A húszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjébol elohívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörbõl. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi kollégisták gyerekmosolya. Mindig az itt és most, a dönto ütközet… A végso harc füstrongyai közül kivillanó jövo… Az apám nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem érzékeli az idofolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötvenmillió halottat… A tökéletesített öt érzék helyett az agyvelo sárkánykölykét, az elektronikát. Az orült vagy-vagy káprázó kérdojelét. A nyitott sírgödröt, hová a szebb jövot ígéro szavalómuvész hamuja hull. Valami mégis megmarad. Valami fényesség, nem akar kialudni, és tovább sugárzik. A szaratovi traktoroslány? Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ok, a modellek, hanem maga az örökmozgó, kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezheto szegénység sarokköve, melyre a történelem városfala épül – a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden együgyu és irgalmatlan világhódítás.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu