugyanebben a megvilágításban kell vizsgálnunk azt is, miért ragaszkodik annyira Franciaország ahhoz, hogy az Európai Központi Bank élére francia nemzetiségu elnököt válasszanak. Pierre Moscovici, az európai ügyek minisztere egy az International Herald Tribune-ban 1998. május 14-én megjelent interjújában két tényezovel indokolta ezt az óhajt. Egy francia ECB-elnök – mondta – beleillik az európai csúcsvezetok széles alapokon nyugvó egyensúlyi modelljébe, ami jótékonyan hat a francia–német kapcsolatokra és az integrációs kilátásokra. Franciaország azt is hangsúlyozni akarta – tette hozzá –, hogy az ECB elnökét az állam- és kormányfok nevezik ki, s nem egyszeruen csak a többi központi bankos kéri föl erre a munkára. Más szóval az volt a céljuk, hogy helyrebillentsék a francia–német egyensúlyt, s hogy – francia szemszögbol nézve – megfelelo kapcsolatot alakítsanak ki az Európai Központi Bank és a kormányok között.
Egyensúlyi kényszerek
Az igazi kérdés persze az, hogyan fog funkcionálni az EMU a késobbiekben. Az átmenet meglehetosen simán lezajlott. Ha az EMU bevezetése nem lett volna rövid idon belül várható, valószínu, hogy az ázsiai, oroszországi és latin-amerikai gazdasági problémák Európában is árfolyam-ingadozásokat idéznek elo. Mindez azonban nem történt meg, ami tekintheto akár az EMU születés elotti sikerének is. Ám az igazi teszt majd csak késobb kezdodik, eredménye pedig attól függ, megoldódik-e a meglévo problémák sokasága – s ha igen: hogyan.
A Stabilitási és Növekedési Paktumban a tagállamok megállapodtak: a közpénzeket az egész ciklus alatt az egyensúlyhoz közel kell tartani, vagy többletet kell képezni, hogy teljesíthessék a túlságosan nagy deficit elkerülésére vállalt kötelezettséget. Ez a kötelezettség az EMU muködésének lényeges eleme. A részt vevo országok csak ennek érvényesülése esetén kerülhetik el a dilemmát: vagy restriktív intézkedéseket hoznak a ciklikusan visszatéro gazdasági visszaesések idején, hogy deficitjük ne léphesse túl a GDP 3 százalékában megállapított plafont, vagy pedig megszegik a plafonérték betartására vállalt kötelezettséget. Jelenleg gazdasági lassulás várható, bár ennek mértéke bizonytalan. S mivel a legtöbb ország nem tudta megteremteni a költségvetési egyensúlyt az EMU létrejötte elott, a fönti dilemmával talán nemsokára szembe kell nézniük.
Óhatatlanul befolyásolja az EMU muködését az a tény is, hogy távolról sem olyan homogén összetétellel kezdi meg ténykedését, mintha a konvergenciakritériumokat szigorúan alkalmazták volna. Ami a monetáris politikát illeti: ha majd a kamatláb növekedése szükséges lesz, ez jóval nagyobb mértékben fogja sújtani azokat a tagországokat, ahol az államadósság aránya és mértéke nagyobb. Ami pedig a költségvetési politikát illeti: a Stabilitási és Növekedési Paktum értelmében szankciókat alkalmazhatnak azokkal az országokkal szemben, ahol a közszféra deficitje túlságosan nagy, mégsem korrigálják. Mindig is kétségesnek tunt ellenben, bevetik-e valaha is ezeket a szankciókat: ezek célja inkább a megelozés, mintsem a baj kezelése. De mennél heterogénebb az EMU, annál kevésbé valószínu, hogy a prevenció muködni fog.
Politikai bázis nélkül
Végezetül egy alapveto kérdés, amelyre valójában sohasem adtak választ. Képes-e az unió hosszú távon muködni politikai unió nélkül, azaz megfelelo politikai bázis nélkül? Nincs precedens arra, hogy összemérheto súlyú országok megosztották volna nemzeti valutájukat anélkül, hogy valamiféle politikai egységet hoztak volna létre. Az Európai Unión belül is gyakran a további politikai integráció felé vezeto lépésként kezelik az EMU-t, de ez vitatott. Európai szuperállam még jó ideig nem jöhet létre, hiszen hiányzik a szükséges politikai és köztámogatottság. Továbbra is nyitott kérdés: miféle politikai bázisra van szüksége a Gazdasági és Pénzügyi Uniónak ahhoz, hogy életképes legyen?
Franciaország és Németország, az európai integráció eddigi motorjai, a jelek szerint egyetértenek abban, hogy a folyamatot a jövoben ki kell terjeszteni a politikai szférára, valamint körül kell bástyázni kül- és biztonságpolitikával. Abban azonban eltérnek nézeteik, hogy ez milyen formában valósítható meg. Franciaország, Nagy-Britanniához hasonlóan, inkább a kormányközi jellegu kooperációt szorgalmazza ebben a szférában, de – s ebben eltér a szigetországtól – nem ad hoc, hanem állandó és intézményesített kooperációt kívánna. Németország az integrációs folyamaton belül hagyományosan elonyben részesíti a szupranacionális elemeket. Mindkét ország figyelembe veszi, hogy ha a gazdasági unió muködoképes, akkor az a maga dinamizmusa révén megkönnyítheti a szóban forgó különbségek áthidalását.
Legvégül pedig néhány szót a „mélyítés” és a „bovítés” közötti kapcsolatról. A „bovítésnek”, azaz az EU-tagság közép-európai országokra való kiterjesztésének hagyományosan Németország a fo szószólója: arra helyezi a hangsúlyt, hogy ez a lépés hozzájárulhatna a közép-európai politikai stabilitáshoz. Ugyanakkor azonban úgy vélte, hogy ha a „bovítésre” „mélyítés” nélkül kerül sor, akkor az Európai Unió puszta vámunióvá csökevényesedik, s elveszti egységesíto befolyását. Franciaország kezdetben vonakodva reagált az Európai Unió északi, majd keleti irányú bovítésére, attól tartott, hogy egy ilyen kibovített unióban marginalizált helyzetbe kerülhet. Az új tagok felvételelét mint elkerülhetetlen lépést végül úgy fogadta el, hogy a „mélyítést” a „bovítés” alapfeltételeként kezelte – épp a marginalizálódás veszélyének ellensúlyozására.
A Gazdasági és Pénzügyi
Unió megalapítása a háború utáni
Európa történelmének egyik legfontosabb fejleménye
és – ez idáig – az európai integrációs
folyamat kulminációs pontja. Óhatatlanul nagy hordereju
következményekhez vezet mind a gazdasági, mind a politikai
szférában. Legfontosabb motívumai azonban inkább
politikai, mintsem gazdasági jelleguek. Egy hosszabb folyamat nélkülözhetetlen
részét képezi, melynek célja az, hogy Európa
politikai stabilitását garantálja. Csak akkor éri
el ezt a hatást, ha muködoképesnek bizonyul, s ez csak
akkor várható, ha a tagállamok készek lesznek
elfogadni és betartani az EMU-szerzodés alapjául szolgáló
elveket és szabályokat. Csak ekkor lehet az EMU egyesíto
s nem megosztó ero. Más tekintetben pedig hatása attól
függ, egyetértenek-e a tagországok azzal, hogy az integráció
hosszabb folyamat, melynek az EMU csak egyik állomása.
André Szász közgazdászprofesszor
1960 óta a Holland Központi Bank munkatársa, 1993–1994
között a bank elnökhelyettese volt. Ugyanezen idoszakban
az Európai Közösség Pénzügyi Bizottságának
tagja, személyesen is részt vett az EMU elokészítésében,
most jelent meg errol szóló könyve a Macmillan Pressnél
(The Road to European Monetary Union). 1990 óta az amszterdami egyetem
Európa-tanszékének professzora, a holland kormány
európai integrációs tanácsadója. Itt
közölt cikkét a Beszélo felkérésére
írta, angol nyelven.
Kronológia
Menetrend:
az euró bevezetésének legfontosabb állomásai
1998. május 1-3.
Az alapveto döntések meghozatala és a felkészülési folyamat kezdete
- Döntés az eurót bevezeto országok körérol.
- Az Európai Központi Bank (ECB) és az Európai Központi Bankok rendszere (ESCB) felállítása.
- A pénzcseréhez szükséges törvényi keretek és módosítások elfogadása.
- Az euróbankjegyek és -érmék nyomásának kezdete.
- Felkészülés a pénzcserére, különös tekintettel a pénzügyi és bankszektorra.
1999. január 1.
A Gazdasági és Pénzügyi Unió harmadik szakaszának kezdete és az euró megjelenése az átutalásos fizetési körben
- A részt vevo országok valutája és az euró közötti átváltási árfolyamok visszafordíthatatlan rögzítése.
- A monetáris politika delegálása az ECB-hez; a ESCB ettol kezdve minden pénzpiaci és devizapiaci tranzakciót euróban bonyolít le, és euróra váltja át partnerei számláit.
- A ESCB bevezeti a TARGET fizetési rendszert, és biztosítja az átváltást a visszafordíthatatlan konverziós rátán.
- Új, forgatható euró államkötvények kibocsátása.
- Az átutalásos fizetési kör egyéb területein a piaci szereplok döntésére van bízva az euró alkalmazása; az elozetes felmérések szerint azonban a már említett területek átállása az euróra ezeken a területeken is maga után vonja a közös valuta alkalmazását.
2002. január 1.
Az euróbankjegyek és -érmék megjelenése, a nemzeti bankjegyek és érmék euróra váltásának kezdete, a nemzeti valutában denominált számlák konvertálása eurószámlákra
- 2002. január 1-jei határidovel az euróbankjegyek és -érmék bevezetése.
- Pénzcsere a közületi, vállalati és háztartási szektorban.
Legkésobb 2002. július 1.
A nemzeti bankjegyek és érmék kivonása a forgalomból
- 2002. július 1-jéig minden szektorban végre kell hajtani a pénzcserét; a nemzeti valuták végleg kikerülnek a kistételes (számla-, bankjegy- és érme-) forgalomból is, de a nemzeti valutákban denominált bankjegyek és érmék a nemzeti jegybankoknál továbbra is átválthatók maradnak.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu